A háború utáni időszakról szóló történelmi irodalomban gyakori az az állítás, hogy a sváb-kérdés Magyarországon az 1945. augusztusi Potsdami értekezlet nyomán merült fel, s hogy Magyarországon a svábok kitelepítését főleg szovjet kezdeményezésből és szovjet nyomásra hajtották végre. Ez nem teljesen pontos. Potsdamban ugyan a nagyhatalmak döntöttek arról, hogy a német kisebbséget kitelepítik Csehszlovákiából, Lengyelországból és Magyarországról, de a kisgazdapárti Balogh István szerkesztette Magyar Nemzet már jóval a Potsdami értekezlet előtt, sőt, a háború befejezése előtt közölte, hogy „a kormány egyik legfontosabbik feladatának tartja a svábkérdés igazságos, de gyökeres megoldását”, és ezért Miklós Béla miniszterelnök „külön minisztertanácsot fog egybehívni, amelynek tárgya a telepítés kérdésének megoldása és ezen belül kerülnek megoldásra a német származásúak, különösen a volt volksbundistákkal szemben hozandó intézkedések.[1]
„Takarodjanak – úgy, ahogy jöttek”
Népszámlálási adatok szerint a németek száma Magyarországon akkor meghaladta az ötszázezret. Az Erdélyről szóló 1940. évi Bécsi döntés értelmében -Erdély északi részének visszacsatolása fejében – Németország kényszerítette Magyarországot, hogy írjon alá egy egyezményt, amely külön jogokat biztosított a német nemzetiségű magyar állampolgároknak: teljes szervezkedési szabadságot és a nemzetiszocialista világnézet szabadságát, német iskolázást, német hivatalnokokat, a Németországgal való korlátlan kulturális érintkezést, továbbá a németek szabadon áttelepülhettek Németországba, lemondhattak magyar állampolgárságukról, közvetlenül az SS-egységekbe vonulhattak be.[2] A háború után mindezen előjogok érvül szolgáltak a svábok kitelepítésére törekvő köröknek.
A kitelepítést a különböző politikai erők a legkülönbözőbb hangsúllyal és megfontolásokból szorgalmazták: a legerőteljesebben és legkorábban a Nemzeti Parasztpárt. Álláspontjuk alapeleme általános nacionalizmusuk volt, ugyanakkor meghatározta két további szempont is: megoldásként kínálkozott azon magyarok újratelepítésére, akik a háború után a korábban visszacsatolt területekről, főleg Erdélyből érkeztek az anyaországba, illetve enyhíthette a földínséget, mivel a németek kitelepítésével több helyen sok jó, felosztásra váró föld lett szabaddá. Sopron megye új főispánja, a kisgazda Hám Tibor például röviddel kinevezése után kijelentette, hogy a városban öt-hatezerre tehető a volt volksbundisták száma, akiket ő összefogatott és internáltatott; szerinte „számukra az egyetlen megoldás a kitelepítés”, annál is inkább, mert „így fogunk helyet teremteni a magyar földigénylők és a Székelyföldről várható betelepülő magyarok számára”.[3] A Nemzeti Parasztpárt külügyi bizottsága már 1945. áprilisában a elhatározta, hogy a svábokat ki kell telepíteni és kifejezte reményét, hogy ez a rendszabály „minden szabadságszerető nép támogatására talál”. A határozatban leszögezték ugyan, hogy a kérdést „nem faji származás, hanem politikai és emberi magatartás” szerint kell megoldani, de a gyakorlati javaslataik nem estek egybe ezzel az elvvel: ezek között szerepelt például, hogy a magyar állampolgárságot vonják meg mindenkitől, aki az 1941. évi népszámlálásnál német nemzetiségűnek vallotta magát, továbbá, hogy az egyes községek minden lakosát telepítsék ki, a helyükbe magyar tömegeket telepítsenek, mert „csak kollektív, tömeges telepítés lehet eredményes”.[4] Kovács Imre, a NPP egyik legismertebb vezetője, egy teljes újságoldal hosszúságú cikket közölt, melynek címe jól fejezte ki tartalmát: „Egy batyuval...”. Szavai szerint, „a Nemzeti Parasztpárt történelmi felelősséggel történelmi feladatot teljesít, amikor a magyarországi svábok kitelepítését követeli... Nincs remény arra, hogy a két nép békésen megférjen egymással. Az egyiknek mennie kell és nem problematikus, hogy kinek... Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet... Takarodjanak – úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon”, írta Kovács, aki „az egyenlőség elve” alapján követelte, hogy úgy űzzék ki őket, mint ahogy a nácik a zsidókkal tették – gyalog, harminc kilós csomaggal és ötven pengővel. „Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint ahogyan mi is élünk, hogy örökre megszabaduljunk tőlük”.[5]
