Országomat egy bányáért? Olcsó? Viktor belebukott Győzőbe? Zsurnaliszta jópofaság?
És még mibe bukott bele? Vagy megbukott egyáltalán? Lehet, hogy nem is bukott meg, csupán csak veszített? Mindössze ezerötszáz rosszul elhelyezett szavazattal? Lehet, hogy nem is veszített, hanem égbekiáltó, szégyenletes csalás az egész? Kommunista–balliberális machináció? Nemzetvesztés magyar módra?
Támpont kéne nekünk, megalapozott, árnyalt, széles látókörű, megbízható, hogy megnyugtató feleletet találhassunk ezekre a kérdésekre, már ha egyáltalán van rájuk válasz. Hiszen az igazság gyakorlati kérdés. A politika pedig a gyakorlat művészete – lenne. Lehetne. Mi hát az igazság a politikában?
A politikus és a politikai elemző
Debreczeni József Orbán Viktorról írott könyve a politikai igazság kiderítésének szándékával indul útjára, hogy azután elvesszen a sűrűben. Olyan szoros „emberfogást” alkalmaz (Orbán stílszerű megnyilatkozása a szerző írói módszeréről), hogy közben szem elől téveszti a kaput. Más lebeg persze a szeme előtt: Antall József szelleme. Az Orbán-portré mintha csak arra szolgálna, hogy még inkább kidomborítsa Antall politikusi formátumának nagyszerűségét. Akihez képest Orbán számtalanszor könnyűnek találtatik. Alig van más mérce, ez viszont abszolút.
Ráadásul Debreczeni kétféle szerepben ír. Lévén, hogy maga is egyik fontos szereplője volt a rendszerváltozást követő politikai életnek, parlamenti képviselő, MDF-tag, majd a Csurkával történő szakítást Elek Istvánnal együtt kiprovokáló, nemzeti liberális politikát előnyben részesítő gyakorlati politikus, egyik szempontja tehát a testközeli, mindennapi politikai játszmák leosztását és lejátszását leíró dokumentátoré. Könyve ebben a tekintetben nélkülözhetetlen forrásmunka, a rendszerváltozás történetének egyik alapvető narratívája. Olyan játékos beszél, aki sok leosztást látott, sok lapot tartott a kezében, és arról is első kézből származó ismeretei vannak, hogy a többiek milyen lapokkal játszottak.
Később pedig egy ideig Orbán személyes tanácsadója, olyan közel kerül tehát tárgyához, amilyen közel csak lehet. Ekkor kialakul általános benyomása a majdani miniszterelnökről: döntő politikai hibájának tartja, hogy Orbán egyedül akarja integrálni az egész jobboldalt, ahelyett hogy teret engedne a mérsékelt jobbközép tendenciák megerősödésének, az MDNP-nek, illetve később a Békejobb kezdeményezésnek. Amikor Orbán elfordul az MDNP-től, Debreczeni is elfordul Orbántól: lemond a tanácsadói posztról, majd visszavonul a gyakorlati politizálástól.
Létrejön tehát a másik szempont: a politikai elemzőé, aki immár gyakorlatilag nem érdekelt tárgyában. De a távolság a két szempont között mégis igen kicsi. És a könyvben számtalan helyen teljesen elenyészik. Ez komoly módszertani dilemmát okoz. Úgy tűnik, mintha tárgyilagos, akadémiai precizitással megírt könyvet tartanánk a kezünkben, úgy tűnik, mintha a szerző kellő távolságtartással, emelkedettséggel kezelné tárgyát, úgy tűnik, mintha le tudná küzdeni személyes vonzásait és választásait, ám ez általában, a mű egészét tekintve nincs így. Orbánnak igaza van, amikor a könyvhöz csatolt – egyébként teljességgel szükségtelen – interjúban azt mondja, hogy az írás legalább annyira szól Debreczeniről, mint róla.
Sőt. Elsősorban és leginkább Debreczeni Józsefről szól. Szemérmesen bújtatott formában előadott politikusi önéletrajzot tart kezében az olvasó. A könyv borítója tehát némileg megtévesztő: talán hívebben kifejezte volna a műfajt, ha Debreczeni és Orbán egymásban tükröztetett képe szerepel rajta, és a nevek is egyenlő méretben állnának rajta.
Más szempontból persze ez is megtévesztő lenne. Hiszen nem egyenlő formátumú szereplőkről van szó. Ezt nem én mondom, hanem maga Debreczeni állítja a szöveg számos helyén. Magát mindkét szempontból „kisebbnek” tartja Orbánnál: úgy is mint gyakorlati politikust, úgy is mint politikai elemzőt. Ő maga nyilván teljes erőbedobással folytatta volna a politizálást Antall oldalán, ha erre lehetősége nyílik. De nem nyílt, mert Antall Csurkával együtt őt is kizárta az MDF-ből. Majd igyekezett volna elősegíteni az MDNP mérsékelt jobbközép vonalának erősítését, ebben pedig Orbánnal szemben szenvedett vereséget.
De a némiképp „hosszabb távú” – értsd: egy-két éves – politikai előkalkulációk tekintetében is rendre kénytelen elismerni, hogy Orbánnak lett igaza. Szinte mindenben. Debreczeni, a politikai elemző nem ad igazat Debreczeninek, a gyakorlati politikusnak.
Mármost akkor hányadán is állunk, kérdezheti az olvasó.
Nos, erre nincs válasz. Nem tudjuk, hányadán állunk.
Amit biztosan tudunk – mondja nekünk Debreczeni jó adag személyes tapasztalatra hivatkozva –, hogy Orbán nem az az ördögi figura, akinek a „balliberális” sajtó már régóta igyekszik beállítani. Nem rablóvezér, nem fosztogató-osztogató, nem Sztálin és Hitler sajátos magyar keveréke, nem machiavellista politikus, nem aljas, alantas szándékok vezérlik.
Hanem. Hanem fölfokozott politikusi felelősségtudat. És politikusi zsenialitás. Debreczeni szerint Orbán nagy formátumú politikus, efelől semmi kétség nem lehet.
Kétféle erkölcs?
