Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

„Szexuális nyaggatás” – így fordította a 90-es évek elején egy leleményes fordító a sexual harassment kifejezést egy gyorsmagyarított gyorstalpalóhoz, szemléletes példát nyújtva egyebek mellett arra is, milyen irdatlanul nehéz dolog megtalálni a helyes kifejezést olyasmire, ami nálunk nem létezett, nem tudtunk róla, vagy nem úgy tudtunk róla. De hát, ha „zaklatás”, akkor legyen „zaklatás”: elvégre kormányhatározat is előírja „az új típusú kihívásokra való megfelelés képességét".

Legalább kétféle kihívásra való megfelelés képességéről kell tanúbizonyságot tennie annak az érdeklődő „átlagpolgár"-nak, aki valamelyes tájékozódásra akar szert tenni az utóbbi tíz év honvédelmi folyamatait illetően: egyszerre áll nyelvi és információs kihívás előtt. Az alábbi összefoglalóban – sok ága-boga mellett – két feltevést kockáztatunk meg: egyrészt – a magyar honvédség nem lett nyitottabb rendszer, nem érvényesül hatékonyabb civil ellenőrzés, másrészt – nem enged ki több információt, nem lett átláthatóbb, mint a rendszerváltás előtt, nyelvileg meg végképp magába zárult. A tárca „Európa-képessége” – hogy kedvenc szavukkal éljünk: igencsak kérdéses. Az „újkat” nyelv magabiztosan termeli a szóáradatot (békefeltöltöttség – így egy friss dokumentum), amely rég elszakadt a hozzá tartozó reáliától (sőt, tarthatunk tőle, néha nincs is mögötte reália). A katona – tartunk tőle – nálunk még nem „egyenruhás állampolgár” – hiába választottuk ezt a tisztes európai normát a rendszerváltás idején kimondatlanul is egyöntetűen, kompromisszum nélkül. Mégis arra biztatjuk a nem szakértő olvasót, ne lapozzon tovább: a honvédelmi tárca esete különös élességgel világítja meg, milyen technikákkal érte el a négy év alatt a felelős (nélküli) magyar honvédelmi minisztérium, hogy még csak véletlenül se vetődjön fel bennünk a tájékozódási szándék a katonaminisztériumról, hogy még csak véletlenül se gondoljuk úgy: a mi bőrünkről van szó.

A reform


A haderőreform szó nemcsak a köz nyelvében, de a seregben is teljesen lejáratódott a kilencvenes években. Miközben az egymást váltó kormányok unos-untalan erről beszéltek, a gyakorlatban nem történt más, mint folyamatos létszámcsökkentés, azaz: minőségi változás nélküli mennyiségi csökkentés az éppen aktuális költségvetési keretek szorításában. Wachsler Tamás radikális reformretorikája – bár ha voltak is vitatható elemei, és ha ijesztően is hatott a honvédelmi apparátusra – jutott el egyedül addig, hogy „stratégiai felülvizsgálat” címszó alatt több kormányhatározatban, majd végül az Országgyűlés által 2000 nyarán nagy többséggel elfogadott határozataiban tényleges (végrehajtható) tartalmat is nyerjen. Meg kell jegyeznünk, hogy ez nem történhetett volna meg, ha nem támogatja erőteljesen a kormány és személyesen Orbán Viktor (látogatások, nyilatkozatok: a NATO-csatlakozás kiváló PR-alkalmat jelentett mindjárt kormányra kerülése kezdetén).

A kormány-, majd országgyűlési határozatokba foglalt haderőreform-lexikon fő címszavai a következők: kisebb létszámú, ezért tartósan finanszírozható, az alapfeladataira koncentráló, egészségesebb belső állományarányokkal rendelkező haderő. A reform elvei és célkitűzései összességükben helyeselhetők, bár jelentős részük már korábban is megfogalmazódott. Nem véletlen, hogy az országgyűlési határozatot a kormánypártok mellett az MSZP is megszavazta. Az SZDSZ sem azért szavazott a határozat ellen, mert nem értett egyet azzal, ami benne van, hanem azért, mert hiányolta azt, ami nincs benne: vagyis a határozott és konkrét elköteleződést a hivatásos haderőre való átállás mellett. Az SZDSZ több, konkrétabb döntést akart, mint a határozatba foglalt deklaratív utalás, erre vonatkozó módosító indítványaikat azonban a kormánytöbbség elutasította.

A mintaszerűen prezentált, logikus ütemterv mögött azonban korántsem ilyen szeplőtlen a valóság. Bizonyos technikai fejlesztések eddig is folytak, illetve folyamatban vannak. Most kellene a NATO-tagsággal vállalt katonai képességek megteremtéséhez szükséges fejlesztéseket is elvégezni (például a légierő irányítási és vezetési rendszereinek NATO-kompatibilissá tétele), a hírek szerint ezen a téren vállalásainkhoz képest már most csúszások és elmaradások vannak. Nehezen hozható összhangba ezzel az ütemezéssel az Országgyűlés kormánypárti és MIÉP-es része által 2001 decemberében elfogadott határozat, amely felhatalmazza a kormányt „14 darab, nyugati típusú, a NATO követelményeit is kielégítő, többcélú harcászati repülőgép” (a Gripenek) bérlésére, valamint a szükséges fegyverzet, anyag és szolgáltatás megvásárlására, illetve bérlésére. Nem elsősorban az a kérdés, hogy szükség van-e most a Gripen gépek beszerzésére, hanem az, hogy ezzel a haderőreform gondosan felépített logikai láncolata omolhat össze.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb haditechnikai beszerzése ugyanis olyan óriási összeget (mintegy 200 milliárd forint) emészt fel, amely erőteljesen kétségessé teszi a reform egyéb elemeinek finanszírozhatóságát. Ezzel a problémával a következő kormányzatnak mindenképpen szembe kell néznie, mivel a bérleti szerződést a svéd féllel a mostani kormány megkötötte. Már most látható, hogy aligha lehet forrást teremteni egyszerre a Gripenekre, a nélkülözhetetlen, bár eddig csak halogatott gépjárműbeszerzésekre, az életminőség javítására vagy a NATO által elvárt további képességeknek való megfelelés elérésére.

Fennáll tehát a veszély, hogy az éppen hogy csak kibontakozó reform szétesik az időbeli csúszások és a finanszírozhatatlanság miatt. Ezért is kifogásolható, hogy a közvélemény nem kap folyamatos és átfogó tájékoztatást a reform megvalósulásának menetéről. Esetenként értesülhetünk ugyan bizonyos eredményekről (például egyes katonai szervezetek átszervezése, vagy laktanya-felújítás Győrben), azt azonban nem tudhatjuk meg, hogyan viszonyulnak ezek a program egészéhez.