A kommunista sajtó valamivel mérsékeltebb volt hangnemében, de nem következtetéseiben. A Szabad Nép szerint „a Nemzeti Parasztpárt a magyar nép szívéből beszélt, amikor kiadta a jelszót: ki az országból sváb hazaárulókkal”. A magyar nép szemében – írta a lap – „a svábság mindig a szabadság örök ellenségét jelentette” és a magyar nép ellen elkövetett bűneikre a svábok a második világháborúban tették fel a koronát. Ezért „nincs és nem is lehet helyük ezeknek a sváb hazaárulóknak tovább ebben az országban”. A kommunista lap is említést tett a másik megfontolásról, amely a németek kitelepítésének támogatására késztette: „Zsíros, fekete földjük jó lesz a dolgozó magyar parasztságnak”.[6]
A kommunisták valószínűleg többféle megfontolás alapján cselekedtek, s egyidejűleg többféle célra is felhasználták a sváb kitelepítési propagandát: jó eszköz volt arra, hogy önmagukat „nemzeti”, magyar pártként tüntessék fel; hogy a földreform keretében a kitelepítés nyomán felszabaduló földterületeket is feloszthassák; de jó ürügy volt ahhoz is, hogy csatlakozhassanak a csehszlovák és lengyel kommunisták kitelepítést sürgető – Szovjetunió által is támogatott – követeléséhez. Annál is inkább megtehették mindezt, mert a „svábok” a Horthy-időkben többségükben a fasiszta pártokat támogatták, kitelepítésük tehát csökkentette a kommunistaellenes pártok potenciális szavazóinak számát. A kommunista sajtó ezért szisztematikus propagandát fejtett ki a svábok kitelepítéséért. A Szabad Nép egyik cikke szerint „derék svábjaink 50 százaléka volt közönséges hazaáruló”[7]. Ez a propaganda még két évvel később is folytatódott: 1947. elején a kommunista lap kilátásba helyezte, hogy az év április 1-jén „újra megindul a svábok kitelepítése” és az addig kitelepített 130 ezer svábon kívül további 120 ezer személyt fognak Németországba szállítani. A lap szerint a kitelepítés az amerikai megszálló hatóságok miatt szenved halasztást, és „a magyar telepeseknek… miattuk kell átvészelniük a hátralevő három hónapot”.[8] A Szabad Nép élesen bírálta azokat a magyar liberális írókat, akik tiltakoztak a kitelepítések ellen, azzal érvelve, hogy a „demokrácia német ellenségeivel a német demokráciának kell megküzdenie. Mi nem vagyunk olyan erősek, hogy ezt a tehertételt is vállaljuk” – írta a lap.[9] Egy 1946. januárjában tartott pártközi tanácskozáson Rákosi Mátyás kijelentett: ki kell telepíteni még a zsidókat is, akik német nemzetiségűnek vallották magukat, nehogy rés nyíljon számtalan kivételre.[10]
Voltak a kollektív kitelepítést ellenző hangok is, elsősorban a Szociáldemokrata Párt körében, amely kezdettől fogva elvben elhatárolta magát a kollektív büntetéstől. A kitelepítésektől a kisgazdák egy része is elhatárolta magát. A Balogh István szerkesztette Magyar Nemzet állást foglalt a svábok „kivétel és irgalom nélküli” megbüntetése ellen és követelte, hogy csakis Magyarország pusztulását elősegítő svábokat büntessék meg, „szigorú és igazságos” vizsgálat alapján, amelynek célja „megállapítani, kik voltak az államhűek és kik az árulók”, mert „igazságtalanság a vétkezéseknek fajok szerinti osztályozása, méltatlan volna a nagy történelmi múltú magyar nemzethez”.[11]
