Miközben az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háborúval van elfoglalva, az Európai Unió pedig önmaga bővítésével, új világhatalom van születőben: Kína kezd azzá válni, ami a világtörténelem folyamán – két, két és fél évszázad kivételével – mindig is volt. Lee Kuan Yew (Li Kuan Jü), Szingapúr egykori miniszterelnöke és mostani „szenior minisztere” szerint Kínának azért vannak esélyei, hogy az új évezred első felében elhagyja gazdasági téren az Egyesült Államokat, „mert a kínaiakban megvan a tudásvágy és az ambíció ahhoz, hogy fejlődjenek”.[1]
Fénykor és hanyatlás
Kezdjük egy történelmi visszapillantással, hogy ezt a perspektívát még érzékletesebben szemléltethessük. Kína az utóbbi 2000 évben mindig a világ legnépesebb országa volt, ezért a világ legnagyobb piacával rendelkezett, és mind technológiai,[2] mind közigazgatási szempontból[3] – kisebb megszakításokkal – a világ legfejlettebb civilizációja volt.
I. e. 200 és i. u. 200 között, a Han-dinasztia idején Kína a Római Birodalom után a világ második legnagyobb hatalma volt, de – ellentétben a római civilizációval – vezető szerepét egészen a XVII. századig megőrizte. Ismeretes, hogy Kínából származnak olyan luxuscikkek, mint a selyem, a tea és a porcelán, a papír és a nyomdatechnika, a mágneses iránytű és a puskapor is.[4] Amikor Francis Bacon 1620-ban megjelentette a Novum Organum című könyvet, azt írta benne, hogy a papír és a nyomdatechnika, a mágneses iránytű és a puskapor gyökeresen meg fogja változtatni a világot. De Bacon még nem tudta, hogy ezek a cikkek Kínában akkor már régóta ismertek voltak. A Han-korszak azt is ismerte, amit ma civil service-nek nevezünk: nem a nemesi rang alapján nevezték ki az állami tisztségviselőket (mint Európában a XVIII. századig), hanem igen szigorú kiválasztási rendszer alapján.[5]
A XI. században, a Song (Szung)-dinasztia idején, Kína nemcsak kulturálisan volt csúcson, hanem gazdaságilag is. Már 1078-ban 114 000 tonna nyersvasat termeltek; ugyanezt a mennyiséget Anglia csak a XVIII. században érte el. Az V. század óta tudtak vasat önteni, mégpedig olyan eljárással, amelyet ma Siemens–Martin-eljárásnak neveznek. De már abban az időben ismerték a papírpénzt, a csekket és a váltót is.[6] Azt azonban nem tudjuk, miért nem következett be Kínában az „ipari forradalom”, mint 700 évvel később Angliában.
1405-ben a Yangtse (Jangce) torkolatánál fekvő Liujia (Liudzsa) kikötőből Zheng He (Csen Hö) eunuch vezetésével hatalmas hajóexpedíció indult a nagyvilágba. A flotta 317 hajóból állt, köztük 62 kilencárbocosból, amelyek mindegyike 135 méter hosszú volt. A fedélzeten 28 000 matróz állt Zheng He rendelkezésére. Mi volt ehhez képest Kolumbusz flottája? Zheng hajói a külföldi uralkodóknak vitték a császár ajándékait: selymet, porcelánt, lakkozott tárgyakat és más kincseket; visszafelé pedig egzotikus tárgyakat vittek a császárnak. Az Indiai-óceánon keresztül eljutottak egészen Mogadishuig. Kína nem akart sem kereskedni, sem hódítani: presztízsokokból került sor a vállalkozásra.[7] Ez a presztízsgondolkodás a Ming-dinasztia (1368–1644) idején megszűnt; az ország teljesen magába zárkózott. De gazdasági élete továbbra is fejlett maradt – a kínai paraszt még 1500 körül, Qianlong (Csianlon) császár alatt is jobb gazdasági körülmények között élt, mint a francia XV. Lajos alatt. Eközben azonban nemcsak az „ipari forradalom” nem következett be, hanem a „tudományos forradalom” sem: Kína agrárállam maradt, s bár GDP-je még mindig magasabb volt Európa országaiénál, az egy főre eső jövedelem már az európai felére csökkent.[8]
Az ország gazdasági, majd politikai hanyatlásnak indult, aminek okairól persze eltérnek a vélemények. Míg a kínai történészek – nemcsak Mao Zedong (Mao Cetung) óta – a nyugati, valamint a japán imperializmust teszik felelőssé a hanyatlásért, a nyugati történészek a túlnépesedésben látják az okot: Kína lakossága ugyanis a XVIII. század végén ugrásszerűen 250 millióról körülbelül 400 millióra emelkedett. Mivel a mezőgazdaság nem tudott lépést tartani a lakosság növekedésével, az országot éhínségek sújtották, amelyek felkelések sorát idézték elő: az első ilyen felkelés, amely Fehér Lótusz néven vált ismertté, 1796-ban tört ki Qianlong császár uralkodásának vége felé. Ezt több véres felkelés követte a Taiping-felkelésig (1850–1864), amelyben mintegy 30 millió ember vesztette életét. Kína legyengült, nem volt képes ellenállni az ópiumkereskedelemre törekvő angoloknak, így egyenlőtlen szerződésekkel félgyarmati státusba kényszerítették.[9] Az angol példát hamarosan követte több nyugati nagyhatalom, Japán és Oroszország is. Az 1911-es polgári forradalom nem változtatott lényegesen ezen a helyzeten.
Újrakezdés
Kína újkori történelmében két dátum tűnik fontosnak: 1949. október elseje és 1978 decembere.
1949. október elsején Mao Zedong Pekingben a Tiananmen téren kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot: „A kínaiak, az emberiség egynegyede, feltámadt” – mondta Mao első és egyetlen országszerte közvetített rádióbeszédében.[10] Mao visszaadta Kína méltóságát és függetlenségét, politikai nagyhatalmat csinált belőle akkor is, ha az ország gazdaságilag törpe maradt. A méltóság és a politikai függetlenség visszaszerzése nagy és maradandó érdeme Maónak akkor is, ha az elkövetkező időszakban Mao sok súlyos hibát követett el. A különböző, elsősorban a hatalmi és ideológiai harcok céljait szolgáló jelszavak közepette („Harc az acélért”, „Nagy ugrás előre”, „Kulturális forradalom”) a mezőgazdaság nem tudta fedezni a nehézipar fejlesztését, és így nemcsak a nehézipar fejlődése maradt el, de a mezőgazdaság teljesítménye is annyira leromlott, hogy például 1976-ban, Mao halálának évében, kevesebb gabona termett, mint 1957-ben.[11] Ennek ellenére mind a hivatalos pártszemlélet, mind általában a kínaiak szerint Mao 70 százalékban pozitív szerepet töltött be a kínai történelemben.[12]
1978 decemberében a világ közvéleménye a Szovjetunió afganisztáni inváziójával volt elfoglalva, s alig figyelt fel arra, hogy Pekingben a KKP 11. KB 3. plenáris ülése újból a legfelsőbb vezetőségbe választotta az akkor már 74 éves, többször kegyvesztett Deng Xiaopinget (Teng Hsziaoping). Ez a dátum jó kétszáz év hanyatlás után a modern Kína kezdetét jelzi: ezt követően Deng vezetésével Kína alig húsz év leforgása alatt a világ egyik legjelentősebb gazdasági hatalmává, az Egyesült Államok politikai partnerévé – vagy ha úgy tetszik: ellenfelévé – vált.