A létszám


„A kicsi és a korszerű hadsereg koncepciójából eddig csak a kicsi valósult meg” – fogalmazott valaki nemrég a reform fontos alkérdését, a honvédség összlétszámát és az azon belüli állományarányokat kommentálva. A kilencvenes évtizedben végbement „fejlődés” valóban következetes volt annyiban, amennyiben a létszámcsökkentés mindhárom kormány alatt töretlenül zajlott, s ennek eredményeként a kezdeti 150 000 körüli összlétszám mára kevesebb mint harmadára apadt. Az egészségesebb állományarányok felé való elmozdulást jelzi, hogy az Országgyűlés által a 2000-es stratégiai felülvizsgálathoz kapcsolódó határozatban engedélyezett összlétszámon belül a tiszthelyettesek és a szerződéses állomány aránya nőtt, miközben a tiszteké, a közalkalmazottaké és a sorkatonáké csökkent. Más kérdés, hogy a szerződéses létszámkeretet a pálya még mindig csekély vonzereje miatt a sikeresnek minősített toborzókampányok után is csak mintegy a felerészben sikerült feltölteni.

„Elfogyott a hadsereg a honvédelmi vezetés alól” – szólt az elsőoldalas drámai cím a Népszava 2002 januárjában megjelent cikke fölött, amely – Végh Ferencnek az operetthadseregről szóló víziójára visszautalva – megkongatta a vészharangot a honvédség felett. A tudósítás sem elsősorban az összlétszámot tartotta vészesen kevésnek, hanem azon belül a harcfeladatok ellátására valóban képes katonai elem tényleges számát és arányát.

Való igaz: nincs értelme nagyobb létszámot fenntartani, ha azt megfelelő technikával, kiképzéssel és egyéb háttérrel nem tudják ellátni. A megfelelő létszámnak azonban elsősorban a csapatoknál, és nem a központban kell rendelkezésre állnia. Valóban elfogadhatatlan, sőt egyenesen abszurd, hogy az összlétszám mintegy 10 százaléka, ezen belül a tiszti létszám 40 százaléka a Honvédelmi Minisztériumban, a vezérkarnál, illetve ezek intézményeiben és hivatalaiban „állomásozik".

A szervezet


A Honvédelmi Minisztérium szervezetében fontos változást jelentett a Honvéd Vezérkarral való újraegyesülés (integráció). Az integráció a kormányoldal és az ellenzék közös műve volt: elfogadásához kétharmados többség kellett (szükségességében egyébként a kormány- és az ellenzéki oldal elvileg egyetértett).

Az integráció ügye szinte már a ’89-es szétválasztás óta napirenden volt. A szétválasztást levezénylő Németh-kormány alatt a döntést elsősorban az eltérő funkciókkal indokolták: a vezérkar alapvetően katonai-szakmai vezető szervezet, míg a minisztérium egy politikai és adminisztratív kormányzati irányító szerv, és jónak látták, ha ezek az elkülönülő funkciók elkülönült szervezetekben jelennek meg. Sokan azonban már akkor is tudták a szétválasztás valós indokát: zökkenőmentesen átmenteni a korábbi tisztikart a rendszerváltás utáni jövőbe azzal, hogy a korábbi minisztériumi tisztek jelentős részét a minisztériumhoz nem tartozó katonai szervbe, azaz a független vezérkarba csoportosíthassák át.

Ez a számítás alapjában véve be is vált: míg a megmaradt csekély létszámú minisztériumban az MDF hatalomra jutását követően voltak bizonyos tisztogatások, többé-kevésbé önkéntes kilépések, a vezérkar személyi állománya nagyrészt intakt maradt, sőt, esetenként menedéket is tudott nyújtani a minisztériumból nem mindig önszántukból távozó tisztek számára.

A szétválasztással azonban – talán előre nem kalkulálható módon – a viszály almáját is bedobták a honvédelemért felelős vezetők közé. A Für Lajos–Lőrincz Kálmán miniszter–parancsnok páros vitái a nyilvánosság előtt olyannyira elfajultak, hogy Lőrincz Kálmán felajánlotta lemondását (ezt Göncz Árpád nem fogadta el), Für Lajos pedig az Alkotmánybírósághoz fordult a hatáskörök tisztázása érdekében. Ettől kezdve gyakorlatilag napjainkig minisztertől és parancsnok/vezérkari főnöktől függetlenül folyamatosan hol nyílt, hol latens feszültség és rivalizálás volt a minisztérium és a vezérkar között. (Érdekes elemzés tárgya lehetne, hogy ez mennyiben következik objektíve a szétválasztásból, illetve mennyiben vezethető vissza az érintettek személyiségére.) Ez a helyzet a honvédelmi vezetés hatékonyságát és a civil kontroll érvényesülését is rontotta, sok felesleges időt, energiát nyelt el, a különböző oldalról induló törekvések és kezdeményezések ugyanis vagy párhuzamosan futottak, vagy gyakran kölcsönösen kioltották egymást. A személyi feszültségekből és a hatékonysági problémákból kiindulva már az MDF-es kormány is elhatározta (és határozatban is rögzítette) a honvédelmi vezetés újraegyesítését. Megvalósítani azonban választási vereségük miatt nem tudták. Az MSZP-s kormány a korábbi kormányhatározatot hatályon kívül helyezte ugyan, de tovább folytatta az integráció megalapozását, tanulmányok készültek, és konkrét jogalkotási alternatívák is megfogalmazódtak, befejezni azonban nekik sem volt módjuk.

A Fidesz–kisgazda kormány ismételten célul tűzte ki az integráció megvalósítását, és ez nekik 2001-ben sikerült is. A szervezeti váltás összességében pozitívan értékelhető, de vitatható lehet a konkrét szervezeti felépítés számos összetevője. A vezérkari blokk felépítése alapvetően megfelel a NATO-ban kialakított modelleknek, az adminisztratív blokk néhány eleme azonban túldimenzionáltnak tűnik. A védelemgazdasági helyettes államtitkár alatt külön haditechnikai fejlesztési, valamint védelemgazdasági és informatikai főigazgató működik, s ezek alatt van még a védelemgazdasági blokkban Haditechnikai Fejlesztési Főosztály, Infrastrukturális Főosztály, Közgazdasági és Vagyonfelügyeleti Főosztály, Informatikai és Hírközlési Főosztály, Beszerzési és Biztonsági Beruházási Hivatal, Technológiai Hivatal, Ingatlankezelési Hivatal, valamint Gazdasági Tervező Hivatal is, ezen túl pedig a közigazgatási államtitkár közvetlen felügyelete alatt működik a Beszerzési és Ingatlanfejlesztési Iroda. Hasonlóan ehhez osztódással szaporodott a korábbi Jogi és Igazgatási Főosztály, amelyből három önálló főosztály lett, miközben a feladatok nem változtak. Egyes kritikusok szerint e felépítés hátterében nem a parancsoló szükség, hanem a jogász végzettségű, majd később az infrastrukturális ügyekre specializálódott közigazgatási államtitkár némileg önkényes önmegvalósítása áll.

