Minden témaválasztás értékválasztás: nekem a köztársaság állapotáról a szociális jogok helyzete jut elsősorban az eszembe. Mert az alapvető szociális jogok érvényesülése nélkül nemhogy a köztársaságnak, de valójában magának a társadalomnak a létezése is kétségessé válik.
Nálunk a szociális kérdésekről – különösen az értelmiség körében – valamiféle szentimentális leereszkedéssel szokás beszélni. E szerint az attitűd szerint azért vagyunk szolidárisak a „rászorulókkal”, azért kell annak lennünk, mert rendes, tisztességes emberek vagyunk, és ilyenként meg kell hogy essen a szívünk a szegényeken, a kirekesztetteken. Úri kedvünkben adakozunk. Továbbá: csak a „szegényeket” látjuk, nem látjuk a végsőkig kizsigerelt munkavállalókat – mert ők adott esetben maguk is megszervezhetik érdekeik képviseletét, és akkor már nincs szükség a mi jótékonykodásunkra.
„Szegénypolitika” vagy szociális jogok?
Ez az attitűd az alapja a Magyarországon érvényesülő „szegénypolitikának”. A szegénypolitika azonban lényegéből fakadóan elkülönítő, autonómiakorlátozó és egészében negatívan diszkrimináló, gyengíti a társadalmi kohéziót, szolidaritást. Mert élesen elkülöníti egymástól a támogatottakat és nem támogatottakat, ellenérzéseket, gyakran faji előítéleteket keltve az előzőekkel szemben, elsősorban a már nem támogatott és gazdaságilag legkevésbé erős társadalmi rétegekben. (Freud ezt a jelenséget a kis különbségek nárcizmusának nevezte.) Megítélésem szerint erről (is) szól a Magyarországon erősödő cigányellenesség.
A magam baloldali, szociáldemokrata attitűdje a kérdés alapjaiban más megközelítésében jelenik meg. Eszerint minden egyén a társadalom tagja, ezért a társadalom nem csupán felelősséggel tartozik iránta, de ezen társadalmi tagságból (Ferge Zsuzsa kifejezése) alapvető szociális jogok is levezethetők: mindenkinek joga van valamilyen lakáshoz, a létfenntartásához szükséges élelemhez, joga van ahhoz, hogy betegsége esetén gyógykezeljék, és gyermekeit iskoláztathassa. A differenciálódás – melyet, mivel az egyenlőségben nem hiszek, elkerülhetetlennek tartok – csakis ezen szociális minimum kielégítése után következhet. Vagyis, míg Kis János az 1980-as évek közepén úttörő módon azt fogalmazta meg, hogy vannak emberi jogaink, én itt most többekkel egyetértésben azt állítom, hogy vannak szociális jogaink is. És ezen jogok minimumának megvalósulása nélkül a legelemibb politikai szabadságjogaink sem érvényesíthetőek.
Csakhogy ettől igen távol vagyunk. Magyarországon az elmúlt tizenhárom évben a szegények aránya a legszerényebb becslések szerint is tíz százalékról harminc százalékra emelkedett, míg az államszocializmusban is csak gyengén, formálisan érvényesülő szociális jogok végképp felszámolódtak. Mindez egyenesen következett a gazdasági rendszerváltás lényegét jelentő eredeti tőkefelhalmozásból és az ennek eredményeként kiépülő magyarországi újkapitalizmusból.
Újkapitalizmus és szuperstruktúra
Az újkapitalizmus általam használt fogalma Almási Miklóstól származik, aki, többek között Kevin Phillips nyomán, azt a társadalmi-gazdasági alakulatot nevezi így, amelyben az erősödő globalizáció következményeként a gazdasági tőke dominánssá válik nemcsak a társadalom, hanem a szociális és kulturális tőke felett is. Tézisem az, hogy az újkapitalizmus eme vonása a rendszerváltó közép-kelet-európai országokban – így Magyarországon – a centrumországokhoz képest még erőteljesebben érvényesül, mégpedig két okból. Egyrészt térségünkben igen gyengék a demokratikus hagyományok, valamint, a civil társadalom fejletlensége következtében, a gazdasági elitet alulról korlátozó erők. Másrészt a közép-kelet-európai régió országainak erős nyugati gazdasági függése következtében a helyi politikai és kulturális elit mozgástere relatíve szűkösebb, így gyengék a gazdasági elitet „felülről” korlátozó erők is. Jól mutatja ezt többek között az, hogy kutatásaim szerint a gazdasági elit a politikai elitnél jóval nagyobb befolyással bír a gazdasági életet szabályozó jogrendszer megalkotására és alakítására.