A reformok korszaka
A Deng-korszakot a maoista utópizmust felváltó pragmatizmus jellemzi. A macska színe lényegtelen, az a fontos, hogy egereket fogjon – hangzott Deng jelmondata már Mao idejében is. „Az igazságot a tényekben kell keresni” és „a gyakorlat az igazság egyetlen kritériuma” szintén nevezetes dengi maximák voltak.[13] Deng ennek megfelelően a fokozatosság híve volt, ellentétben Jelcinnel, aki Jeffry Sachs tanácsára sokkterápiával akarta átalakítani a gazdasági életet, ám ez nem vált be. „A folyón úgy kell átúszni, hogy közben olyan köveket keresünk, amelyekre ráléphetünk” – tanácsolta Deng Xiaoping. Ebből az óvatos pragmatizmusból következhet, hogy például a „szocialista piacgazdaságot” csak 15 évvel hatalomra jutása után hirdette meg.[14]
A vidék reformja
Deng Xiaoping reformpolitikája a vidék termelési viszonyainak átalakításával kezdődött 1979-ben: felszámolta az ún. „népi kommunákat”[15], és helyettük ösztönzésül földet bocsátott a mezőgazdasági termelők rendelkezésére, akik egy bizonyos mennyiségű termék beszolgáltatása után szabadon rendelkezhettek a maradékkal. Mielőtt ezt a rendszert országszerte bevezették volna, Sichuan és Anhui tartományban kipróbálták. Sichuanban a kísérletet Zhao Ziyang (Csao Cejang) vezette, a későbbi miniszterelnök, aki az 1989. júniusi tiananmeni véres események kapcsán lett kegyvesztett. A siker szemmel látható volt: a mezőgazdasági termelés évi 9 százalékkal növekedett az elkövetkező időszakban. Ezenkívül vidéken a meglévő állami vállalatok mellett „ipari kollektívákat” hoztak létre.[16] Ezek az „ipari kollektívák” először mezőgazdasági, majd más iparcikkek gyártásával, valamint szolgáltatásokkal foglalkoztak igen jó eredménnyel, piaci alapon: a befektetett tőke jövedelmezősége elérte a 30 százalékot, e szektor növekedése 1979 és 1990 között évi 28 százalékos volt, itt termelték meg az összexport 24 százalékát. Az ipari kollektívák 1996-ban már 174 millió munkavállalót alkalmaztak, Kína összes munkavállalóinak 36 százalékát, így az állami vállalatok után valóságos belső iparhatalommá fejlődtek.[17] A vidék reformja tehát a kínai gazdasági fejlődés motorja lett.
A városok reformja
A városi – ipari – reform még váratott magára, de Deng ezen a területen is radikális elképzeléseket próbált megvalósítani. Célja az volt, hogy az állami vállalatokat fokozatosan kivonják a tervgazdálkodásból, és bevezessék az ún. „menedzseri felelősség” elvét,[18] majd az egyéni vállalkozásokat. Ezek az új gazdálkodási formák a „szocialista piacgazdálkodás” alapjait képezik.
Az volt az elképzelés, hogy a központi állami terv keretén belül működő vállalatok össztermelését befagyasztják, és így a GDP növekedésével ezek összgazdasági jelentősége zsugorodni fog. A GDP növekedését pedig a „menedzseri felelősség” elvének bevezetésével és az egyéni vállalkozások engedélyezésével kívánták elérni. A cél meg is valósult. Míg például 1984-ben a vállalatok 80 százaléka működött a tervgazdálkodás keretei között, ez az arány 1991-re 16 százalékra csökkent, 1997-ben pedig a tervgazdálkodás megszűnt.[19]
Kaifang
Mao Zedong alatt Kína zárt gazdaság volt – abból kiindulva, hogy az ország csak önmagára számíthat. Más lehetőség nem is igen kínálkozott, hiszen Kínát 1972-ig, Nixon pekingi látogatásáig nyugati embargó sújtotta: nem csoda, hogy külkereskedelmi volumene 1975-ben csupán 15 milliárd dollárt tett ki. Az sem meglepő, hogy Kínának Mao halálakor gyakorlatilag nem volt külföldi adóssága, miként Ceausescu Romániájának sem.[20]
Ez a helyzet 1979-től kezdve gyorsan és radikálisan megváltozott. A külfölddel szembeni nyitás (kaifang) ugyanis nemcsak a külkereskedelmi kapcsolatokra terjedt ki, hanem a külföldi tőkebefektetésekre, valamint a kínai diákok külföldi oktatására is. A külkereskedelmi volumen 1999-re 300 milliárd dollárra nőtt, melynek egyharmadát az Európai Unió országaival folytatott kereskedelem teszi ki. Ma Kína a világ egyik legnagyobb adósa,[21] habár devizatartaléka 2000-ig 160 és 2002-ig már 234 milliárd dollárra nőtt.[22]
Külföldi 1979 óta alapíthat Kínában egyedül vagy hazai partnerrel együtt vállalatot.[23] Igaz, egyes iparágakban egyelőre nem lehetséges százszázalékos külföldi tulajdonlás (autóipar, atomerőművek, légi és vasútközlekedés, kiskereskedelem, hírszolgáltatás stb.), de ez fokozatosan változni fog, miután tavaly az országot felvették a Kereskedelmi Világszervezetbe. 1979 óta 390 000 külföldi tőkével rendelkező vállalatot alapítottak, 450 milliárd külföldi tőke áramlott be[24]: Kínában fektetik be a Délkelet-Ázsiába irányuló tőke 90 százalékát.[25] A külföldi tőkével rendelkező vállalatok főleg a négy különleges gazdasági övezetben (Shenzhen, Zhuhai, Shantou és Xiamen) és a tengerparti tartományokban koncentrálódnak, de az egész ország gazdasági fellendüléséhez nagyban hozzájárultak.
Hivatalos adatok szerint az utóbbi 20 évben 400 000 kínai diák tanult külföldön,[26] ebből 70 százalék az Egyesült Államokban, a többi pedig 102 más országban.[27] A pekingi egyetemen 2000-ben diplomát szerzett egyetemi hallgatók 30 százaléka, azaz 950 fő kapott lehetőséget arra, hogy tanulmányait még ugyanabban az évben külföldön folytassa.[28] Kína a külföldi tanulmányok folytatását nem tekinti agyelszívásnak, nem fél attól, hogy a diákok nem térnek haza tanulmányaik befejeztével. Inkább emberi tőketartaléknak tekinti őket, jogosan, hiszen az említett 400 000-ből 130 000 már vissza is tért, és a visszatérők aránya évi 13 százalékkal nő.[29] A hazatérés a külföldön diplomát szerzettek számára vonzó, mivel elhelyezkedési lehetőségeik jók, érthetően lényegesen jobbak, mintha csak hazai diplomával rendelkeznének. A hazatérőknek járó vámmentesség is komoly vonzerőt jelent.