Ezzel az értékeléssel azonban az a nagy módszertani baj – miközben akár készséggel egyet is érthetnénk vele –, hogy szöges ellentétben áll azzal a vezérlő gondolattal, amely Debreczeni egész könyvén végigvonul: nevezetesen, hogy politikusok esetében a szándék nem számít, csak az eredmény. Ez lenne – a szerző szerint – a különbség a személyes erkölcs, illetve a politika erkölcse között. A politikus cselekedetei nem ítélhetők meg a személyes erkölcs értékei szerint – mondja nekünk Debreczeni. De ha ez így áll – én nem gondolom, hogy így állna –, akkor voltaképpen mindegy, milyen szándékok vezetik Orbánt, alantasak vagy sem, hiszen csak az eredmény számít.
A könyv mondanivalójának egyik fele kihúzza a talajt a másik fél alól. Ha igaz lenne a kétféle erkölcsnek ez a merev szétválasztása, akkor miért lenne érdekes végigkövetnünk az alcsútdobozi fiú pályájának magasba ívelését, majd váratlan – „érthetetlen”, „értelmezhetetlen” – megtörését? Hiszen akkor semmi másról nem lenne értelme beszámolni, mint a lapok leosztásáról és a játszmák aktuális lejátszásáról, megnyitási változatokról, elrontott közép- és végjátékokról, ahol semmi más nem érdekes, csak a nyerés. Politikai elemzésnek ez a szempont túlságosan bornírt. Sakk-könyvekbe, bridzsversenyekre való. A politika nem lehet játék, hiszen emberekkel „játsszák”. Az ő sorsukra megy ki a játék.
Ezt persze Debreczeni is tudja. Néha az az ember érzése, hogy csak azért ragaszkodik ehhez a következetesen nem igazán érvényesíthető szemponthoz, hogy elhárítsa magától az igazi feladatot: Orbán politikusi teljesítményének valódi, átfogó értékelését, ugyanis ez az értékelés félő, hogy túlságosan negatívba fordulna. Akkor viszont tarthatatlan lenne a szerzőnek az a másik axiómája, hogy Orbán politikusi formátuma minden vitán fölül áll.
De miért lenne Debreczeni számára tarthatatlan egy túlságosan negatív kép megrajzolása hőséről? A választ a könyv utolsó fejezetei tartalmazzák (elsősorban az Egy új társadalom- és nemzetpolitika kísérlete című), ahol a szerző bő összefoglalását nyújtja annak a jobboldali-konzervatív eszmekörnek, ideológiának, amelynek Orbán – nevezetes jobboldali fordulata után – első számú politikai képviselőjévé vált Magyarországon. És mivel Debreczeni lényegében, alapvetően úgyszintén ennek az ideológiának a híve, ezért kell formátumosnak tartania hősét.
Mert akkor nem elsősorban a valóban hosszú távú célok, az alapelvek kérdéskörét kell boncolgatni, bírálni, hanem csupán a megvalósításhoz vezető gyakorlati, taktikai lépéseket. Igaz ugyan, hogy Orbán túlságosan sokáig tévelygett a „balliberális” eszmék vonzásában, túlságosan erősen hatottak rá az SZDSZ értékei, megbocsáthatatlan és felelőtlen, nyegle, rövidlátó módon túlságosan is sokszor bírálta Antall nemes erőfeszítéseit – írja Debreczeni, s amikor az antalli politika védelmezéséről van szó, tolla igazán megszalad, és záporoznak a keményebbnél keményebb jelzők Orbánra –, ámde... Ámde aztán a végén hazatalált a „tékozló fiú”, hazára talált az MDF kebelén. Debreczeni a szemtanú mélyen átérzett élményét osztja meg az olvasóval ennek a „hazatalálásnak” a leírásakor, ezek a könyv leghitelesebb és ezért legjobb lapjai a számomra. Orbánban ágaskodni kezdett a nemzeti érzés.
A felágaskodott nemzeti érzés
Ezt a fejleményt Debreczeni abszolút pozitívumként értékeli, s emiatt szinte mindent megbocsát – előre és hátra – hősének. Nem elemzi tehát a „kokárdázás” problematikusságát, nem beszél arról, hogy mennyire káros lehet a „politikai erőtér” – a szerző szeret „erőterekben” fogalmazni – nemzetire és nem nemzetire történő ab ovo fölosztása, számára mindez – úgy tűnik – nyilvánvaló, problémátlan evidencia. Nézzük meg ezt a beállítódást és következményeit egyetlen konkrét példán: miként értékeli Orbán viszonyát a Vasárnapi Újsághoz, illetve a MIÉP-hez:
„Orbán természetesen azzal is tisztában van, hogy a Csurkáék által képviselt erős nemzeti (és általában a radikális jobboldali) érzület iránt jóval többen fogékonyak annál, mint amennyien a MIÉP-re szavaznak. Ha ő és a Fidesz nem mutatna kellő affinitást ezek iránt, ha a kelleténél markánsabban határolódna el ezek túlzó megnyilvánulásaitól, azzal sokakat a MIÉP karjaiba lökne. Nem véletlen, hogy Csurka pártja a szocialista–szabad demokrata kormányzat időszakát követően négyszerezte meg szavazóinak számát, és jutott be a parlamentbe. 1998 után szinte mindenki arra számított, hogy az ily módon legitimált MIÉP a következő ciklus során újabb jelentős növekedést ér el, s bizonyosan meghaladja a tíz százalékot, sőt – mint Haider pártja Ausztriában – elérheti a húszat is. Hogy erre nem kerül sor a 2002-es választásokon (sőt mint utólag már tudjuk: a MIÉP kiesik a parlamentből), az jelentős részben annak köszönhető, hogy Orbán Viktor és pártja egy erős nemzeti elkötelezettség jegyében kormányozza az országot. Konkrét és szimbolikus intézkedésekben, továbbá retorikában és gesztusokban egyaránt. Legyünk egészen konkrétak: ha Orbán nem megy el újra és újra a Vasárnapi Újságba, ha nem tesz időnként olyan kijelentéseket a szóban forgó műsorról, amelyek esetében biztosak lehetünk abban, hogy azok nem felelnek meg a saját ízlésének, akkor a MIÉP sokkal erősebb lett volna. Hogy Csurka végül kiesett a parlamentből, az jelentős részben Orbán céltudatos politikájának (és erős gyomrának) köszönhető.
