Merkei Attila

Nyomtatóbarát változat

Mind a kritikusnak, mind pedig a „dicshimnuszt zengőnek” igencsak nehéz dolga akad, ha valamiféle képet, netalán pozitív képet, nota bene sikertörténetet akar kanyarítani az elmúlt négy év agrár történéseiről. Nem is beszélve arról, hogy a valódi tényadatok az egyszerű halandó számára, mint amilyen én is vagyok, teljességgel hozzáférhetetlenek. Egy azonban bizonyos, valahány jegyzett agrárszakértő véleményt mondott az Orbán–Torgyán-kormány négyéves agrártevékenységéről, az mind egybecsengően megállapítja, hogy az agrárgazdaság és a mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódó vidéki lakosság helyzete az elmúlt ciklus alatt, évről évre folyamatosan romlott. Ez nemcsak a nemzetgazdaság egészéhez viszonyítva igaz, hanem a szektor önmagához viszonyított állapotához mérten is.

Lecsúszás


Míg a magyar gazdaság más ágazatai, úgy tűnik, tartósnak mondható növekedési pályára álltak, addig az agrárgazdasági teljesítmény, különösen az elmúlt három évben jelentősen romlott. Az utolsó hozzáférhető adatok azt mutatják, hogy 2000-ben a nemzeti össztermék (GDP) agrárágazatra eső része 3,5 százalékkal esett vissza, a termelés pedig közel 7 százalékkal csökkent.

Ez elsősorban azért következhetett be, mert amíg a fejlett világ agrárgazdasága a minőség, a hatékonyság, a versenyképesség irányába indult el, kinek-kinek a saját agrártradíciói alapján, addig a magyar agrárpolitika irányítói egy nálunk történelmi okok miatt kialakulni képtelen, hagyományok nélküli, kialakult struktúrával nem rendelkező, az ország agrártermeléséhez jelentősen hozzá nem járuló, parasztinak nevezett társadalom kiépítésén fáradoztak. Ehhez az építkezéshez, az esetek nagy részében politikai indíttatásból, nevezetesen a mind több mandátum lehetséges megszerzése céljából, a már jól, vagy ha kevésbé is jól, de legalább működő piaci szereplőktől vonták el a fejlődésükhöz nélkülözhetetlen tőkét. A jelenlegi magyar agrárpolitikai irányítás nem az árutermelő vállalkozásokat erősíti, hozza versenyhelyzetbe, hanem a jelenleg életképtelen törpegazdaságok kialakítását erőlteti.

A magyar agrárgazdaságban az elmúlt ciklusban antiliberális fordulat következett be, amelynek nyomán erősödött a szektorban a korrupció (például Szabadi-ügyek, agrártámogatások osztogatása), az erőből történő irányítás szerepe (például az FVM különböző vezetői szintjeinek döntési kompetenciái megszűntek és a felső három vezető kezébe kerültek), a kézi vezérlés (tipikusan torgyáni álom), az állam piaci szereplőként történő megjelenése (Concordia-ügy) és a kirekesztéssel párosuló túlpolitizáltság (például támogatási stratégiák, földtörvénycsomag stb.).
A mezőgazdasági támogatási, az adó- és elvonási rendszer diszkriminatív, emiatt az adófizető, foglalkoztató, árutermelő mezőgazdasági vállalkozások egyre hátrányosabb helyzetbe kerültek. De ez kihatott az úgynevezett paraszti gazdaságokra is, hiszen ezek tradicionálisan is ezer szállal kapcsolódtak a társas vállalkozásokhoz (például integráció, szakértelem, bérmunka, gépellátás, biológiai alapanyagok, vetőmagok stb.).

A bármely piacon eladható termékek 70 százalékát előállító társas vállalkozások például 2000-ben több mint 100 milliárd forintot fizettek be az államháztartásnak, s ezzel szemben kevesebb mint 35 milliárd forint támogatást kaptak.

Az élelmiszerárak növekedése ellenére sem növekedett az ágazatban a termelés jövedelmezősége. Mindezek együttes eredményeként 1999-ben a vállalkozások több mint a fele, 2000-ben csaknem ugyanennyi vállalkozás volt veszteséges. Ebben természetesen benne vannak az állami gazdaságok is.

