Udvarvölgyi Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A magyar külpolitika elmúlt négy esztendejét, washingtoni nagykövetünk örökbecsű történeti művének címét elorozva túlzás nélkül lehet „az elvesztett presztízs” négy évének nevezni. A rendszerváltás óta eltelt 12 év alatt még egyetlen kormány diplomáciáját sem érte annyi kritika mint az Orbán(–Torgyán)-kabinetét. Felborult a hármas külpolitikai alappillér (euroatlanti integráció, regionális-szomszédsági kapcsolatok, valamint a határon túli magyarok iránti felelősségvállalás) közti egyensúly, és megszakadt az e téren korábban meglévő példás nemzeti konszenzus is. A jobboldali kormány regionális középhatalmi illúzióktól vezérelve lényegében belpolitizált külföldön, azaz a hazai viszonyokból jól ismert arrogáns és agresszív hatalomgyakorlási eszközöket próbálta meg a nemzetközi kapcsolatok terén is érvényesíteni. Ez egyaránt megmutatkozott a csatlakozási tárgyalások során, éppúgy, mint a szomszédsági politika, a visegrádi együttműködés 2002-es csődje alatt, nemkülönben a kedvezménytörvény miatt a határon túli magyarok kiszolgáltatott helyzetbe hozásában.

Annyira kedvezően indult minden! 1998 májusában az ország túl volt a mélyponton, a Bokros-csomagnak köszönhetően javultak a makrogazdasági mutatók, az ország a NATO-csatlakozás küszöbére került, a csatlakozási tárgyalások jó ütemben haladtak az Európai Unióval. A Romániával és Szlovákiával kötött alapszerződések jól körülbástyázott és széles körű garanciát nyújtottak a magyar kisebbségek számára, és új alapokra helyezték a korábban sokszor feszült magyar–román és magyar–szlovák bilaterális kapcsolatokat. Az egyetlen aggodalomra okot adó térség, a Balkán, közelebbről Koszovó, pedig még szűk egy évre volt az igazi tragédiától. Mégsem lehetett sokáig külpolitikai konszenzusról beszélni, a Fidesz-kormány hamarosan megkezdte az egészpályás letámadást, és a Külügyminisztérium apparátusában is megvalósult a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” orbáni eszméje. A visszatetszést keltő, gátlástalan, bel- és külföldön egyaránt jól látható klientúraépítést; a pártpolitikai alapon folytatott tisztogatásokat; a botrányos családi, rokoni, baráti vagy éppenséggel üzleti alapokon nyugvó nagyköveti kinevezéseket; a sokszor dilettáns, amatőr és előkészítetlen döntéshozatali mechanizmust; a külügyi felső vezetés anomáliáit, a kezdetektől fogva kódolt Martonyi–Németh-konfliktust; a minisztérium felduzzasztott és néhol diszfunkcionális struktúráját számos szakmai kritika érte.

„Honnan – hová?”


Érdemes lehet visszatekinteni, hogy 2001 októberében milyen volt a kormány tevékenységének megítélése. A Miniszterelnöki Hivatal által készített, A kormány tevékenységének mérlege, 1998–2001 című értékelés[1] fejezetcíme (Nemzeti érdekérvényesítés a külpolitikában) is magáért beszél. Eszerint „a magyar külpolitika hármas célrendszerében az előző kormányzat alatt a kisebbségi magyarok ügye háttérbe szorult, illetve alárendelődött a másik két fő célnak. A polgári kormányzat alatt helyreállt az egyensúly: ma már nem kompromisszumot keresünk a három cél között, hanem arra törekszünk, hogy azok egymás hatását erősítsék.” Ezt követően az írás a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) megalakítását üdvözli, amely „demokratikus legitimitásra alapozott politikai képviseletet biztosít a Kárpát-medence nyolc országában együtt, illetve a világban szétszórva élő, 15 milliós magyar nemzetnek”. A MÁÉRT 1999. novemberi ülésének zárónyilatkozatában fogalmazódott meg az az igény, hogy a kormány vizsgálja meg a határon túli magyarok státusára vonatkozó törvényi szabályozás lehetőségét. A kezdeményezést – a MÁÉRT hat szakbizottságának ajánlásai alapján – a Külügyminisztérium és a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) alakította szövegtervezetté. A közkeletű nevén státustörvénynek nevezett 2001. évi LXII. törvényt 2001. június 19-én fogadta el az Országgyűlés. „A törvény alapját képező koncepcióban megfogalmazott általános érvényű cél az, hogy Magyarország a szomszédos államokban élő magyaroknak nyújtott egyes kedvezményekkel és támogatásokkal is hozzájáruljon közvetlen politikai és gazdasági környezete stabilitásának megszilárdításához.” A későbbi bonyodalmakat finoman sejtetve teszi hozzá a kormány hivatalos önértékelő dokumentuma, hogy „alkalmazásáról jelenleg is egyeztető tárgyalások folynak Romániával és Szlovákiával”. (Hol volt még ekkor az Orbán–Nastase egyetértési memorandum!)