Az első pártközi értekezletet, amely a sváb-kérdéssel foglalkozott, 1945. májusában, tehát jóval a Potsdami konferencia előtt tartották meg. Ekkor úgy döntöttek. hogy a svábokat nem fogják kollektíve felelősségre vonni; azokat, akik egyéni magatartásuk alapján mentesülni fognak a büntetés alól, nem fogják összetelepíteni, hanem az ország különböző részeiben a lehető legkisebb csoportokra osztják szét őket.[12] A Potsdami értekezlet után az ügyet a kormány elé terjesztették – habár az nem volt teljesen szabad döntéseiben. Míg a németek kitelepítésének végrehajtását a Potsdami értekezlet Csehszlovákiában és Lengyelországban ottani kormányokra bízta a, Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot bízták meg a végrehajtással.[13]. Nagy Ferenc szerint Tildy Zoltán „szovjet diktátum alapján” fogalmazta meg a német kisebbség kitelepítéséről szóló rendeletet, amely azért kapott a kormányban többséget, mert néhány kisgazda miniszter is megszavazta. Nagy szerint ezek a miniszterek „teljesen eltekintettek a Kisgazdapárt ez ügyre vonatkozó határozataitól”.[14] De egészen biztosan nem minden párthatározatától tekintettek el. E határozatok egyikét, például, éppen Nagy Ferenc javaslatára hagyták jóvá: pártlapja jelentése szerint, egy 1945. áprilisában Pécsett tartott pártgyűlésen Nagy Ferenc „szóvá tette a magyarországi svábság égető kérdését” és beszéde nyomán „a pécsi nagygyűlés a hazai svábság kitelepítése mellett foglalt állást”. A lap szerint, 532 ezer magyarországi német közül legfeljebb 25 százalék maradt hűséges Magyarországhoz, és csak ők maradhatnak Magyarország területén. „Mindenki nagy örömmel fogadta a kitelepítés felvetését”, írta a lap. „Félmillió embert kioperálni a nemzet testéből” nem lesz könnyű feladat, de feltétlenül szükséges: ki kell „irtani a német mételyt, kivágni a német fekélyt az ország most gyógyuló testéből”.[15]
A potsdami értekezlet előtt és után
Ez volt tehát a helyzet Magyarországon, amikor a Potsdami értekezleten határozatot hoztak a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi német kisebbségek Németország különböző megszállási övezeteibe való kitelepítéséről. 1945. november 30-án Vorosilov értesítette Tildy miniszterelnököt, hogy a SzEB döntése értelmében fél millió németet Magyarországról Németország amerikai megszállási övezetébe fognak kitelepíteni; a kitelepítést azonnal meg kell kezdeni és gyors ütemben véghezvinni. Ez kényelmes ürügyül szolgált a magyaroknak ahhoz, hogy a kitelepítést a szövetségesek kezdeményezéseként tüntessék fel. Ezért Gyöngyösi külügyminiszter jegyzékben fordult a szövetséges hatalmakhoz, amelyben a mintegy 200 ezerre becsült svábok kollektív büntetése ellen foglalt állást. Az 1945. december 29-én megjelent kormányrendelet értelmében azonban mégis köteles volt Németországba áttelepülni minden magyar állampolgár, aki az utolsó, 1941. évi népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, vagy tagja volt a Volksbundnak vagy az SS-alakulatoknak.[16]
Vorosilov viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ülésén a németek kitelepítését mint magyar követelést állította be. Ezt az ellentétet a körülmények változása magyarázhatja: a Potsdami értekezlet előtt a magyarok érdekeltek voltak a németek kitelepítésében, de amikor a kérdés a gyakorlatban napirendre került, 1945. novemberében, rendkívül súlyossá vált a szlovákiai magyar kisebbség helyzete, s ekkor a német kitelepítés már példakánt és igazolásként szolgálhatott a szlovákiai magyarok kitelepítéséhez. Mindenesetre a SzEB brit képviselőjének jelentése szerint a SzEB júliusi ülésén Vorosilov arról számolt be: a magyar kormány levélben követeli, hogy minden náci-barát svábot „térítsenek vissza” Németországba: „A marsall egyetértését fejezte ki a követeléssel és azt mondta, hogy segíteni akar a /magyar/ kormánynak”. A Bizottság amerikai tagja, Key tábornok, „hangsúlyozta, hogy „míg ő személyesen segíteni szeretne a magyar kormánynak, a dolgot meg kell tanácskoznia kormányával”.[17] Más alkalommal Vorosilov javasolta, hogy elvben határozzanak 500 ezer sváb áttelepítéséről a különböző megszállási övezetekbe, előzetesen megállapodott elosztás szerint, habár hozzáfűzte, hogy „a magyar kormánytól kapott legújabb adatok szerint a kitelepítendő svábok száma talán csak a 350 ezret fogja elérni”.[18] A magyarországi szovjet megbízottak nem tanúsítottak túlságos lelkesedést az áttelepítés végrehajtása ügyében, a nyugati képviselők viszont nem ellenezték. A SzEB ebben az ügyben inkább csak a Potsdami értekezlet végrehajtójának tekintette magát, és nem látta szükségét, hogy kezdeményező szerepet játsszon.
