Vissza a főcikkhez →

Bár a szakirodalomban is egyértelműen az integrált modellt tekintik megfelelőbbnek a vezetés egységének biztosítása miatt, nem véletlen, hogy az integráció ügye három kormányzati cikluson keresztül húzódott. Kényes hatalmi kérdésekre kellett lehetőleg mindenki számára elfogadható megoldásokat találni. Sokan találóan úgy fogalmaztak, hogy tulajdonképpen az a kérdés, hogy ki kit integrál: a minisztérium a vezérkart, avagy a vezérkar a minisztériumot?

Két alapvető kérdést kellett tisztázni. Először is azt, hogy az integrált minisztériumba bekerülő vezérkari főnök a miniszter vagy a közigazgatási államtitkár alárendeltségébe kerüljön-e (a Wachsler-Fodor-polémiának is ez volt a kulcskérdése.) Pusztán elméletileg nincs túlzottan nagy jelentősége ennek, a gyakorlatban azonban van. A miniszter alá történő besorolás gyengébb integrációt jelent. Láttuk ugyanis (és ez nem csak a mostani ciklusban volt így), hogy a honvédelmi tárca erős embere a közigazgatási államtitkár, neki van a hatékony belső vezetés megvalósításához szükséges apparátusa, miközben a miniszter többnyire csak egyfajta társutas a tárcánál, akit túlzottan mély elkötelezettség nem fűz a honvédelemhez (bár ez alakulhat némileg másképp is). Mindenesetre a megvalósult megoldás, azaz hogy a vezérkari főnök a miniszter alá tartozik, feltétlenül nagyobb függetlenséget és mozgásteret biztosít neki és az alá tartozó katonai blokknak.

A másik kérdés: milyen szerepet játsszon a minisztériumban az integrált vezérkari főnök? Csupán egyfajta döntés-előkészítő, tanácsadó legyen, avagy továbbra is megőrizze a honvédség egészére kiterjedő szolgálati elöljárói jogosítványait? Mondanunk sem kell, hogy ez utóbbi megoldás nagyobb hatalmat és hátteret biztosít a vezérkari főnöknek. Az erőviszonyok ismeretében az előkészítés során reálisan fel sem merült olyan megoldás, amely a vezérkari főnök elöljárói státusát megszüntette volna.

Az elfogadott és törvénybe iktatott modell – bár ha egyfajta gyengébb integrációt jelent is – reális kompromisszum, és megfelel a hazai katonai és politikai realitásoknak. A kormányzati, illetve a miniszteriális civil kontroll gyakorlásához biztosítja a szükséges kereteket, és elvileg alkalmas arra, hogy a honvédelmi vezetés egységét – legalábbis a korábbi állapothoz képest – magasabb szinten valósítsa meg. A jogi keret azonban nem jelenthet feltétlen garanciát a civil vezetés primátusának érvényesítésére, illetve a kellő hatékonyság biztosítására. Sok múlik ugyanis az együttműködésre kész és képes személyeken mindkét oldalon. Egyrészről olyan miniszterre van szükség, aki kellő eréllyel és határozottsággal, és ha kell, konfliktusok vállalása árán is érvényesíti a kormányzati szempontokat, de nem gerjeszt felesleges konfliktusokat, nem kezeli le, és nem provokálja a katonákat. Különösen az új modellben megfontolandó lenne egyfajta koncepcionális váltás a vezérkari főnökök személyét illetően. Eddig ugyanis kivétel nélkül olyan kemény, tradicionális felfogású tábornokok kapták ezt a posztot, akik hagyományos parancsnoklásként fogták fel vezérkari főnöki pozíciójukat, következésképpen nem tudtak megfelelően együttműködni az aktuális civil vezetéssel, nem tudták maradéktalanul elfogadni azt a civil kontroll rendjéből eredő alaptételt, hogy nem ők, hanem a civil vezetés a döntő fórum a legfontosabb kérdésekben. Ez sok feszültséget gerjesztett. A jövőben az segítené elő a zökkenőmentes együttműködést, ha megfelelő katonai ismeretekkel és hátérrel rendelkező, de a civil közigazgatás mechanizmusait is jól ismerő, „hivatalnok típusú” személy kerülne a vezérkar élére.

• Tárcatár