„Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek, mind egyénileg, mind közösségben, mind nyilvánosan, mind a magánéletben, tanítás, életmód, istentisztelet és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”
(ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata, 18. cikkely)
„Egyetlen állam vagy kormány sem tehet különbséget az egyének között vallási hovatartozásuk miatt… és közösségeket sem rekeszthet ki ellenszenv alapján” – hangsúlyozza az ENSZ 1981. november 25-én született nyilatkozata „a vallás vagy meggyőződés alapján történő türelmetlenség és megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről”, hozzátéve, hogy minden államnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy megvédje azokat a vallásos közösségeket és egyéneket, akiket mégiscsak megkülönböztetés ért. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1993. július 20-án egy újabb nyilatkozatot hozott, miután továbbra is aggasztónak ítélte az újonnan alakult vallási közösségek diszkriminációját és a vallási kisebbségek elnyomására irányuló törekvéseket: „A vallásszabadság joga nemcsak a történelmi, vagy bevett, vagy intézményesített vallásokra vonatkozik”. Ezzel voltaképp nem csupán megerősítette, hanem az új világhelyzetet figyelembe véve konkretizálta is az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának a mottónkban is idézett 18. cikkelyét, amely igen tágan értelmezi a vallás és meggyőződés fogalmát – a teista, a nonteista és az ateista meggyőződést egyaránt védelmébe veszi: nemcsak a vallásos embernek van joga vallása gyakorlásához, hanem az ateistának is joga van ahhoz, hogy ne legyen vallásos. Tehát állami eszközökkel egyiket sem lehet, sem nem lehet üldözni a vallást, de erőltetni sem. Különösen fontos ez manapság a vallásoktatás terén, amelyet 2001 őszén tárgyalt egy madridi ENSZ-konferencia: „Mindazok, akik a vallásoktatásban részt vesznek, kötelesek tisztelettel közeledni más vallások felé, és a kölcsönös megértést és toleranciát tanúsítani” – hangzik a nyilatkozatban.
Világszövetség a vallásszabadságért
Mindez természetesen csak néhány azok közül a legfontosabb nemzetközi dokumentumok és normák közül, amelyeket az általam képviselt szervezet, az International Association for Religious Freedom (IARF, Nemzetközi Szövetség a Vallásszabadságért) követ. Szervezetünket, mely a világ legrégebbi, vallások közötti párbeszédet folytató és inspiráló szövetsége, 1900-ban, Bostonban alapították unitárius egyházak, szabadelvű, vagyis liberális protestáns egyházak, valamint egy indiai közösség, és mára már a nagy világvallások szabadelvű ágainak csoportjait egyesíti: jelenleg 27 országban 89 tagszervezete van. Az IARF jelen van a vallásszabadságot érintő kérdések nemzetközi megvitatásánál, ENSZ-konzultatív státussal rendelkezik, két ENSZ-képviselőnk van, dr. Jan Franco Rossi és dr. John Taylor személyében.
Szervezetünk különösen sokat tesz azért, hogy az állam semlegességének nemzetközi normáit és gyakorlatát érvényesítse. Az állam semlegessége – mint John Taylor egy alkalommal megfogalmazta – egyfajta fair, objektív hozzáállást jelent, melyben kifejeződik a tisztelet és megértés a különböző vallások és közösségek iránt, és az állam mindent elkövet a vallásszabadság megvalósulásáért. Az ún. keleti blokkban, a többségi, intézményesített, ún. történelmi egyházak vissza szeretnék állítani korábbi államegyházi vagy privilegizált szerepüket, és ehhez ismét az állammal szeretnének szövetkezni. Csakhogy közben immár itt is rohamosan növekedő vallási sokszínűségben élünk, és minden vallási közösséget és minden nem vallásos embert ugyanazok a jogok illetnék meg. Világszövetségünk tudomásul veszi, hogy a nemzetközi jog nem tiltja a vallási közösségek állami támogatását, de ezt csak abban az esetben tudjuk elfogadni, amennyiben az állam nem tesz megkülönböztetést a különböző vallási közösségek között a támogatás során, valamint a törvény előtt teljesen egyenlőnek tekinti ezeket. Világszövetségünk testülete a szekuláris állam, vagyis világnézetileg semleges állam elvét tekinti követendőnek, mert úgy véli, hogy az állam nem támogathatja, de nem is akadályozhatja meg a vallási közösségek életét. Jelenleg egy vallási etikai kódex előkészítésén dolgozunk ENSZ-szakértők és az összes világvallás képviselőinek bevonásával: a nyáron Budapesten tartandó 31. világkongresszuson tervezzük elfogadását.