Bumeránghatás
1945 nyarán és őszén a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének kiéleződése miatt érezhető változás állt be különböző magyar politikai tényezők körében a németek kiutasítását illetően. A csehszlovák hatóságok azt javasolták, hogy egyrészt hajtsanak végre „lakosságcserét”, másrészt a magyarok, vagy legalább nagy részük, telepítsék át Dél-Szlovákiából, a lakosságcserén felül is. Nem volt nehéz párhuzamot vonni a magyarországi németek és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése között: több magyar politikus csakhamar rá is mutatott a két kérdés összefüggéseire és veszedelmeire. 1945 decemberében jelentette az angol megbízott, hogy a magyar kormány megkérte, tudakolja meg, hogy az angol kormány szerint „a német faj tagjainak mindegyikét át kell-e telepíteni, vagy csak azokat, akiket a magyar kormány tart nem kívánatosaknak, mert ellenségesen viseltettek a magyar állammal szemben?”[19] Ekkor már a magyar kormány többször tiltakozott a németekkel szemben foganatosított kollektív rendszabályok ellen, továbbá felvilágosításokat kért az Egyesült Államok és Nagy Britannia kormányaitól. Helmreich szerint, a németek kiutasítását rendező kormányrendeletet „szovjet és kommunista nyomásra” adták ki, míg az amerikai kormány az eredeti magyar álláspontot támogatta és szerinte a SzEB határozata „nem kötelezte a magyar kormányt kiutasítani minden németet” – de szerinte az amerikaiak ezen álláspontja csak a rendelet nyilvánosságra hozatala után jutott a magyarok tudomására.[20]
December elején Gyöngyösi külügyminiszter valóban jegyzékkel fordult a három nagyhatalom budapesti megbízottjához: „a demokratikus Magyarország nézeteivel ellenszegülne, ha magyar állampolgárok csakis nemzetiségük alapján kiutasíttatnának. Ezért véleménye szerint kívánatos csak azokat a németeket áttelepíteni, akik ténylegesen elárulták Magyarországot a hitlerizmusnak tett szolgálataikkal”.[21] E tekintetben érdekes Kertész István érvelése, Tildy Zoltán /akkori/ miniszterelnökhöz 1945. december 28-án intézett levelében: „A magyar kormány határozata a német nemzetiségűek vagy anyanyelvűek áttelepítéséről végzetes következményeket vonhat maga után nemzetközi helyzetünkre vonatkozólag... A kollektív felelősség elvének elfogadása bumerángként hathat a szomszéd országokban élő magyarokra. Következményeképpen, a jövőben fel fogjuk adni azt az elvet, mely megtámadhatatlan erkölcsi fölényt biztosított nekünk a prágai tárgyalásokon”.[22] Később, az emigrációban, Kertész őszintén kifejtette véleményét a kérdésről: „A németek kiutasítása Magyarországról összefüggött a magyarok Csehszlovákiából való kiutasításával. Már a potsdami határozat előtt is több csehszlovák képviselő hangoztatta, hogy a németek áttelepítése Magyarországról lehetővé fogja tenni a Szlovákiában élő magyarok áttelepítését Magyarországra. Én azt állítottam, hogy ez egy további ok lehetőleg korlátozni a Magyarországról kiutasítandó németek számát”.[23]
Épp ebben az értelemben támogatta a párizsi békekonferencián Andrej Visinszkij a csehszlovák követeléseket: megemlítette, hogy a SzEB terve szerint 500 ezer németet fognak Magyarországról áttelepíteni. „A kérdés ez: ha ez az 500 ezer áttelepíttetik Magyarországról Németországba, vajon lesz-e Magyarországon elég hely 200 ezer Csehszlovákiából áttelepítendő magyar számára? Azt hiszem, hogy igen... Ezért nem indokolt a magyar kormány ellenkezése befogadni a magyarokat a németek helyébe”.[24] A magyar kommunisták is tudatában voltak a két kérdés összefüggésének, de fordított következtetéseket vontak le belőle: meg kell gyorsítani a németek áttelepítését, hogy helyet teremtsenek a szlovákiai magyaroknak, akiknek áttelepítését nem lesz mód meggátolni. Kertész szerint 1946 júliusában „Rajk László támogatta az áttelepítések folytatását és azt állította, hogy földhiány van és az áttelepített németek vagyonára szükség van a Csehszlovákiából áttelepítendő magyarok számára. Rajk így közvetlenül a csehszlovákok és az oroszok ügyét képviselte”, összegezi véleményét Kertész.[25] Ez igaz, de Rajk ezt csak akkor tette, amikor véglegesen világossá vált, hogy a magyaroknak nincs reményük megakadályozni a lakosságcserét Csehszlovákiával. Korábban a kommunisták határozottan ellenezték a lakosságcserét.