A pénz


A kérdések kérdése természetesen, hogy rendelkezésre áll-e a reform folytatásához szükséges pénz. A magyar kormány a NATO-tagfelvételi folyamatban 1997-ben vállalta, hogy a védelmi kiadásokat az akkori GDP 1,4 százalékát kitevő összegről 2001-ig évente a mindenkori GDP 0,1 százalékával emeljük, így 2001-re kellett elérni az 1,8 százalékos arányt. (Még szerencse, hogy az Orbán-kormány nem mondta fel ezt a megállapodást csak azért, mert azt elődje kötötte meg.) 2001-re úgy sikerült elérni az 1,8 százalékos arányt, hogy a védelmi kiadások közé sorolták a határőrség költségvetésének egy részét is. (A határőrség az alkotmány szerint fegyveres erő ugyan, de az eredeti számítás szerint csak a honvédelemre és nem a határőrséget is magában foglaló védelemre vonatkozott az 1,8 százalék. A határőrség beszámított részaránya egyébként 0,2 százalékot tesz ki.) Mindenesetre a honvédelem az Orbán-kormány költségvetéseiben prioritást élvezett, és reálértéken számolva is számottevően nőtt.

A honvédelmi tárca szeretett volna kompenzációt kapni azért a veszteségért, amely amiatt érte, hogy a költségvetését a becsült GDP-, illetve a becsült inflációnövekedésre alapozzák, a valós adatok azonban ettől rendre eltértek. A honvédelmet is hátrányosan érinti tehát az az egész társadalommal eljátszott trükk, hogy a kormány alultervezi az inflációt. A tárca kérése azonban süket fülekre talált.

Eddig lényegében csupán a reform kevéssé pénzigényes, szervezet-átalakítási szakasza zárult le. A pénzigényes területeken, így a laktanya-rekonstrukciókban és a lakásépítési programban azonban jelentős csúszások vannak, és nem halad megfelelően a NATO-tagsággal kapcsolatos vállalások teljesítése sem. Mivel a törvénybe iktatott és 2002-től megvalósítandó nagymérvű illetményemelésnek a honvédelmi költségvetésben egyszerűen nincs meg a fedezete (a kétéves költségvetés miatt nem lehetett ezt előre látni), a tárca csak óriási erőfeszítések árán, és nyilvánvalóan részben csak az egyéb fejlesztések rovására tudja kigazdálkodni a hiányzó bő 20 milliárd forintot. Az összeg nagyságrendjének érzékeltetésére elég, ha utalunk rá, hogy ez a tárca 2002-es összköltségvetésének kb. 8 százalékára rúg. Láthatóan a tárca költségvetési pozíciójának viszonylagos javulása sem teszi lehetővé grandiózus elképzelések megvalósítását, ezért a haderőreform nem halogatható folytatása is erősen kétséges, amivel a következő kormánynak mindenképpen szembe kell néznie. Nem kellően hatékony a rendelkezésre álló források elköltése sem. A beruházások és a beszerzések esetlegesek, nem illeszkednek átgondolt koncepcióba, ezért esetenként egy később született döntés fényében feleslegesnek vagy értelmetlennek bizonyulnak.

A reform elemeként választottak le a honvédség szervezetéről különböző szolgáltató és jóléti funkciókat ellátó szervezeteket, és alakították őket a Honvédelmi Minisztérium közhasznú társaságaivá. Így alakultak meg a ciklusban a következő kht.-k: Térképészeti Kht., Üdültetési, Egészségmegőrző és Rendezvényszervező Kht., Kulturális és Szabadidőközpont Kht., Kulturális Szolgáltató Kht., Zrínyi Miklós Kommunikációs Szolgáltató Kht. stb. A tárca átadta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a Honvéd Művészegyüttest, nem sikerült azonban megszabadulnia a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemtől. A kht.-sítést elvileg és bizonyos mértékig pozitív jelenségként ítélhetjük meg: helyes az, ha a honvédség az alapfeladataira koncentrál, és a nem kifejezetten katonai tevékenységeket nem katonai szervezetben végzik.

Kérdés persze, hogy mi a szorosan vett katonai tevékenység, s hol van a különböző kiszolgáló funkciók leválasztásának ésszerű határa. Nyilván nem lehet a honvédségről leválasztani az egészségügyet, mert bár lehet, hogy békeidőben feleslegesnek tűnhet a civil ellátóhálózattal párhuzamos külön katonai egészségügyi rendszer fenntartása, háború vagy más válsághelyzet idején legalábbis kiszolgáltatottá tenné a honvédséget, ha nem katonai rendszerben működő, civil szervezettel kellene a sebesült és a beteg katonák tömegeit elláttatni. Emiatt is volt megkérdőjelezhető ötlet a katonai kórházakat is kht.-vá alakítani, illetőleg egy esetben (Pécs) a helyi egyetemnek átadni. A honvédelmi miniszter erre vonatkozó utasítását 2001. október 31-én adta, nem sokkal később azonban már úgy nyilatkozott, hogy a kórházak mégis a honvédség szervezetében maradnak. Nem tudható, mi áll a döntés visszavonásának hátterében, lehetséges, hogy a NATO-tól érkezett instrukció.

A megelőző honvédelmi vezetés döntése alapján a laktanyák ellátásával, napi működésével összefüggő szolgáltatások (fűtés, karbantartás, mosatás, egyes helyeken az őrzésvédelem) ellátása kikerült a honvédség szervezetéből, és a HM által alapított részvénytársaság, illetve külső vállalkozók kezébe került. Ennek van elvi indoka és bizonyos nemzetközi tendenciákba is beilleszthető, de megvannak a veszélyei is.

Először is nem biztos, hogy olcsóbb bizonyos szolgáltatásokat kht.-ktől és rt.-ktől megvásárolni (Wachsler Tamás ismerte el, hogy a kht.-k egyelőre kétszer annyiba kerülnek a HM-nek, mint a korábbi helyzet finanszírozása), másrészt a kht.-k és rt.-k szövedéke még átláthatatlanabbá teszi a költségvetési pénzek felhasználását. A honvédség és a civil apparátusok aktív és volt tagjai, illetve a társaságok között nem kívánatos összefonódás jöhet, illetve részben már jött létre, ami a pazarlás és a különböző visszaélések forrása.