Az árutermelő mezőgazdasági cégek versenyhátrányba kerültek amiatt is, hogy a foglalkoztatás terhei növekedtek. Miközben a polgári kormány eltörölte a foglalkoztatási támogatást, az adó- és járulékrendszer módosításával drasztikusan növelte az átlagosnál alacsonyabb bérszínvonalú ágazatok – közöttük kiemelten a foglalkoztató mezőgazdaság – elvonásait (egészségügyi hozzájárulás, minimálbér-emelés). Ezen intézkedéseknek is köszönhető, hogy az elmúlt négy esztendőben 70-80 ezerrel csökkent az agrárfoglalkoztatottak száma.

Az agrárágazat és az ágazatirányítás mély válságát mutatja az is, hogy az egyéni vállalkozók és őstermelők létszáma is több százezerrel csökkent. Ennek oka részben a gazdasági szabályozók átgondolatlanságára és kiszámíthatatlanságára, részben pedig kényszer szülte okokra vezethetők vissza. Néhány évre az Európai Unió tagsági státustól, sajnos, be kell látniuk a reálpolitikusoknak is, hogy a magyar mezőgazdaság a joggal elvárható felzárkózás helyett markánsan távolodik az európai színvonaltól. Ez a csőd azonban nemcsak a mezőgazdaság aktív szereplőinek és irányítóinak a csődje, hanem sajnos a vidékpolitika csődje is!

Az érdektelen Fidesz


A vállalt feladatom most nem az, hogy valamiféle kormányprogrammal, vagy egyáltalán bármiféle mezőgazdasági fejlesztési programmal bombázzam az olvasókat, hiszen ezt ma elég gyakran megteszik a különböző politikai szervezetek képviselői, hanem az, hogy az agrárkormányzat négy évéről készítsek egy keresztmetszetet, úgy, ahogy azt egy volt agrárminisztériumi főosztályvezető látja.

Talán kevesen tudják, de a Fidesz–Magyar Polgári Párt 1998-ban az ellenzék és a szakmai szervezetek részéről elég sok kritikát megélt „Az új évezred küszöbén” címet viselő, választási programhoz hasonlatos kormányprogramjában, mindössze három oldalt szentelt a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés témakörének. Nem csoda, hiszen a Fidesz, noha vidéki, elsősorban kisvárosi fiúkból szerveződött politikai pártként indult, sohasem volt sem agrár-, sem pedig vidékpolitikája. Ami mögött az állt, hogy a csapatukból agrárszakember sem nevelődött ki.
Az egyetlen „szakértőjüket”, Glattfelder Bélát még egyetemistaként érte a rendszerváltás, előzetes agrárgazdaság-béli tapasztalatok nélkül, és úgy, hogy sohasem tudott kilépni a gödöllői Agrártudományi Egyetem adta korlátok közül. Így inkább a teoretikusabb európai uniós agrárpolitikai kérdésekkel foglalkozva vitte a Fidesz „agrárügyeit”. A földet művelő, állatot tenyésztő-tartó parasztember, a mezőgazdasági termelő, a mezőgazdasági munkavállaló egyszerűen nem volt benne a Fidesz gondolkodásában. Akkor még a föld tulajdonlásának kérdése is kiesett érdeklődési körükből.

1997 tavaszán viszont zseniálisan felismerték, hogy a Független Kisgazda Párt csak részben tudta a maga hasznára fordítani a hirtelen jött agrárdemonstrációkat. Gyorsan elkommunizálták az MDF kezdeményezését, és nemsokára a „szent magyar föld” ügyében a jobboldal vezérszerepében jelentek meg. Gátlások nélkül odahagyták a korábbi liberális mezőgazdálkodási felfogásukat és politikai irányultságukat (például a külföldiek földtulajdonlásával és a földvásárlásokkal kapcsolatos ultraliberális álláspontjukat), és a „népinek” nevezett kezdeményezések élére álltak. Sikeresen elhitették a közvéleménnyel, hogy a balliberálisok és a szocialisták a külföldiek kezére akarják játszani a magyar termőföldet.

