Kisebbségek, kipipálva
Bár az elmúlt években több olyan kutatás eredménye látott napvilágot, amely a többségi-kisebbségi viszony társadalmi-lélektani vetületeit boncolgatta (jómagam három könyv megírásában vettem részt: Ellenpróbák; Feszültség-előrejelző rendszer; Confidence building in the Carpathian basin), a politikai elit nemigen vett tudomást ezekről a felmérésekről. Továbbra is abban a sémában gondolkodnak, hogy a Kárpát-medence országaiban élő, magát magyar nemzetiségűnek valló emberek gondolatvilága, eszmerendszere, értékhierarchiája, nemzettudata, attitűdrendszere, szocializációja azonos.
Ez a homogenizáló látásmód természetesen felületes, végletesen leegyszerűsítő, nemegyszer mitizáló jellegű, tehát a vágyálmokra, illetve valós vagy vélt történelmi hagyományokra épül, és ráadásul káros is: a környező országok többségi nemzeteit megerősíti abban a paranoid téveszmében, mely szerint a területükön élő magyarok egy titkos célért küzdő homogén csoportot alkotnak (ahogyan a pesti boltost, a New York-i bankárt és a sydneyi színművészt is egy láthatatlan, Jeruzsálemből mozgatott háló fogja össze közös céljuk, a zsidó világuralom megvalósításáért).
Ez az attitűd ugyanakkor erősen frusztrálja is a kisebbségben élő magyarokat, akik joggal jutnak arra a következtetésre, hogy a magyar politikai elit számára a kisebbségi kérdés egyike az ún. erkölcsileg kötelező, kipipálandó feladatoknak. Ezt igazolja az 1990 óta követett magyar kisebbségpolitikai trend is, amelynek mozgását leginkább az ingaóra kilengéseihez lehet hasonlítani.
Lecseszkózva, lerománozva
A kisebbségben élők kénytelen-kelletlen elfogadták azt a tényt, hogy a második világháborút követő négy évtizedben a magyar politika nem tudta (és a proletár internacionalizmus szellemében nem is akarta) lényegesen befolyásolni helyzetüket az utódállamokban. Ám azt már nehezebben fogadták el, hogy az anyaországi politikai elit és ennek hatására az egyszerű állampolgárok többsége gyakran még a puszta létezésükről sem vett tudomást. Nem véletlen, hogy a kisebbségben élő magyarok egyik leggyakrabban hangoztatott sérelme ebben az időszakban (és még a kilencvenes évek elején is) az volt, amikor a magyar vámosok, hivatalnokok, bolti eladók, sőt néha még a rokonok is „lecseszkózták”, „lerománozták” őket, pedig ők úgy érezték, hogy turistaútjukon vagy rokonlátogatáskor valójában hazajöttek Magyarországra.
Nem véletlen az sem, hogy a nyolcvanas évek elején hatalmas, már-már kultikus tisztelet övezte értelmiségi körökben Pozsgay Imrét, akiről úgy vélték, hogy ő az a magas beosztásban lévő magyar politikus, aki akar és tud segíteni a kisebbségben élő magyar értelmiségieken. És az sem véletlen, miért lett annyira népszerű az a néhány sportriporter, aki az olimpiai vagy világbajnokságok közvetítésének hevében azzal biztatta a magyar sportolókat, hogy most nemcsak otthon, de a határokon túl is szurkolnak nekik. És 1988–1989-ben nem véletlenül lett a határon túli magyarság körében annyira népszerű az MTV Panoráma stábja, illetve a Magyar Rádió néhány tudósítója, hiszen ők voltak az elsők, akik részletesen beszámoltak a nagyközönségnek arról, hogy Szlovákiában, Romániában stb. valódi, hús-vér magyar emberek élnek.
És természetesen az sem véletlen, miért lett olyan elementáris hatása Antall József ama kijelentésének, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát. A magyar miniszterelnök volt az első, aki nyilvánosan meg is fogalmazta azt, hogy az anyaországi és a határokon túl élő magyarok között igenis van kapcsolat.