A kommunista nemzeti vonal
A kommunistáknak másféle fenntartásaik voltak a németek kiutasításával kapcsolatban: ők a bányavidéki német bányászokat szerették volna mentesíteni az áttelepítéstől, mert remélték, hogy szavazatokat és politikai támogatást kapnak tőlük: „a szakképzettséggel rendelkező német bányászok elvesztése, még hozzá a bányák legnagyobb munkaerőhiánya idején, igen nagy veszteség lett volna. Ezért a Kommunista Párt erélyesen fellépett annak érdekében, hogy német bányászaink, amennyiben nem voltak vezető fasiszták, itt maradjanak. Méltánytalan és igazságtalan is lett volna a német bányászok áttelepítése, mert túlnyomó többségük sohasem csatlakozott a fasisztákhoz” – olvasható egy 1955-ben megjelent akadémiai tanulmánykötetben.[26] Ebben a szellemben jelentette ki Rákosi, 1946 márciusában mondott beszédében, hogy „a mi véleményünk az, hogy a német bányászokat itthon kell tartani és nem szabad őket elküldeni Németországba. Mi a német veszélyt elsősorban a zárt településekben lakó sváb falvakban és sváb szervezetekben látjuk, de nem az ipari munkások közt és legkevésbé a bányászok közt”.[27] Ez a vélemény teljes ellentétben volt azzal a nézettel, amelynek röviddel korábban a kommunista pártlap adott hangot. A kommunisták, a parasztpártiakkal együtt, azt állították, hogy a németek túlnyomó többsége volksbundista volt és elárulta Magyarországot. Ami pedig a munkaerőhiányt illeti, 1946. januárjában még így írt a Szabad Nép: „Nem tartjuk szerencsés érvnek azt az állítást, hogy a háborúban elesett félmilliónyi magyar, a nácik és nyilasok legyilkolta 600 ezer zsidó hiánya miatt is szükség van a »félmilliónyi dolgos svábság«-ra, tehát éppen azokra, akiknek nem kis részük volt az egymilliónyi magyar állampolgár halálában.[28]
A németek kitelepítésének megítélését tehát a kommunisták különböző aktuálpolitikai megfontolásokból változtatták: amikor ellenezték, abban a reményben tették, hogy a kommunisták jóvoltából itthon maradt németek majd fokozott politikai támogatást fognak nyújtani a Kommunista Pártnak. De néhány évvel később már bírálták a szovjet álláspontot: a németek kitelepítése „elsietetten és nem eléggé differenciáltan valósult meg. A SZDP képviselői szót emeltek a megvalósítás gyakorlata ellen; emlékeztettek arra, hogy számos szervezett munkás sváb volt... A szlovákiai kitelepítés összehasonlításokra adott alkalmat és ezzel növelte a hazai kitelepítéssel kapcsolatos bizalmatlanságot... A kitelepítésben nemzetközi és belpolitikai síkon kifejezetten a baloldal követelése érvényesült, és végrehajtását is a baloldal szorgalmazta, /ezért/ végrehajtásának ódiuma is rájuk háromlott... A fasizmussal fertőzött rétegekben az akció részben nacionalizmust, részben kommunista-ellenes magatartást váltott ki”.[29] Bizonyos önkritika nyilvánult meg abban az 1950. márciusában kiadott kormányrendeletben is, amely engedélyezte minden háború után kitelepített németnek a hazatérést és Magyarországon teljes egyenjogúságot biztosít nekik (habár kevesen éltek e jogukkal).[30] A kommunisták tehát ezzel kívánták kifejezni megbánásukat, a jobboldali politikusok, főleg azok, akik nyugati – sokan közülük németországi – emigrációba vonultak, úgy kívánták korábbi álláspontjukat jóvátenni, hogy erélyesen hangsúlyozták a németek kitelepítésének igazságtalanságát.