Az eredeti tőkeátcsoportosítás fogalmának kifejtése előtt bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, amely Bourdieu tőkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Bourdieu tőkeelméletének lényege: a gazdasági elitnek a politikai és kulturális elit feletti dominanciája következtében a mai kapitalizmusban a szociális kapcsolatok és a kulturális tevékenység is tőkeként funkcionálnak – vagyis az ilyen tevékenységek is egyfelől befektetéseket alkotnak, másfelől „profitot” termelnek. A három tőkefajta, a gazdasági, a szociális és a kulturális tőkék átalakulhatnak egymásba, és ezt az átalakítást elsősorban a gazdasági, politikai és kulturális elitek képesek elvégezni.
A bourdieu-i és a saját tőkeelméletem közötti különbség nagyrészt az általunk vizsgált társadalmak különbözőségéből adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, melynek fókuszában a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének problematikája állt. A társadalmi tőkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntően egyik nemzedékről a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, amely a vizsgált időszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tőkék – a gazdasági, a szociális és a kulturális tőke – egymásra konvertálásához sokszor egy-két év is elegendő. Nem véletlen tehát, hogy – elsősorban Szelényi Iván nyomán – a legtöbb hazai elitkutató az elitek képződésének lényegét ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban ők sem vizsgálják, melyek a nemzetállamon túlmutató, eme folyamatok keretéül szolgáló tényezők.
A nemzetállamon kívüli legfőbb tényező nem más, mint a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belső elitképződések, az elitek tőkekonvertáló képessége és tőkéik értéke közötti összefüggést is. Ezen gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra – röviden: szuperstruktúra – fogalmát, amely nem más, mint a pénzpénzügyi-gazdasági összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági-pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint nagy multinacionális cégek vezető erőinek – jegybankok és kormányok felett is felügyeletet gyakorló – együttese.
A késő kádári technokrácia és a tőkeelemek cseréje
A fentebbiekben bemutatott összefüggést az 1970-es évek közepétől észlelhetjük. Magyarországnak az ekkortól erősödő nyugati eladósodása, az „adósságspirál” a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának igényével fellépő társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem elsősorban a késő kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvő új, nyugatos csoport) monetarista krémjének (és értelmiségi szövetségeseinek) megerősödését katalizálta.
Az ekkortól felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erősödő elvárásai megnövelték a késő kádári technokrácia mind kulturális, mind szociális, mind gazdasági tőkéinek értékét, és megkönnyítették számára a három tőke egymással való konvertálását. A folyamat tetőpontja a késő kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994-1998 közötti időszakra tehető.
Mi történt valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltás nyomán a gazdasági eliten belül gyengültek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményezett, s lehetővé tette, hogy a késő kádári technokrácia krémje – habitusától és ideológiájától vezéreltetve, illetve a szuperstruktúra elvárásainak megfelelően – a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza a külföldi befektetők, kisebb részben a hazai nagyvállalkozók érdekszférájába. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sőt, azzal, hogy a külföldi befektetők domináns helyzetbe kerültek, a technokrácia a saját gazdasági tőkéit is veszélyeztette – legalábbis első látásra –, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adta át.
Valójában azonban a tőkeelemek cseréje történt. (Ez a fogalom is új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő-kádári technokrácia krémje lemondott hazai gazdasági tőkéinek egy részéről, cserébe azért, hogy ő maga a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tőkéit nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassa. Eközben leértékelte a munkaerő hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástőkéjét – ez nem más, mint a munkaerő költségének leszorítása és a kis- és középvállalkozások diszpreferálása –, hogy így tegye vonzóvá eme munkaerőt a külföldi befektetők számára.
Tőkefelhalmozás helyett tőkeátcsoportosítás
A tőkék és erőforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbement, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között – az előbbiek javára és az utóbbiak kárára, vagyis a társadalom többségétől a társadalom kisebbsége felé. Mivel a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – nem rendelkezett a kapitalista fejlődés beindításához klasszikus értelemben szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrásokkal (ráadásul a nemzeti termék 1997-ig gyakorlatilag zsugorodott, majd stagnált), az elitek felhalmozását döntően csak belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehetett biztosítani. E folyamat kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai voltak. A mégiscsak megvalósuló külső tőkebevonás nem autonóm döntések, hanem a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén megy végbe, mégpedig ezen szektor dominánssá válását eredményező mértékben és módon.
Ezt a folyamatot nem eredeti tőkefelhalmozásnak, hanem eredeti tőkeátcsoportosításnak kell neveznünk. Fő jellemzője, hogy benne – Rapoport kifejezésével élve – zéróösszegű társadalmi játszma folyik: a társadalmi szereplők egyik csoportja csak más csoportok rovására bővítheti jövedelmeit, erőforrásait.