Határokon, ciklusokon átnyúlva
Az Antall-kormány létrehozta a Határon Túli Magyarok Hivatalát (HTMH), megalkotott egy kulturális támogatási rendszert, a határon túli magyarság társadalmi helyzetét azonban mindez lényegesen nem változtatta meg: mélyebb elemzésének hiányában a patetikus hangnem és az esetlegesség uralta az első ciklus kisebbségpolitikáját. A kisebbségi sorban élő magyarok így is elégedetten fogadták a patetikusan megfogalmazott üzenetet: lám, Budapesten igenis számon tartanak bennünket, figyelnek ránk, ha kell, segítenek. Az, hogy az első demokratikusan megválasztott magyar kormány kisebbségpolitikája alig tudott elrugaszkodni a verbális szinttől, már kevéssé érdekelte őket – ami nagyon is jellemző a kisebbségi mentalitásra.
Horn Gyula kormányának kisebbségpolitikája, az inga mozgását követve, ellentétes irányba lendült ki. A szociálliberális koalíció politikusai a reálpolitika elveit hangsúlyozva félretették a patetikus hangnemet, és a nemzetközi jog normáihoz igazodva próbáltak tárgyalni a környező országok többségi vezetőivel. Az MSZP politizálásában azonban továbbra is jelen voltak a hamis proletár internacionalizmus azon elemei, melyek szerint a kölcsönös előnyökön alapuló kétoldalú gazdasági, együttműködési stb. szerződések automatikusan magukkal hozzák a bizalom megszilárdulását és ezzel együtt a kisebbségi gondok megoldását is. Az SZDSZ politikusai az „emberi jogok- polgárosodás-gazdasági fellendülés” háromszögében vélték fellelni a probléma megoldását, csak éppen arról feledkeztek meg, hogy ezeknek a fogalmaknak a térség országaiban (Mecciar Szlovákiája, Milosevics Jugoszláviája, Iliescu Romániája, Kucsma Ukrajnája) szinte semmi súlyuk nem volt.
Kisebbségi körökben megelőlegezett bizalommal várták Orbán Viktor kormányának működését, azt, hogy a fiatal politikusok felismerik az előző kormányok hibás lépéseit, és végre rátérnek a helyes útra. A Fidesz rá is talált az új megoldásra a kedvezménytörvény formájában, csak épp ezt olyannyira nem tudta előkészíteni és átgondoltan megvalósítani, hogy az igazi változás helyett mindössze annyi történt, hogy az inga visszalendült az Antall-kormány által meghatározott irányba. Vagyis maradt a pátosz, jöttek az új retorikai fogások, miközben növekedett az interetnikus és az intraetnikus (magyar-magyar) feszültség a térségben.
A szóban forgó ingaeffektus ráadásul joggal kelti (elsősorban értelmiségi körökben) azt az érzést, hogy az anyaország számára a kisebbségi kérdés nem olyan fontos, hogy megoldása érdekében konszenzusra kellene jutni, hanem csupán négyéves választási ciklusokra osztható pártpolitikai kérdés, akár az adók vagy a privatizáció ügye.
Megfelelő retorikával természetesen jól kozmetikázható ez az álláspont, a kisebbségi közvélemény meg végül el is hiszi, hogy mindegyik magyar kormány akar tenni az érdekében valamit. Emlékezzünk csak vissza, amikor a választások után a határon túli magyar politikusok uniszónóban mondták a szabványszöveget, mely szerint a kisebbségeknek a mindenkori magyar kormánnyal kell együttműködniük! Ám a lényeg, hogy miben, minek a megvalósításában kell együttműködni, továbbra is rejtve maradt.
Mintha az ingaeffektus kigondolói épp azt szeretnék belesulykolni a kisebbségi vezetőkbe, hogy automatikusan, spontán módon, a dolog lényegére való rákérdezés nélkül fogadják el azt a kapcsolatot, melyet az anyaország kínál fel számukra.
Igazolva, infantilizálva
Az interetnikus feszültség jeleit ismerjük: ott vannak a magyar-szlovák, magyar–román viszonyban. Kevesebbet hallhattunk a kedvezménytörvényt követő ún. intraetnikus bonyodalmakról. A híradásokban alig esett szó arról, hogy a kedvezménytörvény nyomán a környező országok magyar berkeiben újra fellángolt a kilencvenes évek elejére jellemző „ki az igazi magyar?” vita, amely sokszor olyan megállapításokba torkollt, hogy magyar csak az lehet, akinek van magyarigazolványa. Akinek nincs, az gyáva, vagy nem igazi magyar. Az egyik kisebbségi magyar párt vezetősége a választási előkészületei során azt a kritériumot is el akarta fogadtatni, mely szerint a párt listáján csak olyan jelöltek szerepelhetnek, akik már kiváltották magyarigazolványukat.
