Nálunk az 1989-es rendszerváltozással kapcsolatban a „demokratikus átmenet” kifejezés vált közkeletűvé, és különös módon senkinek se tűnt fel, hogy ez nem átmenetet jelent a demokráciába, hanem a demokrácia átmeneti jellegét sejteti. Ez az össznépi nyelvbotlás történelmi tapasztalatot tükröz: az alkotmányos demokrácia korszakai (pillanatai?) Magyarországon mindig rövid átmenetet képeztek két nem-demokratikus politikai berendezkedés között. Addig tartottak, amíg a hazai vagy a nemzetközi erőviszonyok átmeneti kiegyenlítődése akadályozta a győzteseket erőfölényük érvényesítésében.
De lehet-e a demokrácia más, mint átmeneti? Amit Platón két és fél ezer éve írt az államformák változásának dinamikájáról, máig időszerű. A nép többsége, a szegények és a jogaikban korlátozottak mindig demokrácia után áhítoznak, és időről időre megtörik az oligarchia (a vagyonosok és hatalmasok) kiváltságos uralmát, de ezután két út áll előttük. Vagy eltűrik, hogy a leggazdagabbak – a közvélemény befolyásolására alkalmas eszközök túlnyomó többségének birtokosai – immár a tudatlan és nincstelen többség bizalmából kormányozzanak, vagy pedig türannosz után néznek, aki az eszközökben nem válogatva megtöri az oligarchia uralmát. A nép nevében fellépő igazságtevő türannosz azonban különleges felhatalmazást fog követelni magának: a démosz érdekében sutba vágja a demokráciát. Aki napjaink politikatörténetében a fentiekkel rokon vonásokat keres, az találni fog.
A demokrácia ezek szerint természeténél fogva sérülékeny jószág. A mai Magyarországon azonban a népszuverenitás elvének érvényesülését ezen túlmenően a történelmi körülményekből adódó különös és igen súlyos akadályok nehezítik. A továbbiakban ezeket szeretném számba venni.
Antidemokratikus hagyományaink
Kettőt említenék közülük: az egyik a politikai uralom és az alattvalók közötti szakadéknyi távolság, a másik az egypárti demokrácia. A politikai uralom és az alattvalók közötti távolság félezer éve alig és csak átmenetileg változik. Megszoktuk, hogy az uralom idegen, központja távoli, eljárásait ellenőrizni, számon kérni a nemzetnek nem áll módjában. Egyúttal megtanultuk, hogy mint egyének hogyan tudjuk ezt az uralmat kijátszani, kibekkelni, túlélni, sőt, hogy még hasznot is húzhatunk belőle – feltéve, hogy a szolidarisztikus és nyilvános eljárásoktól őrizkedünk. Ezen a távolságon a rendszerváltás, amit az ország a televízió képernyője előtt szurkolt végig, alig változtatott. Az egypárt ingatlanjait és stílusát öröklő sokpárt őrizkedett attól, hogy politikáját a nyilvánosság és a választók érdemi ellenőrzése alá helyezze, talán nem is tudták, hogyan kell ezt csinálni.
Másik antidemokratikus hagyományunk, az egypárti demokrácia, igazi hungaricum. Alkotmányos korszakainkban (a kiegyezés után, a két háború között) lényegében egy párt élvezett csak teljes legitimitást, a többi, így vagy úgy, kívül állt a status quón. Ezért olyan nehéz beletalálnunk az új helyzetbe, amikor a pártok egymás egyenrangú alternatívái. Politikusaink járatlanok az effajta küzdelemben, ezért inkább az ellenfél „párbajképtelenségét” bizonygatják: nemzetidegen, alkotmányellenes stb. És ezekre a tradíciókra épül rá a két nagy és amorf tömegpártot versenyeztető posztmodern politikai váltógazdaság, amely a választhatóság formális minimumának fenntartásával őrzi a demokrácia látszatát. (Tolsztoj szerint a demokrácia olyan börtön, ahol az elítéltek maguk választják börtönőreiket. Gyanítom, az újabban elterjedt kétpártrendszerre azt mondaná, olyan börtönök ezek, ahol az őrök két műszakban dolgoznak.)