A Kommunista Párt a kitelepítések támogatásával kifejezetten arra törekedett, hogy a „nemzeti vonal” kidomborítása révén nagyobb mérvű támogatásra tegyen szert. Ez a vonal nem egyszer a nacionalizmust súrolta, sőt, túl is ment a rajta mind a német kisebbség, mind Erdély kérdésében, de leginkább, a szlovákiai magyar kisebbségi politikájában. Ennek a politikának ugyanakkor megvolt a maga valós és jogos alapja is. A csehszlovák lakosságcsere keretében kb. 60 ezer ember cserélt lakóhelyet a két ország között, és további mintegy 93 ezer magyar volt kénytelen áttelepülni Csehszlovákiából. Ez az ügy rendkívül kiélezte a két ország viszonyát.[31]
A szlovákiai magyar lakosság sorsa főleg az 1945. őszi választási kampányban vált égető politikai kérdéssé. A MKP választási programjának egy külön pontja szögezte le, hogy „szilárdan vissza kell utasítani a Szlovákiában élő ősi magyar lakosság kitelepítését célzó csehszlovák politikát” és célul kell kitűzni „a nagyhatalmak megnyerését a magyar álláspont támogatására”.[32] Ezzel a programponttal vállaltak tulajdonképpen kötelezettséget a kommunisták arra, hogy meggyőzzék a Szovjetuniót a magyar álláspont jogosságáról. Joggal remélhették, hogy ezzel politikai tőkére tehetnek szert. A csehszlovákiai magyar kisebbség ügyében a kommunisták hangadók és erélyesek voltak, talán a magyar társadalom minden más részénél erélyesebbek. A Szabad Nép odáig ment, hogy a magyarok kiutasítását a zsidók Auschwitzba való deportálásával hasonlította össze, nem céljában – mivelhogy „nem gázkamra vagy kivégeztetés várja a száműzötteket” – de módszereiben. A lap a csehszlovák kormány politikáját a nemzeti kisebbségekkel szemben antidemokratikusnak minősítette és felszólította Csehszlovákiát, ismerje be, hogy „a népcsere, a kitelepítés, a kisebbségüldözés politikája megbukott”.[33] (Ezen álláspont fényében nem csoda, hogy a magyar kommunista sajtóban ugyanakkor gyengült a németek kitelepítéséért folyó propaganda).
Rákosi személyesen is aktív részt vállalt a szlovákiai magyarok jogaiért indított kampányban, 1945-ben és 1946-ban majd minden beszédében megemlítette ezt a kérdést: „Mi, magyar kommunisták, nem tartjuk helyesnek azt a bánásmódot, amelyben /Csehszlovákiában/ a magyarokat részesítik. Ugyanakkor azt is kijelentjük, hogy bizonyosra vesszük, hogy a csehszlovák demokrácia előbb-utóbb maga is rá fog jönni arra, hogy nem ez az útja a két ország közti jó viszony létrehozásának”.[34] Úgy látszik, ez a remény nem vált valóra, mert Rákosi egyre élesebben támadta a csehszlovák politikát. Egy parlamenti beszédében közvetve a Csehszlovák Kommunista Pártot is bírálta, amikor megjegyezte, hogy „pártunk a szlovákiai magyarság üldözése miatt nem egyszer volt kénytelen szót emelni. Sajnálattal kell látnunk, hogy e téren még oly csehszlovák pártok is, amelyeknek demokratikus meggyőződéséhez kétség sem fér, hangsúlyozottan kívánják, hogy soraikba magyarokat ne vegyenek fel”. Ez alkalommal felhívta a csehszlovák kormányt, hogy közvetlen tárgyalások útján, kölcsönös jóakarat és kölcsönös engedmények alapján oldja meg a szlovákiai magyarok kérdését.[35]
Rákosi kampánya 1946 áprilisában érte el csúcspontját, Békéscsabán – a magyarországi szlovák lakosság központjában – mondott beszédében. Arthur Schoenfeld budapesti amerikai követ erről a beszédről jelentette Washingtonba, hogy „Rákosi nyíltan támadta a cseh álláspontot”, és „cáfolta a Csehszlovákiában elterjedt híreket, miszerint a magyarok asszimilációja, szétszórása és kisebbségi jogaik megtagadása ügyében a szlovákok szovjet támogatásban részesülnek”.[36] A magyarok – mint Rákosi kiemelte – a lakosságcsere „fájdalmas műtétébe” azt demonstrálandó egyeztek bele, hogy „hajlandók vagyunk áldozatokra, ha ezzel meg tudjuk javítani a két egymásra utalt demokratikus országnak, Magyarországnak és Csehszlovákiának viszonyát”.