Személy szerint semmi bajom sem lenne az ún. magyarigazolvánnyal, ha az
a) kizárólagosan szimbolikus jelentőségű lenne, melyhez szimbolikusnak tűnő, ám néha gyakorlati jelentőségű előnyök kapcsolódnának;
b) valóban a magyar nemzetrészek egyenrangúvá tételét szolgálná, vagyis a kettős állampolgársággal járna együtt.
Jelen formájában viszont csak infantilizáló hatása van a kisebbségekre, mert a lényeges kérdéseket nem oldja meg, csak azt a kóros anya-gyermek kapcsolatot erősíti, melynek káros hatásaitól a kisebbségek már hosszú ideje szenvednek.
Kérdés, hogy kinek van erre szüksége?
Úgy gondolom, hogy nem is annyira a kisebbségeknek, mint inkább a kapcsolatban magasabb rendű szerepet játszó anyának.
A Kárpát-medencében élő magyar kisebbség a világháborút követő négy évtizedben többszörös infantilizáción esett át. Infantilizálta őt a kommunista hatalom ideológiája (természetesen nemcsak őt, hanem a többségi nemzeteket is), infantilizálták őket a kommunista országok többségi nemzetei is, hiszen meggátolták mind az egyéni, mind az intézményes fejlődésüket. Infantilizáló hatása volt annak a történelmi-politikai helyzetnek is, pontosabban az ebből fakadó tudatnak, hogy a Duna túlsó partján igenis van egy igazi haza, az anyaország, amelyik nehéz helyzetében segítségére siet, vagy bizonyos komplikált feladatokat elvégez helyette. Érzelmileg is azonosulni tudott azzal, hogy valahol távol, az olimposzi magaslatokban létezik egy valódi főváros, Budapest, ahol magyar nyelven játszanak a színházakban és mozikban, ahol az utcán nyugodtan és hangosan használhatja az ember az anyanyelvét, ahol megértik a gondjait és a vicceit is, és ahol a rendőrrel, sőt még a titkosrendőrséggel is bátran megbeszélheti a dolgait, hisz az is csak egy magyar ember, akárcsak mi, tehát segíteni fog. A két utóbb említett infantilizáció között annyi a különbség, hogy az egyik negatív, a másik pedig pozitív előjelű infantilizációnak fogható fel.
Az ideológiai előjelű infantilizáció – bár hatásfokában nem volt kisebb – mégis kevésbé frusztrálta a kisebbségeket, mint a többségi nemzet részéről történő hasonló folyamat. Ez érthető is, hiszen az ideológiai hatás homogén módon érintette a béketábor valamennyi állampolgárát. Ezzel szemben a többségi nemzet részéről megnyilvánuló infantilizációnak diszkriminatív jellege volt, mely kimondottan az etnikai kisebbségek (esetünkben a magyar minoritás) ellen irányult. Érthető tehát, miért nem gyengültek lényegesen a kisebbségben élő magyarokat az anyaországhoz fűző érzelmi kötelékeik.
Érzelmileg kötődve
Az első világháborút követő húsz év során Kelet-Közép-Európában a „mindent vissza”, illetve a „csonka Magyarország nem ország” szellemisége volt a jellemző. A kisebbségi sorban élő magyarok nap mint nap azt látták, tapasztalták, hogy a magyar politikai elit küzd értük. Érzelmi kapcsolatuk az anyával (anyaországgal) megerősödött, és ezen az sem változtatott, hogy az anyaországhoz való visszacsatolás után, 1938–1945 között a hazai politikai vezetés gyakran mostohán bánt velük, és a világháborút követően – ismét kisebbségi sorsba kerülve – kemény megtorlásban volt részük minden környező államban.
