„A tárgy, legyen az fejesvonalzó, vers vagy országzászló, felületet ad a gondolkodásnak, ezen a felületen gondolunk olyasmiket, aminek egyébként nem lenne szava, s ilyen értelemben nem más a tárgy, mint a beszélni nem tudó állati ösztönök és formátlanul sötét személyes érzelmek megfogható jele, megformálódásuk helyszíne, terepe, tán csak ürügy és nem maga az ügy.”
Nádas Péter mondata az Emlékiratok könyvének ’56-os fejezetében található, ott tehát, ahol már 1986-ban olvashattuk a botrányos szót: „forradalom”, mely szó – túl a botrányon – elsősorban „ürügyül” szolgál ahhoz, hogy az iskolatáskáját, benne a fejesvonalzóját magával cipelő iskolásfiú részese legyen annak a testi-lelki s így valóban közösségi élménynek, mely élmény, ha nem a prózaíró emlékidéző „ürügyének” tekintjük, mégiscsak: közösségi-nemzeti „ügy”, ma már emlékező ünnep. Nádasnál azonban mindig a megnevezés botrányán túli vagy inneni botrányról, a megnevezhetetlen körülbeszélésének botrányáról, szelídebben, de nem puhán mondva: az állhatatos rámutatás mondatformáló éthoszáról van szó. Számára minden dolog, még a legszentebbek egyike is, például a „forradalom”, ha már szóvá és mondattá formálódott, csakis „ürügye” lehet annak a legszemélyesebb és éppen ezért megoszthatatlan „ügynek”, amely tehát „a beszélni nem tudó állati ösztönök és formátlanul sötét személyes érzelmek” – ámde és mégiscsak – „megfogható jelében, megformálódásuk helyszínén, terepén” válik olvashatóvá, megtapasztalhatóvá.
A „formátlanság” és a „megformálódás” feszültségében születik tehát a mindenkori Nádas-mondat. A szerző egyik önértelmező esszéjében (de melyik nem az?) olvashatunk az úgynevezett „tisztességes mondatról”, amely mindig a képzelet és a tapasztalat nem uralmi szerkezetű összjátékából adódik, mondhatni es gibt – mind a szerzőnek, mind az olvasónak:
„Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át, arra kértem az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Szent Györgyre kellett gondolnom, amint gyönyörű ágaskodással, fölülről a sárkányba döf. Ne így. Ezt kértem.”
S az áhított alázat ugyanúgy érvényes lehet, kellene, hogy legyen a Nádas-mondatok olvasójára is, aki tehát nem sárkánnyal viaskodik, még csak nem is oroszlánt szelídít vagy kígyót bűvöl, hanem a rendszerint sárkányméretű, gyakran oroszlánvadságú, szinte mindig kígyómód tekergő, ámde végső soron bárányos szelídséggel lebilincselő mondatokat olvassa. Például a fejesvonalzó köré szerveződő mondatot. A „beszélni nem tudó ösztönöket” és a „formátlanul sötét személyes érzelmeket”, mint mindig, most is a képzelet közvetíti, amelyet viszont a tapasztalat zaboláz – s mindez a Nádas által oly sokszor emlegetett alkat önelemző aszkézisének metszően világos, ugyanakkor nyugtalanítóan indázó írásgyakorlatában. S így, ha nem is az élmény, de az élmény, ha nem is teljes, de részleges közvetítésének mechanizmusa mégiscsak „megformálható”, elmondható, hiszen a többszörös nyelvi-szemléleti áttétel jóvoltából szóvá tehető, mondatra váltható – az „ösztön – érzelem – képzelet – tapasztalat – grammatika – retorika” tengelyén.
Nem tolakodik tehát a Nádas-mondat, nem képvisel semmiféle „ügyet”, sem valamely zavarba ejtően személyeset, sem valamely harsányan közösségit. Csupán „ürügyeket”: tárgyakat, testeket, történeteket keres ahhoz, hogy a segítségükkel szemérmesen és áttételesen utaljon arra, ami kizárólag a sajátja, de épp ezáltal tegye azt közössé. S így legyenek bár a mondatok tartalmukban szemérmetlenül szókimondók, privát vagy kollektív értelemben, ha viselkedésükben, retorikus-stiláris megszerkesztettségükben mégiscsak roppant szemérmesek. Még az ilyesféle mondatok is:
„Mintha egy tekintélyes méretű körtét nyomnának végbelünkbe, melyet az ügyes záróizommal kellene egyensúlyozni és tartani, se beszippantani, se kilökni; bevallhatom, így érzem magam társaságban, s meggyőződésem szerint mások is hasonlóan, akárha alfelünk görcsös feszültségében érzékelnénk egymás jelenlétét, ami illetlen dolog, legyünk bármily szemérmetlenek.”
Nádas pedig szinte mindig „szemérmetlenül” „illetlen” témát választ, kollektívet vagy személyeset. Vagy az egykor ellenforradalomnak nevezett politikai botrányt, vagy a szinte mindenkor tabuként kezelt testiség botrányát, mely utóbbi a „beszélni nem tudó állati ösztönök és formátlanul sötét személyes érzelmek” játéktere. Ráadásul a test a legtöbb esetben nem pusztán hasonlata valami másnak (ahogyan a fenti mondatban a társasági feszélyezettségnek), hanem egyenesen önmagát képviseli – mind dologi, mind nyelvi materialitásában. Testes mondatokkal, Rilkét parafrazeálva: mondat-tárgyakkal állunk szemben, az ábrázolás és a kifejezés szintjén egyaránt. De voltaképpen mindegy is, mi ábrázoltatik a mondatban, mi a mondat „ügye”, hiszen elsősorban a kifejezőerőről, a magára maradt mondatról mint „ürügyről” van szó. És ha nem a „szemérmetlen” „ügyet”, hanem a szemérmes „ürügyet”, a mondat-tárgyat magát tekintjük, akkor azt látjuk, hogy Nádas a romantikus vagy hiperromantikus személyiség-felfogás „formátlanul sötét személyességének” poklát nem megúszva, hanem titokban megjárva – klasszikus, mert nyilvános és érvényes formát hívott életre a maga „tisztességes mondataiban”.
Ez az út az Emlékiratok könyve esetében tíz évig tartott. A szerző által a plutarkhoszi Párhuzamos életrajzokhoz mért nagy könyv megjelenése óta tizenhat év telt el. Eközben Nádas – ürügy az ünneplésre, sőt maga az ügy – hatvanéves lett. És a saját „párhuzamos életrajzain” dolgozik. Nem „szemérmetlenül” ágaskodó türelmetlenséggel, valamely harsány „ügy” szolgálatában, hanem csendes és szívós kitartással, meggyőző „ürügyeket” keresve az íráshoz, s így előbb-utóbb – ez elkerülhetetlen, mert logikus – az olvasáshoz is.
- Kultúra [6]