Az ekkorra már mérhetetlenül mély válságban lévő agrárszektor szereplői, akik csalódtak a konzervatívokban, és még nem éreztek semmit a szocialisták agrár- és vidékfejlesztési politikájának jótékony hatásaiból, elcsábultak Orbán Viktor és csapatának szirénhangjaira.
Az elhíresült 1998-as szolnoki gazdatalálkozó után pedig megtörtént a magyar vidék és a Fidesz, akkoriban ő szerintük „történelminek” nevezett „kézfogója”, amely után azonban nemcsak, hogy nem találkozott három és fél évig a magyar vidék Orbán Viktorral, hanem még Torgyán Józsefet, Szabadi Bélát és Tamás Károlyt is rászabadította az ezer sebből vérző magyar agrárgazdaságra.

Az érdekes kisgazdák


Az 1998-as kormányváltás után a polgári kormány nem tudott mit kezdeni a mezőgazdaság szakirányításával. Fejetlenség és tanácstalanság jellemezte az új agrárirányítást és a mezőgazdaság szervezését. Emellett azonban nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az új agrárirányítás ekkora már olyan nagymértékű bizonytalansági érzést gerjesztett a minisztériumi apparátusban is, amely nagymértékben gátolta, sőt helyenként meg is bénította az államigazgatási munkát.

Jól ismert Gyimóti Gézának, az FKGP fő agrárideológusának a már hónapokkal a kormányváltás előtt elhangzott kijelentése, amely szerint osztályvezetői beosztásig mindenkit kirúgnak a minisztériumból. Torgyán József, átérezve az agrárhelyzet bonyolultságát, és felfogva az új agrárirányítás iránt táplált bizalomvesztést az agrárgazdaság szereplői részéről, vezetési stratégiát váltott. Rájött arra, hogy a Kisgazdapártnak nincsen egy új és megfelelő minőségű szakapparátusa, aki elhasználódhatna a kezdeti helyi értékesítési, esetenként túltermelési válságok menedzselésében, kénytelen volt az első három hónapban megtartani a korábban kialakult minisztériumi középvezetési struktúrát és személyeket, helyettes államtitkárig bezárólag.

Ebben az időszakban úgy nézett ki, hogy érdemi munka folyhat a vidékfejlesztési feladatokkal bővített mezőgazdasági szakirányításban, azonban hamar rájöttek, hogy a minőségi mezőgazdaság feltételeinek megteremtése és az Európai Unióhoz történő csatlakozás lehetőségének kidolgozása értelemszerűen mezőgazdasági struktúraváltással – jelesül koncentrációval – jár ebben az ágazatban, amely óhatatlanul szavazatvesztést von maga után.

Végül is a kisgazda tehetetlenség, nem utolsósorban a nagyobbik koalíciós partner érdektelensége a mezőgazdaság iránt, azt eredményezte, hogy még 1999. év elején sem volt kihirdethető programja a polgári kormánynak a magyarországi agrárfejlesztésről.

Azt a Nemzeti Agrár Programot, amelyet 1997-ben még a Fidesz is, a Független Kisgazda Párt is aláírásával támogatott, s amely dokumentum alapján, elég nagy országgyűlési konszenzussal, még 1997-ben törvény született a hazai „agrárgazdaság fejlesztéséről” címmel, a polgári kormány annulálta. Az időzavarba és szellemi deficitbe került Torgyáni agrárirányítás végül is leporoltatta az 1997-98-ban kidolgozott agrárstratégiai téziseket, és azt, egy-két hangzatos polgári és kisgazda értéknek tűnő szlogennel kiegészítve, úgymint a családi gazdaság, energiatermelő mezőgazdaság, biodízel, irány a tenger!, tejet a gyerekeknek!, belvizes térségek hasznosítása, almáskertek korszerűsítése stb. bemutatta a kormánynak és a parlamentnek, valamint az ország közvéleménye elé tárta.

A Fidesz természetesen nem véletlenül engedte át a mezőgazdaságot a kisgazdáknak! Sejtették, hogy kevés politikai sikert, és ezért ezen keresztül kevés mandátumot nyerhetnek a ciklus végére az ebben a szektorban tevékenykedőktől.

Ráadásul tudták, hogy a mérhetetlen mélyre süllyedt vidéki térségek problémáinak megoldására, az eltervezett kormányzati menetrendjük alapján, a kasszájukban sincsen elég fedezet, és nincs elegendő idejük a végrehajtáshoz. Bizonyítékként szolgálhat erre, hogy sem a Miniszterelnöki Hivatal keretében működő mezőgazdasági referatúra, sem pedig a Fidesz által vezetett országgyűlési mezőgazdasági bizottság nem vált önálló agrárpolitikai tényezővé, legfőbbképpen pedig nem vált sem ellenőrzővé, sem irányítóvá a polgári kormányzás alatt. A kormányfő ezzel együtt úgy gondolta, hogy a mezőgazdaság és vidékfejlesztés felelősségét lerakhatja válláról. Majd elviszik a balhét a kisgazdák!