A szocialista táboron belül a kisebbségi kérdés egészen más dimenzióban jelent meg. Az olyan fogalmak, mint nemzet, nemzeti identitás eltűntek a közbeszédből, és a háborút megelőző korszakért mintegy vezeklő magyar kommunista vezetők élen jártak abban, hogy a proletár internacionalizmus szellemisége véglegesen gyökereket eresszen a régióban. A fentebb említett, többségi nemzetek által végzett kisebbségellenes lépéseket (kitelepítéseket, áttelepítéseket, majd az enyhébb formában megnyilvánuló diszkriminációt – a kisebbség infantilizációját) a folyamat szerves részének tekintették, melyet Magyarország területén ők maguk is nap mint nap alkalmaztak saját kisebbségeikkel szemben.
Csakhogy akár a mai politikai elit, ők is megfeledkeztek azokról a lélektani szálakról, azokról a néhány évtized alatt kitörölhetetlen érzelmi nyomokról, melyek a magyar kisebbséget a magyar hazához, nemzethez kötötték. És ahogy mélyült és szélesedett a szakadék Magyarország és a környező államokban élő magyarok között, úgy erősödött az a szál, amely a felhők ködébe vesző Budapestet kötötte össze a Felvidékkel, Erdéllyel, a Vajdasággal és Kárpátaljával. A kisebbségi magyar úgy viselkedett, mint az a mostohagyerek, aki képtelen elfogadni sorsát, és mítoszokat teremt a hűtlen anyáról. Érzelmi megnyilvánulásai búvópatakként törtek a felszínre időről időre, akár társadalmi fordulat (1956-os forradalom), akár egy sportesemény hatására (az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntője, olimpiák, világbajnokságok, illetve olyan sportesemények alkalmával, ahol Magyarország küzdött a politikai haza sportolóival), de olyan irodalmi és művészeti alkotások (Száraz György, Görgey Gábor, Nemeskürty István, Kodály Zoltán stb. művei) is előidézhették ezt, amelyekben expressis verbis papírra kerültek olyan kifejezések és nevek, mint Felvidék, Rozsnyó, Erdély, Galánta, Kolozsvár stb., s amelyekben az anyaország vagy saját nagyszerűségét, bátorságát nyilvánította ki, vagy nyilvánosságra került/kerülhetett benne az évtizedek óta rejtegetett titok, ti. az, hogy az anyaország és a kisebbségi magyarok között igenis létezett és még most is létezik kapcsolat.
Ez az érzelemkinyilvánítás négy évtizeden át egyoldalú volt, ti. csak a gyermek ujjongott örömében, hogy újra fényes glóriával a feje körül láthatja anyját. A hetvenes években nagyon boldogok voltunk, mert világszerte úgy emlegették a Kádár-rendszert, mint legvidámabb barakkot, és mi, kisebbségiek ezt komoly elégtétellel, a saját sikerünkként vettük tudomásul. Az meg már a kilencvenes évek legelejének abszurd története, amikor egy barátom a szlovák-magyar határon átkelve elégedetten dörzsölte a kezét, látva, hogy a forint a koronához képest megerősödött. Igaz, hogy a pénzbeváltásnál emiatt ő kevesebb forintot kapott szlovák koronájáért, de ez eltörpült a mellett az érzés mellett, hogy Magyarország pénzügyi helyzete Szlovákiához képest javult. Az anyaországhoz fűződő hűség kinyilvánításának jeleként foghatjuk fel annak a kisebbségi politikusunknak az esetét is, aki immár 13 esztendeje tagja a szlovák törvényhozásnak, de parlamenti szűzbeszédét a mai napig nem mondta el. A magyar Országgyűlésben viszont már többször felszólalt, ezzel is jelezve érzelmi és politikai kötődését az anyaországhoz.
Mágikus erőt keresve
A magyar politikai elit csak a rendszerváltást megelőző egy-másfél évben változtatott magatartásán, és vette magának a bátorságot, hogy legalább a kirívó esetekben nyilvánosan is kiálljon a kisebbségi magyarok mellett (de akkor is csak Ceausescu Romániájával szemben). Az 1989-et megelőző időszak magyar-magyar kapcsolatrendszerének eltorzulásáért, azért, hogy kialakult egy ún. dependens (függő) viszony az anyaország és a kisebbségiek között, egyértelműen a kisebbségi magyarság a „felelős”. Magyarország, az anyanemzet „mindent megtett” azért, hogy mostoha sorba került gyerekei (a kisebbségi magyarok) végleg elfelejtsék őt, de hát istenem, ilyen a gyermeki lélek – ez nem következett be.