A NATO-tagság és az alkotmány


„Kétéves tagságunk nem eredményezte a NATO katonai képességeinek jelentős növekedését, viszont tevékenységünk egészével egyértelműen hozzájárulunk a szövetség sikereihez és a kollektív európai biztonsághoz” – a Honvédelmi Minisztérium kiadványa fanyar humorral így vonta meg NATO-tagságunk eddigi mérlegét. Amint a NATO-ban sem okozott óriási változást Magyarország belépése, úgy a magyar katonák zöme sem érzett semmit a saját bőrén ebből a változásból. Nem lett jobb és több fegyver és felszerelés, nem lettek komfortosabbak a laktanyák, nem lett hatékonyabb a működés, nem lett kevesebb a látszatkeltés és a pótcselekvés. Mindenesetre a honvédelmi költségvetés részben a NATO által erőltetett növelése, bizonyos fejlesztések kényszerű beindítása előbb-utóbb javítani fogja a katonák egyre szélesebb körének helyzetét. Már eddig is mintegy 150 magyar katona az itthoni fizetése sokszorosát kitevő devizaellátmányért szolgálhat különböző NATO-beosztásokban.

Érdekes lenne megtudni, milyen megállapításokat tett a NATO eddigi teljesítményünkkel kapcsolatban. A Honvédelmi Minisztérium hivatalosan nem tud semmiféle kritikáról. Államtitokként kezelik mind a haderőreform teljesítésével kapcsolatos tényeket, mind NATO-vállalásaink teljesítésének alakulását. Robertson főtitkár budapesti sajtótájékoztatóján arra a kérdésre, hogy bünteti-e a NATO Magyarországot elmaradásáért, akként válaszolt, hogy a NATO nem büntet, büntetni a magyar választók fognak, ha úgy érzik, hogy kormányuk nem gondoskodik megfelelően az ország védelméről.

A NATO elvárásainak egyike az is, hogy jogrendszerünk tegye lehetővé a szövetség hadműveleteiben és békemisszióiban való zökkenőmentes közreműködést. Emiatt született meg ebben a ciklusban az egyik, s van napirenden egy újabb alkotmánymódosítás, bár tulajdonképpen saját belső alkotmányfejlődésünkből is következik a honvédség vezényletével kapcsolatos döntések egyszerűsítése, magyarán egy részüknek az Országgyűléstől a kormányhoz való utalása.

A magyar politikai elitnek, illetve az elit honvédelemmel (is) foglalkozó részének a jelek szerint nem volt egyszerű feladat az alkotmány fegyveres erőkre vonatkozó rendelkezéseinek kimunkálása. Az 1989-ben elfogadott, erre vonatkozó rendezést a parlament eddig három alkalommal módosította. Az Orbán–Torgyán-kormány fennállása alatt mindkét alkotmánymódosítás a honvédelemmel volt összefüggésben, de már újabb – a kormány, illetve az MSZP által jegyzett – módosító javaslatok vannak benyújtva az Országgyűléshez ebben a tárgykörben. Ezek tárgyalására ugyan már nem kerül sor, a bennük megfogalmazódó kodifikációs igény azonban minden bizonnyal a következő ciklusban is jelentkezni fog. Fontos megjegyezni, hogy a fő politikai erők között nincs kimutatható ideológiai vagy koncepcionális ellentét a honvédelem alkotmányos szabályozását illetően. Inkább egyfajta koncepciótlanság és az ebből eredő esetlegesség érhető tetten. A jobboldali pártok általában vehemensebben léptek fel a kormány hatáskörének szélesítése mellett (ennyiben nem véletlen, hogy az ezt a célt szolgáló alkotmánymódosításokra a jobboldali kormányok kezdeményezésére került sor), a baloldal azonban mindig lényegében meggyőzhetőnek bizonyult, még ha változatlan formában nem is fogadták el a kormányzati előterjesztéseket.

Az első alkotmánymódosításra még 1993-ban került sor. Az Antall-kormány nem érezte kielégítőnek azt az alkotmányos előírást, amely szerint a fegyveres erők alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha az Országgyűlés az összes képviselő kétharmadának szavazatával rendkívüli állapotot hirdet, vagy ha az Országgyűlés akadályozott, ezt a köztársasági elnök teszi meg – azzal a kitétellel, hogy az elnöki döntés feltétele, hogy annak indokoltságát az Országgyűlés elnöke és az Alkotmánybíróság elnöke, valamint a miniszterelnök előzetesen együttesen megállapítsa. Ez az eljárási rend valóban nem kielégítő, ha váratlan légitámadás vagy egyéb, akár irreguláris fegyveres erők részéről bekövetkező támadás esetén kell a fegyveres erőknek harci parancsot adni. (Akkor a kormány komolyan tartott a szomszédos jugoszláv területeken zajló harci cselekmények esetleges átterjedésétől Magyarországra.) Ezért javasolta a kormány, hogy a kormány az Országgyűlés utólagos tájékoztatása mellett legyen jogosult saját hatáskörében intézkedni ilyen támadások elhárítására. Az Országgyűlés ugyan nem a kormány által benyújtott verziót fogadta el, de sikerült az akkori ellenzékkel kompromisszumot találni.

Az MSZP–SZDSZ-kormány nem kezdeményezte az alkotmány idevágó módosítását, bár probléma akkor is akadt. Az alkotmány ’89-es szövege szerint a fegyveres erők valamennyi határátlépését az Országgyűlésnek kellett jóváhagynia, ideértve az olyan nemzetközi gyakorlatokra való kiutazást is, amelyeken egy-két tucat magyar katona rutinszerű feladatokat látott el, illetve gyakorolt be. Egy ilyen esetben (magyar vadászpilóták lengyelországi éleslövészete) a kormány elmulasztott időben engedélyt kérni a parlamenttől. Bár kétségtelenül alkotmánysértés történt, az eset ráirányította a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen felesleges, és a nemzetközi gyakorlatban is szokatlan az ilyen jellegű döntések parlamenti hatáskörbe adása. Az Országgyűlés meghatározhatja az általános kereteket, a költségvetést, de a konkrét gyakorlatokon való részvétel engedélyezése már tipikusan a végrehajtó hatalom kompetenciájába tartozó kérdés lehetne.

Ez a kérdés ismét nagy hangsúllyal vetődött fel az 1999-ben esedékessé váló NATO-tagfelvételünkkel összefüggésben. A kormány úgy ítélte meg, hogy csatlakozásunk alapvető feltétele az alkotmány olyan értelmű módosítása, amely bizonyos békeidejű csapatmozgások (gyakorlat, kiképzés, humanitárius feladat végrehajtása, ENSZ-, EBESZ- vagy NATO-felkérésre végzett békefenntartás) engedélyezését kormányhatáskörbe adja. A honvédelmi vezetők akkori nyilatkozatai szerint csak ez teheti lehetővé a NATO-val való zökkenőmentes együttműködésünket, vállalt kötelezettségeink teljesítését. A módosítójavaslatot a baloldali ellenzék is elfogadta, sőt még pezsgővel is koccintottak rá a kormányoldal képviselőivel. A néhány nappal később esedékes szavazáson azonban már megbuktatták a javaslatot, mert a közszolgálati médiumok kuratóriumi elnökségének megválasztásával kapcsolatos magatartása miatt a kormányt nem tartották méltónak az ilyenfajta bizalomra. Rövidesen kiderült, hogy nem dőlt össze a világ, így is csatlakozni tudtunk a NATO-hoz.