[37] Beneą elnök azonban visszaélt a magyar gesztussal – állította Rákosi – és mint „csehszlovák győzelmet” állította be. Rákosi szerint, ami a szlovákiai magyarsággal történik, „semmiképpen sem egyeztethető össze egy demokratikus állammal”. A szlovákiai magyaroktól megtagadták nemzetiségi jogaikat, nem engedik anyanyelvükön fejleszteni kultúrájukat, fenntartani saját iskoláikat, lapjaikat. „A Kommunista Párt mindezeket az elveket helyteleníti és elítéli”, hangsúlyozta Rákosi és külön kiemelte, hogy nem igaz, hogy a Szovjetunió helyesli a magyarok üldözését, hiszen „a Szovjetunió nem folytat más nemzetiségi politikát Csehszlovákiával kapcsolatban, mint saját országában”. Ugyanez áll Jugoszláviára: „A jugoszláv gyakorlat – amely mégis csak döntő – ennek e felfogásnak homlokegyenest ellentmond”. Rákosi felszólította Csehszlovákiát, hogy azonnal változtassa meg politikáját a magyar kisebbséggel szemben, mert ha nem teszi, „ezt a kérdést a béketárgyalásokon a nagyhatalmak elé visszük és előre megmondhatom, hogy a döntés a demokrácia mellett és a sovinizmus és a nemzeti elnyomás ellen fog szólni”.[38] Rákosi beszédét Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter leplezetlen lelkesedéssel fogadta és így reagált rá: „Mint a magyar kormány külügyminisztere, meg kell köszönnöm Rákosi Mátyásnak mai állásfoglalását. Nemcsak azt köszönöm meg amit mondott, hanem azt is, hogy ő mondta ezt. Mert meggyőződésem, hogy az egész magyar politikai életben nincsen még egy olyan személy, aki ezeket a szavakat... olyan súllyal, tekintéllyel és eréllyel tudta volna elmondani, mint ahogy Rákosi Mátyás elmondta és meg vagyok győződve arról, hogy ennek nagy nemzetközi visszhangja és hatása lesz”.[39] Kétségtelen, hogy amikor Gyöngyösi a beszéd „nemzetközi visszhangjáról” beszélt, a Szovjetunióra való várható befolyására célzott.
Elvi viták az elvtársakkal
Rákosival egyetemben más kommunista vezetők is vitáztak a csehszlovák állásponttal, s többször bocsátkoztak közvetett vagy közvetlen elvi vitákba a csehszlovák kommunistákkal. Révai József, például, szembeszállt Gustáv Husák szlovák kommunista vezető állításával, aki elutasította Wilson a kisebbségek védelmére irányuló politikai elvét, és a béke biztosítékát a kisebbségek eltávolításában látta – „az összes szláv államok példája szerint”: „Husák barátunk téved. Téved amikor azt álltja, hogy az összes szláv államok eltávolítják kisebbségeiket: sem Jugoszlávia, sem a Szovjetunió nem távolítják el őket. Téved, amikor Wilsont mondja, de Lenint és Sztálint érti. Ennek a háborúnak nem az a tanulsága, hogy a lenini-sztálini tanítás a nemzetek önrendelkezési jogáról érvényét veszítette”. Révai hangsúlyozta – s közvetve bizonyosan a szovjet vezetőkhöz is intézte szavait –, hogy „a cseh politika gyengíteni akarja a magyar államot, mint »ősi ellenségét«. De ez a politika a magyar demokráciát gyengíti, és erősíti a magyar reakciót”.[40]
Rákosi és Révai magabiztosságról tanúskodó erélyes kijelentéseiből egyvalamire lehet következtetni: azt hitték, ebben az ügyben álláspontjuk egybeesik a szovjetek véleményével. Ugyanakkor a csehek is biztosak voltak benne, hogy a szovjetek őket támogatják. Arnoąt Heidrich, a csehszlovák külügyminisztérium akkori titkárának levele fényt deríthet az ellentmondásra: „1945. július vége felé jelen voltam azon a tárgyaláson, amelynek során Sztálin beleegyezését adta Clementis /csehszlovák külügyi államtitkár/ javaslatához a csehszlovákiai magyar és magyarországi szlovák lakosok kicserélése ügyében... Prágába való visszatérésünk után, amikor egy ideig nem kaptuk meg a várt diplomáciai és politikai segítséget, Dr. Clementis kivizsgálta az ügyet és a Szovjetunió néhány budapesti képviselőjétől megtudta, hogy kb. ugyanakkor, amikor Sztálin ígéreteit adta Clementisnek, Dekanozov /a szovjet külügyminisztériumból/ arról biztosította Rákosi magyar kommunista vezetőt, hogy a Szovjetunió teljes támogatásában részesíti Magyarországot a lakosságcserével szembeni ellenállásában”.[41]