A lélektan szerint a dependens viszony leggyakrabban a domináns szülő és engedelmes gyermeke között alakul ki, de sokszor a helyzet teremt patologikus állapotokat. Véleményem szerint a második világháborút követő időszak Magyarországáról semmiképpen sem állíthatjuk, hogy domináns módon viselkedett volna gyermekével szemben. Annál fontosabb szerepet játszott a patológiás viszony kialakulásában az adott politikai helyzet: az utódállamok többségi nemzeteinek viszonyulása a magyar kisebbséghez, vagyis az a tény, hogy a második világháborút követő első időszakban a teljes jogfosztottság, később pedig a diszkrimináció, az asszimiláció és az infantilizáció keményebb, majd lágyabb módszereit alkalmazták a területükön élő magyarokkal szemben.
A kisebbség szeretetigényét a politikai haza (nevezzük apának) nem elégítette ki, ezért nem véletlen, hogy az anyaország felé fordult, és Magyarország (az anya) szeretetének elnyerése érdekében olyasmire is vállalkozott, ami sokszor megalázó volt számára (emlékezzünk csak a kisebbségi magyarok oly gyakran használt szófordulatára egy-egy kedvezőtlen politikai döntés, helyzet után: ezek [szlovákok, románok] nem szeretnek bennünket). Sokszor még a koalíciókötéskor, hosszú távú politikai együttműködés során is a szeretetnélküliségre való utalás volt az egyik fő argumentum bizonyos döntések meghozatalakor.
A kisebbség az anyaországban mindenható, mágikus erőt keres, amellyel legnehezebb helyzeteit is megoldhatja. De még az egyszerű, rutindöntések esetében is folyamatos megerősítést, részletekbe menő tanácsokat vár tőle. Képtelen autonóm módon viselkedni, hisz épp a magánytól való félelem a fő problémája. Ez a félelem az oka annak is, hogy jogérvényesítő képességeit sem fejlesztette ki, ehelyett inkább bagatellizálja saját gondjait, saját problémáit sem akarja észrevenni, igyekszik helyzetének csak a jó oldalát látni és láttatni. Elsajátítja az alárendelt szerepet, azt, hogy hogyan kell a döntéseket másokra bízni, és ezzel saját sorsának alakulásából is kivonja magát. Egy bizonyos idő után a passzivitás és az alárendeltség válik fő jellemvonásává.
Végül is önsorsrontó ördögi kör alakul ki, melynek fő elemei az önbizalomhiány, a kishitű önértékelés, a kapaszkodó-csüggő kapcsolat utáni vágy.
Függést kikényszerítve
Írásom elején azt állítottam: az elkövetkező két esztendőben az lesz a magyar kisebbségpolitika egyik legfontosabb feladata, hogy felkészítse a határon túl élő kisebbségeket az EU-csatlakozást követő változásokra.
Ha Magyarország valóban effektív kapcsolatot akar kiépíteni kisebbségeivel, akkor először is tudnia kell, hogy kik azok, akiket eddig egységesen, homogenizáló szándékkal kisebbségeinek nevezett. Tehát minél előbb egy átfogó felmérést, majd egy szakszerű elemzést kell készítenie, hogy pontos képet nyerjen a határokon túl élő magyar kisebbségek egymástól különböző szükségleteiről, elvárásairól, szocializációjáról, a politikai hazához (Szlovákia, Románia stb.) és a kultúrközösségéhez (magyar nemzet) fűződő viszonyáról. Egy ilyen kutatás rádöbbentené a politikai elit tagjait arra, hogy az egységes magyar kisebbségpolitika mint olyan csak egy szemfényvesztő szimplifikáció, tehát megvalósíthatatlan.