Az euroatlanti integrációs törekvések részben a kormány kissé öntömjénező stílusában közli a fejleményeket. „Magyarország 1999. március 12-én a NATO tagjainak sorába lépett. A NATO-ba való beilleszkedésünk politikai téren teljessé vált. (…) Katonai integrációnk folyamatban van. NATO-tagságunk és a délszláv konfliktus idején tanúsított magatartásunk erősítette a Magyarországról alkotott pozitív országképet.”

„A Magyar Köztársaság kormánya szolidaritását, feltétel nélküli támogatását és széles körű készségét nyilvánította ki az Amerikai Egyesült Államokat 2001. szeptember 11-én ért terrortámadás kapcsán, melyet gyáva gaztettnek, az egész szabad világ ellen elkövetett bűnnek tekint. (…) Az Amerikai Egyesült Államok ellen elkövetett támadást a szövetség valamennyi tagja ellen elkövetett támadásnak tekinti, és készen áll arra, hogy a Washingtoni Szerződés 5. cikkelye értelmében foglaltaknak megfelelően segítséget nyújtson az Egyesült Államok kormányzatának.” Ezt a helyénvaló és az ellenzék által is támogatott álláspontot némiképp beárnyékolta, hogy Orbán nem határolódott el határozottan és azonnal Csurka Istvántól, aki a szeptember 11-i tragédiára reagálva példátlan aljassággal az Egyesült Államok felelősségét is felvetette a lehetséges okok között.

Az EU-integrációról szólva az írás kifejti, hogy „az új magyar kormány diplomáciai erőfeszítéseinek is köszönhetően az unió már a joganyag-összevetés befejezése előtt, 1998 őszén megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat 5+1 tagjelölt állammal: Magyarországgal, Lengyelországgal, Észtországgal, Csehországgal, Szlovéniával és Ciprussal”. Az 1998-as kormányprogram stratégiai célul tűzte ki, hogy Magyarország a lehetséges legkorábbi időpontban és az elérhető legkedvezőbb feltételekkel az Európai Unió tagja legyen. Az elmúlt három évben európai integrálódásunk folyamatában a kormány erőfeszítései a tagságra való célirányos felkészülésre, valamint a csatlakozási tárgyalásokra összpontosultak. Csatlakozásunk elősegítésére a Külügyminisztérium az uniós tagországokban intenzív külső kommunikációs tevékenységet folytat. A magyar–EU csatlakozási tárgyalásokon 2000 nyarára mind a 29 tárgyalási fejezet megnyitásra került (az intézmények és az úgynevezett. egyéb fejezetet csak a tárgyalások végén nyitják meg). Reális cél a tárgyalások befejezése 2002 folyamán, és a 2004-es csatlakozás, az európai parlamenti választásokon már tagként történő részvétel. A legfigyelemreméltóbb része a kormány külügyi mérlegének a „Diplomáciai offenzíva a közép-európai együttműködésért” című rész, amely szerint „a polgári kormány áttörést ért el a közép-európai együttműködés területén”. Kétségtelen, hogy történtek látványos eredmények (Mária Valéria híd felavatása), de a Benes-dekrétumok orbáni értékelésével az egész visegrádi együttműködés kapott gellert, és – ugyan időlegesen – de Magyarország kapcsolatai a partnerországokkal mélypontjukra jutottak.