Fellendülés – akadályokkal
A gazdasági fellendülés csaknem minden területen érezhető: a magánszemélyek bankbetétei elérik a 960 milliárd dollárt;[30] 180 millió mobiltelefon van forgalomban, s számuk havonta 4-5 millióval gyarapszik; Kína 45 millió internetes előfizetőjével a világ legsűrűbb internethálózata;[31] az Egyesült Államok után Kínának van a legsűrűbb autóút-hálózata (miközben 1990-ben meg egyetlen kilométer autóút sem létezett);[32] Shanghaiban az egy főre jutó lakterület 1980-ban 3,5 m2 volt, míg ma 8-9 m2; a külföldre utazó kínai turisták száma 2000-ben 47 millió volt, s 2020-ban előreláthatólag 100 millió lesz. Ezek a kínai turisták már ma napi 107 dollárt költenek fejenként, míg az amerikai turisták 110 dollárt, a németek 70 és a japán turisták 100 dollárt.[33] Kína bankrendszere ugyan komoly reformra szorul, de már ma Shanghaiban működik Ázsia harmadik legnagyobb tőzsdéje.[34]
1989-ben a hiperinfláció, valamint az ezt követő politikai krízis következtében egy rövid időre megtorpant a gyors ütemű gazdasági fejlődés. Deng Xiaoping dél-kínai „császári inspekciós útja” azonban újabb és tartós fellendülést hozott.[35]
Kína gazdasági fejlődése 1979 és 1997 között – Deng alatt – elérte reálértékben az évi 8,5 százalékos átlagot, ami akkor is jelentős, ha figyelembe vesszük a kínai statisztikai adatok esetleges hiányosságait.[36] Most azonban nem is az a leglényegesebb kérdés, hogy hol áll Kína ma, hanem az, hogy mi lesz belőle 10-20 év múlva.[37] Vagy még inkább az: mikor hagyja le az Egyesült Államokat.
A Világbank számításai szerint Kína reálértéken mért fejlődése 2000 és 2010 között el fogja érni az évi 7 százalékos átlagot, és az ezt követő évtizedben évi 5,5 százalékon fog stabilizálódni. Ezzel Kína 2020-ban eléri Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Japán GDP-jét, míg 2030 és 2040 között az Egyesült Államokét.[38] De a Világbank már 1993-ban tudatában volt ennek a fejlődési ütemnek, amikor nyilvánosságra hozta, hogy Kína – ha gazdasági erejének megállapításához nem a yuan árfolyamát, hanem vásárlóerejét vesszük alapul – a világ harmadik legerősebb gazdasága.[39]
Deng Xiaoping hagyatéka
Deng Xiaoping 1997. február 19-én halt meg. Mit hagyott maga után? Elsősorban stabil politikai helyzetet és félig kiépült piacgazdaságot. A jól előkészített hatalomváltás zökkenőmentes volt: az államvezetők harmadik generációja egyeduralkodóvá lett.
Míg 1978-ban a gazdasági élet résztvevői 78 százalékban az állami vállalatok és 22 százalékban a szövetkezetek voltak, 1997-re a helyzet gyökeresen megváltozott: a mezőgazdaságot csaknem teljesen privatizálták, és az állami szektor részaránya 22 százalékra csökkent. Az állami vállalatokat többféle tulajdonjogi formában működő termelési és szolgáltatási vállalkozások váltották fel.[40]
Az átmenet a következőképpen ment végbe: Deng az állami szektort nem fejlesztette tovább, hanem magán-, illetve félprivát üzemeket telepített köréje. Ennek a politikának elvben mind az állami, mind a magánszektort szolgálnia kellett volna; elképzelésük szerint ugyanis az együttműködésből mindkét szektor profitált volna, ha az állami szektor lassabban fejlődik is.[41]
Nem így történt. A nagy állami vállalatok egyrészt továbbra is élvezték az állam védelmét, hisz az állam aligha engedhette (és most sem engedheti) meg magának, hogy tönkremenjenek, mert ez a folyamat szinte beláthatatlanul nagy, de mindenesetre nehezen kezelhető problémákkal járna (munkanélküliséggel, széles körű elégedetlenséggel), amelyek esetleg zavargásokhoz is vezethetnek. Másrészt a privát szektor sem fejlődött a várt mértékben. A magánvállalatok sokszor csak „bedolgoztak” az állami vállalatoknak, és ezért nagymértékben függtek tőlük. De másfajta függőségük is volt és van. A privát vállalatok függnek a helyi politikai káderektől is, tekintet nélkül arra, hogy a közigazgatás mely szintjén töltenek be hivatalt. Márpedig a helyi kádereknek döntő szavuk van a 27 tartomány, a 4 tartományi jogú város, a 700 város, a 2000 körzet, a 45 ezer megye és a 700-900 ezer falu életében, és erőteljesen beavatkoznak az egyéni vállalkozók tevékenységébe. A káderek célja azonban nem a profit növelése – ami az egyéni vállalkozók egyértelmű érdeke –, hanem a területeiken működő vállalatok volumenének növelése, amely magasabb foglalkoztatottságot és nagyobb adóbevételt hoz magával.[42] Persze hasonló szimbiózis volt tapasztalható 1950 és 1990 között Japánban is az állami bürokrácia és a magánvállalatok menedzserei között. A silány eredmény ismeretes.
Az elképzelés Kínában sem vált be. Már 1995-ben nyilvánvaló lett, hogy a túlzott mértékben kiépített kapacitások túltermeléshez vezetnek. Ezt követően a meglévő kapacitások mindössze 50 százalékát használták ki, ami árháborúhoz és végül deflációhoz vezetett. Az állami szektor ismét komoly válságba jutott.
1992 óta Kína több olyan fontos törvényt hozott, amely gazdasági rendszere irányítását szabályozza. Megszületett többek között a vállalati, az adó-, a bank- és a tőzsdetörvény, valamint a szellemi tulajdont védő jogi szabályozás és a szerződésjog. De ezek az intézkedések természetesen nem tudták elhárítani az állami vállalatok súlyos válságát. Az állami vállalatok veszteségei 1996-ban túlszárnyalták a telekommunikációból és a dohányadóból származó bevételeket. Újabb és újabb támogatásokra lett szükség, mivel az állam nem engedhette meg magának ezeknek a vállalatoknak felszámolását, mert ez 40-50 millió munkavállaló elbocsátását jelentette volna. Így marad továbbra is a szubvenció. Ezeket a támogatásokat az állam a négy nagy bankra (Bank of China, Construction Bank, Industrial and Commercial Bank és Agricultural Bank) bízta, amelyek hitelportfoliójuk 50 százalékát az állami vállalatok megmentésére fordították.[43] Ez általános bankválságba torkollt, ami halaszthatatlan politikai megoldást követelt.