Mindazonáltal a kormányfelvetés nem került le a napirendről, végül sikerült kompromisszumot találni, s az Országgyűlés némileg megkésve, 2000. június 13-án módosította az alkotmányt. Az elfogadott verzió az eredeti kormányjavaslattal ellentétben a kormány szempontjából negatív hatásköri definíciót adott, azaz nem azt határozta meg, hogy mely csapatmozgások engedélyezése tartozik a kormány hatáskörébe, hanem azt, hogy melyek maradnak az Országgyűlésnél. A kormány eredeti javaslatával ellentétben országgyűlési hatáskörben maradt a külföldi hadműveleti területen végzett humanitárius tevékenység, valamint a fegyveres erők békefenntartásban való részvétele. A gyakorlatokon és kiképzéseken való részvétel engedélyezése azonban átkerült a kormányhoz. Az alkotmánymódosítás tartalmazott még néhány további ésszerűsítést, így például hatályon kívül helyezte azt az előírást, miszerint a honvédelmet érintő összes nemzetközi szerződést törvényben kell megerősíteni és kihirdetni. Ez a szabály is feleslegesnek, sőt, szó szerinti értelmezésben a gyakorlatban szinte betarthatatlannak bizonyult.

2001 végén előbb az MSZP, majd nem sokkal ez után a kormány újabb alkotmánymódosító javaslattal élt. E javaslatok már „szeptember 11-e” hatását és talán az ennek nyomán érkezett amerikai vagy NATO-elvárásokat tükrözik. Az új javaslatok most már nem csak egyes békeidejű tevékenységek, de bizonyos hadmozdulatok engedélyezését is kormányhatáskörbe adnák. A kormány javaslata a magyar fegyveres erők bármely NATO-feladat teljesítésével összefüggő külföldi állomásozását és alkalmazását a kormány hatáskörébe utalná (ideértve a békefenntartást is), és úgyszintén idetartozna a külföldi fegyveres erők magyarországi állomásozásának vagy Magyarországról kiinduló alkalmazásának az engedélyezése. Az MSZP-javaslat ezzel szemben csupán a külföldi fegyveres erők magyarországi átvonulásának és tartózkodásának engedélyezését adná kormányhatáskörbe, és csak az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkelye szerinti kollektív védelmi intézkedés keretében (pusztán békefenntartás céljából nem).

Civil kontroll – átláthatóság


Magyarországon kiépültek a honvédség feletti polgári ellenőrzés megfelelő alkotmányos és jogi keretei. Az Országgyűlés határozza meg a honvédelmi költségvetést, a létszámkereteket és a fő fejlesztési irányokat, kétharmados szavazással dönt a vezénylet és a szervezeti felépítés fő kérdéseiben. A Honvédelmi Bizottság az Országgyűlés formalizált jogokkal (és ráadásul kétharmados törvényben meghatározott jogokkal) leginkább ellátott bizottsága. A civil kontrollt közvetlenül és operatívan gyakorló szerv, azaz a kormány és elsődlegesen a honvédelmi miniszter a honvédség irányítójaként és vezetőjeként abban a helyzetben van, hogy törvényes keretek között akaratát korlátlanul érvényesíteni tudja. Az Alkotmánybíróság döntésének megfelelően nincs a honvédségben egyetlen olyan döntési jogkör sem, amely ne lenne visszavezethető valamely civil irányító szerv egyedi vagy normatív aktusára.

A civil kontroll gyakorlati megvalósításának helyzete azonban már nem ilyen rózsás. Miközben a tárca a kétharmados döntést igénylő jogszabályok (alkotmány, honvédelmi törvény) előkészítésébe – nyilván kényszerűségből – korrektül és a megszavazott törvényekből ítélve alapvetően eredményesen is vonta be az ellenzéket, minden egyéb, nem kevésbé jelentős ügyben igyekezett visszaszorítani az ellenzék szerepét. Így például a Honvédelmi Bizottság ülésein a kormánytöbbség egyre gyakrabban adminisztratív és ügyrendi eszközökkel fojtotta bele a szót az ellenzéki képviselőkbe, megakadályozva így még a kérdésfeltevést, illetve a válaszadást is. A korábbi ciklusokkal ellentétben tendenciává vált, hogy a tárca alacsony beosztású, helyzetüknél fogva eleve nem kompetens személyeket küld a bizottsági ülésekre, akik a kényes kérdésekre általában azt válaszolják, hogy nincs tudomásuk vagy információjuk az adott ügyről. Nagyobb esélye van a képviselőnek a tájékozódásra, ha kérdéseit nem nyilvánosan, hanem a miniszterhez írt levélben teszi fel. Ilyenkor általában részletesebb, érdemibb és korrektebb válaszok érkeznek, ez azonban messzemenően nem pótolja a parlamenti munka már csak a háromhetenkénti ülésezés miatt is egyre inkább háttérbe szoruló lényegét, a nyílt vitát és az ezáltal megvalósuló társadalmi kontrollt.

Sajátos, s gyakorlatilag a rendszerváltás óta fennálló helyzet Magyarországon, hogy a Honvédelmi Minisztérium, illetve az integráció óta a „civil blokk” állományának túlnyomó többsége katona, vagy civilesített volt katona. Jelenleg a minisztérium nagy hatalmú közigazgatási államtitkára olyan hivatásos katona, akinek a törvény szerint szünetel a szolgálati viszonya, s a négy helyettes államtitkár közül három szintén a mundért cserélte fel öltönyre. (Mellesleg, e tekintetben hasonló volt a helyzet az előző ciklusban is.) Kérdés, hogy a civil szemlélet, a civil értékrend és végső soron a civil kontroll érvényesítésére elsődlegesen hivatott minisztérium eleget tud-e tenni feladatának túlnyomó részben katonákkal dolgozva. A minisztériumi „civil katonák” egyrészt ösztönösen szembekerülhetnek az esetleg felbukkanó egynémely valóban civil vezetővel (lásd Wachsler Tamás esete), mivel pozícióik veszélyeztetését látják benne. Így a valós reformok, a nagyrészt csak kívülről behozható érdemi változások esélye minimális. Nem egészséges az sem, hogy egyes, a minisztériumba gyakran politikai lojalitásuk okán átemelt katonáknak lehetőségük lesz arra, hogy most már kvázi civil irányító-felügyelőként törlesszenek a vezérkarban maradt ellenlábasaiknak.