Szimbolikus gesztusok, anyagi juttatások
Ha a fentebb említett nemzetközi, illetve európai uniós jogi normák alapján vizsgáljuk meg szűkebb környezetünket, akár Kelet-Európát, szomorú képet kapunk. Mind anyagi, mind ideológiai tekintetben komolyan sérült a vallások egyenlőségének elve az elmúlt négy esztendőben Magyarországon is. A kelet-európai államok rendszeresen sértik a nemzetközi ENSZ-nyilatkozatokat azzal, hogy kiemelnek, megkülönböztetetten kezelnek bizonyos történelmi egyházakat, bár e téren is lényeges eltérések vannak. Magyarországon az egyházak és intézményeik központi normatív állami támogatásban részesülnek, Lengyelországban azonban például, amely 90-95 százalékában római katolikus ország, az egyház semmiféle állami támogatásban nem részesül, a lelkészek nem kapnak semmiféle állami fizetést.
Európában országonként jelentősen eltérő az egyház-finanszírozás, függ az adott ország történelmi múltjától is. Németországban, ahol az állam és az egyház kettéválasztása következetesen érvényesül, bár két nagy bevett egyház, a katolikus és a protestáns egyház egyházi adóit az állam szedi be (az unitáriusok erre nem jogosultak). Az Egyesült Királyságban, az egyházak nem rendelkeznek semmiféle állami támogatással: az anglikán egyház államvallás mivolta is csak formális. A választások idején elképzelhetetlen lenne, hogy a püspökök vagy érsekek állást foglaljanak, és bizonyos pártokra való voksolásra szólítanák fel híveiket. Más kérdés, hogy David Paltridge, neves anglikán békeharcos lelkész számos lelkész és esperes támogatásával demonstrálhatott például a Falkland-háború idején Margaret Thatcher és konzervatív kormánya ellen anélkül, hogy állami vagy püspöki retorziótól kellett volna tartania. A Dán Királyságban a lutheránus államvallás, a lakosság kb. 88 százaléka lutheránus, de az egyháznak belső egyházi törvény (zsinati határozat) tiltja, hogy a politikai állásfoglalásokat tegyen közzé. Az azonban teljesen természetes, hogy a dán vallásügyi miniszter asszony, Tove Fergo maga is felszentelt lutheránus lelkésznő s egyben a dán liberális párt képviselője, s lutheránus lelkészek találhatók minden pártban (többségükben a szocialista és a liberális pártban, de van konzervatív képviselőjük is). A nemzetközi normák lehetővé teszik, hogy bizonyos mértékig a helyi viszonyokhoz igazítsák őket – mindaddig, amíg a nemzeti államok betartják azt az alapvető princípiumot, hogy az egyházak, felekezetek egyenlők a törvény előtt és nem diszkriminálnak egyetlen közösséget sem. Egyetlen állam sem hivatkozhat arra, hogy a vallásszabadság jogát határain belül csak az adott ország állampolgáraira érvényesíti. Oroszországban a római katolikus lelkészek nagy része nem orosz állampolgár, a nemzetközi normák alapján ennek ellenére nem lehetne diszkriminatív intézkedéseket tenni ellenük.
