Ha az ember jókedvében vesz fél kiló cseresznyét (nem most, és nem is az idén nyáron), azt jóízűen és gyorsan belakmározza, nem vizsgálgat minden szemet, legföljebb a kukacosat kidobja. Ha azonban úgy harminc kilót kap, vagy beszabadul egy cseresznyéskertbe, válogatós lesz: olykor a sötét, puhákat, máskor a világosabb, ropogósakat szemelgeti, a mézédes aprót vagy a kevésbé ízes, de hatalmas szeműt részesíti előnyben – a mennyiség éppen a nüanszokra teszi fogékonnyá. Ráébred, hogy cseresznye és cseresznye között mekkora különbségek vannak, hogy este másmilyet kíván, mint ebéd után vagy uzsonnára.
Ha hatalmas mennyiségű és a felületes szemlélő számára egyforma verset tesznek az orrunk elé, az első habzsolás (és az azt követő enyhe émelygés) után hasonlóképpen fogunk viselkedni. A kukacosat persze azonnal félretoljuk, de még mindig elég marad ahhoz, hogy finnyásan válogassunk. Most kaptunk – a szerkesztő-előszóíró Várady Szabolcs jóvoltából – 300 limericket, vagyis – mert originált (!) magyar termékről van szó – limericket egyetlen kötetben, és a cseresznyével szemben az a nagy előnye, hogy nem fogy el, lefagyasztani vagy befőzni nem kell, igaz ugyan, hogy a kukacosát sem tudjuk kidobni.
A limerick, ha a kedves olvasó nem tudná, ötsoros versforma, amely az aabba rímképletbe szorít bele valami csattanós és rendszerint nonszensz, lehetőleg ráadásul malac tartalmat oly módon, hogy az első sor sokszor tulajdonnevet (földrajzi vagy személynevet) is tartalmaz. Sokkal többet nem érdemes itt írni róla, mert Várady Szabolcs olyan szellemes és tudós értekezést kanyarított a kötet elé, hogy összefoglalni sem lehet, túltenni rajta meg mégúgy sem. Inkább idézhetnénk belőle (ha már hely híján az egészet nem másolhatjuk ide): „A limericknek – így hangzik az egyik meghatározása – három fajtája van: 1. a nők jelenlétében is elmondható limerick, 2. az olyan limerick, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. a limerick.”
A limerick történetét igen messzire lehet visszavezetni, de igazából a XIX. és a XX. században vált – ha nem is szalonképessé, de – irodalmárberkekben is közismertté. Ami nem azt jelenti, hogy az amúgy is nonszenszben utazó Edward Learen kívül volnának neves limerickszerzők – inkább azt, hogy jeles költők is meg-megpróbálkoznak egy-egy limerickkel, nem beszélve egy-egy jól sikerült versike fordításának műfordítói bravúrjáról. A limerick terem mindenfelé, ápolt költői virágoskertekben és gazos árokszélen, mint a cseresznye, ha a mag jó helyre kerül. A szerző ennélfogva nem olyan nagyon fontos (noha a költők bizonyára büszkék jobban sikerült darabjaikra), a forma annyira lecsiszolt, a hangnem olyan egységes, hogy már-már az az érzésünk: a limerick népköltészet.
De legalábbis olyan. Nem keresünk benne egyedi megoldásokat, nem a szerző sajátos, összetéveszthetetlen hangja érdekel, hanem a jó poén meg a soha nem hallott rím (ami gyakorta ugyanaz). Éppen ezért eléggé betarthatatlannak bizonyul a szerkesztő felszólítása, hogy találgassunk, melyik limericknek ki a szerzője – legföljebb egyikről-másikról lehetnek halvány sejtelmeink. Aki Simicskáról, Schlechtről, Torgyánról és Demszkyről limerickel, az nyilván Eörsi; aki meg archaizáló-kimódolt szavakból központozás nélkül nagyon (túl) hosszú sorokat állít össze limerickjeiben, az Határ Győző. De például Tandori limerickileg nem is olyan tandoris, Kovács András Ferenc meg amúgy is olyan változatos, hogy a limerick mögött a „saját hang” végképp eltűnik.