Az MSZP országgyűlési képviselőcsoportja által jegyzett, Az Orbán-kormány három éve… ami a kormányzati sikerpropagandából kimaradt című értékelés[2] az Orbán-kabinet külpolitikájáról megjegyzi, hogy „a legfőbb célokat tekintve folyamatosságot mutat, de a külpolitika hangvételét, a magyar mozgástér lehetőségeinek kihasználását, a külpolitika súlypontjainak kialakítását illetően már lényegi eltéréseket tartalmaz az előző ciklusok külpolitikai irányvonalától”. A szocialisták felróják a kormánynak, a konfrontatív stílust, a Tudjmannal ápolt szoros barátságot, az osztrák szélsőséges erők kormányra kerülésével kapcsolatos magyar kormányzati magatartást, az Orbán-, Kövér-nyilatkozatok formájában manifesztálódott, az EU-val szembeni sokszor kioktató, ellenséges hangvételt, a kormányfő elhatárolódásának hiányát a MIÉP USA-ellenes nyilatkozataitól. Az MSZP kritizálja továbbá a NATO-ba való beilleszkedés és kötelezettség szempontjából a honvédelem és a magyar hadsereg sokszor kaotikus állapotát, a haderőreform végrehajtásának vontatottságát; az európai uniós csatlakozási tárgyalások terén pedig a júniusi tárgyalási fordulón a munkaerő-áramlás és a termőföld-vásárlás kérdésében kötött rossz kompromisszumot, illetve a belső felkészültség hiányosságát, és a társadalmi párbeszéd kiüresedését. Megjegyzi továbbá a dokumentum, hogy a szomszédsági kapcsolatokat megterheli, hogy a kormány nem folytatott konzultációkat a kedvezménytörvényről; valamint, hogy a kormány tisztogatásokat folytatott a Külügyminisztérium szakapparátusában, és a nagyköveti kinevezési gyakorlatban egyértelműen tetten érhető a párt- vagy személyes lojalitás iránti igény.

A Szabad Demokraták Szövetsége frakciója Honnan hová? címmel készítette el értékelését[3] a Fidesz-kormányzás három évéről. Ebben a „Háttal Európának” elnevezésű rész nagyrészt hasonló kritikai elemeket tartalmaz, mint a nagyobbik ellenzéki párté (a csatlakozási tárgyalásokon a föld és a munkaerőpiac ügyében kötött kompromisszum, a miniszterelnök arrogáns, udvariatlan külpolitikai stílusa, a Tudjman-, majd a Schüssel–Haider-kormány irányába tett gesztusok, a Bécs–München–Róma külpolitikai orientáció). A párt azonban sokkal markánsabban bírálja a kormányt kisebbségpolitikája miatt. A szabad demokraták álláspontja szerint „a Fidesz durván beavatkozott a kisebbségi magyarság belső vitáiba, a radikális irányzatokat támogatva. A státustörvény sérti a nemzetközi kapcsolatok elfogadott normáit, hosszú időre mérgezheti a magyar kisebbségek, a szomszéd államok többségi népessége, Magyarország és szomszédai, illetve a határokon túl élő és a hazai magyarság közötti viszonyt.”

„Humánpolitika”


Az Orbán(–Torgyán)-kormány külpolitikájának visszásságai közül az egyik leglátványosabb szegmens a nagyköveti kinevezések gyakorlata, és általában a Külügyminisztérium humánpolitikája volt. Kezdetektől fogva megfigyelhető volt az a nyilvánvaló kompetenciaharc, és feszültség, amely Martonyi János külügyminiszter és Németh Zsolt politikai államtitkár között nyilvánult meg. A Külügyminisztériumot a miniszter megkérdőjelezhetetlen szakmai és emberi kvalitásai ellenére egyre inkább a Fidesz legbelsőbb köreihez tartozó, nacionalista húrokat pengető, a magyarságpolitika iránt a végletekig elkötelezett, a nemzetpolitikát abszolút prioritásként kezelő politikai államtitkár vezette. Ez megnyilvánult abban is, hogy az „állam az államban” funkciót betöltő „kvázi minisztérium”, a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) közvetlen felügyeletét is ő gyakorolta. A feladatkörök is élesen elváltak: Martonyi vitte az euroatlanti integrációs politikát, és jórész a bilaterális kapcsolatokat az általában magas színvonalon teljesítő szakapparátus nagy megkönnyebbülésére, míg Németh privilégiuma volt a szomszédság- és magyarságpolitika. Egymás útjait kezdetben ritkán keresztezték. Később, amikor a kedvezménytörvény és Orbán sorozatos baklövései (főleg a Benes-dekrétumok miatt csődöt mondott V4-es együttműködés) már a legmagasabb uniós körök rosszallását is kivívták, Martonyi kötelességtudóan védte a magyar mundér becsületét, derekasan állta a sarat a jogos-jogtalan támadásokkal szemben. A helyzetet bonyolította, hogy a miniszterelnök ellentmondást nem tűrően, a legsötétebb időket idéző kézi vezérlést megvalósítva gyakorlatilag egy személyben külpolitizált. A Kancellárián belül működő, Szemerkényi Réka által vezetett kül- és biztonságpolitikai államtitkárság súlytalan maradt, egy-két esettől eltekintve halvány teljesítményt nyújtott.