Persze ennek ára van. Ez az ár a balodali elkötelezettségű, illetve zsidó származású honfitársaink – főként értelmiségiek – többsége számára túl magas, sőt elfogadhatatlan. Az ő szempontjaikat teljes mértékben meg kell értenünk. Nekik viszont azt kellene legalább részben megérteniük, hogy egy jobboldali kormány feje nem azonosulhat az ő szempontjaikkal.
A MIÉP-hez való viszonynak azonban az eddigieken túl van egy potenciálisan még súlyosabb vetülete, s ez szociális természetű. Az előbb említett Orbán-interjúban találunk egy erre vonatkozó utalást. A kormányfő szerint a rendszerváltozás nyomán »a magyarok egyharmada-egynegyede már integrálódott Európába: gazdasági, szellemi és életszínvonal tekintetében egyaránt. A másik kétharmadnak viszont a radikális politikusok megpróbálják bebeszélni, hogy ők lesznek az integrációs politika vesztesei. Ezzel a módszerrel olyan mértékű meghallgatásra találhatnak, ami aggasztó.«
Ez valóban nagyon veszélyes volna. Ha a nemzeti radikalizmus a szociális radikalizmussal kapcsolódna össze. Ha a MIÉP képes volna egyesíteni és feltüzelni mindazokat, akik különféle anyagi és érzelmi okokból a rendszerváltozás veszteseinek tudják magukat. Mert tisztában kell lennünk azzal, hogy egy ilyen tábor – a legrosszabb esetben – akár többségi is lehetne.” (481–482. o.)
Viszonylag hosszan és egybefüggően idéztem a szerzőt, mert úgy gondolom, ebben a részletben tetten érhető művének és egész beállítódásának minden erénye és hiányossága, ráadásul nemcsak az övé, hanem azé a politikai irányzaté is, amelyik egy rövid ideig „nemzeti liberalizmusként” próbálta meghatározni magát az MDF-en belül, amíg erre lehetősége nyílott.
Vegyük sorra a problémákat.
Az idézet alapkérdése, amint az egész könyvé is, a jobboldal integrálásának a kérdése. Ezzel a nehézséggel természetesen nem Antall Józsefnek és Orbán Viktornak kellett a történelem során először szembenéznie. Debreczeni azonban mégis úgy tesz, mintha ez volna a helyzet. Egész könyvéből fájdalmasan hiányzik a nagyobb ívű politikai, szellemi, ideológiai kitekintés más nemzetek, országok, politikusok irányában. Ez is a „szoros emberfogás” egyik következménye. Pedig elemezhetné például a szélsőjobb politikai kezelésének alapvetően kétféle módját, a francia, illetve német modellt, ami az egyik esetben a teljes, következetes elhatárolódást és szalonképtelenítést jelenti, a másik esetben a belső integráció révén történő megszelídítési kísérletet. Nemzetközi terepen mérlegelhetné a kétféle módszer előnyeit, hátrányait, majd kísérletet tehetne a tanulságok magyar viszonyokra történő alkalmazására, és megmutathatná, hogy mi indokolhatja az egyik vagy a másik módszer helybéli érvényesítését. Érveinek sokkalta nagyobb súlya lenne ekkor.
Így viszont sok mindent készpénznek kellene vennünk, ami nem az. Először is itt van az a fránya „nemzeti érzés”, meg az ő természete. Máshol már többször részletesen kifejtettem[1], hogy a nemzeti érzés a mi korunkban akkor teheti a legjobb szolgálatot a nemzetnek, ha tömegméretekben hagyják szunyókálni, ha mindenki háztáji módon műveli, ápolgatja, csinosítja elsősorban is magánhasználatra, önmaga és szűkebb környezete legnagyobb megelégedésére és épülésére. Ez a legtermékenyebb viselkedés békeidőkben. Amikor nem fenyegeti a politikai nemzet önállóságát, önazonosságát semmiféle komoly veszély. Az ilyen módon érvényesülő nemzeti érzés békésen szekularizált változatával volt módomban megismerkedni az Angliában töltött tíz esztendő alatt. És mondhatom, üdítő, egy életre meghatározó élménnyel lettem gazdagabb.
Ha viszont háborús időket élünk, akkor a nemzeti érzés szükségképpen fölhorgad álmából, és vagdalkozni kezd. (Ez történt a falklandi háború idején Angliában is.) Lekaszabolni való ellenségeket keres, miközben önbizalom-erősítő nyilvános rítusokba kezd. Tömegpszichózist teremt, transzcendens támogatók után néz. Elkezd előírni érzelmeket. Teremteni kezdi őket. Pedig hát, minden hús-vér, érző ember tudja, hogy az érzelmekkel ugyan valóban sok mindent lehet csinálni, de egyet nem: előírni őket.
A nemzeti érzés éppúgy, mint bármilyen egyéb emberi érzés, érzelem, indulat – amíg személyes szinten marad – elsősorban ízlés és alkat kérdése. Viselkedésforma-, beszédmód-, habitusfüggő. Ha viszont politikai erők elkezdik ébresztgetni, akkor kollektivizálódik, tömegérzéssé válik, és ilyen értelemben virtuálissá, amelynek nincs megfogható, személyes alanya. Metaforikus életre kel, a „nemzet egy testben és lélekben küzd a gonosz idegenek ellen”. Nem jó, ha ilyesmire sor kerül. Végső soron szinte senkinek nem jó. Az emberek ugyanis jobban szeretnek elmerülni saját valóságosan egyéni, személyes életükben, mint azonosulni a nagy nemzettesttel. Hús-vér szeretteikkel szeretnek azonosulni. Testileg-lelkileg.
És itt beleütközünk az egyéni és a köz elválasztásának problémájába. Debreczeni kemény politikai tényként kezel valamit, amivel a politikusoknak mindenképpen számolniuk kell – nevezetesen a fergetegesen kirobbanó nemzeti érzést –, ami nem az. A nemzeti érzés ismérve, sajátossága az, hogy a politikusok teszik jelentős politikai tényezővé, egyébként nem az. Nem feltétlenül az. Nem kell, hogy az legyen.