Jiang Zemin (Csiang Cömin), Deng Xiaping utódja, a megoldást a privatizációban látta, aminek elfogadtatása azonban ideológiai akadályokba ütközött. Arra az ideológiailag fontos kérdésre kellett választ adni, hogy milyen alapon lehet a szocializmusban privatizálni. Jiang a következőképpen érvelt: mivel a szocializmus Kínában csupán kezdeti stádiumában van, még nem szükséges, hogy minden termelőeszköz állami tulajdonban legyen; elég, ha a termelőeszközök túlnyomó része van állami tulajdonban. Sőt Jiang még tovább ment: ha a gazdasági helyzet megkívánja, lehet még kevesebb termelőeszköz állami tulajdonban, anélkül, hogy az állam elveszítené szocialista jellegét.[44] Persze a stratégiailag fontos – például a telekommunikáció és a nehézipar területén működő – vállalatoknak továbbra is állami tulajdonban kell maradniuk. Jiang ezáltal megteremtette a magánvállalatok létesítésének ideológiai alapját, ami végül is oda vezetett, hogy magánvállalkozók ma már párttagok is lehetnek.[45]
Az állami vállalatok reformjának levezénylésével Jiang Zemin Zhu Rongji (Csu Rongyi) miniszterelnököt bízta meg. A terv az volt, hogy a meglévő 305 ezer állami vállalatból tartsanak meg ezret, melyek össztermelése a GDP 60 százalékát teszi ki, a többit pedig, 304 ezret, hagyják sorsukra. Ha tudnak, álljanak meg saját lábukon, akár úgy is, hogy privatizálják magukat, ami igen gyakran árverezés útján történik.[46]
Quo vadis, Cathay?
Kína minden sikere ellenére hatalmas problémákkal néz szembe az új évezred kezdetén. A legégetőbbek közé tartozik a lakosság növekedése. Noha Kína az 1970-es évektől komolyan veszi az „egy gyermek” politikát (néha igen brutális eszközökkel kényszerítik ki az egykézést – kivételt csak az 56 elismert nemzeti kisebbséggel tesznek), várható, hogy a lakosság az elkövetkező évtizedekben továbbra is növekedni fog, és csak 2030 körül fog stabilizálódni 1,5 milliárdnál.[47] Az egykerendszer azonban újabb problémákat szül: az idősek eltartása egyre kevesebb fiatalra hárul, a lakosság gyermekek hiányában elöregszik, a leánygyermekeket – tradicionálisan, főleg vidéken – sokszor megölik, vagy a leánymagzatokat abortálják, minek következtében 30-40 év múlva előreláthatólag 100 millióval több férfi lesz, mint nő.
A másik égető probléma a növekvő munkanélküliség. A vidéki munkanélküliség egyes számítások szerint eléri a 200 milliót, és a városi lakosság körében is van körülbelül 50-60 millió munkanélküli. Ezenfelül a közhivatalok 40-50 millió fölösleges munkaerőt készülnek leépíteni. Kínában évente 15 millió fiatal kerül a munkaerőpiacra. Még ha figyelembe vesszük is azt a tényt, hogy évente hatmillió munkavállaló vonul nyugdíjba, évente nettó kilencmillió munkahelyre van szükség.
A szegénységet ez a rendszer sem tudta teljesen eltüntetni. 1999-ben több mint 100 millió ember – főleg vidéken – élt napi egy dollárból, ami a vidéki lakosság egy részét arra kényszerítette, hogy vándormunkásként keresse kenyerét a nagyvárosokban.[48] Egyes számítások szerint Kínában körülbelül 150 millió vándormunkás van, akik sokszor igen nehéz körülmények között élnek, gyakran egyedül, távol rendes lakóhelyüktől, lakás, orvosi ellátás és – ha családostól kényszerülnek vándoréletet folytatni –, gyermekeik számára iskoláztatási lehetőség nélkül, mivel mindehhez letelepedési engedély (hukou) szükséges, amelyet azonban jogi és bürokratikus okokból mindmáig igen nehéz megszerezni.
Másrészt azonban a városi lakosság évi átlagjövedelme 7500 yuan, és néhány számítás szerint 2020-ban Kínában 20 millió dollármilliomos lesz.[49]
További fő problémaforrás a környezetszennyezés, a bűnözés növekedése, a szellemi vákuum kialakulása és a korrupció. Ezek közül talán a korrupció a legaggasztóbb.
A korrupció az utóbbi két évtizedben komoly méreteket öltött, és a hatóságok különösebb sikereket nem értek el az ellene való küzdelemben. 2300 évvel azelőtt, a Qin (Csin)-dinasztiába tartozó Shang Yang uralkodó szigorú törvényeket hozott a rend helyreállítása érdekében, egyebek mellett a korrupció ellen. Shang törvényeit azonban alattvalói semmibe vették. Hogy szándékai komolyságának nyomatékot adjon, Shang elrendelte, hogy legfelsőbb tisztségviselőinek – elrettentő példaként – vágják le az orrát. Ez használt.[50]
A környezetszennyezés leginkább két tényezőre vezethető vissza: a környezetvédelmi berendezésekkel nem rendelkező, elavult technikai felszereléssel működő gyárakra, valamint a környezetvédelmi tudatosság hiányára. Ez a magyarázata annak, hogy például a levegőszennyezés négyszer több tüdőrákot okoz Kínában, mint az Egyesült Államokban. Elmúlt már azonban az az idő, amikor Li Peng, volt miniszterelnök és a parlament jelenlegi elnöke kijelenthette – ahogy azt még az 1992-ben megtartott Környezet és fejlődés konferencián Rio de Janeiróban tette –, hogy a fejlett ipari államok környezetvédelmi törekvései csakis azt a célt szolgálják, hogy hátráltassák a fejlődő országok gazdaságát. Kína azok közé az országok közé tartozik, amelyek aláírták a kiotói jegyzőkönyvet.
A bűnözés egyre növekszik, annak ellenére, hogy a büntetéseket sokszor drákói szigorral szabják ki. Ez részben a vándormunkások már említett tisztázatlan státusával magyarázható, de hozzájárul a vidéki lakosság rossz gazdasági helyzete, sőt a „szellemi környezetszennyezés” is: utóbbit a kínai politikusok főleg a negatív nyugati hatásoknak tulajdonítják. Mindezek után felmerül a kérdés: reális-e a felrajzolt fejlődési perspektíva. A leggyakoribb válasz az, hogy a lakosság tudásszomja, kezdeményezőkészsége és alkotási vágya óriási szellemi, erkölcsi és technológiai tartalékokat tartalmaz, amelyekkel az említett nehézségek legyőzhetők.[51]
Ami jöhet
Az elért eredményeket és a felmerült problémákat mérlegre téve Kína fejlődésében többféle szcenárió képzelhető el. A lausanne-i International Institute for Management a következő lehetőségeket látja:[52]
A „hongkongi szcenárió”: A gazdag területek (Peking, Shanghai, Kanton, Tianjin és Xiamen) mintegy gazdasági „erődítményekké” válnak, melyekkel szemben áll a szegény és fejletlen vidék. Ez a helyzet nem csupán komoly válsághoz vezethet, de Kína kettészakadásához is.
Az „indonéz szcenárió”: Egy gazdasági válság, valamint a korrupció, a nepotizmus, a törvénytelenség és az ideológia csődje következtében Kína dezintegrálódik.
A „japán szcenárió”: Az 1990-es évek Japánjához hasonlóan a gazdasági fejlődés Kínában is stagnálni kezd, sőt az eddigi eredmények is szappanbuborékként pukkadnak szét, mivel a gyors ütemű fejlődés csak hatalmas kölcsönök (és kamatok) árán valósulhatott meg a szükséges gazdasági reformok végrehajtása nélkül.
A „brazil szcenárió”: Kína – Brazíliához hasonlóan – továbbra is erőteljesen fejlődik ugyan, de fejlődése kaotikus lesz, a társadalom szegényekre és a gazdagokra hullik szét, és ezért az igazi fejlett viszonyok megteremtése illuzórikus marad.