Az érdekelt fideszesek


A Fidesz által vezetett kormányzati munkának a ciklus első három esztendejében két említésre méltó agrárpolitikai lépése volt. Egyrészt előkészítették a volt állami gazdaságok lerohanását. Az első áldozat természetesen a legzsírosabb falat, Bábolna volt. Másrészt a kormány keresztül erőltette Európa legbonyolultabb, legbürokratikusabb és legtermelőellenesebb jövedéki törvénycsomagját.

Az első intézkedés hátterében a kormányzati klientúra kiépítésének és a befektetett tőke nélküli magánosításnak a szándéka állt, a második hátterében a hagyományos kisgazda szavazók elbizonytalanítása a cél, ugyanis mérhetetlenül megnehezedett a szőlőtermesztők és a bortermelők helyzete, amiért is a termelők az agrárkormányzatot szidták, és eltávolodtak a kisgazdáktól.

Nem véletlen az sem, hogy a magyar vidéket Orbán Viktor a kormányzati ciklus negyedik évében, akkor fedezte fel újból, amikor megint ígérgetni lehet. A polgári kormányzás ideje alatt a magyar mezőgazdaság marginalizálódott, és azzal együtt a vidéki lakosság életminősége is jelentősen romlott. Korábban az ország külkereskedelmi mérlegében meghatározó szerepet játszó élelmiszer-ipari ágazat a polgári kormányzás időszaka alatt évről évre súlytalanabb lett, aránya a nemzeti össztermékben egyre kisebbre és kisebbre zsugorodott. Mára azonban a szektor problémái inkább szociális vagy szociológiai természetűek, mintsem gazdasági jellegűek. Az Orbán–Torgyán-kormányzás ideje alatt olyan gazdasági és strukturális folyamatok indultak el a mezőgazdaságban, amelyek nagymértékben rontják csatlakozási esélyeinket az Európai Unióhoz.

Agrár-polgárháború

A Torgyán–Szabadi–Tamás Károly vezette agrárminisztérium időszakában, állandósult a zavar az agrárpiacon. Emiatt a versenyképes és tőkeerős agrár- és élelmiszeripari vállalkozások kivonultak az ágazatból. A kormányzat inflációs sikertörténetének egyik meghatározó oka az, hogy a magyar mezőgazdaság jövedelmezősége a ciklus minden egyes évében romlott. De nem teljesült az agrártörvény azon célkitűzése sem, hogy a nemzetgazdaság más ágazataihoz viszonyítva, a mezőgazdaság szereplői esélyegyenlőséget kapjanak az arányos tőke- és munkajövedelem megszerzéséhez. Az agrárolló a ciklus ideje alatt – az agrártörvényben előírt, évente érzékelhető záródás helyett – tovább nyílt, ami az 1999. esztendőben jelentősen felerősödött. Az ágazat az árjövedelem javulása helyett egyre növekedő árveszteséget szenvedett el.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2001-ben, az átlagos mezőgazdasági termelői árindex növekedése nem érte el az 5 százalékot, míg a termeléshez felhasznált anyagok belföldi áremelkedésének átlagos mértéke 9,4 százalék volt. Mindezek alapján az agrárolló tavaly 4,3 százalékkal nyílt, így szerény becslések szerint is a termelőket csaknem negyvenmilliárd forintos árbevétel-veszteség érte.