Kérdés: háborús időket élünk-e?
S erre a kérdésre a jobboldalon úgy látszik – függetlenül vérmérséklettől, beállítódástól – homogén a válasz: igen. Háborús időket élünk, a nemzet veszélyben van, föl kell tehát korbácsolni a nemzeti érzelmeket.
Szívesen megkérném Debreczenit, hogy a maga szokásos józan, visszafogott, illedelmes modorában próbálja alátámasztani ezt a tételt. Mondja el nekünk, mitől is van veszélyben a nemzet. Mi fenyegeti a magyarságot? Az ő létében és megmaradásában? Kik akarják megfosztani nyelvétől, államától, kultúrájától, öntudatától?
Vagy ha esetleg elutasítaná ezeknek a kérdéseknek a relevanciáját, akkor arra lennék kíváncsi: ha nincs veszélyben a nemzet, akkor mire való a nemzeti érzés fenemód táplálása?
Debreczeni azt állítja, hogy a Vasárnapi Újságnál tett látogatásaival Orbán megmentette az országot Csurkától. Ez igaz lehetne akkor, ha Orbán nyert volna a 2002-es választásokon, és azóta már többször is nyilvánvalóan elhatárolódott volna a MIÉP-től és a szélsőjobbtól. De nem nyert. És az azóta eltelt néhány hónap fejleményei sokkal inkább arra utalnak, hogy nemhogy az országot, saját magát és pártját sem tudta megmenteni Csurkától, illetve a jobboldali radikalizmustól, mi több mintha egyáltalán nem is törekedne erre. Épp ellenkezőleg, az egész integrált jobboldal vezére kíván lenni, Csurkástul, Torgyánostul, mindenestül. Uniópártot akar, mint közli a kötetzáró interjúban.
Tehát egyáltalán nem biztos, hogy a Vasárnapi Újságnál tett látogatások bármiféle politikai értelemben sikeresnek nevezhetőek. Nincs okunk azt gondolni, hogy ha Orbán radikálisan elhatárolódik ettől az újfasiszta, rasszista nézeteket hangoztató műsortól, akkor pártja rosszabbul járt volna. Hiszen így középről veszített szavazókat – ezt Debreczeni is megállapítja –, s például a Centrum Párt négy százalékával simán nyerhetett volna. De ha politikai racionalitással sem indokolható a szélsőjobbnak tett több mint gesztus, akkor aztán mivel lehetne még megokolni a dolgot? Hiszen személyes erkölcse és ízlése – így Debreczeni – csak úgy spontánul nem vitte volna be Orbánt a Vasárnapi Újság stúdiójába. Lehet, hogy így van, lehet hogy nem. De Debreczeni könyve nemigen támasztja alá ezt az értelmezést, csupán a szerző jóindulata.
Az idézett fejtegetés következő érve, hogy a Csurkával való kokettálás „a baloldali elkötelezettségű, illetve zsidó származású honfitársaink – főként értelmiségiek – többsége számára túl magas, sőt elfogadhatatlan”. Ezt az árat kellett Orbánnak megfizetnie Debreczeni szerint. Nem tudom, honnan veszi a szerző, hogy mindenki, aki nem tartozik a fent körülírt csoportba, szívesen látja Csurka szellemét vasárnap reggelenként a kávé mellé, croissant helyett. Az újfasizmus, a rasszizmus mindenféle elkötelezettségű és mindenféle származású honfitársaink számára elfogadhatatlan kell legyen – kivéve magukat az újfasisztákat –, azok számára is például, akik mint Debreczeni, nemzeti liberálisként határozzák meg magukat. Könyve egy másik helyén ő is „nacionalista, antiszemita, antiliberális és demokráciaellenes frontnyitásnak” nevezi Csurka 1992-es politikai röpiratát, amely a „nácizmus szellemét idézi” (208. o.), ami ellen elvi szinten harcolni kell. Politikai szinten viszont csak akkor, ha komoly veszélyt képvisel – mondja az akkori helyzetre. Orbán viszont később sem elvi, sem politikai szinten nem folytatott harcot a csurkizmus ellen, éppen abból kiindulva, hogy az komoly politikai erőt képvisel. Az önellentmondás nyilvánvaló. Vagy nem jelentős tényező Csurka – és akkor semmi politikai értelme nem volt a Vasárnapi Újság látogatásának –, vagy igen, de akkor viszont kemény harcot kellett volna folytatni ellene elvi és politikai szinten egyaránt.
De a fönti idézetből az is kitűnik sajnos, hogy az antiszemitizmus voltaképpen csak a zsidóknak fáj, egyébként, ettől eltekintve, a dolognak nem kellene ekkora feneket keríteni, hiszen ugyan – mint Debreczeni mondja – „az ő szempontjaikat teljes mértékben meg kell értenünk. Nekik viszont azt kellene legalább részben megérteniük, hogy egy jobboldali kormány feje nem azonosulhat az ő szempontjaikkal.” De a Vasárnapi Újság botránya az egész országé, nem csak „zsidó származású honfitársainké”! Egy jobboldali kormány feje igenis azonosulhat, sőt mi több, minden normális demokráciában magától értetődően azonosul is az antiszemitizmust, a rasszizmust elutasító szellemiséggel, és mindent megtesz az újfasizmus visszaszorítására, szalonképtelenítésére. Orbán viszont végképp szalonképesítette Csurkát, és vele együtt azt a gyűlölködő, alpári beszédmódot, amely a Fidesz-kormányzás idején eluralta a jobboldali sajtót, majd lassan az egész közéletet. Debreczeni erről a fejleményről nem beszél, pedig ennek romboló hatása sokkal átfogóbb, mint a MIÉP-é, noha belőle indult ki.
Végül az idézett rész végén Debreczeni a nemzeti és szociális radikalizmus lehetséges összekapcsolódása miatt aggódik. Ha Orbánék nyernek, akkor ennek – Debreczeni szerint – elhárult volna a veszélye. De nem nyertek, és a polgári körök megalakítása, a „Hajrá, Magyarország!” mozgalom, az Erzsébet hídi tüntetés éppenséggel mintha egy ilyen összekapcsolódás árnyékát vetítené elénk.