A globális fejlődés: Kína fejlődése töretlen marad, s nagyhatalomként épül be a modern globális világgazdaságba.
Habár Kína eddigi gazdasági fejlődése ez utóbbi feltevést látszik igazolni, bizonytalan, hogy a beindult fejlődési irány és ütem hosszú távon fennmarad-e, hiszen ez a fajta fejlődés az eddigi tapasztalatok szerint aligha tartható huzamosan, több évtizeden keresztül. Erre utal Japán példája is. Igaz azonban, hogy Japán nehézségei abban gyökereznek, hogy elmulasztotta végrehajtani az esedékes reformokat. Ezt a hibát Kína még elkerülheti.
A többi szcenárió kevéssé valószínű.
A „hongkongi szcenárió” abból a különbségből indul ki, amely valóban megvan egyfelől a tengerparti fejlett tartományok és tartományi jogú városok, másfelől a nagyrészt fejletlen vidék között, és azt prognosztizálja, hogy ezt a különbséget a gazdasági fejlődés növelni fogja. A fejlődési trendek azt mutatják, hogy Kína part menti része továbbra is gyorsabban fejlődik és gazdagodik, mint a vidék. E polarizáció következményeként a fejlett országrészek elválásának lehetősége nem zárható ugyan ki teljesen, de az erős központi kormánynak a különbségek csökkentésére irányuló törekvései azt valószínűsítik, hogy a kettészakadás nem fog bekövetkezni. Míg például korábban a gazdasági ösztönzőket csak az ország keleti, tengerparti tartományaiban vezették be, ma már az ösztönzők alkalmazása mindinkább terjed nyugati irányban is, ami idővel – egy-két évtizeden belül – az eddig elmaradt országrészek fokozott fejlődéséhez fog vezetni.
Az „indonéz szcenárió” azt sugallja, hogy Kínában, Indonéziához hasonlóan, össze fog omlani a jelenlegi politikai rendszer. De Indonéziában a politikai rendszert csupán a gyors és tartós gazdasági fejlődés legitimizálta. Miután a gazdasági fejlődés az 1997–98-as ázsiai válság következtében nemcsak megtorpant, de az egész gazdasági élet szinte összeroppant, Szuharto – korrupt – rendszere elvesztette politikai legitimációját. Megtörténhet ez Kínában is? Kínában a politikai legitimáció nem ugyanazokon az alapokon nyugszik, mint a Szuharto-rendszer esetében. Az 1911-es forradalmat, a japán inváziót és a polgárháborút követő korszak, valamint a kulturális forradalom viszontagságai után Kína az utóbbi két évtizedben politikailag stabilizálódott, és gazdaságilag rendkívüli fejlődésen ment keresztül. Ezért a kínaiak többsége támogatja a KKP-t mint integrációs erőt a káosz (luan) ellen, amelytől főleg az egyre erősödő középosztály tart.[53] A kínai rendszer összeomlása az adott körülmények között aligha vezethetne demokráciához, inkább káoszhoz, vérengzésekhez, az emberi jogok egyre nagyobb mértékű megsértéséhez. Beláthatatlan külpolitikai következményekkel járna, ami nem lehet a nemzetközi közösség érdeke. Ráadásul a KKP is változásokon megy keresztül, bár sokkal lassabban, mint a gazdaság és a társadalom. A felmutatott gazdasági fejlődés mellett – amit előtte egyetlen kommunista ország sem mutathatott fel –, a demokratizálás nyomai is tapasztalhatók Kínában. Ilyen demokratikus kezdeményezés a szabad választás a falvak és megyék szintjén,[54] amelyhez hasonlót szintén egyetlen kommunista ország sem tett lehetővé. A külföldről diplomával visszatérő fiatalok, valamint a magánvállalkozók, akiket most már felvesznek a pártba, előreláthatólag szintén hozzájárulnak majd a KKP további átalakulásához.
Megfigyelők szerint a KKP csakis belülről alakulhat át, ahhoz hasonlóan, ahogy ez más délkelet-ázsiai totalitárius rendszerekkel – például a dél-koreaival vagy a tajvanival – is történt. Minden erre irányuló külső nyomás nacionalizmushoz vezethet.[55]
A „japán szcenárió” igen tanulságos lehet Kína számára: Japán azért nem volt képes kilábalni az 1989-90-es válságból, mert a „mindenható” gazdasági minisztérium – a MITI – erős nyomást gyakorolt a bankokra, hogy hosszabbítsák meg a válságba jutott cégeknek nyújtott kölcsönöket. A cél világos volt: ezek a cégek ezáltal elkerülhetik a csődöt, s így a japán munkanélküliség nem nő. A következmény azonban súlyos volt: három recesszió és növekvő munkanélküliség. Hasonló veszély ugyan Kínában is fennáll, de itt több eszköz is van a veszély elhárítására.
Brazília és Kína között a legfontosabb hasonlóság az, hogy mindkét országban hatalmas a távolság a társadalom gazdag és szegény rétege között. Kínában is a lakosságnak csupán 20 százaléka élvezi az összjövedelem 47 százalékát[56], itt azonban, mint már kifejtettem, több eszköz is rendelkezésre áll, hogy ez a távolság csökkenjen.
Legvalószínűbb tehát, hogy Kína az elkövetkező évtizedekben a globális világgazdaság vezető tagjává válik. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy
– az évi gazdasági növekedése 7-8 százalék maradjon,
– a külföldi tőkebefektetés évi 100 milliárd dollár körül stabilizálódjék,
– a gazdasági termelékenység lényegesen növekedjék,
– a vállalati menedzsment javuljon,
– az állami vállalatokat privatizálják, és
– a politikai rendszer fokozatosan tovább liberalizálódjék.
Az elmúlt két évtizedben elért gazdasági és politikai fejlődés, az ország pragmatikus vezetése, valamint a külföldön diplomát szerzett szakemberek várható befolyása lehetőséget nyújt arra, hogy Kína évszázadunk közepéig modern, erős és felelős tagja legyen a nemzetközi társadalomnak.[57]
A „hidegháború” vége?
Kína politikai és társadalmi fejlődését a XXI. században elsősorban gazdasági fejlődése fogja meghatározni. Ez a gazdasági fejlődés azonban leginkább három tényezőtől függ: Kína belpolitikai stabilitásától, a világgazdaság – különösen azonban a délkelet-ázsiai (ASEAN)[58] országok – fejlődésétől, valamint Kínának a többi nagyhatalomhoz, illetve szomszédaihoz fűződő viszonyától.
Kína belpolitikájáról már esett szó. A világgazdaság – különösen a délkelet-ázsiai országok gazdasága – szintén befolyásolhatja Kína további fejlődését. Ha a közelmúltat szemléljük, azt vesszük észre, hogy az 1997–98-as ázsiai gazdasági válság alig befolyásolta Kína fejlődését: GDP-je tovább nőtt évi 7-8 százalékkal, és pénze – a yuan – stabil maradt a dollárhoz képest.[59] Egyesek szerint Kína ezzel bebizonyította, hogy autark gazdasági céljai elérésének tekintetében.
Kína külpolitikájának vizsgálatától nem lehet eltekinteni. Ehhez azonban szem előtt kell tartani a kínai külpolitikai tradíciót.