A polgári kormányzás alatti agrártermelési közgazdasági folyamatokról összességében megállapítható, miután az agrártörvényt az Orbán–Torgyán-kormány nem tartotta maga számára kötelező érvényűnek, így a hazai agrárgazdaságban nem is teljesülhettek az agrártörvényben előírt főbb jövedelempozíciót javító célkitűzések. Megfelelő intézkedések hiányában folytatódott az ágazat 1999-ben elindult lemaradása, ami végső soron azt eredményezi, hogy a magyar agrárgazdálkodók egy esetlegesen közeli uniós csatlakozás legfőbb vesztesei lesznek. A mezőgazdasági termelés csökkenése és jövedelmezőségének romlása már rövid távon is veszélyezteti a nemzetgazdaság egyensúlyi pozícióit és növekedési esélyét. Az agrárgazdaság fejlesztéséről szóló törvény azért írja elő az évenkénti beszámoló elfogadásáról a költségvetési tárgyalás előtti határozathozatalt, hogy az Országgyűlés – az abban szereplő megállapítások és következtetések levonása után – biztosítsa a törvényben meghatározott célkitűzések megvalósításának feltételeit. Az Országgyűlésnek tehát évente át kell tekintenie a mezőgazdaság nemzetgazdaságban betöltött helyét, szerepét és ennek tudatában kell döntenie a költségvetés és az adótörvények ágazatot érintő kérdéseiben. Ezt a törvény által meghatározott feladatot a ciklus alatt mindkét agrárminiszter mérhetetlenül komolytalanul kezelte.

2000 májusában a szövetkezetekre és az üzletrészekre vonatkozó törvénymódosítási javaslatok tárcaközi egyeztetése során derült ki markánsan a Fidesz és a Kisgazdapárt közötti valóságos politikai kapcsolat. A Fidesz beszállt a „falusi polgárháború” újraszításába, az agrárium és a vidékirányítás túlpolitizálásába. Tudatosan felszaggatta a szövetkezeti üzletrész körüli lassan már hegedő sebeket, összeugrasztotta a közös nyomorúságban élő vidéki embereket. Az FVM-ben a szakvezetés tisztában volt a várható hatásokkal, és gyanítom, a vezető kormánypárt is tudhatta azokat. A vélelmezett baloldali „liberálbolsevikok uralta szövetkezetek” ellen indított csata azonban, úgy tűnik, bármit megér a polgári kormánynak. Mindazonáltal az egész komédiát nem tartom másnak, mint egy, az utolsók között kigondolt, választások előtti figyelemelterelő hadműveletnek. Még talán jól is jött az agrárkormányzatnak az alkotmánybírósági stop, mert így kaphatott egy kis fizetési haladékot, és az üzletrész-kifizetési kampányt el lehetett húzni a választásokig.

Az Orbán és Torgyán közötti huzavona 2001 tavaszával véget ért, és az FVM Torgyán közeli vezetése, a miniszterrel Torgyán Józseffel együtt lemondott.

Megbízott miniszterként a kisgazda szakadár, ám, állítólag, a magas kormányzati körök pénzügyeit meglehetősen jól ismerő Boros Imre PHARE-miniszter vette át. Az alig 30 napos mandátuma alatt legfőbb tevékenysége Szabadi Béla, volt politikai államtitkár ügyészségi feljelentése volt. Az viszont elvitathatatlan, hogy rövid működése alatt a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium dolgozóinak méltóságát visszaadta, eltörölte az előző vezetés feudális, tekintélyuralmi rendjét.

Vonza András miniszteri kinevezésével megkezdődött az FVM „elfideszesítése”. Tamás Károly közigazgatási államtitkár lemondása után az az Éder Tamás került az államtitkári székbe, aki az ÁPV. Rt-ben a mezőgazdasági portfolió ügyvezető igazgatójaként előkészítette a volt állami gazdaságok privatizáció előtti feltőkésítését, majd privatizációját.

Az új földesúr


Maga a miniszterelnök is napi szereplője lett, az emlékezetes kálócfai kormányülés óta, a sokat szenvedett agráriumnak. Orbán Viktor ekkor hozta a magyar polgárok tudomására kormányának nagy ívű fejlesztési elképzeléseit, a zsebszerződések és az osztrák földtulajdonosok elleni, véresen komoly háborút, a családi gazdaságok kiemelt állami támogatását, az elaprózódott hazai birtokszerkezet ésszerű átalakítását. Nyomatékul gyakorta elhangzott, hogy az ígéretek komoly törvényi hátteret is kapnak, és őszre kistafírozzák a családi agráriumot. A családi gazdaságok szerepét annyira fontosnak tartották, hogy a polgári kormányzat arról még törvényt is ígért 2001 őszére.