A Külügyminisztérium felső vezetését tekintve a harmadik ember, a közigazgatási államtitkár kezdetben a kiváló karrierdiplomata, Herman János volt, akit 2000 szeptemberében Bába Iván váltott, aki már rendelkezett külügyi tapasztalatokkal az 1990–1994-es ciklusból, és a varsói nagykövetséget adta fel az új megbízásért. Herman kárpótlásul az egyik legfontosabb kinevezést, a távozó Simonyi András által felfuttatott brüsszeli NATO-misszióvezetőséget kapta meg. Az Integrációs Államtitkárságot jól felkészült, Martonyi bizalmát élvező szakemberek irányították (Gottfried Péter államtitkár, Dienes-Oehm Egon és Szombati Béla helyettes-államtitkárok). A Külügyminisztérium helyettes-államtitkári gárdája vegyes képet mutatott. A tágabb régiót felügyelő Lőrincz Csaba Németh Zsolt embere volt, míg Tomaj Dénes karrierdiplomataként vezette az Európán kívüli területeket. A biztonságpolitikát – többek közt a NATO-NYEU, és nemzetközi szervezetek főosztályt – a fiatal és felkészült Kőrösi Csaba irányította, míg a gazdálkodásért, üzemeltetésért és egy sereg más dologért az ex-kispesti fideszes polgármester, az abszolút politikai kinevezett Zupkó Gábor felelt. A gazdasági minisztériumból átkerült külgazdasági területeket Balás Péter vezette. A HTMH élén Németh Zsolt pártfogoltja, Szabó Tibor állt.

Visszatérve a nagykövetségekhez a másik brüsszeli kulcsfontosságú poszt, az EU-nagykövetség „ősidők óta” Juhász Endréé, aki egyben az EU-főtárgyalónk, és az elmúlt négy évben a legtöbbet tette, hogy megőrizze hazánk vezető helyét a tagjelölt országok között. Történtek azonban szép számmal politikai kinevezések, sokan kizárólag családi, baráti vagy éppenséggel üzleti kapcsolataiknak köszönhették a zsíros vagy kevésbé zsíros állomáshelyeket. Talán a legtöbb botrányt Lévai Anikó üzletfele, a svájci emigráns Kékessy Dezső párizsi kinevezése kavarta, aki abszolút outsiderként került pozícióba, és üzleti érdekeltségeivel, valamint a párizsi nagyköveti rezidencia felújításával többször került az újságok címlapjára. Hasonlóképpen nem bizonyult telitalálatnak Orbán korábbi bizottsági munkatársa, a harmincas évei elejét taposó Győri Enikő római kinevezése sem. Szintén politikai kinevezett Tar Pál vatikáni nagykövetünk is, aki Antall József barátságával szerzett magának érdemeket (és korábban egy kurta washingtoni kinevezést is). Jeszenszky Géza washingtoni, Barsiné Pataky Etelka bécsi, Trócsányi László brüsszeli, Gergely András hágai, Csóti György zágrábi, Gedai Károly rabati, Pordány László pretoriai és Vásáry István teheráni kinevezésével maradéktalanul érvényesültek a legkisebb koalíciós partner, az MDF külügyi álmai. A Fidesz-apparátus kezdeti káderhiányával és a minisztérium apparátusával szembeni bizalmatlansággal magyarázható az antalli időszak nagyköveteinek (akik közül többen az MDNP-hez csatlakoztak) nagymértékű reaktiválása, és a demokrata fórumos húzónevek pozícióhoz juttatása.