Vagyonfelosztás
A rendszerváltás, úgy, ahogyan végbement, tovább erősítette a politikával szembeni előítéleteket. Az új rendszer erkölcsi legitimitását eleve és jóvátehetetlenül aláásta az a mód, ahogyan az egykor államosított nemzeti vagyon feletti osztozkodás végbement. Közhely, de nem lehet elégszer elmondani: Magyarországon az eredeti tőke enyhén szólva nem a piacon halmozódott fel, hanem politikai érdemek fejében és alkuk keretében került nagyrészt a régi állampárt (az egykori államosítók jogutódai és elvtársai) kezébe, kisebb részben az új pártok nómenklatúrájának birtokába. Történelemtanár barátom nem ok nélkül hasonlította a rendszerváltást a hűbériség korai korszakát lezáró átalakuláshoz: itt is, ott is az uralkodó szolgálatában elnyert benefíciumok allódiumokká való átalakítása zajlott. A magántulajdonossá lett zöldbárók, kulturális helytartók, bányakapitányok és KISZ-vezérek birtokszerzése éppen a békés rendszerváltást biztosító Kádár kori középosztályosodás kedvezményezettjeinek a rovására történt. Az első gazdaság és az állami adminisztráció vezetői kemény osztályharcban győzték le és tették tönkre a 70-es és 80-as években kibontakozó második gazdaság, második nyilvánosság vállalkozóit. Ez volt a rendszerváltás fő gazdasági tartalma. Ami a nemzeti vagyonból közkézen maradt, kézen-közön az is elolvadt: az egymást követő kormányok, helyi önkormányzatok előbb a termelő üzemek, utóbb az ingatlanok eladásából pótolták költségvetési deficitjüket. (A rablógazdálkodás egyik látványos következménye a fővárost és környékét pusztító beépítési láz.) A régi-új politikai osztályt hiteltelenné teszi a választók szemében az a gátlástalanság, amellyel önmagát „feltőkésítette”.
Szociális feszültség
A tulajdonkérdés elintézésétől egyáltalán nem függetlenül, Magyarországon a 90-es években elviselhetetlen mértékben kiéleződött a feszültség szegények és gazdagok között. Nem lehetséges demokrácia ott, ahol a társadalmi szolidaritás minimuma is hiányzik. Ezt a minimumot semmisítette meg az elszegényedő és viszonylagos szegénységét egyre érzékenyebben észlelő (mondjuk) hárommillió ellenszenve a gazdagok iránt, az újgazdagok tíz- és százezreinek félelme a szegényektől, egymástól. Magyarországon ma érthetetlenül sok a gazdag ember. És nyomasztó a szegénység. A politika nem is ígér, még kevésbé nyújt megoldást az újszegényeknek – „enrichissez-vous”, vágja a képükbe napról napra –, mintha sejtené, hogy a szegényekben felgyülemlő indulatok, a szegény ember kiszolgáltatottsága még jó szolgálatot tehet a politikában. Nem a demokrácia híveinek, ez magától értetődik. A mai magyar társadalom viszonyát a politikához mégsem az elvakult indulatok jellemzik – ezt meghagyják a pártos értelmiségnek –, hanem a csalódott közöny. S hadd tegyem hozzá, a mindennapos kenyérharc, a nyomorúság elleni leleményes védekezés le is köti azokat az energiákat és ambíciókat, amelyekkel az öntudatos polgár a közügyek felé fordul. A nyomor veszedelmes a köztársaságra.
Nyilvánossághiány
Nincs demokrácia a hatalomtól független, a kormányzat elszámoltatására képes nyilvánosság nélkül. Magyarországon pedig a rádió- és televízióállomások, a nagy napi- és hetilapok közvetve vagy közvetlenül a politikától függenek, amely ellátja témával, pénzeli és cenzúrázza őket. A nyilvánosan gyűlölködő értelmiség két tábora, a rendelkezésükre álló orgánumokkal, két zárt és befelé forduló világot alkot, melyek között lassan minden érintkezés megszűnt. A fogalmak és értékítéletek nem szorulnak többé igazolásra, senkit nem zavar, ha „odaát” ugyanazoknak a szavaknak gyökeresen más értelmet tulajdonítanak. A kritikai szellem eltunyul a gyűlöletközösség akolmelegében: rutinosan gyalázza, akinek a nézeteire már régen nem kíváncsi, s rossz lelkiismerettel, kelletlenül mentegeti az övéit. (A la Lukács György: a legrosszabb szocializmus is jobb a… Fidesznél?) A két politikai tábor vezetői kizárólag azoknak a médiumoknak a véleményére adnak, amelyek az ő nótájukat fújják. Úgy bánnak a sajtóval, mint egykor Churchill a statisztikával, amikor kijelentette, hogy csak olyan adatoknak hisz, amelyeket ő maga hamisított.