Ha tehát Orbán eredeti szándékai szerint – amelyek, Debreczeni szerint, persze nem számítanak – mérséklő célzattal igyekezett volna is integrálni a szélsőjobbot, ez az igyekezete kudarcot vallott, s megnőtt a veszélye annak, hogy a szélsőjobb integrálja őt.
Jobboldali ocsút a búzától
Debreczeni így ír az 1996-os helyzetről:
„A Néppárt megalakulásával a jobbközép és a radikális jobboldal összekeveredett erőinek különválása indult meg, ami hamarosan folytatódna a kereszténydemokratáknál is. A Fidesznek ezt a folyamatot kellene elősegítenie. Orbán most már játszi könnyedséggel integrálhatná a vezetése alá a kiszakadt jobbközép erőket. Az egyetlen intakt párt az egyetlen karizmatikus vezetővel. S csak azután, kívül-belül megerősödve volna szabad tárgyalnia a Fideszből, a Néppártból és a mérsékelt kereszténydemokratákból álló szövetség, valamint az FKGP közé szorult Lezsákkal és Giczyvel.
De nem ezt teszi, amit én súlyos hibának tartok. Olyan lépésnek, amely nemcsak a köznapi morállal és az elvi politikával áll ellentétben, de ami politikai rövidlátásra is vall. Úgy vélem, Orbán veszélyes útra lép. Túl nagy kockázatot vállal a hozzá nyilvánvalóan csak rosszhiszemű taktikai megfontolásokból közeledő Lezsák szövetségének elfogadásával. Ez szerintem hosszabb távon azzal a következménnyel jár majd, hogy nem ő tartja benn a centrumban az MDF-et és a KDNP-t, hanem azok viszik a szélre a Fideszt, s ezáltal végképp elveszik az MSZP–SZDSZ-koalícióval szembeni alternatívaállítás esélye.
A hozzá írt levélben elköszönök Orbántól. A Fidesz-szalonba eljárok még, többször szót váltunk, de a hosszabb beszélgetés elől kitér, mondván, hogy előbb írásban akar nekem válaszolni, részletesen és alaposan kifejtve a maga érveit.
Aztán nem válaszol.
Írás helyett a maga dolgát teszi: politizál.
Három év múlva belátom, hogy az MDF-hez, illetve a Néppárthoz való viszony kérdésében helyesen döntött. Hogy jól mérte föl az általa megtett – és a meg nem tehető -lépések várható következményeit. Hogy helyes döntést hozott a politika és a politikai erkölcs szabályai szerint is: minthogy az eredmény őt igazolja.” (306–307. o.)
A politikai elemzőnek rövid távon igaza van, de hosszú távon és alapvetően téved. Mert a 2002-es eredmény nem Orbánt igazolta, bármennyire így is tűnhetett ez még 1999-ben. És a politikai elemző ítélete a fenti idézetben is a magánerkölcs és a politikai erkölcs végig nem vihető, kényszeredett megkülönböztetése miatt siklik ki. Ha ugyanis csak az eredmény számít, semmi más, akkor végül is minden azon múlik, hogy a politikai kontinuum melyik pontján állítjuk föl a célszalagot. Ugyanaz a politika ítélhető eredményesnek is, meg égbekiáltó kudarcnak is. Magam a hosszú távú trendek részben hipotetikus megrajzolását tartom szerencsésnek a politikai elemzés terén, nem a mikrorealizmust. Mert a mikróból könnyen előállhat a „hamis realizmus”. (Persze tudom, hogy a „túlfeszült lényeglátás” sem fenékig tejfel, ha választani kell, mégis inkább efelé hajlanék, ha már tényleg nincs más alternatívánk. Néha abban reménykedem, hogy van.) Debreczeni József, a politikus, rövid távon kudarcot vallhatott a jobbközép erők összefogását szorgalmazó politikájával, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne neki lett volna igaza. És azt sem jelenti feltétlenül, hogy az Orbán vezette Fidesz hosszú távon igen káros politizálása végképp ellehetetlenítette Magyarországon a (bal- és jobboldali) középerők későbbi újraszerveződését, komoly politikai tényezővé válását.
Könyve elején persze még Debreczeni is megemlíti a „nincs kétféle erkölcs” lehetséges álláspontját, s nem véletlenül Orbán eddigi legnagyobb hatású politikai beszédével összefüggésben:
„Hát, igen. A fiúk ekkor még szilárdan hiszik, hogy a morál politikai kategória. Méghozzá közvetlenül, áttételek nélkül: hogy tehát a politikának nincs a magánélettől eltérő, attól különböző természetű, saját erkölcse. Hogy az erkölcs egy és oszthatatlan.
Azóta persze tudják, hogy ez nem így van. Megtanulták.
Ahogy Pozsgay is kénytelen volt megtanulni: „a hála nem politikai kategória”. Mert igaz ugyan, hogy a tömeg nem fütyülte ki őt a díszőrségben a Hősök terén, de az is bizonyos, hogy nemcsak Orbán Viktor és Kövér László, hanem sokan mások is emlékeztek arra a szintén lehajtott fejjel álló férfiúra, aki a kommunista korszak utolsó szimbolikus építkezése, a bősi vízlépcső mellett szavaz a parlamentben. Az is Pozsgay Imre volt. Ahogy nyolc nappal az 56-os mártírok temetése után ugyanő áll majd – felemelt fejjel – Grósz Károly (továbbá Németh Miklós és Nyers Rezső) mellett az MSZMP új, négyfős elnöksége tagjaként demonstrálva a párt egységét. Bizony, ez is látható lesz majd a televízió képernyőjén. Miként az is, amikor három héttel később egy újabb ravatal mellett áll díszőrségben ugyanő. Ismét lehajtott fejjel. A Hősök tere helyett most a Jászai Mari téren: Nagy Imre (az áldozat) koporsója után Kádár János (a hóhér) koporsója mellett. Ezt bizony nem lehet büntetlenül megtenni azokban a sorsfordító időkben. Akkor ugyanis a szokásosnál csakugyan jóval közelebb kerülnek egymáshoz a magánemberi és a politikusi erkölcs normái.