A kutatás eredményei arra is rádöbbentenék őket, hogy újra kell értelmezni a kulcsszó: az anyaország (anyanemzet) tartalmát és jelentését. Elismerem, hogy a fent vázolt lélektani fejtegetések érvényét csakis egy szociálpszichológiai jellegű kutatással lehet egyértelműen bizonyítani. De egy ötven éve kisebbségi sorban élő értelmiséginek az a hipotézise, mely szerint a magyar kisebbség még ma is kettős függő viszonyban él, és az anyaország-kisebbség viszony jelenlegi értelmezése ezt a függőséget (és vele együtt a kisebbség további infantilizációját) tovább fokozza, talán jó kiindulópont lehet egy ilyen vizsgálódáshoz.
A magyar politikai elit, párthovatartozástól függetlenül, fel kell hagyjon e függést kikényszerítő viselkedésmóddal. Mert különben a magyar kisebbség körében hamarosan megjelenik a címben jelzett EIDS – etnikai immundeficites szindróma összes szimptómája. Sőt, az anyaország vonatkozásában leírt tünetek akkor is kiütköznek, ha a kisebbség az adott ország többségi nemzetével kerül konfrontatív helyzetbe. Készségei közül hiányoznak ugyanis azok a védekező vagy immunmechanizmusok, amelyek révén nemzeti identitását a megváltozott körülmények között is hatékonyan meg tudná óvni.
Új helyzetben, kínlódva
Az EU-csatlakozás után kisebbségi szempontból valószínűleg furcsa helyzet áll elő. Azokban a környező országokban, melyek nem lesznek az EU tagjai, nem következik be lényeges változás a többség-kisebbség viszonyában, s marad a jelenlegi, helyenként konfrontatív jellegű kisebbségpolitika. Tehát az ott élő magyarok a több mint nyolc évtized alatt elsajátított védekező mechanizmusaikat felhasználva továbbra is relatíve effektív módon alkalmazzák majd ezeket a sztereotípiákat identitásuk megőrzése érdekében.
A csatlakozást követő új helyzetben paradox módon épp azt a két kisebbséget fenyegeti majd a legnagyobb veszély, amelyik politikai-társadalmi-gazdasági szempontból jobb, de vadonatúj helyzetbe kerül, ahol a kisebbségi kérdés megoldásában nem lesznek történelmi tapasztalatai, tehát a Szlovákiában és Szlovéniában élő magyarokat.
A mérleg egyik serpenyőjében ugyanis ott lesznek az európai uniós tagsággal együtt járó új és vonzó körülmények (konformitás, szabad munkavállalás stb.), a másikban pedig a nemzeti identitás megőrzésével járó, a nyílt konfrontációt és durva asszimilációt ugyan már nem tartalmazó, ám szerintem a közeljövőben nem sokat változó, mindennapos kínlódások. És nem biztos, hogy a jólét helyett az ipolysági, dunaszerdahelyi magyar a kisebbségi iskoláért folytatott harcot fogja választani.
És afelől se legyenek illúzióink, hogy Magyarország, az EU újdonsült tagállama, kisebbségpolitikai ügyekben hatékonyan tud majd fellépni Szlovákiával, ill. Szlovéniával, az EU másik két újdonsült tagállamával szemben. Ahogyan Ausztria kivonta magát a kedvezménytörvény hatálya alól, ugyanúgy fog cselekedni ez a két ország is. És ha nem akarjuk, hogy ugyanolyan folyamat játszódjék le a magyar kisebbségnél e két országban, mint Ausztriában, akkor radikális változásokra van szükség a magyar kisebbségpolitikában.
Újragondolva
Elsősorban autonóm kisebbségi elitre lesz szükség. Olyan komplex módon képzett értelmiségi rétegre, amelyik anyaországi szakmai segítség nélkül is képes az önálló munkára, valamint arra, hogy ebből a munkából tisztességesen meg tudjon élni, és szülőföldjén adekvát szakmai karriert is befuthasson.