A Honvédelmi Minisztérium és a vezérkar integrációja újabb nagy lehetőség lett volna a minisztérium civilesítésére, egy valódi civil blokk létrehozására, ez azonban az integrációs folyamatban fel sem merült. Nem arról van szó, hogy egyetlen katona sem maradhat akár a civil blokkban is, de a jelenlegi meglehetősen abszurd helyzetet nem lett volna szabad konzerválni.

További kérdés persze, hogy ha meg is született volna a nagy döntés a civilesítésre, honnan lehetett volna a minisztériumi civil pozíciókat máról holnapra a honvédelemhez értő civil szakemberekkel feltölteni. Nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk: sehonnan. Magyarországon a civil társadalom és releváns intézményei kevéssé érdeklődnek a honvédelmi kérdések iránt, illetve információ hiányában kevéssé foglalkoznak ezekkel. A jogi és az államigazgatási szakemberképzésben elenyésző szerep jut a honvédelmi kérdéseknek, a civil egyetemeken és a kutatóintézetekben nem, vagy alig folynak honvédelmi és biztonságpolitikai tárgyú kutatások, nem alakult ki a honvédelemmel is foglalkozó civil szervezetek hálózata. A minisztérium pedig nemcsak hogy nem ösztönzi a civil szféra ilyen értelmű bevonását, de számos jelből ítélve egyenesen nagyobb előnynek tartja a titkolózást és az elzárkózást. Az előző honvédelmi kormányzat annyit tett a civil bázis megteremtése érdekében, hogy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen civil védelmi igazgatási és biztonságpolitikai szakot indított. Az egyetemet azonban (aktív és nyugdíjas) katonák vezetik, profilja is meglehetősen katonás, ezért szerencsésebb lett volna, ha egy ilyen képzést egy valóban civil egyetemen indítottak volna el.

A civil kontroll tágabb értelemben nem csupán állami szervek kontrollját jelenti, hanem az egész társadalom kontrollját is, ami a mai viszonyok között nagyrészt a média, illetőleg a civil szervezetek közreműködése útján valósul(hatna) meg. A honvédség napi működésére azonban a médiának és a civileknek ma ugyanúgy nincs rálátásuk, mint évtizedekkel ezelőtt. Esély sincs arra, hogy valamely tényfeltárás érdekében egy tv-társaság forgatási engedélyt kapjon, vagy hogy egy független civil szervezet ellenőrizhetné a laktanyai körülményeket (börtönök esetében ez már lehetséges). Pedig ez önmagában semmiféle titoksértés veszélyével nem járna.

A titok azonban a valóság maga: az elfogadhatatlan élet- és munkakörülmények. Nem véletlen, hogy a civil felügyeletek, köztük az ÁNTSZ is, ki vannak tiltva a laktanyákból. Az ÁNTSZ és a katonai közegészségügyi szervezet között csupán annyi együttműködés van, hogy a honvédség jelzi az ÁNTSZ felé a laktanyákban észlelt egyes fertőző betegségek előfordulását. A vonatkozó jogszabályok szerint azonban egy civil közegészségügyi és járványügyi ellenőr nem teheti be a lábát a laktanyába, pedig ezt semmilyen szakmai vagy titokvédelmi követelmény önmagában nem indokolja. Jelenleg az ellenőrzéseket kizárólag a honvédség saját ellenőrei végezhetnek. Az nem baj, ha ők is végeznek, és szükséges is, hogy a honvédségnek ilyen szervezete legyen, az azonban már messze nem szükségszerű, hogy emellett ne lehessen külső közegészségügyi vagy egyéb szakmai ellenőrzés is.

A civil kontroll egyik lényeges akadálya az is, hogy a honvédség nem csupán a kívülállók, de nagyban saját tagjai számára is átláthatatlan lehet. A vezetés tagoltságából következően tagolt és széttagolt a belső normarendszer is, aminek követése esetenként szinte megoldhatatlan feladat, és ezen önmagában az integráció sem változtatott. Léteznek egyrészt a kihirdetett jogszabályok, aztán vannak a miniszteri utasítások, az államtitkári és a helyettes államtitkári közlemények és intézkedések, a honvédségparancsnoki/vezérkari főnöki intézkedések, továbbá a csoportfőnöki és egyéb alacsonyabb szintű intézkedések. E belső rendelkezésekkel különösen akkor van gond, ha ugyanazt a kérdést több szinten is szabályozzák, ami ellentmond annak a jogalkotási törvényben megfogalmazott alapelvnek, amely szerint a jogi szabályozás legfeljebb kétszintű lehet (azaz a felhatalmazás jogosultja másnak a jogi szabályozásra további felhatalmazást nem adhat). Előfordul, hogy a felhatalmazás alapján kiadott miniszteri rendelethez még egy belső katonai közeg által kiadott végrehajtási intézkedés kapcsolódik. De láthatunk miniszteri utasítás-parancsnoki intézkedés-csoportfőnöki intézkedés láncolatot is, ahol is az érdemi szabályokat többnyire a legalacsonyabb szinten találhatjuk.

Bár az említett szövevényes rendszer alapjaiban fennmaradt, a jelenlegi vezetés folytatta az elődei által megkezdett deregulációt, így nagyszámú elavult normát sikerült hatályon kívül helyezni. További pozitív elmozdulás: az új normáknál már kevésbé jellemző, hogy jogszabály helyett csak belső rendelkezésben szabályozzák a katonák jogait és kötelezettségeit. A jogalkotási törvényből következően a belső rendelkezések csak szervezetirányítási normákat állapíthatnának meg. (Ez a probléma sem szűnt meg: belső rendelkezések szabályozzák például a honvédségi ösztöndíjas hallgatók ellátását és kötelezettségeit.)

A katonák


Lepusztult, elhanyagolt laktanyák, elnyűtt felszerelés, egészségtelen életkörülmények, ósdi fegyverzet, rég elavult technika: a honvédség mára a hatvanas-hetvenes évek élő múzeuma lett. Mindez azonban a lakosság egészét nemigen zavarja, a honvédséget kivonulni legfeljebb csak árvizeknél látja. A potenciális érintettek: a sorkötelesek, a sorkatonák, illetve szüleik és orvosaik azonban nagyon is élesen „mondták ki” a véleményüket azzal, hogy a kilencvenes évtizedben drasztikusan megnőtt a katonai szolgálatra alkalmatlanok aránya. Ez a szám ma országos átlagban 50, Budapesten 70 százalék körüli. (Jellemző, hogy a hetvenes években 8-9, a kilencvenes évek elején 20-25 százalék volt alkalmatlan.) Nem gondolhatjuk komolyan, hogy ilyen betegek a mai fiatalok, csupán arról lehet szó, hogy tudják: a laktanyában nem vár rájuk értelmes kiképzés, csak takarítás, a semmi őrzése, bohóckodás, rosszabb esetben meg a szívatás.