Orbán Viktor június 16-i beszédét ez a felemelő közelség járja át. Ez katartikus hatásának legfőbb titka, ezt érzik meg benne az emberek. Az óvatos mértéktartás, a reálpolitikai bölcsesség, a józan számítás, az önkorlátozó kompromisszumok közegében az őszinteség, a becsületes, nyílt szó erejét. Ha a rendszerváltozás folyamatában a Nagy Imre-temetés pszichikai fordulópont a magyar társadalom számára, akkor ennek a fordulatnak a középpontjában az Orbán-beszéd helyezkedik el. Itt történik meg egy olyan lélektani áttörés, amely után a politikában is új fejezetnek kell kezdődnie.
Mert lássuk be, valóban képtelenség: nem csupán morális és pszichikai, hanem politikai értelemben is képtelenség, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók – akik elrendelték, hogy a felnövekvő nemzedékeket évtizedeken át a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassák – pár hónap alatt ráébredjenek: ők Nagy Imre reformpolitikájának méltó örökösei, akik jogosan állhatnak ott a forradalom mártírjainak koporsóinál.” (96–97. o.)
Így igaz. Magam is Orbán temetési beszédét tartom eddigi legnagyobb politikusi tettének. De ha ez a fejtegetés igaz, akkor nem lehet igaz a két erkölcs fenntartását végül is helyénvalóként elfogadó politikusi, illetve politikai elemzői attitűd. Nem lehet igazán termékeny. Mert nem csupán a „sorsfordító időkben” van szüksége egy társadalomnak egészséges közszellemre, nyugodt, békés konszenzusra a társadalmi alapértékek terén, hanem folyamatos magától értetődőséggel állandóan, a politika leghétköznapibb hétköznapjaiban is. Ez biztosíthatja az adott közösség mentálhigiéniáját, valódi önbecsülésének létrejöttét, amit nem helyettesíthet semmiféle imázsközpont, semmiféle ünnepség, semmiféle rítus.
Az elsikkasztott rendszerváltoztatás
Az Orbán-beszéd és a Nagy Imre-temetés okozta lélektani áttörést azonban nem követte egy valóban új fejezet a politikában. Pedig követhette volna, az ország igazi rendszerváltoztató állapotba került.
De a régi, kommunista-szocialista alkotmányt eltörlő, igazi, minden elemében nyugati szinten álló, demokratikus alkotmányt megalkotó alkotmányozó nemzetgyűlés helyett lett nekünk kicsinyes pártpolitikai érdekek mentén alkudozgató Nemzeti Kerekasztalunk, ahol az állampárt képviselői rendre „megvezették” a rendszerváltoztatással megbízott ellenzéket.
Tiszta lappal induló, demokratikusan megválasztott parlament helyett lett nekünk egy olyan, amelyben helyet kaptak az éppen kimúló rendszer állambiztonsági szolgálatának hivatásos és nem hivatásos tagjai, támogatói, ügynökei, szt-tisztjei közül is jó néhányan.
Lett nekünk olyan első, szabadon választott, felelős kormányunk, amely enyhén szólva szintén nem volt teljesen mentes ezektől az „idegen elemektől”. Lett nekünk olyan miniszterelnökünk és köztársasági elnökünk, akik a szocialistáktól kapott ügynöklistával egyáltalán nem felelős politikusként bántak, hanem saját pártjaik rövid távú érdekeit, nem pedig az ország és a rendszerváltoztatás hosszú távú érdekeit szem előtt tartva, egyszerűen eltitkolták a dolgot a parlament és a közvélemény elől! Ennek a mélységes politikusi felelőtlenségnek a levét isszuk most, ezekben a hónapokban, a rendszerváltoztatás 12. évében.
A nevezett miniszterelnököt, tudjuk, Antall Józsefnek hívták, aki Debreczeni könyvének ideáltipikus politikusa, igazi vezérlő szelleme. Nem tudom, mit kezd Debreczeni Antallnak ezzel a mostanában napfényre jutott „bölcsességével”. De hogy ez a viselkedés nem számíthat mércének, mértéknek más politikusok – Orbánt is beleértve – teljesítményének megítéléséhez, az biztos, s ez az én szememben már önmagában igen kérdésessé teszi Antall MDF-es nimbuszát.
Volna persze más mérce is, Debreczeni azonban egyetlen kivételtől eltekintve vonakodik alkalmazni. A kivétel a bányaügy.
„Simicskáék tudják, hogy megy ez: nem nagy ügy az egész, egyszerű technikai kérdés. A cégeinkben bőven van pénz. Forgatjuk, adunk-veszünk, ki tudná megkülönböztetni, hogy melyik millió származik a székházbevételből, és melyik a cég önálló eredménye. Hogy erkölcsileg aggályos? Ugyan már, hisz más is így csinálja. Olyan ez, mint amikor az osztályfőnök pillanatnyi pénzzavarában belenyúl az osztálypénzbe, aztán egy hét múlva visszateszi. Elvileg nem volna szabad, de hát kinek árt ezzel? Apádnak, az egész családnak ez a nagy lehetősége. Megvette a saját bányáját: ilyen esély az életben nem lesz többet, s most veszítse el egy átmeneti pénzzavar miatt? Ebből az égvilágon semmi baj nem lehet.
Ismerjük el, a mai világban ez a fajta gondolkodásmód általánosnak mondható. Magyarországon az üzleti életben egy efféle akció ártatlannak minősül. Az emberek többsége – ha módja van rá – megteszi. Baj akkor van, ha az emberből időközben miniszterelnök lesz, s a dolog napvilágra kerül.
Akkor baj van. Mert a dolog képlete erősen leegyszerűsítve mégiscsak ez: állami pénz – pártpénz – magánpénz. Egy miniszterelnök esetében az ilyen régi dolgot lehet magyarázni, de menteni nem. Főként, ha az illető már 1993-ban is miniszterelnök akart lenni...
Nyugaton egy ilyen botrány egyenlő a bukással. Le kell mondani. Magyarországon nem az. Itt nem kell lemondani. A nyugati politikus sem azért mond le, mert ő föltétlenül erkölcsösebb, hanem mert a közeg az. A társadalom erkölcsi állapota s az ebből fakadó elvárások szintje magasabb.” (454. o.)