Természetesen nem arra gondolok, hogy a társadalom minden szegmensében meg kell teremteni az értelmiségi réteg etnikai párját, de vannak olyan szakterületek (szociológia, etnológia, nyelvkutatás, oktatás stb.), amelyek nélkül egy adott kisebbség nem tud teljes életet élni. E körülmények egyik előfeltétele a megfelelő képzés és vezetés, a másik pedig a megfelelő intézményi háttér kialakítása. A kisebbségi körülmények között dolgozó értelmiségiek számára olyan intézményrendszerre van szükség, amelyben az adott munkafolyamatok, kutatások teljes egészében elvégezhetők. Szakítani kell azzal a gyakorlattal (támogatási rendszerrel), amely bedolgozóként foglalkoztatta a magyar szakértelmiség tagjait, vagyis a kisebbségi kutatók csak részfeladatokat végezhettek, a végső feldolgozás, a kutatás összegzése viszont Budapesten történt.
Ennek az új rendszernek elengedhetetlen feltétele a megfelelő intézményi háttér finanszírozása. Újra kell értékelni az intézménytámogatási rendszert, és arra kell törekedni, hogy az ún. utódállamok mindegyikében létrejöjjön szakterületenként legalább egy, a modern tudomány követelményeinek minden szempontból megfelelő kutatóintézet, melyben a kisebbségi magyar tudósok, kutatók az európai követelményeknek megfelelő körülmények között, az európai tudományos kritériumoknak megfelelve dolgozhatnak.
A jelenlegi körülmények között a kisebbségi magyar értelmiségi igazi tudományos karriert szülőföldjén nem tud befutni, erre csak Magyarországon (illetve szülőföldjén, ám nem magyar intézetben) van lehetősége. Ha nem változnak a körülmények, akkor 2004 után még több kisebbségi magyar kutató keres majd teljes körű érvényesülési lehetőséget magának nemcsak Magyarországon, hanem az EU más országaiban is, és így a kisebbség vezető réteg nélkül marad, tehát asszimilációja felgyorsul.
Magyarországnak a jövőben intenzíven támogatnia kell a kisebbségek jogérvényesítési, döntéshozatali és önállóságának megerősítését célzó törekvéseit. Mindezt persze úgy kell tennie, a kisebbség egy pillanatig se értékelhesse az anyaország gesztusait úgy, mint (akár jóindulatú) beavatkozást sorsának irányításába.
Hóna alá nyúlva, gyámolítva
Ebből a szempontból érdemes végiggondolni, milyen indítékkal jött létre és milyen szellemiségben dolgozik a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) és a Magyar Állandó Értekezlet (Máért). Tudomásom szerint mind a két intézmény elsősorban a kisebbségi magyar politikai elitet tekinti fő partnerének. A hivatalos indoklás szerint azért, mert ők a kisebbségi magyarság demokratikusan megválasztott képviselői. Ez önmagában rendben is lenne, csakhogy ebben a magyarázatban is van néhány komoly buktató.
Először is: a szimplifikáció csapdája. A Kossuth-díjas kisebbségi író, a Munkácsy-díjas képzőművész, az európai hírű orvoskutató stb. épp szakmájából fakadóan soha sem lesz demokratikusan választott képviselője a kisebbségnek, mégsem mondható, hogy ne lenne megfelelő reprezentánsa a magyar minoritásnak. Továbbá ha mi, kisebbségiek a magyar nemzettel mint kulturális közösséggel vagyunk egyek, akkor Magyarország miért a kisebbségi politikai elittel épít ki elsőrendű kapcsolatot?
Ebben az abszurditásban engem nem az irritál főként, ami a szlovákokat, románokat, szerbeket, nem az bosszant, miért és miről konzultál állandó jelleggel Magyarország miniszterelnökével és más közjogi méltóságával a szlovák parlament alelnöke, a jugoszláv és szlovák miniszterelnök-helyettes, valamint a román, jugoszláv, szlovák parlament több képviselője. És nem is az az ellentmondás frusztrál, hogy – miként a hivatalos magyar álláspont sugallja – a magyar politika úgy tekint a határon túl élő kisebbségeire, mint egy kulturális közösség elválaszthatatlan tagjaira, miközben a valóság egészen más.
Ami engem valójában aggaszt, az az a felismerés, hogy az ilyen kapcsolat nem az anya és gyermeke közti dependencia megszüntetésére irányul, hanem ennek épp ellenkezőjére törekszik. És ismét felteszem a kérdést: Qui prodest?