Szektahisztéria
Az egyházak hivatalos, állami regisztrálása az egyik legvitatottabb kérdés világszerte, holott ezt is pontos nemzetközi normák alapozzák meg. Számos EBESZ-tagállam korlátozza a vallásszabadsághoz való jogot regisztrációs követelményekre hivatkozva, ezzel téve lehetetlenné az állampolgárok számára hitük gyakorlását. Egy EBESZ-jelentésben Cole Durham, az EBESZ vallásszabadsággal foglalkozó tanácsadó testületének társelnöke így fogalmazott: „A vallás »másokkal közösségben« történő megváltásának szabadsága nem az állam által adományozott ajándék. Ez emberi jog, létezése nem függ formális előfeltételek meglététől.” Egyes nyugati képviselők szerint a bejegyzést automatikussá kell tenni, és minimálisra csökkenteni a regisztrációhoz szükséges feltételeket. Például jelenleg Örményországban kétszáz fő a regisztrációhoz szükséges létszám, és ők ezt száz főre szeretnék csökkenteni. Magyarországon ez jelenleg száz fő, de vannak, akik még kevesebbre szeretnék csökkenteni, mások viszont tízezer főre emelnék föl.
A Cseh Köztársaságban 2001 őszén a kormány szigorítani kívánta az egyházak bejegyzését, az indítvány azonban több nemzetközi szervezet és a cseh kisegyházak tiltakozása miatt végül is megbukott. Magyarországon is nagy vitát válton ki az ún. szektatörvény, amelyet a nemzetközi normákat végképp semmibe véve próbáltak a parlamenten áterőszakolni, holott ezek egyértelműen kimondják: egyetlen vallási közösséget sem lehet megkülönböztetni kora vagy létszáma, nagysága miatt – minden vallási közösség jogegyenlőséget kell hogy élvezzen. Egy adott vallási közösség történelmi múltja, társadalmi szerepvállalása miatt szerezhet ugyan nagyobb tekintélyt, súlyt a társadalomban, de ez nem fejeződhet ki előnyökben, nem sértheti az állam semlegességének elvét.
Franciaországban 2001 tavaszán kavart nagy vihart az ún. szektaellenes törvény, amely alapján 172 vallási közösség került volna a francia nemzetgyűlés határozata alapján ún. feketelistára, vagyis a törvényes működés lehetőségéből kizárva. Franciaországban azonban a katolikus és a protestáns püspökök is tiltakoztak a törvény bevezetése ellen, miközben Kelet-Közép-Európában többnyire épp a történelmi egyházak állnak a hasonló törvények bevezetése mögött, és sajnos, partnerre is találnak egyes politikai erőkben. „Az elmúlt évtizedben azt figyeltem meg, hogy aggasztó módon elerőtlenedett a vallásszabadság határozott és következetes védelme az EBESZ-tagállamok egyre növekvő számában. Megdöbbentem, hogy mennyi EBESZ-tagállam dolgozott ki olyan új törvényeket és rendelkezéseket, amelyek a vallási meggyőződés szabad gyakorlásának korlátozására irányulnak. Ezek a fejlemények nem csupán az újonnan demokratikussá vált országokra korlátozódnak, vagyis mindannyiunkra, akik itt vagyunk, hanem megfigyelhetjük Nyugat-Európában is, melynek egyik legszemléletesebb példája Ausztria” – állapítja meg az USA-kongresszus Helsinki Bizottságának egy jelentése.
A kelet-európai – köztük a magyarországi – egyházpolitika bizonyos irányvonalait számos nemzetközi állásfoglalás is elítélte:
„Sok esetben azok a saját múltjukról és a vallási tolerancia elvéről megfeledkező közösségek állnak a jelenkori diszkriminációs törekvések mögött, akik egykor szintén hasonló megkülönböztetés áldozatai voltak… A magyarországi szigorítást – más országok törekvéseivel egyetemben – nem a tényleges visszaélésekkel szembeni küzdelem, hanem diszkriminatív és a vallási vagy hitbeli meggyőződést szükségtelenül korlátozó indítékok képezik… Bármely vallás vagy hitbeli meggyőződés privilegizálása helyett az Európai Unió azt az eszmét teszi magáévá, miszerint az emberek mindenkor szabadon kell, hogy vallhassák, vállalhassák vagy változtathassák hitbeli meggyőződésüket” – olvasható egyebek között az EU 1999 szeptemberében, Bécsben született állásfoglalásában.
Hivatkozott cikkek
- Konferencia [7]