A Fidesz-kormány nem bizonyult hálátlannak a politikáját támogatókkal szemben. Schmitt Pálnak, a népszerű sportdiplomatának és jelenlegi jobboldali főpolgármester-jelöltnek a berni, Pröhle Gergelynek, a német liberális Friedrich Naumann Alapítvány korábbi budapesti vezetőjének, későbbi közigazgatási államtitkárnak (NKÖM) a kulcsfontosságú berlini, míg Gyürk Istvánnak, a Fidelitas-elnök Gyürk András édesapjának a canberrai nagyköveti posztot juttatta.

Természetesen sor került fontos és kevésbé fontos pozíciókba felkészült karrierdiplomaták kinevezésére is. Megemlítendő például Molnár László New York-i főkonzuli, Németh Gyula mexikóvárosi, Kádár László kairói, Bayer Mihály pekingi, Fodor László újdelhi, Iklódy Gábor oslói, Víg József helsinki, Pálmai Géza dublini, Bagi Gábor ljubljanai, Pandúr József belgrádi, Alföldi László kolozsvári főkonzuli, Varga György kassai főkonzuli, Busztin György dzsakartai kinevezése. Érdekes, hogy a Magyar Honvédség volt főparancsnoka, Végh Ferenc ankarai nagyköveti megbízatást kapott, aki azonban súlyos autóbalesete miatt nem tudja ellátni hivatalát.

A kelet-közép-európai régióban maradva nem egyszer botrányos volt a nagykövetek külügyi bizottsági meghallgatása, számos esetben súlyos kifogások merültek fel a jelöltekkel szemben. Emlékezetes tallini nagykövetünk, Jávorszky Béla esete, akitől az ellenzék a felsőfokú oklevelét kérte számon, mondván, hogy a Magyar Köztársaságot diplomás diplomata képviselje már az ezredfordulón. Hiábavaló kérés volt. Katona Tamás történésznek, ex-külügyi és MeH-államtitkár varsói nagykövetté történő kinevezése még ennél is nagyobb vihart kavart. A Külügyi Bizottság 2000 májusi meghallgatásán a szocialista és kisgazda (!) képviselők tartózkodása miatt nem kapta meg a jóváhagyást, és formailag vissza kellett volna vonni a jelölését. A pragmatikus kormány azonban merőben szokatlan módon megszervezte Katona meghallgatását a Parlament Szájer József vezette EU Integrációs Bizottsága előtt, mondván, hogy EU-tagjelölt országról van szó, és ilyenkor itt is meg kell hallgatni a kimenő nagyköveteket. Mondani sem kell, hogy ezek után a kormánytöbbség itt megszavazta a jelöltet. A dolog abszurditásához még hozzájárul, hogy a legfelkészültebb, és legszimpatikusabb politikus neve lett ezáltal meghurcolva, holott korábban „csont nélkül” mentek át sokkal megkérdőjelezhetőbb kvalitású nagykövetek (Mikecz Tamás – Kisinyov, Gyürk István – Canberra).

Szólni kell még két szomszédos országról, ahol a kétségtelenül meglévő szakmai nívón kívül elsődleges szempont volt a pártorientáció. Boros Miklós pozsonyi és Íjgyártó István bukaresti nagyköveteink Németh Zsolthoz állnak közel, de közmegelégedésre végzik munkájukat. Politikai kinevezettnek tekinthető Perényi János strasbourgi ET-melletti, Forrai Kristóf prágai, Szerdahelyi István tokiói, Hóvári János Tel Aviv-i, Balla János lisszaboni kinevezése is.