A régi időkben Kína szemében csak az ég (tian) létezett és „ami alatta van” (tian xia). Ennek középpontja Kína volt, a civilizált emberiség állama (zhongguo). Körülötte barbárok éltek, akikkel nem volt érdemes foglalkozni. Qi (Csi) állam királya azonban egyszer mégis megkérdezte Menciuszt, hogy annektálja-e Yan (Jan) országot. Menciusz erre visszakérdezett: „Örülne-e Yan népe, ha őfelsége földjüket annektálná? Ha igen, akkor foglalja el. Ha azonban a nép ennek nem örülne, ne tegye!”
Konfuciusz szintén azt javasolta nyomatékosan, hogy Kína uralkodói ne foglaljanak el idegen területeket. Po Chuyi (Po Csui), a költő, Nagy Károly kortársa, azt írta: „Hallottátok, hogy Kaiyuan (Kaijüan) miniszterelnöke nem jutalmazza meg a határ menti agressziót? Ő ugyanis nem akarja, hogy katonái kedvet kapjanak a támadásokra.” Persze a kínai „reálpolitikusok” nem így gondolkoztak. A Han-dinasztia császárainak jelszava a hódítás volt.[60]
Ma Kína sorsdöntő választás előtt áll: hegemón politikát folytasson megerősödött gazdasági és katonai erejére támaszkodva, és ezáltal biztonsági övezetet építsen ki magának, vagy maradjon a nemzetközi közösség szabálykövető tagja. Kína többször hangsúlyozta, hogy nem törekszik regionális hegemóniára, és úgy szándékozik fejlődni, mint Németország és Japán a második világháborút követően.[61]
A múlt század utolsó évtizedeiben Kína erősödő gazdaságát katonai erejének és külpolitikai befolyásának kiépítésére használta fel. Amerikai számítások szerint évente 65 milliárd dollárt költ hadserege korszerűsítésére, és ma nemcsak nukleáris fegyverekkel, de interkontinentális ballisztikus rakétákkal és légi utántöltéses harci repülőkkel is rendelkezik.[62] Egyben katonai stratégiáját is megváltoztatta: a volt szovjet határon megszűnt a fenyegetés (vagy amit Kína annak vélt), így Kína Délkelet-Ázsiára érvényes regionális katonai stratégiát dolgozhatott ki.[63] Lee Kuan Yew szerint 30-40 év múlva ezáltal új katonai egyensúly fog kialakulni a délkelet-ázsiai régióban.[64]
Kína külpolitikájától függ a nagyhatalmakhoz (elsősorban az Egyesült Államokhoz és Oroszországhoz) és szomszédaihoz fűződő viszonya.
Az Egyesült Államokkal való viszony az 1980-as évektől máig igen viszontagságos volt; Deng Xiaoping 1991-ben a két ország viszonyát „új hidegháború”-ként jellemezte. Az Egyesült Államokat „vad hegemonizmussal” vádolták, amiért az Kínát „ellenfélnek” tekinti.[65] A közelmúltban a két ország viszonya különösen megromlott azt követően, hogy az Egyesült Államok engedélyezte a beutazást Lee Tung Hui (Li Tang Hui) volt tajvani elnöknek, 150 F-16-os harci repülőgépet szállított Tajvannak, Tibetet „megszállt területnek” minősíti (az 1972-es shanghaji és az 1982-es pekingi kommüniké ellenére), elítéli Kínát az emberi jogok megsértéséért, megakadályozta, hogy 2000-ben az olimpiai játékokat Pekingben rendezzék meg, különösen pedig azután, hogy az Egyesült Államok bombázta Kína belgrádi nagykövetségét az 1999-es koszovói háború idején, Kína pedig leszállásra kényszerített Hainan szigeten egy amerikai kémrepülőt 2001-ben. Közben azonban az Egyesült Államok (annak ellenére, hogy a Clinton-adminisztráció állandóan hangoztatta az emberi jogok prioritását az amerikai külpolitikában) 1994-től – engedve a hazai és külföldi (érdekes módon főleg tajvani) üzletemberek nyomásának – nem kötötte az ún. „legnagyobb kedvezmény elve” szerinti elbánás meghosszabbítását az emberi jogok betartásához, ami persze Kína Kereskedelmi Világszervezethez való csatlakozása után amúgy is tárgytalanná vált. Ma, miként az elmúlt évtizedekben, Kína és az Egyesült Államok között a fő – ha nem is egyetlen – vitás kérdés Tajvan.
Tajvant a Kínai Népköztársaság mindig „elszakadt tartománynak” tekintette, s a Kuomintang most is azt az elvet vallja – nem csak amíg hatalmon volt Tajvanon –, hogy a szárazföldi Kína és a szigetország „egy országot” képeznek, persze mindkét fél más és más szempontból. Chen Shui-bian (Csen Sui Bien) hatalomra jutásával, 2000-ben erősödött Tajvanon a függetlenségi törekvés. A nemrég Chen által kilátásba helyezett függetlenségi referendum elleni rendkívül éles kínai állásfoglalás azonban világosan megmutatta a kínai türelem határát: a katonai intervencióval való fenyegetésre Chen napokon belül visszavonta a függetlenségi referendum lehetővé tételét előirányozó törvényjavaslatot.[66] Itt persze figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háborúval való elfoglaltsága miatt semmiképpen sem engedheti meg egy újabb válság kialakulását Ázsiában, ahol amúgy is Amerika-ellenes hangulat uralkodik.
Oroszország és Kína viszonya lényegesen javult a hidegháborút követő periódusban: határviszályukat megoldották, katonai jelenlétüket a közös határ mentén lényegesen csökkentették, kereskedelmi kapcsolataikat kiépítették, és a két országnak van egy közös érdeke: hogy kiszorítsák a fundamentalista iszlám befolyását országaikból. Ezzel szemben az újonnan felmerülő problémák nem látszanak veszélyeztetni a két ország jó viszonyát, bár ezek sem elhanyagolhatók. Gondoljunk csak a kínaiak lassú beszivárgására az orosz Távol-Keleten.[67]
Lassan megoldódnak a határviszályok a többi szomszéd országgal is: Burmával, Pakisztánnal, Nepállal, Afganisztánnal, Mongóliával, Koreával és Laosszal; de folyamatban vannak a határproblémák rendezését célzó tárgyalások Bhutánnal és Vietnammal is. Egyedül Indiával rendezetlen a határkérdés.
Az Indiához fűződő viszony az 1962-es háború óta igen feszült: egyrészt mert India jó kapcsolatban állt a Szovjetunióval – és most Oroszországgal, másrészt mert Kína viszont együttműködött Pakisztánnal. Most azonban Indiát túlságosan leköti Pakisztán, és ezért nem valószínű, hogy a közeljövőben hasonló provokációhoz folyamodik, mint az 1962-es háborút megelőző korszakban.[68]
Kína és Vietnam viszonya továbbra is feszült, különösen a határviszályok, illetve a Dél-kínai-tengerben fekvő Spratly-szigetek miatt. Vietnam katonai ereje azonban igen megcsappant az utóbbi két évtizedben, ezért valószínű, hogy szövetségest kell keresnie a kínai veszély – vagy amit annak vél – elhárítására; a többi ASEAN-ország viszont aligha nézne jó szemmel egy Kína ellen irányuló koalíciót.[69]
Japán aggódva szemléli Kína gazdasági és katonai erősödését. Ezzel magyarázható az Egyesült Államokkal tervezett, egyértelműen Kína ellen irányuló, szorosabb katonai együttműködés.[70] Mindenesetre Japán fontosabbnak tartja a növekvő kínai piacot, mint fordítva, ezért előreláthatólag kerülni fog minden komolyabb konfliktust Kínával.