Az azóta eltelt néhány hónapban mintha megkopott volna a kezdeti lendület és az elkötelezettség. Kiderült, hogy nincs önálló családi-gazdaságról szóló törvény, hanem a földtörvény módosításába próbálták belegyömöszölni a kormányfő elképzeléseit. És mintha az előadáshoz maga a főszereplő – a pénz – is hiányozna! A földtörvény módosítása alkotta meg a „családi gazdaság” – az elővásárlási jog elsőszámú jogosultjaként –, a „családi gazdálkodó” fogalmát. Csakhogy ilyen kategóriát nem ismer az uniós szabályozás, de még a magyar polgári jog sem. Ebből fakadóan a családi gazdálkodó (családi gazdaság) közgazdasági, és nem jogi kategória.

A Magyar Agrárkamara jogi szakértői 12 ponton találták alkotmányellenesnek a 2001. esztendő végén a parlamenten átpasszírozott új földbirtok-politikai törvénycsomagot. Ebben a jogszabályhalmazban módosították a földtörvényt, a földrendező és földkiadó bizottságokról szóló jogszabályt, és megalkották a Nemzeti Földalapról szóló rendelkezéseket. Kimondták, hogy a továbbiakban kormányrendeletek útján kívánja a kormány még részletesebben szabályozni a családi gazdaságok működését. Az agrárkamara elsősorban azt sérelmezi, hogy a termőföld vagy tanya eladásával kapcsolatos elővásárlási jog új szabályai sértik a tulajdonhoz való jogot.

A rendelkezésekben különbséget tesznek a köz- és a magántulajdon között, sértik a vállalkozási jogot és a versenyszabadsághoz fűződő jogokat. Durván beleavatkoznak a haszonbérlet és a földvásárlás viszonyaiba, társaság- és szövetkezetellenesek. A mezőgazdasági vállalkozás vagy szövetkezet tulajdonosa, tagja saját tulajdonú földjét sem adhatja szabadon bérbe annak a szervezetnek, amely foglalkoztatja. Továbbá alkotmányossági szempontból az is kifogásolható, hogy a Nemzeti Földalap Kht., mint az állami tulajdon kezelője, a gazdálkodók többségének érdekeit sértő beavatkozási és rendelkezési jogot kapott, mind a földvásárlás, mind pedig a haszonbérlet esetében.

Az alkotmány szavatolta vállalkozási jog és a gazdasági verseny szabadsága is sérült, mert a megszavazott jogszabályok működési formák szerint is megkülönböztetik a vállalkozásokat. Mintha a „fiúk” rájöttek volna, hogy nekik is állhat a zászló a „2-3 ezer hektáros álom” családi gazdaságok tekintetében. Talán ezért is álltak át látványosan a zsebszerződések megoldásának folytatásáról az állami részvénytársaságok privatizációjának mihamarabbi nyélbe ütésére, mert az előbbi elkötelezettség, finoman szólva is totális csődöt hozott kiagyalóinak.

Állami feudumok


Ellenben, miközben az Orbán-kormány azt a látszatot keltette, hogy valódi keresztes háborút hirdetett az osztrák sógorok ellen, suttyomban kinyitott magának egy nagy zsebet. Orbán kormányzási ciklusának utolsó heteiben igyekszik a megművelhető föld minél nagyobb részét klientúrájának és barátainak birtokába juttatni. Ennek előzménye, hogy a Fidesz-kormány, a nyílt privatizációs pályázatok megkerülése érdekében, amelyet a privatizációs törvény ír elő az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság számára, a volt állami gazdaságokból alakult részvénytársaságokat átadta a Magyar Fejlesztési Banknak, hogy az MFB privatizálja azokat. Így nem kell nyílt pályázatot kiírni értékesítésükre, valamint -banktitokra hivatkozva -az ezen tranzakciókban mozgó közpénzek ellenőrzésének lehetősége kicsúszik a parlament kezéből.

A Magyar Fejlesztési Banknak (fő tanácsadója akkoriban Simicska Lajos) 2001-ben ingyen, az ÁPV. Rt.-től átadott 12 agrár-részvénytársaságot a jelek szerint, maguknak szánták. Jó példa erre a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság és a Törökszentmiklósi Mezőgazdasági Részvénytársaság, amely gazdaságok privatizációjában elég jól tetten érhető, a privatizátorok Fidesz-közelisége.