Juhász Endrén kívül alig maradtak páran a nagyköveti karból, akiket még az előző kormány nevezett ki. Szentiványi Gábor londoni és Varga Koritár Pál madridi széke sokak meglepetésére nem rogyott meg 1997 ősze óta. Végezetül 2001 januárjáig, mint hab a torta tetején ott voltak még a magyar diplomáciának a „magyar Kolumbusz”, a „chilei cseresznyeexportőr”, dr. Torgyán József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter nagyszabású, egzotikus országokra koncentráló agrárdiplomáciai manőverei. Külügyi körökben akkoriban sűrűn emlegetett mondás szerint nem volt olyan ország a Földön, ahol Torgyán ne járt volna, ne lenne éppen ott, vagy ne készülne éppen oda. Mindezt luxuskörülmények között, feleségével karöltve, Béres Béla kabinetfőnökkel súlyosbítva. Thaiföld, Malajzia, Tajvan, Kuba, Szingapúr, Mongólia, az emlékezetes latin-amerikai körút, mind-mind sok álmatlan órát okoztak a Külügyminisztérium diplomatáinak. Szabadi Béla politikai államtitkár, ha lehet fokozni, akkor sokkal nagyobb affinitással intézte ezeket az agrárprogramokat, például Bangkokban. (De ez egy másik tárcatár témája innentől.)

Baklövések


A magyar diplomáciának az elmúlt négy év során számtalan esetben kellett asszisztálnia a miniszterelnök meggondolatlan kijelentéseihez és antidiplomatikus stílusához. Legendásan rossz volt például az Orbán–Schröder-viszony. A miniszterelnök már első tárgyalásukon rossz benyomást keltett közismert arroganciájával a kancellárban, azonban, 1999-ben azt is megengedte magának, hogy a Budapestre látogató Schröder német és Viktor Klima osztrák kancellárokat a protokollt felrúgva hosszas ideig megvárakoztatta közös sajtótájékoztatójuk előtt. Ausztria esetében később – az uniós bojkott ellenére – látványosan állt ki a néppárti-szabadságpárti koalíció mellett. Schüssel kancellárt tüntetőleg budapesti látogatásra hívta, ugyanis a szélsőjobboldallal együtt kormányzó néppárti politikus helyzete sokban hasonlított a MIÉP külső támogatását élvező magyar miniszterelnökére. Ugyanez az Orbán Viktor tavaly nyáron már az emlékezetes kihelyezett kormányülések egyikén az „osztrák vircsaft” elleni fellépésről beszélt, az osztrák gazdák magyarországi földvásárlásával és a zsebszerződésekkel kapcsolatosan.

Oroszország esetében a kétoldalú kapcsolatok fagypontra jutottak az elmúlt négy év során. Orbán bel- és külföldön egyaránt, ugyan magánbeszélgetések közben, de többször tett Oroszországot bíráló kijelentéseket. (Például emlékezetes bostoni útja során, feladva ezzel a leckét a másnap Moszkvába érkező Martonyi Jánosnak, aki ezek után eléggé kínos szituációba került.) Ebből következett, hogy a magyar diplomácia nem tudta elérni, pedig a kampány során gőzerővel próbálkozott, hogy Putyin elnök vagy Kaszjanov miniszterelnök Magyarországra látogasson, akár csak egy röpke óra és egy sokat jelentő kézfogás erejéig.

Hasonlóképpen felsült a miniszterelnök emlékezetes bostoni útja során, ahol ugyan a Tufts Egyetem jogi és diplomáciai akadémiáján díszdoktorrá avatták, azonban kitartó lobbizással sem érték el, hogy George W. Bush amerikai elnök fogadja Orbánt. A fiaskó hátterében a már említett, Csurkától való el nem határolódás, illetve a közismerten az elnök baráti köréhez tartozó Nancy Goodman Brinker amerikai nagykövetet ért méltatlan és alpári kritikák állottak.

A visegrádi együttműködés (V4) becsődölése volt az egyik legszégyenletesebb pontja a magyar diplomácia vesszőfutásának. Szlovákiával a kedvezménytörvény miatti vitás kérdések már egyébként is feszült volt a viszony. Lengyelország sérelmezte, hogy Budapest többször tett rájuk nézve hátrányos kijelentéseket az EU-csatlakozással kapcsolatban. Az igazi botrány azonban idén februárban az Európai Parlament Külügyi Bizottságának ülésén tört ki, ahol egy német képviselő kérdésére Orbán kijelentette, hogy a Benes-dekrétumok az európai jogrenddel ellentétesek, és ezzel egy érzékeny sebet szakítván fel, teljesen ellehetetlenítette Visegrád eszméjét. A küszöbön álló budapesti csúcstalálkozót Milos Zeman cseh és Mikulas Dzurinda szlovák kormányfő azonnal lemondták, Leszek Millernek, lengyel kollégájuknak sem maradt ezek után más választása.