A népszuverenitás elvét s a köztársaság alkotmányos rendjét fenyegető veszélyek tehát számosak, s ezek között maga a „létező demokrácia” (a szó hétköznapi értelmében véve: a többségi elvet és a képviseleti elvet értve alatta) nem a legutolsó. Az ipari tömegtársadalmakban e kettő együttes érvényesülése a világon mindenütt azt jelenti, hogy:
1. az emberek átlagosan négyévenként egyetlen csomagban kénytelenek véleményt nyilvánítani ezernyi előre nem látható kérdésről, amelyek megítéléséhez a nélkülözhetetlen tudnivalókat nem bocsátották a rendelkezésükre,
2. épp ezen alkalmakkor a nyilvános hazudozás bocsánatos bűnnek számít, amit a jó ügy érdekében mindenki elkövet,
3. a tájékozatlan és az épp szóban forgó dolog iránt közömbös többségre hivatkozva a közvetlenül érintettek és illetékesek akarata semmibe vehető, hiszen ők mindenkor csak egy töredék kisebbséget képviselnek,
4. minden további kérdésben a szuverén nép ismeretlenekre ruházza a döntés jogát, akik nem neki tartoznak felelősséggel és engedelmességgel, hanem a pártbürokráciának, amely számukra információkat, előmenetelt, választókat biztosít.
Ezért megragadom az alkalmat, hogy hangot adjak meggyőződésemnek: a demokrácia csak úgy lehet tartós, és csakis akkor nem önveszélyes, ha működésmódjába lényegétől „idegen” elemeket is képes beépíteni. (A történelemben számos sikeres példa bizonyítja, hogy képes erre.) Ezek közül ismét négyet emelnék ki:
1. Az elitek minőségi szelekciója. A fogyasztói társadalmakban a már jól működő technokratikus uralom meglepően gyenge színvonalú káderállománnyal, kisszerű politikai marketing-szakemberekkel, államférfiúi képességek nélkül is működik. Mi ezt a fényűzést aligha engedhetjük meg magunknak. A rendszerváltás után verbuválódott politikai elit tehetségtelensége, fantáziátlansága és korruptsága jóvátehetetlen károkat okoz az országnak, olyan károkat, amelyek több nemzedék sorsát megpecsételik. Az alkalmatlan döntések, kormányzati balfogások többségének oka nem világnézeti, és nem is a kapzsiság, hanem egészen egyszerűen a döntéshozók rátermettségének hiánya.
2. Társadalmi szolidaritás. Az éles társadalmi, politikai és világnézeti konfliktusok az átalakulás természetes velejárói. Ahhoz, hogy ne feszítsék szét a rendszer kereteit, nélkülözhetetlen a szolidaritás, összetartás és kölcsönös felelősségvállalás minimuma az egymással szemben álló csoportok között, hogy a győztes többség a legyőzött kisebbséggel, a gazdag és sikeres kisebbség a szegény sokasággal szemben méltányosan járjon el. A szolidaritás legjobb iskolája, persze, a közösségi önrendelkezés gyakorlatában szerzett tapasztalat, amellyel ugyanúgy nem rendelkezünk, mint közös nyelvvel, amelyen a történelmi-kulturális hagyomány értelméről zajló viták lefolytathatók.
3. A többségi és képviseleti elven működő intézmények hatalmának korlátozása. Gondolok itt a hatalmi ágak megosztása mellett (amivel világszerte nagy baj van, mert a törvényhozást lenyelték a végrehajtó hatalom eszközeiért pártmezben versengő technobürokráciák és cégbirodalmak) az angolszász liberalizmus egyik alapelvére, hogy a törvény hatalmasabb a törvényhozónál. Vagyis a pillanatnyi többség akarata nem bírálhat felül olyan törvényeket és jogszokásokat, amelyekben több egymást követő nemzedék tapasztalata jut kifejezésre.
4. Decentralizáció, lokalizáció, szubszidiaritás. Ez a sok szép idegen kifejezés mostani témánk szempontjából mind ugyanazt jelenti: nevezetesen, hogy a helyben, az érintettek részvételével születő elhatározás mindig méltányosabb, kíméletesebb, öko-logikusabb és végrehajthatóbb, egyszóval életszerűbb, mint amit tőlük távol hoznak elvont számítások alapján, általános elvek és szisztémák szerint. A demokrácia méret-függő: minél távolabb vannak a kormányzottak a kormányzóktól, annál kisebb az esély az utóbbiak ellenőrzésére, a közakarat érvényesülésére. A magyar önkormányzati rendszer morális, szakmai és anyagi csődje nem cáfolat erre – éppen ellenkezőleg, azt mutatja, hogy a kizárólagosan a központi és pártközponti jóakarattól függő helyi vezetők önkormányzása egy demokratikus hagyományokban (és egyébként is) szegény országban korántsem vezet az „autonómia kicsiny köreinek” megteremtése felé.
- Játéktér [6]