Az ASEAN mind nagyobb súlyú gazdasági és regionális szervezetté alakul, amelynek ugyan Kína nem tagja, de számos érdeke fűződik az ASEAN-országokkal fenntartott kapcsolataihoz, és egyre inkább magához a szervezethez is. Ez a fejlemény talán azzal magyarázható, hogy a tengerentúli kínaiak az ASEAN-országokban gyakran vezető szerepet játszanak – olyannyira, hogy egyesek az ASEAN-t már „de facto kínai közös piacnak” tekintik.[71]
Az elkövetkező 40-50 évben Kínának három tekintetben kellene fejlődnie: a tervgazdálkodásból teljes piacgazdaságot kellene csinálnia, túlnyomóan mezőgazdasági társadalomból urbánus társadalommá kellene átalakulnia, valamint a kommunista rendszerből a nyílt társadalomba kellene átlépnie.[72] Ez csak akkor lesz lehetséges, ha útjáról sem belső, sem külső válság nem téríti le.
A szerző a CEU pro rectora és a nemzetközi gazdasági jog tanára. A cikk a Tőkei Ferenc Társaság 2002. június 25-én elhangzott előadásán alapul.
Jegyzetek
[1] Lee Kuan Yew: From Third World to First. The Singapore Story: 1965–2000. New York, 2000, 653. o. A cikkben előforduló kínai neveket a „pinyin” átírásban szokásos módon írtam le. Az első említéskor zárójelben a nevek fonetikus átírását is közlöm.
[2] Needam, J.: Science and Civilization in China. Cambridge, 1971.
[3] Han Fei: Die Kunst der Staatsführung. Die Schriften des Meisters Han Fei. Leipzig, 1994.
[4] Gernet, Jacques: Die chinesische Welt. Franfurt a. M., 1979, 322. o.
[5] A Quing (Csing)-dinasztia vége felé, a XVIII. században, Kína lakossága elérte a 400 milliót, de az állami tisztviselők száma csak 20 ezer és – legfeljebb – 40 ezer között volt. De a kínai „tisztviselő” nem felel meg pontosan a mai értelemben vett „tisztviselőnek”.
A kínai tisztviselők kiképzésük, valamint politikai és társadalmi rangjuk miatt inkább a XIX. század német „Professor”-jaihoz hasonlíthatók, ezért nevezzük őket – Seitzet, a volt német pekingi nagykövetet követve – inkább „mandarinoknak”. A jelöltek igen nehéz vizsgákon mentek keresztül, amíg elnyerték a mandarin címet. E vizsgarendszer kezdetei a Han-dinasztia korába nyúlnak vissza. A későbbi és kifinomultabb – Ming – vizsgarendszer már háromszintű volt: az első szinten a körzeti vizsgákat kellett sikeresen letenniük a jelölteknek a konfuciusi kánonokból, kalligráfiából és irodalomból. Akik itt sikeresen levizsgáztak, elnyerték a „shengyuan” – „kormánydiák” – címet. A második szakaszban a „juren” – a „hivatali pozícióra ajánlott ember” – címet szerezte meg a sikeres kandidátus, ami arra jogosította, hogy részt vegyen a harmadik – birodalmi – vizsgán a fővárosban a császár személyes elnöklete alatt. Aki ezt a vizsgát – jinshi – is letette, a birodalom legfelsőbb szellemi elitjéhez tartozott, és a görög olimpikonokhoz hasonló diadalmenetben térhetett vissza szülőhelyére.
A Qing-dinasztia (1644–1911) vége felé a „shengyuan” vizsgára évente átlag kétmillióan jelentkeztek, akikből rendszerint 30 000-en tették le sikerrel ezt a vizsgát, tehát a jelöltek 1,5 százaléka. Ebből a 30 000-ből körülbelül 1500 szerezte meg a „zhuren” címet, vagyis 5 százalék. A „jiushi” címet végül általában kerek 300 jelölt nyerte el, akik többsége akkor már 35 éves volt. Lásd: Seitz, Konrad: China. Eine Weltmacht kehrt zurück. Berlin, 2000, 50–51. o.
Az ily módon kiképzett bürokrácia persze teljhatalmú volt, de egyesek szerint a nép többet sínylődött, amikor háborúk vagy belső zavargások folyamán összeomlott a rend. Jezsuiták is arról számoltak be, hogy a XVII. és a XVIII. században a kínai állami apparátus jobban működött, mint bármelyik európai. Lásd Wickert, Erwin: China von innen gesehen. Stuttgart, 1982, 198–199. o.
[6] Seitz, id. mű, 25–25. o.
[7] Idem 11. o., továbbá Wickert, id. mű, 1982, 110. o.
[8] Seitz, Konrad: China im 21. Jahrhundert. Frankfurt, 2001, 12. o.
[9] Seitz, 2000, 86. o.
[10] Mao erős hunani akcentussal beszélt, melyet csak kevés ember ért. Ezért több rádióbeszédet nem mondott: a szöveg felolvasását bemondókra bízta.
[11] Lásd Seitz, id. mű, 5. lábjegyzet, 208. o.
[12] Deng Xiaoping interjúja Oriana Fallacival: Seitznél idézve, 2000, 202. o.
[13] Seitz, 2000, 215. o.
[14] 1991 októberében a KKP XVI. Kongresszusán.
[15] A Mao által létrehozott „népi kommunák” a mezőgazdasági termelők tömörülései voltak, ahová 40-50 családot kényszerítettek be, akik a helyi pártkáderek vezetése alatt álltak. Ezek írták elő, hogy miből mikor mennyit kell vetniük, mit csinálhatnak a parasztok télen vagy szabadidejükben stb.
[16] Az „ipari kollektívák” a helyi – falusi, megyei, tartományi – vagy politikai – katonaság – tulajdonban lévő vállalatok.
[17] Seitz, 2001, 21. o.
[18] A „menedzseri felelősség” lényege az volt, hogy állami tulajdonban lévő gyárak részlegeit, illetve egész üzemeket szerződések alapján „menedzserek által vezetett csoportoknak” adtak bérbe. Ezek a csoportok, miután leszállították a szerződésekben foglalt termékmennyiséget, saját belátásuk szerint gazdálkodhattak a piacgazdaság alapján: maguk szabták meg a gyártandó termékeket, annak mennyiségét, minőségét és árát, valamint a csoport tagjainak kiosztandó jövedelemtöbbletet.
[19] Seitz, 2001, 24. o.
[20] Idem, 2000, 241. o.
[21] Idem.
[22] infomaster [at] cgubabut [dot] irgm 2002. május 24.
[23] Lásd többek között: Messmann, Stefan: A gazdasági kapcsolatok jogi formái Kínában. Gazdaság és gazdálkodás. 1996. január, 9–11. o.