A magyar politikai elit ugyanis ezzel a magatartással azt sugallja a felnőttkorban lévő (felnőttkorba lépő?) gyermekének, hogy nem kell félnie, bármi is történjék, az anya itt van. És még mit? Talán hogy segít, ha kell? Vagy csak meghallgat? Vagy ha baj van, hozzá bármikor visszatérhetsz? Vagy csupán gesztust gyakorol? Vagy talán épp az anyának van szüksége minderre, hogy anyai identitása megerősödjön?
Merthogy gyermekei közben eladósorba kerültek, megházasodtak. Azt ugyan keserű szájízzel elmondhatjuk, hogy ez bizony afféle kényszerházasság volt, de a tényeken ez mit sem változtat. Azok a konkrét gyermekek, akikkel az anya a Magyar Állandó Értekezleten tárgyal, tulajdonképpen nem panaszkodhatnak, hiszen egyikükből képviselő, a másikból miniszter, a harmadikból kormány- (vagy parlamenti) alelnök lett. Nem biztos, hogy az anya mellett is ilyen karriert futottak volna be. Bugár, Csáky, Markó és a többi gyermek valószínűleg már tudatosította is ezeket a tényeket. Nem tudom róluk elképzelni, hogy valódi házassági-családi ügyeiket (ne adj’ isten a feleségüket) – Állandó Értekezletként megjelenő – édesanyjukkal beszélnék ki: felnőtt ember nem tesz ilyet. Az ember édesanyjával megbeszélheti a karácsonyi ünnepek menetét, a születésnapi programot, de például a család pénzügyeit már nem vele fogja megvitatni. És egy igazi anya ezen nem sértődik meg. Igaz, hogy miniszterelnök-helyettessé (államtitkárrá stb.) lett gyermeke neki örökké „kisfiam” marad, de azt is tudja, hogy ez csak az ő szívében és emlékeiben van így. És ha gyermekének segítségre van szüksége, akkor az igazi anya nem sokat kérdezősködik. Végiggondolja magában a helyzetet, megnézi, milyenek a lehetőségei, aztán ellenszolgáltatás nélkül segít.
Ha viszont a HTMH és a Máért továbbra is a kisebbség politikai elitjével tart fent állandó kapcsolatot, ezzel azt a lélektani üzenetet küldi felé, hogy nem tartja őt még elég érettnek az önálló életre, magának a kisebbségnek meg azt sugallja, hogy az politikailag (és nem kulturálisan!) továbbra is hozzá tartozik, és számíthat a gyámolításra.
És Kelet-Közép-Európa kisebbségei hajlamosak a mítoszképzésre és az álmodozásra. De a mesevilágban élő ember gyakran kivetíti álmait a való világba is, és ilyenkor képtelen adekvát módon reagálni környezete kihívásaira. Pedig itt a kisebbségeknek még sokáig szükségük lesz a gyors és hatékony védekező és válaszreakciókra.
Magyarország pénzügyi támogatására természetesen továbbra is szükség lesz a különböző kisebbségi tervezetek megvalósításához, az intézmények működéséhez, az ösztöndíjak stb. fedezéséhez. De ezek a támogatások semmi esetre sem kötődhetnek politikai kritériumokhoz (ahogyan az elmúlt 13 esztendőben a támogatások többsége történt, vagyis a szűkkeblű pártpolitikai aspektus vagy a klientizmus alapján). A támogatási rendszer szellemisége nem változhat a parlamenti ciklusok váltakozásával: az egyetlen feltétele az életképesség, a célszerűség, nem pedig az, hogy Magyarországnak és ezen belül egy szűk politikai/gazdasági stb. csoportosulásnak épp mire/kire van szüksége.
És végül: Magyarország egyértelmű, reális és félreérthetetlen üzenetet kell küldjön a környező országokban élő kisebbségei – és rajtuk keresztül ezen országok politikai elitje – számára arról, hogy 2004-ben (és a későbbiekben), történjék bármi, a határain kívül élő magyarokat a magyar kulturális közösség egyenrangú részének tartja, és anyanyelvének, nemzeti önazonosságának, kultúrájának megőrzését célzó törekvéseit minden körülmények között támogatni fogja. Ennyit. Sem kevesebbet, sem többet. Mert ez Magyarország, a magyar nemzet és nemzetrészek, valamint egész Európa érdeke.
Hivatkozott cikkek
- Játéktér [7]