A korrupt, erkölcstelen, cinikus, silány, ilyen-olyan ügynökök által folyamatosan bomlasztott és ezért egyre erősebben bűzlő magyar közeg persze sok mindenért felelőssé tehető, sok mindent megmagyarázhat, de azt, hogy egy adott politikus milyen mércét alkalmaz saját cselekedeteire, hogy ő maga mit ítél elfogadhatónak és elfogadhatatlannak, azt nem. Egy politikus formátuma ugyanis arról is megismerszik, hogy önmagára szigorúbb mércét alkalmaz, mint ami a közeg átlagos mércéje, mert úgy véli, hogy ezzel közvetve jótékony hatást gyakorolhat a társadalom erkölcsi állapotára, s mi más lehet egy felelős, nagy formátumú, saját- és pártérdekein fölülemelkedni képes politikus célja, mint hogy emelje a polgárok életének minőségét mind anyagi, mind pedig szellemi tekintetben? Politikai intézkedéseivel és személyes magatartásával egyaránt.
Debreczenivel ellentétben úgy gondolom, hogy egy ilyen ügy kipattanása után nemcsak Nyugaton, hanem Magyarországon is le kell mondani. S ha Orbán idejekorán lemond, akkor ezzel a lépéssel valójában jelentős erkölcsi tőkét halmozott volna föl önmaga és pártja számára, s a Fidesz nagy valószínűséggel megnyeri a 2002-es választásokat. Ez lett volna a valóban nagy formátumú politikusra valló, igazán bátor lépés, mert azt sugallja, minden propagandánál, óriásplakátnál, média-akciónál sokkal, de sokkal jobban, hogy a Fidesz vezető politikusai tényleg az ország, a nemzet érdekeit tekintik mindennél, még saját személyes érdekeiknél is előrébb valónak. Hogy érdemes bízni bennük.
Hiszen, ne feledjük: a modern, nyugati típusú képviseleti demokrácia alapvetően a bizalmon nyugszik. A választópolgárok megbízzák képviselőiket, hogy az ő érdekeiket képviseljék az ország legfölső hatalmi és törvényhozó szerveiben, s bíznak benne, hogy a képviselők általában és többnyire valóban ezt is fogják tenni. Ha nem így állna a dolog, akkor a képviseleti demokrácia intézményrendszere már régen összeomlott volna. Korrupció persze mindenhol előfordul, megvesztegethető politikusok mindenhol vannak, de az egész rendszer nem lehet korrupt. És ha komolyan vesszük, hogy Magyarországon is a nyugati típusú képviseleti demokrácia keretei között kell hogy folyjék a politizálás, akkor a politikusoknak legelsősorban is ezeket a kereteket kell megőrizniük a korrumpálódástól.
A Fidesz – Magyar Polgári Párt történelmi mulasztása, hogy ezen a téren súlyosan leszerepelt. Nemcsak, sőt nem is elsősorban a Fidesz Simicskái miatt, hanem azért, mert az egész magyar közéletet és mindennapi életet átható másik és dimenzionálisan az előbbinél sokkalta nagyobb korrupciós forrással, a volt és jelenlegi hálózati személyek, ügynökök, szt-tisztek, önkéntes segítők stb. komoly politikai erőt képviselő véd- és dacszövetségével nem kezdett semmit. Folytatta az előző kormányok szőnyeg alá söprő, bűnös politikáját.
Így fordulhatott elő, hogy nemcsak a választást veszítették el, hanem ennek nyomán Magyarország élére a szocialisták „jóvoltából” egykori (?) szigorúan titkos tiszt kerülhetett. Úgy, hogy a választók nem tudták, kibe helyezik bizalmukat. Égbekiáltó, orbitális botrány. De ennek a botránynak közvetve a Fidesz is megágyazott, amikor nem hozott egy olyan ügynöktörvényt, amelyik az áldozatok, a megfigyeltek, a megalázottak és megnyomorítottak jogait védi az ügynökökkel szemben, s az információk szabályozott hozzáférhetővé tételével biztosítja a közélet megtisztulását, és megakadályozza, hogy volt és jelenlegi hálózati személyek komoly politikai pozíciókba jussanak.
Így a Fidesz – Magyar Polgári Párt is jelentősen hozzájárult a Magyar Köztársaság eddigi legsúlyosabb legitimációs és identitási válságának kialakulásához, ahhoz, hogy komoly, megalapozott kételyek merüljenek föl a rendszerváltoztatás valódiságával, kellően gyökeres, átfogó voltával kapcsolatban. Ha igaza van Debreczeninek, s a politikában az eredmény számít, akkor az „antalli örökség orbáni átvétele és alkotó alkalmazása” lesújtó eredményekre vezetett.
Kár, hogy a szerző ezekkel a kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik könyvében.
A család mindenekelőtt?
Végezetül nézzünk meg még egy idézetet, amely úgyszintén a politikusi, illetve magánemberi erkölcs állítólagos elválását és elválaszthatóságát világítja meg egy újabb szempontból. Debreczeni a Fidesz családpolitikájáról írja:
„Igen: a társadalom újratermelése döntően a »családüzemben« zajlik. Ott történik a legtöbb befektetés – érzelmi, szellemi és anyagi értelemben egyaránt. Ami pedig a »fiúkat« meg a fiúk családját illeti, a dolog fordítva áll. Nem a saját három- vagy négygyerekes családmodelljüket akarják ráerőltetni a magyar társadalomra, hanem ők igyekeznek tudatosan követni egy a magyar társadalom számára létfontosságúnak fölismert családmodellt. Vagyis – a rosszindulatú vélekedésekkel ellentétben – nem önzésről, hanem – kissé patetikusan – a politika és a magánélet egységéről van szó az esetükben, amit általában erénynek szokás elismerni.” (526. o.)
Hát akkor most van szakadék a politikusi és magánerkölcs között, vagy nincs? Debreczeni itt nyilvánvalóan elárulja, hogy azoknak az értékeknek az esetében, amelyeket maga is vall, vagy legalábbis nem talál taszítónak, ott erényként üdvözli a magánerkölcs politikai megjelenését. Ott viszont, ahol számára vállalhatatlan értékekről, eszmékről, ideológiákról van szó, ott igyekszik a „kétféle erkölcs” kétes menedékébe visszahúzódni. Mellesleg jelenleg a szocialisták és az őket támogató média pontosan ugyanilyen módon, ugyanígy a kétféle erkölcsre hivatkozva próbálkozik Medgyessy szerecsenmosdatásával. Debreczeni könyve – a szerző esetleges szándékai ellenére is – bőséges munícióval szolgálhat számukra.