[24] Foreign trade doing better than expected. China Daily, 2002. július 22.
[25] Holland, Tom: Another Round. Far East Economic Review (továbbiakban FEER), 2001. november 29.
[26] Webb, Alysha: Don't Overvalue Yourself. FEER, 2002. július 25.
[27] The return of Chinese students. Shanghai Daily, 2002. július 18.
[28] Ortutay L. Gyula: Továbbtanulás külföldön. Népszabadság, 2002. április 4.
[29] Lásd a 27. lábjegyzetet.
[30] infomaster [at] chinabiz [dot] org, valamint McKinsey & Co. számítása szerint 5-6 millió kínai vagyona eléri vagy meghaladja a 100 000 dollárt, és körülbelül 10 000 személy rendelkezik fejenként több mint egymillió dollár vagyonnal. – Lásd: Smith, Craig S.: China: a billion-person market in transition. International Herald Tribune, 2002. július 17.
[31] FEER, 2002. augusztus 1.
[32] FEER, 2002. július 18.
[33] Hei, Christoph: Im Jahre 2020 stellt China den Reiseweltmeister. Frankfurter Allgemeine Zeitung (továbbiakban. F. A. Z.), 2002. május 21. Eddig Kína csak az ún. „elismert célországokba” engedi meg csoportos utazások szervezését. Bár Magyarország kérte a kínai hatóságoktól felvételét azon országok közé, amelyeket kínai turistacsoportok látogathatnak, Peking még nem döntött, hogy „látogatható célország” lehet-e Magyarország. Lásd Ortutay L. Gyula: Útra kelnek a kínai milliomosok. Népszabadság, 2001. május 19.
[34] Dolven, Ben: Capital Drought. FEER, 2002. július 11.
[35] Seitz, 2000, 248. és 281. o. Habár Deng 1992 januárjában járt Dél-Kínában, a kínai médiák erről csak 1992 márciusában adtak hírt: az akkori konzervatívok a kínai pártvezetésben meg tudták akadályozni, hogy Deng ott elhangzott progresszív iránymutatása – „Meggazdagodni dicsőséges” – szélesebb körben váljék ismertté.
[36] Seitz, 2000, 302. o.
[37] Gerald Segal, aki szerint Kína belátható időn belül csak közepes hatalom marad, nem érti a lényeget. Segal, Gerald: Does China Matter? Foreign Affairs, 1999. szeptember–október, 24. o.
[38] Seitz, 2001, 31–32. o.
[39] Idem, 2000, 308. o.
[40] Idem, 2001, 33. o.
[41] Idem.
[42] Idem, 2000, 327–329. o.
[43] Idem, 2001, 38. o.
[44] Idem, 2000, 362–363. o.
[45] 2000-ben Kínában 1 millió 762 ezer magánvállalkozó volt, 20 millió munkavállalóval. Lásd: Haberer, Thomas: Die Privatwirtschaft als Wachstumsmotor. F. A. Z., 2002. március 25. Egyedül Shanghaiban több mint 200 000 magántulajdonban lévő vállalat működik, melyek alaptőkéje meghaladja a 25,3 milliárd dollárt. Ezzel Shanghai csak a harmadik helyen áll Kínában a magánvállalkozók nagyságrendjében Guandong, Zhejiang és Jiangsu után. Lásd: Shen Yanfei: Private business expends. Shanghai Daily, 2002. július 18. – Érdekes, hogy a magánvállalkozók csaknem 20 százaléka párttag. Lásd: Heberer, id. c.
[46] Seitz, 2000, 364. o.
[47] Egyes számítások szerint 2050-ig a városi lakosság eléri az 1,12 milliárdot, ami az összlakosság 70 százalékát teszi majd ki. Ez azt jelenti, hogy az elkövetkező 50 évben több mint 600 millió vidéki lakos városokba fog áttelepülni. Lásd: Urban growth. China Daily, 2002. július 22.
[48] Lásd: Ortutay L. Gyula: Kínai szegények, kínai gazdagok. Népszabadság, 2002. április 23., valamint Kolonko, Petra: Verlierer des Aufschwungs. F. A. Z., 2002. június 8.
[49] Smith, 30. lábjegyzet.
[50] Wickert, Erwin: Wir Tungendländler. F. A. Z., 2002. április 27.
[51] Lee, 653. o.
[52] Lehmann, Jena-Pierre: Five economic scenarios but only one way forward. South China Morning Post (továbbiakban: SCMP), 2002. július 24.
[53] SCMP, 2002. július 24.
[54] Ching, Frank: China's Creeping Democracy. FEER, 2002. március 8. A falvak és megyék választási rendszerét helyi rendeletek szabályozzák. Így például Xincai megyében, Henan tartományban a helyi lakosok saját kezdeményezésükben három jelöltet állítottak fel, akik politikai jellegű választási kampányt folytattak a szavazatokért. Ez persze még nem jelenti a demokráciát, de az ilyen jellegű választások lehetővé tették, hogy több száz millió szavazó „belekóstoljon” a demokráciába.
[55] Lee, 653. o.
[56] Smith, Craig S.: Beijing embraces the rich, to keep them in its grip. International Herald Tribune, 2002. május 17.
[57] Hasonló nézeteket vallanak: Seitz, 2000, 427. o., Brahn, Lawrence, J.: China's Century. The Awaking of the Next Economic Powerhouse. Singapore, 2001 és Tálas Barna: Structural Changes in China's Economic Development in the Past and in Future. Kenner, Wolfgand (ed.): Trends of Economic Development in East Asia. Berlin, 1989, 315–336. o., míg Kornai János és Dániel Zsuzsa: The Chinese Economic Reform – as Seen by Hungarian Economists. In: Kenner, 337–352. o. tartózkodóak.
[58] Brunei, Fülöp-szigetek, Indonézia, Kambodzsa, Malajzia, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam.
[59] 1 USD = 8,22 yuan.
[60] Wickert, 1982, 427–428. o.
[61] Lee, 654. o.
[62] Murray, Biebert: U. S. – China Relations: What Threat? FEER, 2002. július 25.
[63] Huntington, Samuel P.: The Clash of Civilizations. Remaking of World Order. New York, 1996, 230. o.
[64] Huntington, 229–230. o.
[65] Lásd az US-China Security Commission által nemrég a kongresszus elé benyújtott „The National Security Implications of the Economic Relationship Between the United States and China” című riportot. – Erről: Terry, Edith: US stance may spur Asean drive. SCMP, 2002. július 22. és Cabestan, Jean-Pierre: Inflated China threat must not obscure need to enage. SCMP, 2002. július 26., valamint Murray, Hiebert, id. c. – Az amerikai politikát bírálva lásd: Lieberthal, Kenneth: Chinas dramatische Zukunft. Die Zeit, 2001. április 5.
[66] Taiwan sagt Manöver ab, China droht mit Angriff. F. A. Z., 2002. augusztus 8.
[67] Huntington, 242. o.
[68] Maxwell, Neville: China's „Agression in 1962” and the „Hindu Bomb”. World Policy Journal, 1999 Summer, 111–118. o.
[69] Huntington, 235. o.
[70] Schmidt, Helmut: Europa braucht keinen Vormund. Die Zeit, 2002. augusztus 1.
[71] Idem, 132. o.
[72] Lee, 656. o.
- Extra Hungariam [6]