Ezért aztán az olvasó – a modern kor embere, aki a tömegességben, az egyöntetűségben, a látszólagos egyformaságban a különöst, az eredetiséget, az ismételhetetlent keresi – azokat a limerickeket szemelgeti ki, amelyek éppen hogy deformálják, szélsőségekbe viszik, felborogatják a szigorúan megszabott sémát. Ami a hangvételt meg a tárgyat illeti, ilyen kilengést nemigen találunk: pátoszos zengésű, elégikus vagy hazafias limerickre nem számíthatunk, szerelmes, családi, idillikus témára sem. Van viszont határozott kísérlet az értelemkonstrukció radikális megbontására, a grammatika és a lexika átrendezésére, az olvasói elváráshorizont megképzésének meghiúsítására, mint a következő (immár klasszikus) műremekben:
Kedden vettem a légettyűt,
s másnap a postán még egy gyütt;
egy is eleget
tyűzi a leget:
most meg a két tyű lég együtt!
(Orbán Ottó, 98. sz.)
Nyilvánvaló, hogy a szerzőnek a posztmodernitás társadalmának olyan kommunikációs gyakorlatával kapcsolatban, mint amilyen mondjuk a posta, komoly fenntartásai vannak. Világképének alapvető elemévé lép elő ez a szkepszis egy másik művében:
Duna mentén híres község Apostag,
a Diners Clubban minden helyi lakos tag.
Gond egy szál se, probléma
csak abból van, hogy néha
hetekig nem talál oda a posta(g).
(Orbán Ottó, 39. sz.)
Az ábrázolt tárgyi valóságra (posta) vonatkozó reflexió efféle koherenciája azonban nem jellemző a kötet szerzőire. Érdemes viszont felfigyelnünk azokra a kísérletekre, amelyek a sorok megbontásával, a forma zártságának fenntartása mellett annak finom átrendezésével vonják kétségbe a világrend állandóságának, determinációjának tételét, amelyek a megszokott, familiárissá vált világon mutatkozó apró repedések felmutatásával fejezik ki napjaink alapvető antropológiai tapasztalatát. Így azokban a versekben, ahol a rím maga megmarad ugyan, de csakis kifacsart, megerőszakolt, átalakított formájában:
Volt egy báj’ ifjú hölgy Pécsett,
a légyottról ő néha késett,
míg egy féltékeny lektor
nem tűré már és megfor-
gatta szívében a késet.
(Tatár Sándor, 25. sz.)
A nyelv esendőségének, sérülékenységének s így a mai ember kiszolgáltatottságának érzékeltetését szolgálja annak felmutatása, hogy a szavak nemcsak rímhelyzetben, hanem bárhol ki vannak téve a forma roncsoló, destruktív erejének. A fenti versen kívül ezt példázza a következő is:
Nászútra, azt mondja, Belfast!
Nem csoda, a lány meg felfázt.
Kicsi kéj, az se volt,
a tűzt a víz elolt,
mondjátok meg! ezt a balféket!
(Mesterházi Mónika, 188. sz.)
Amely költemény ugyanakkor azt a nyelvpolitikai hatalmat is érzékelteti, amely cenzorként, elnyomóként viszonyul bizonyos szavak kimondásához, ily módon a testiséget tudatalattiba, a vers mögé száműzve (és súlyos neurózisok előidézőjeként működve). Ugyanerre az opresszív mechanizmusra példa – ám itt a központozással és a tipográfiával a hiány sebét mintegy feltárva, az olvasó számára egyértelműen jelezve a nem-jelenlét fájdalmát – a következő vers:
Haj, az a fonónő Vácott!
látott nyílni sok akácot
: válla fölött egy úrnak,
akivel utolszor... ...volt ő.
Ó jaj! A fejével játszott.
(Tatár Sándor, 27. sz.)
És érdemes egy olyan verset is idéznünk, amelyben a kimondás merészsége, a felszabadító energia és a rímelés (és a kötött forma) radikális felforgatása egyszerre van jelen. Az előbbi a 300 limericknek több mint felére jellemzőnek mondható: a kötet leghosszabb ciklusa a IX., Piroska pedig – hamm! bekapta című (korántsem mesetematikájú) fejezet. Az itt következő vers arra példa, hogy a szexualitás centrumba állítása korántsem mond ellent a formára történő reflexió kívánalmának:
Azt kérdi a csini Lina:
„Mi rímel arra, hogy pina?”
„Rímszót azt nem tudok,
de tudok rímtagot!
Biztos vagyok benne, hogy ez is el fogja nyerni a tetszését.”
(Vadász Géza, 258. sz.)
Ebben a cseresznyéstálban, amelyből kedvünkre válogathatunk, ízesnél ízesebb, de igen sokféle gyümölcs van; kukacos alig, néhány fanyar. Számtalan kiváló (és pár ismeretlen, néhány alig ismert) magyar költő termése. Szemezgessünk lassan, elmélázva, minden szemet vizsgálgassunk kedvünkre. Nevessünk közben nagyokat.
- Kultúra [6]