Polt Péter volt helyettes ombudsman (ma legfőbb ügyész) a különböző, honvédséggel kapcsolatos jelentéseiben rutinszerűen rögzítette, hogy a sorkatonák élelmezése mennyiségben és minőségben nem kielégítő, nem megoldott a fűtés és a melegvíz-ellátás, a ruházat elhasználódott (magyarul rongyos és kopott), általában nem adják ki az őr- és egyéb szolgálatok után járó teljes pihenőidőt stb. Egynémely jelentés szinte drámaian világít rá a problémákra. Előfordult például olyan, mindenféle szabályzatnak és emberiességi normának ellentmondó objektumőrzés, ahol a sorkatonákat 168 órás folyamatos járőrszolgálatra kényszerítették úgy, hogy ez idő alatt 2-5 óránál többet folyamatosan nem alhattak, csak konzerven és palackos vízen éltek, tisztálkodni nem tudtak, WC nem volt. A HM egy ideig tűrte Polt vegzatúráját, és többé-kevésbé korrekten válaszolgatott. A szóban forgó objektumőrzési ügy kapcsán Wachsler Tamás még nyilvánosan elismerte a problémákat, és arra hivatkozott, hogy azok az előző kormányok alatt halmozódtak fel, és most ez az a kormány, amely első ízben valóban megpróbál valamit tenni. (Ebben volt is sok igazság.) Az 1999. december 24-én nyilvánosságra hozott, a kalocsai laktanyában történt agyhártyagyulladás-járvány ügyében a HM közvetett felelősségét megállapító jelentést követően azonban a HM vezetői dühödt támadást indítottak az ombudsman ellen. Polt Péternek ez különösebben nem ártott, bár ombudsmani pályáját hamarosan befejezte, és legfőbb ügyész lett. Utódai újabb honvédségi vizsgálatot nem tartottak, pedig jó lenne valamilyen objektív forrásból megtudni, hogy az utóbbi évek életkörülmények javítását is hangsúlyozó reformcélkitűzéseiből megvalósult-e valami. (Minden bizonnyal nem sok.)

Az agyhártyagyulladás-ügy döbbentette rá a közvéleményt arra, hogy a laktanyákban a helyzet tarthatatlan. Az SZDSZ az agyhártyagyulladás-ügy után ismételten a sorkatonai szolgálat záros határidőn belüli megszüntetését kezdeményezte. Egy következmények nélküli vitanapnál nem jutottak tovább. Természetesen nem kerülhetett a javaslat a parlament elé, sőt, a HM vezetői nemes egyszerűséggel undorítónak minősítették az időzítése miatt. A Kisgazdapárt elvi alapokon továbbra is szükségesnek ítélte a sorozott hadsereget. Szabó János hivatkozott a sorkatonák nélkülözhetetlen szerepére az árvízvédelemben, Lányi Zsolt pedig a hazafias és a férfias nevelés szempontjából tartotta elengedhetetlennek a sorozás fenntartását, és egy elragadtatott pillanatában még azt is kijelentette, hogy szerinte ezer év múlva is lesz sorozott hadsereg. A Fidesz nem ilyen vehemensen, de szintén nemet mondott: elsősorban az anyagi lehetőségek hiányára hivatkozva. Később Orbán Viktor is véleményt nyilvánított: „azokra, akik nem tettek katonai esküt, az ember kicsit másképpen tekint, mint azokra, akik ezt a súlyos kötelezettséget vállalták” – mondta „kilenc katonás pontja” egyikében a honvédség „feladatszabó értekezletén” 2001. március 1-jén, másodrendű állampolgárrá minősítve a „kibúvókat". Az MSZP kezdetben a Fideszhez közeli álláspontot foglalt el, azaz nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati okokból időszerűtlennek tartotta a kérdés konkrét vizsgálatát. Végül az MSZP – „lenyúlva” a lassúnak bizonyult SZDSZ témáját – népszavazást kívánt kezdeményezni a sorkatonaság eltörlésére, ezt azonban az Alkotmánybíróság meghiúsította. Jelenleg a „hivatalos” álláspont a haderőreform elveit rögzítő országgyűlési határozatban a következő: „az általános hadkötelezettség fenntartása mellett a jelenlegi, sorozáson alapuló reguláris haderő átalakításának folytatásával meg kell alapozni a professzionális haderőre való áttérés lehetőségét".

Nem vitás, hogy Magyarországon már nincs szükség kényszersorozáson alapuló hadseregre. A mai haditechnika nem igényli a gyengén képzett tömeges élőerőt, másrészt a sorkatonai szolgálat minden anyagi és technikai elemében olyan mértékben elavult nálunk, hogy értelmes működtetése ma már nem lehetséges, a rendkívül nagy költséggel és beruházásokkal járó fejlesztés pedig értelmetlen lenne. Az említett országgyűlési határozat utal ugyan a professzionális haderőre való áttérés megalapozására, de jelenleg nem folyik ez ügyben semmilyen konkrét előkészítő munka.

A kérdés: mit kezdjen a kormány azzal a ténnyel, hogy a társadalom ennyire elutasítja a sorkatonai rendszert? Tudomásul vegye-e, hogy már-már csak az vonul be, aki akar, módosítson-e (szigorítson vagy enyhítsen) a bevonultatási feltételeken, ösztönözzön-e a bevonulásra, büntessen-e, szorítsa-e rá erőteljesebben a fiatalokat állampolgári kötelezettségük teljesítésére?

Az Orbán-kormány először az enyhítés felé hajlott. 2000-ben még kormányhatározatot fogadtak el arról, hogy csak a „valóban” egészségeseket hívják be a jövőben sorkatonai szolgálatra, ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy a hatályos szabályok alapján még behívott kisebb fogyatékossággal rendelkezőket a jövőben békében alkalmatlanná nyilvánítanák. A 2001. március 31-ei határidővel a honvédelmi és az egészségügyi miniszternek adott erre vonatkozó feladat azóta sem lett teljesítve. Megvalósult viszont a határozat azon előírása, amely szerint nem kell bevonulniuk a két- vagy többgyermekes hadköteleseknek 2001 júliusától.

A kormány ígéretének megfelelően (természetesen parlamenti jóváhagyással) 2002-től hat hónapra csökkentette a sorkatonai szolgálat időtartamát. Eközben azonban szigorítaná a sorozás rendszerét, a háziorvosokat kötelezően bevonva az alkalmasság és alkalmatlanság megállapításába. Tekintve azonban, hogy a háziorvosok is ugyanannak a sorkatonaságot alapvetően ellenszenvvel kezelő társadalomnak a tagjai, mint az egyéb orvosok és maguk a hadkötelesek, kétséges, hogy ettől az újítástól várható-e valós „eredmény”.