Vagyis ismét aktuálissá válik a kizsákmányolás kérdésének felvetése. Nem a rendszerváltás nyertesei állnak itt tehát szemben a rendszerváltás veszteseivel, hiszen ez a szokásos megközelítés azon a hallgatólagos feltevésen alapul, hogy az egyének és csoportjaik valamiféle egyenlő induló feltételekkel leírható verseny eredményeként emelkedtek fel és süllyedtek le. Az eredeti tőkeátcsoportosítás lényege éppen a szerves fejlődés és a hozzá kapcsolódó verseny kiiktatása, az „erősek” valódi politikai felhatalmazás és kontroll nélküli dominanciája a „gyengék” felett. (A kizsákmányolás kérdésének boncolgatásába azonban itt és most nem mennék bele, bőségesen kifejtem ezt Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban című könyvemben).
„Alkotmányos” szociális bizonytalanság?
Az eredeti tőkeátcsoportosítás szükségletének megfelelően tehát, az államszocializmusban is csak hallgatólagosan és formálisan meglévő szociális jogokat a politikai rendszerváltás idején nyíltan fel kellett számolni. Tükröződik ez a jogrendszerben is. Idézem a mai alkotmány szociális jogokkal kapcsolatos legfontosabb paragrafusát: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz: öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges szociális ellátásra jogosultak.”
A probléma e paragrafussal többek között az, hogy csupán a kisebbségi, nagyrészt deviáns vagy annak tekintett helyzetekben bekövetkező szegénység kezelésére alkalmas, kísérlet sem igen történik benne valamiféle szociális minimum meghatározására. Tágabb megközelítésben: az egész alkotmány szellemiségéből hiányoznak azok az elvek, normatívák, amelyek a relatív szegénység kezeléséhez eszközrendszert biztosítanának. Tegyük hozzá: az alkotmány az abszolút szegénységet is csupán az említett parciális esetekben tekinti orvoslandónak. Szellemisége tehát meg sem közelíti az Európai Szociális Chartáét, mely többek között rögzíti a munkához való jogot.
Nem függetlenül az új alkotmány létrehozásánál bábáskodó rendszerváltó elit szociális és társadalmi érzéketlenségétől, Magyarországon a rendszerváltás elindulása óta a szociális krízis mélyülése tapasztalható. Kutatásaim szerint a Kádár-rendszerben létrejött felemás középrétegek szétesése elsősorban a gazdasági erőforrások erős differenciálódása szerint ment végbe: a középrétegeknek azon része tudott megkapaszkodni, illetve felemelkedni, amelyik valamilyen szálon a gazdasági elithez, ennek is a felfelé menő konglomerátumához kapcsolódott. Ez együtt járt azzal, hogy a kettészakadás az egyes középrétegeken belül is végbement. Éles társadalmi és gazdasági különbség választja el például azokat a szakmunkásokat, akik multinacionális nagyvállalatok alkalmazottai, azoktól, akik tartósan munkanélkülivé váltak. Hasonló szakadás figyelhető meg a pedagógusok vagy az orvosok körében is: gyökeresen más a társadalmi, gazdasági helyzete a magániskolában vagy az állami iskolában tanító pedagógusnak és a magánklinikán vagy állami kórházban gyógyító orvosnak stb.
A kialakult társadalomszerkezet stabilizálódásában, a mobilitási csatornák lezáródásában meghatározó szerepet játszik az oktatási rendszer, valamint a szociálpolitika és egészségügy adott struktúrája, amelyek – Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa és Losonczi Ágnes egymástól függetlenül folytatott empirikus kutatásai szerint – tovább növelik az esélyek egyenlőtlenségét, az induló előnyöket és hátrányokat pedig „generációs örökséggé” teszik. Eme tendencia legplasztikusabban a gyermekek helyzetének nagyfokú polarizálódásában nyilvánul meg: a rendszerváltás legjelentősebb, társadalmi réteget alkotó „vesztesei” a gyermekek.
A nemzetállamok, a nemzeti, politikai és kulturális elitek erejének, mozgásterének folyamatos szűkülése következtében az egyre nemzetközibbé váló gazdasági elit kontrollja, az általa keltett egyenlőtlenségek mérséklése, nem utolsósorban pedig a szociális jogok artikulálása és érvényesíthetősége elsősorban a most születő globális civil társadalomtól, nyomásától várható. Eme civil társadalom megszerveződésének fontos állomása volt az Európai Szociális Fórum létrejötte 2002-ben, hazánkban pedig döntő állomása lesz a Magyar Szociális Fórum ez év tavaszán várható megszületése.
- Játéktér [6]