Negatív felhangokkal párosult az az elszánt magyar törekvés, hogy az ideológiai hasonlóság, illetve a párt- és egyéni szimpátiák alapján kiépüljön egy bajor–olasz–osztrák–magyar tengely. Az ismert történelmi előzmények miatt sokan aggodalommal tekintettek az európai jobboldal – Edmund Stoiber bajor miniszterelnök, CSU elnök, kancellárjelölt, Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök, a Forza Italia vezetője, Wolfgang Schüssel osztrák kancellár és ÖVP-elnök, valamint Orbán Viktor – formálódó szövetségére. Főleg annak tükrében, hogy Olaszországban és Ausztriában a szélsőjobboldali pártok, konkrétan a posztfasiszta Nemzeti Szövetség és a rasszista Északi Liga; illetve Jörg Haider Szabadságpártja kormánytényezők lettek.

Nem történt előrelépés a rendszerváltás óta leértékelődött harmadikvilág-politikánkban sem. A magyar diplomácia nem fordított kellő energiát a meglévő kapcsolatok ápolására, kapcsolatépítésre a közel-keleti, afrikai, ázsiai, latin-amerikai térségben. A magyar miniszterelnök jóformán az utolsó pillanatban mondta le indiai látogatását, csak bukása után jutott el, mint focidrukker Japánba, negligálta a Föld legnépesebb és óriási gazdasági lehetőségeket rejtő országát, Kínát. Ellátogatott ugyan Szaúd-Arábiába, ahol fogadta őt Fahd király, és Marokkóba, ahol találkozott V. Mohameddel is, azonban kimaradt egy kairói, tel-avivi vagy akár teheráni vizit.

Integrációs fricskák


A magyar integrációs folyamat jó eredményeket felmutatva „vészelte át” az elmúlt négy évet. Az 1998-ban elindult csatlakozási tárgyalásokon 2000-re mind a 29 fejezetet megnyitották. Realitássá válhatott a tárgyalások 2002. év végi befejezése, a 2004-es csatlakozás, a 2004. júniusi európai parlamenti választásokon való részvétel. Erősen vitatható, hogy a 2001. júniusi tárgyalási fordulón a munkaerő-áramlás és termőföld-vásárlás kérdéskörökben megkötött előnytelen kompromisszum megfelel-e a magyar érdekeknek. Nem tett jót a csatlakozási tárgyalásoknak Orbán Viktor emlékezetes kijelentése sem, miszerint „az EU-n kívül is van élet”, és sokaknak az is szemet szúrt, hogy felszaporodtak a Magyarországot különböző okok miatt bíráló országjelentések (EU Bizottság, OECD, IMF), sőt az uniós tagországok Budapestre akkreditált diplomatái is tettek nem hivatalos észrevételeket. A főbb kritikai pontok a kormány agrár-, roma- és médiapolitikáját, a korrupciót érintették. Nagy port vert fel az autópálya-építés, amely során a közbeszerzési eljárás mellőzésével a kormány súlyosan megsértette az EU-s elvárásokat, és mellesleg támogatástól is elesett. Sokan bírálták a különféle nagyhangú politikai megnyilatkozásokat, a feszült belpolitikai légkört, a parlamenti demokrácia ellehetetlenítését (háromhetenkénti ülésezés, a vizsgálóbizottságok felállításának tilalma (például a „szenátorok” Lockheed–Martin-ügyben írott botrányos lobbilevele kapcsán stb.), Budapest „kiszárításának” szándékát. Akadozva haladt a jogharmonizáció, az elvárt infrastruktúra fejlesztés, az előcsatlakozási alapok (PHARE, ISPA, SAPARD) fogadása, a lakosság felvilágosítása a csatlakozásról. Mindezek ellenére a Martonyi–Gottfried–Juhász trió jól teljesített, a Bem rakparti és brüsszeli szakapparátus sokszor erején felül produkált eredményeket.