Miközben a legfontosabb kérdésben, a kényszersorozás ügyében a vezető kormánypárt halogató taktikát alkalmaz, a kormánypártok és a MIÉP képviselői 2001 novemberében sietve megszavazták a Nemzetőrség létrehozásáról szóló országgyűlési határozatot. A határozat csupán azt rögzíti, hogy a Nemzetőrség önálló fegyveres erő legyen, tehát ne legyen a honvédség része. A feladat, a szervezet, az irányítási rend és a finanszírozás kidolgozása és törvényjavaslattá formálása egy a HM-ben létrehozandó kormányközi bizottság feladata, a kész javaslatot 2002 végéig kell elkészíteniük. Ehhez a határozat semmilyen instrukciót nem ad. A baloldali ellenzék ugyan nem utasította el eleve a nemzetőrség gondolatát, de a döntéshozatal előtt szükségesnek tartotta az említett fontos részletkérdések megvizsgálását, s csupán erre, azaz az ötlet részletes vizsgálatára hozott volna létre bizottságot. A bizottsági jelentés ismeretében kívántak volna érdemben visszatérni a döntésre. (Lásd a Molnár János által jegyzett módosító indítványt.) A többség nem fogadta el ezt a teljesen logikus megközelítést, és igennel szavazott valaminek a létrehozására, amiről azt sem tudja, hogy mi lesz. Nagy valószínűséggel egyébként semmi sem lesz, s ezt a kormányoldal is tudja, mivel a Nemzetőrség felállításához legalábbis kétharmados döntés, de ha valóban új fegyveres erőként kívánják létrehozni, akkor alkotmánymódosítás is kell. Konszenzus hiányában tehát értelmetlen volt áterőltetni ezt a javaslatot, hacsak az nem volt az értelme, hogy az ötletgazda Simicskó titkosszolgálati államtitkárt hagyták egy kicsit játszadozni.

A honvédség hivatásos állománya is megsínylette az elmúlt tizenvalahány szűk esztendőt. A permanens átszervezések és leépítések a hivatásos katonai pálya egy korábbi fontos előnyét, a stabilitást tették semmivé, a szolgálatteljesítési körülmények demoralizálóan hatottak, a legtehetségesebb és a legképzettebb réteg magától igyekezett elhagyni a süllyedő hajót. A fizetések reálértéke jó esetben nem nőtt, rosszabb években csökkent, megszűntek vagy jelentéktelenné váltak azok a nem illetményjellegű, de anyagi értékkel bíró juttatások, amelyek még valamelyest vonzóbbá tehették volna a pályát. (A rendszerváltást megelőzően például a hivatásos katonák előbb-utóbb szinte kivétel nélkül lakáshoz jutottak még Budapesten is.) A haderőreform kiemelten kezeli az élet- és munkakörülmények javítását: 2002. január 1-jétől átlagosan bruttó 60 százalék körüli illetményemelés lépett életbe, ami a rendszerváltás óta az első ténylegesen érzékelhető javulás. Hosszabb távon azonban ennek is csak akkor lesz hatása, ha az új illetmények legalábbis lépést tartanak az inflációval, illetve reálértékben is tovább nőnek.

A hivatásos katonák szolgálati viszonyát az1996-ban elfogadott, az összes többi fegyveres szervvel közös szolgálati törvény szabályozta. A katonák jogállásáról a MIÉP tartózkodása mellett a parlament nagy többséggel új önálló törvényt alkotott, amely 2002-től lépett hatályba. Az új törvény alapvetően fenntartja az előző, a többi fegyveres szervre továbbra is hatályban maradt törvénynek a katonákra vonatkozó alapelveit, és intézményeit. Nem terjeszti ki a főtiszti kar intézményét a katonákra. Visszaállítja azt az 1996 előtt meglevő lehetőséget, hogy a katonát beleegyezése nélkül más helységbe lehet áthelyezni. Ha a katona ezzel nem ért egyet – hacsak nyomós szociális indokot nem tud felhozni –, legfeljebb felmentését kérheti, végkielégítésre nem tarthat igényt. További szigorítás a „felfelé vagy kifelé” elv bevezetése. Eszerint a jövőben az egy adott rendfokozatban eltölthető maximális várakozási időt is törvényben rögzítik, s ha valaki ez idő alatt nem kerül magasabb beosztásba, s ezzel együtt nem ér el magasabb rendfokozatot, akkor fel kell menteni. Enyhíti ezt a szabályt az a kitétel, miszerint, ha valaki már elérte e főtörzsőrmesteri vagy a századosi rendfokozatot, akkor a szolgálati nyugdíjjogosultság megszerzéséig (általában 25 év) maradhat. Önmagukban nem kifogásolhatók ezek a külföldi hadseregekben is ismert rendelkezések, de csak akkor, ha ezeket és más többletterheket (például emberi és munkavállalói jogok bizonyos korlátozása, fizikai alkalmassági követelményeknek való megfelelés) pénzben és szociális intézkedésekkel kompenzálják. Most azt történt, hogy átvettünk az amerikai modellből néhány, a katonák kiszolgáltatottságát és a velük szemben támasztott követelményeket növelő elemet – az ottani anyagi biztonság és a szociális gondoskodás hálója nélkül. Igaz, az új törvény – az Alkotmánybíróság általános érvényű instrukcióit is figyelembe véve – javítja a szerződéses katonák pozícióját, s a szolgálati nyugdíjat leszámítva gyakorlatilag minden téren azonos jogokat biztosít számukra a hivatásos katonákéval.

A mérleg


A Fidesz-kisgazda kormányzás ideje alatt fontos eredmények születtek: tagjai lettünk a NATO-nak, átfogó haderőreform kezdődött, megvalósult a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar régóta esedékes integrációja, módosult az alkotmány, új jogállási törvény született, a hivatásos katonák jelentős illetményemelést kaptak. Mindezeket azonban jelentős részben az MSZP–SZDSZ-kormány időszakában készítették elő, sőt, esetenként dolgozták ki. Nem arról van tehát szó, hogy a kisgazda vezetés csodát művelt, inkább arról, hogy a ciklusokon átnyúló apparátusi munka eredménye (részben a véletlenek folytán) most vált láthatóvá. Ez pedig részben annak is köszönhető, hogy – még ha bizonyos kényszerek szorításában is – a kormány és a kormányfő fokozottan figyelt a honvédelmi kérdésekre.

A minisztériumban az igazgatás és a vezetés színvonala viszont – a legfelső és az alsóbb szinteken végbement személycserék következtében – érzékelhetően romlott. Az új vezetők igazgatási, jogi ismeretei és kultúrája az előző ciklus vezetőihez képest gyengébb, jóval több az önkényesség, a hatalommal való visszaélés. A döntés-előkészítés és a koordináció terén ugyanakkor sorozatosan történtek olyan alapvető hibák, amelyek kárt okoztak a honvédségnek, és nemzetközi megítélésünket is rombolták.

• Tárcatár