A fenti idézet azonban valami másra is rávilágít, ami szerintem szintén döntően hozzájárulhatott a „fiúk” és velük együtt az egész magyar jobboldal bukásához. Orbán interjúiban, nyilvános szerepléseiben, gesztusaiban, szóhasználatában folyamatosan jelen van az a családmodell, amelyet otthonról hozott, Győzőtől örökölt. S végül is – úgy vélem – ez a modell okozta vesztét. „Miniszterelnökként bizony súlyos teher számára egy kemény, erős és erőszakos, első generációs tőkés apa, aki ráadásul olyan területen vállalkozik, ahol az ember nem élhet állami megrendelés nélkül.” (455. o.) Debreczeni ennek a komplexumnak csak a gazdasági-vállalkozói oldalát elemzi, a személyeset nem. Pedig már a fentebbi idézetben is volt egy furcsa mondat arról, hogy a család nagy lehetősége az apa saját bányája, nem pedig a fiú miniszterelnökségig ívelő fantasztikus pályája. Miféle család az, ahol a teljesítmény ilyen módon értékelődik? Ahol az apa sikere fontosabb a fiúénál, függetlenül a dolgok dimenziójától. Országomat egy bányáért? Valóban? Föl sem merült a bányámat egy országért alternatíva?
Egy ilyen családban az apa autoriter hatalmához nyilván kétség sem férhet. Ő állítja föl a mércét, amelyen a család minden tagja lemérődik. És ez alól a mérce alól Viktor még miniszterelnökként sem tudott kibújni, ez például a Baló Györgynek adott tévés interjúkból is világosan kiderült, amikor a miniszterelnök az egész országnak ajánlotta példaként a családi ügyek menedzselésének azt a módját, amelyet apjától látott, és kénytelen-kelletlen tanult. Vagyis a „magyar társadalom számára létfontosságúnak fölismert családmodell” sok tekintetben egy első generációs bányaigazgató otthon, a családtagjaival szemben autoriter módon érvényesített szabályozó rendszerének modelljén alapul. Érzelmileg, indulatilag mindenképp. Ezt a modellt akarta előírni a Fidesz és a jobboldal az egész társadalom számára. Amibe már Viktor is belebukott Győzővel szemben. Tényleg olyan jó modell ez?
És tényleg dolga egy kormánynak, hogy életformát, ízlést, érzelmet írjon elő a társadalomnak? Ez Margaret Thatchernek se jutott volna eszébe soha. A magyar jobboldal viszont változatlanul úgy érzi, hogy elsősorban ez a dolga. S úgy tűnik, ebben Debreczeni József, ennek a jobboldalnak az egyik legrokonszenvesebb képviselője is osztozik társaival.
Könyve, mint talán a fentiekből is kitűnik, számtalan tanulsággal szolgáló, igen érdekfeszítő, sokszor lebilincselő olvasmány. Óriási erénye, hogy nem bosszú, nem gyűlölet vezérli a szerzőt, hanem az az őszinte és jóindulatú vágy, hogy minél sokoldalúbban igyekezzen megérteni az elmúlt tizenkét év magyarországi politikai folyamatait. Ehhez nagy gonddal, körültekintő alapossággal fog hozzá, legjobb tudása szerint igyekszik rekonstruálni tényeket, folyamatokat, eseteket, s ilyenkor komoly történészi erényeket vonultat föl, könyve ezért szerintem elsősorban is nagy haszonnal forgatható forrásmunka, amely immár nem megkerülhető a korszak történészei, politikai elemzői számára.
A politikai elemző Debreczeni viszont, úgy gondolom, többszörös kudarcot vall az Orbán-könyvben. Ezzel kapcsolatos legfontosabb érveimet adtam elő a fentiekben. Műve az én szememben egyáltalán nem támasztja alá azt a többször világosan kifejtett véleményét, hogy Orbán Viktor személyében valódi, nagy formátumú politikust tisztelhetünk, aki immár jó néhányszor fölvillantotta a politikusi zsenialitás félreismerhetetlen jegyeit. Sajnos nem ez a helyzet, s be kell vallanom, ez számomra is súlyos csalódást jelent. Hosszú ideig magam is úgy gondoltam, hogy az Orbán vezette Fidesz képes lesz a politikai közép elfoglalására és hosszú távú megtartására, vagyis meg tudja állítani a magyar politikai élet szélsőségek felé kilengő ingáját. Ez látványosan nem sikerült. S ebben Orbán „érdemei” elvitathatatlanok.
A politikai elemző Debreczenivel szemben én sokkal inkább a gyakorlati politikus Debreczenivel szimpatizálok, aki éppenséggel a jobbközép erők és a szélsőjobb radikális elválasztásán munkálkodott egy ideig, s akinek a teljesítményét a politikai elemző Debreczeni szerintem túlságosan alulértékeli. Valakinek pedig előbb-utóbb ismét el kell vállalnia ezt a gyakorlati politikusi feladatot: annak elérését, hogy a magyar jobbközép élesen elváljon a szélsőjobbtól, és végre meghatározó politikai tényező legyen Magyarországon. Enélkül a Magyar Köztársaság csak tovább folytatja vergődését a szélsőségek apáktól örökölt, furfangosan kegyetlen csapdáiban.[2]
Jegyzetek
[1] Pl. A „magyar kérdés”, A nacionalizmus mint a nemzetállam ideológiája, Hol a liberalizmus? című tanulmányaimban, in: A „magyar kérdés”. Bp., Akadémiai, 1996, illetve a Világkép-képző, Magyar igazság?, A szellem és a palack című esszéimben, in: A szellem helye. Bp., Új Mandátum, 2001.
[2] E csapdák másfajta vetületeit elemzem a Javított kiadásról írott esszémben: Valóságelhárítás, gyászmunka. Új Könyvpiac, 2002. július–augusztus.
- Szemle [6]