Az agrárkormányzat birtokpolitikai rendezési elvei ugyanis arról szólnak, hogy miként osszák újra a földet, és kinek. A volt állami gazdaságok esetében olyanok juthattak földtulajdonhoz, akik nem tekinthetők az állami gazdaságok dolgozói, munkavállalói körének, még kevésbé helyben földművelést folytatónak. Legfeljebb utólag csinált belőlük, egy kormányrendelet nyomán, az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagságok státusának megváltoztatásával munkavállalót a kormányzat.

Törvények kijátszása történt akkor, amikor az ÁPV Rt. ingyen adta át a 12 agrárcég részvényeit az MFB részére, amikor nem írtak ki nyílt pályázatot az értékesítésekre, amikor nem érvényesítették a magántársaságokra vonatkozó földhaszonbérleti limitet, és amikor az MFB tulajdonában lévő cég vezérigazgatója a cég nevében tett földvásárlási ajánlatot a kistulajdonosoknak. Így születtek a Fideszes magyar-magyar zsebszerződések. Azt hiszem, senki sem tartja ezen akciókat jóhiszemű cselekedetnek, a magyar föld megmentése érdekében.

2001 végén a regnáló agrárkormányzat – és sajnos az ország lakossága is –, alighanem a legnagyobb mezőgazdasági vereséget szenvedte el Brüsszeltől, amit elképzelni lehet földtulajdonlás ügyében. Derék és érdekérvényesítésben jeleskedő kormányzatunk elérte, hogy a külföldi állampolgárok az unióhoz való csatlakozásunk után legkorábban 7 év elmúltával vehessenek földtulajdont. Kivételek ellenben azok, akik három éven át Magyarországon élnek, és mezőgazdasággal foglalkoznak. A tőkeerős külföldi gazdálkodók Magyarországi térnyerését viszont a hároméves itt-tartózkodás és a mezőgazdasági tevékenység előírásai alig korlátozzák. Így válik valósággá, hogy a haza nem eladó!

Az EU-tárgyalásokat persze le lehet úgy is zárni, hogy mindent vita nélkül elfogadunk. Orbán gyanús gyorsasággal csapkodta le az egyes fejezetek fedlapjait. A tőke szabad áramlása című fejezet tárgyalását, amely tartalmazza a földkérdést is, nem kapcsolták össze az annyira áhított EU-s mezőgazdasági támogatások ügyével, aminek 2002 elejére meg is lett a hozadéka.

Ha Orbán 2000 őszén kivárt volna, és nem mindenáron és mindenekfelett az újraválasztása jár a fejében, és netán államférfihoz, és nem „csak” kormányfőhöz méltó módon tárgyal, akkor talán összekapcsolhatta volna a földkérdést és az agrártámogatások ügyét. Talán jobban jött volna ki az ország az egészből. A közvetlen agrártámogatások uniós szintjét csak a csatlakozásunk 10. évében érheti el Magyarország. Ez a jelenlegi brüsszeli álláspont szerint az egynegyede az uniós átlagnak. A regionális fejlesztési támogatásoknak pedig mintegy felét kapnánk annak, amit az uniós tagállamok. Ugyanakkor felhívták a magyar kormány figyelmét arra, hogy ha Magyarország az első pillanattól kezdve igényt tart az unió termelőinek járó teljes támogatására, azzal azt kockáztatja, hogy kimarad a csatlakozás első köréből.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy az elmúlt kormányzati ciklus egyik legkaotikusabb szektora és egyik legelhanyagoltabb ágazata a mezőgazdaság volt. Azzal, hogy a vidékfejlesztést is sikerült kiharcolnia a kisebbik koalíciós partnernek, nem lett jobb az agrárgazdaság helyzete, sőt a szakminisztérium nem tudott mit kezdeni vele. Összekavarodott újból az 1994-től 1998-ig tartó kormányzati ciklusban oly szépen kibogozott szociális és piaci szektor.

Történelmi lehetőséget mulasztott el a polgári kormányzat, mert először lett volna lehetősége és pénze is ahhoz, hogy rendbe tegye a magyar agrárgazdaságot, de a politikai alapokon nyugvó gazdasági haszonszerzés, a klientúraépítés, a hatalmi gőg és a szakértelem hiánya miatt magára hagyta a magyar mezőgazdaságot, az élelmiszeripart és az élelmiszer-termelést, és ami a legsúlyosabb, a magyar vidék lakosságát. Reméljük, hogy nem pótolhatatlan ez a mulasztás!

• Tárcatár