Útvesztők


Az Orbán-kormány leértékelte a szomszédos országokkal szembeni megegyezést és kiegyezést folytató politikát, és olyan nemzeti hangsúlyú irányt képviselt, amely Magyarország integrációs fölényét volt hivatott demonstrálni. Ezenfelül új alapokra helyezte a kisebbségi magyar pártokkal addig folytatott budapesti kapcsolatrendszert is, amennyiben közvetlen módon beavatkozott az ottani frakcióharcokba, illetve – ahol több párt működött – igyekezett az általa ideológiai alapon preferált pártokat a többiek rovására helyzetbe hozni. Ez utóbbi megmutatkozott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel (KMKSZ) irányába az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetségével (UMDSZ) szemben, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének preferálásával (HMDK) a Horvátországi Magyar Szövetség (HMSZ) ellenében, illetve nem utolsósorban, sőt nagyon súlyos mértékben a Vajdaságban is, ahol az abszolút domináns, Kasza József vezette Vajdasági Magyar Szövetséggel (VMSZ) szemben az Ágoston András irányította törpepártot, a VMDP-t hozta helyzetbe a kormány. A leglátványosabb beavatkozás azonban Erdélyben, az RMDSZ-en belül történt, ahol a Markó Béla – Takács Csaba által irányított legitim vezetéssel szembenálló, Tőkés László tiszteletbeli elnök által vezérelt, Fidesz-közeli Reform Tömörülés élvezte Orbán, Kövér és Németh kizárólagos bizalmát. Szlovákiában pedig Duray Miklós, MKP ügyvezető alelnök volt a jobboldali kormány legfőbb szövetségese. 2002-re bebizonyosodott, hogy ez a kicsinyes, megosztó politika nagyfokú bizalomvesztéshez és instabilitáshoz vezetett a határon túli magyar közösségek körében.

A Fidesz-kormány a szomszédságpolitikát feláldozta a magyarországi belpolitikára figyelő kisebbségpolitika oltárán, miközben a határon túl élő magyarság jogos nemzeti és stabilitási igényeit veszélybe sodorta, valahányszor szomszédaink rovására igyekezett eljátszadozni a regionális középhatalmi ábrándokkal. A magyar külügyi stratégiában egy olyan kompromisszumképtelen, cinikus kisebbségpolitika lett úrrá, amelynek ékes bizonyítéka az elkapkodott és belpolitikai érdekekre hangolt státustörvény lett. A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényt 2001. június 19-i ülésnapján 94 százalékos többséggel fogadta el a Magyar Országgyűlés. Az SZDSZ elutasította a törvénytervezetet, amely szerintük „szemfényvesztés”, és a határon túli magyarok szülőföldről való elvándorlását segíti elő.

A törvény elfogadása után a szomszédos országok közül Romániával és Szlovákiával a törvény elfogadása előtti egyeztetés hiánya, a törvény jogalanyainak meghatározása, és az egyes paragrafusok miatt élénk vita kezdődött. A státustörvény vitában a magyar Külügyminisztérium nem állt a helyzet magaslatán, egymást érték a törvénnyel kapcsolatos negatív megnyilvánulások (ET, EBESZ), számos sikertelen tárgyalást bonyolítottak le a vitás felek. Román részről a kedvezménytörvény körüli botrányos konfliktus megoldása lett a 2001. december 22-én aláírt Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat, amely valamennyi román állampolgár számára lehetővé tette a korlátozott idejű magyarországi munkavállalás lehetőségét, nemzeti hovatartozás nélkül. A magyar fél számára egyértelmű meghátrálást jelentő kompromisszumért súlyos árat fizetett a Fidesz-kormány. Ezt az öngólt nem lehetett pozitívan kommunikálni, hiába magyarázta – többek közt – a Külügyminisztérium vezetése is napokig az ügyet.

A státustörvény körüli anomáliák is bebizonyították, hogy az Orbán-kabinet figyelme csak a kisebbségi területekre korlátozódott, éppen ezért minden ehhez kötött tevékenysége eleve szomszédsági konfliktusforrássá vált.

Jegyzetek


[1] A kormány tevékenységének mérlege, 1998–2001. in: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve 2001-ről. II. kötet. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány. 1043–1105. o.

[2] Az Orbán-kormány három éve… ami a kormányzati sikerpropagandából kimaradt. in: Kurtán Sándor et al: i. m. 1106–1140. o.

[3] Honnan hová? Az SZDSZ a Fidesz-kormányzás három évéről. in: Kurtán Sándor et al: i. m. 1141–1161. o.

• Tárcatár