Magyarország pozícióját legelsősorban az gyengítette, hogy Hitler oldalán harcolt; Csehszlovákia viszont az anti-hitlerista koalíció tagja volt, így a Müncheni diktátum után a nyugati hatalmak vétkeseknek érezték magukat vele szemben. Magyarország tehát Csehszlovákiánál alárendeltebb helyzetben volt, amit a magyarok azzal próbálták ellensúlyozni, hogy ha Csehszlovákia nem is, de Szlovákia a háború alatt Hitler hűséges szövetségese volt és vezetői még a magyaroknál is lelkesebben szolgálták ki Hitlert. Balogh István kisgazda politikus egyenesen úgy nyilatkozott: egész Szlovákia „fasiszta maradt”.[42]
E kijelentés nyomán az egész, akkori magyar közhangulatra és a nacionalizmus terén folyó kölcsönös versengésre jellemző incidens pattant ki. Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter a békeértekezleten idézte Balogh szavait, amiről a Szabad Nép párizsi tudósítója rögtön hírt is adott, megjegyezve, hogy a nagyvilág nem hiszi el a Balogh-féle túlzott állításokat és „ostoba rágalomnak” tartja őket. A Kis Újság rögtön azzal az érvvel vágott vissza, hogy még a kommunisták is, mint Révai József, „keményen lefasisztázták azt a csehszlovák politikai kurzust, amely... tűri a pogromokat és a belső erőszak százféle fajtáját magyarok és zsidók ellen”[43]; ugyanakkor egy külön cikkben támadta a kommunista tudósítót, mert az efféle bírálatra „csak a békekötés után kerülhet sor”. Addig „magyar újságírónak nem szabad leírnia egyetlen szót sem, amit akár Párizsban, akár másutt külföldön ellenünk felhasználhatnak”. Ugyanis, „ha a sajtó szabadsága összeütközik a nemzet életérdekeivel, mi mindig a nemzet érdekei mellett fogunk állni”.[44]
A nézeteltérés nem volt elvi, hiszen elvben a kommunisták is hajlandók voltak nem kevésbé lelkesen rámutatni „Szlovákia fasiszta múltjára és jellegére”, hogy ezzel „pontokat szerezzenek” a Csehszlovákia ellen folyó vitájukban, nemcsak a magyar kisebbség jogainak ügyében, hanem a vitás területi kérdésekben is. A Szabad Nép egyik, a csehszlovák sajtót elemző szerzője például úgy vélte, hogy a magyar sajtóban megjelent, a német kisebbséget védő cikkeken „kapva kapnak a szlovák és cseh lapok”, és menten felhasználják magyarellenes propagandára. Ugyanakkor a szerző szerint a csehszlovák sajtó közvetve még a fasiszta háborús bűnösök feletti ítéleteket is a Magyarország elleni kampány részeként tálalta: a Bárdossy László volt miniszterelnök népbírósági halálos ítéletére és kivégeztetésére reagáló, a pozsonyi Pravdában megjelent „Intelem Budapestről” című cikket például úgy értelmezte, hogy bizonyos csehszlovák körök komolyan tartanak attól, hogy „Magyarország nemzetközi helyzete megjavulhat és a 'versenyfutásban' a magyar demokrácia sikereket érhet el”[45].
Magyar béke
A magyar kommunistákban valóban élt a remény – vagy az illúzió – egészen 1946 augusztusáig, majdnem a békeszerződés aláírásáig, hogy Magyarország, szemben Csehszlovákiával, megjavíthatja nemzetközi helyzetét. A Szabad Nép „A magyar béke és a Kommunista Párt” című cikkében megjegyezte, hogy a magyar közvélemény csak jogi, de nem erkölcsi különbséget lát abban, hogy Magyarország a legyőzött országokhoz, Csehszlovákia pedig a győztesekhez tartozik, mivelhogy „a két ország háborús magatartása nemigen indokolja a különbséget”. Csehszlovákia 200 ezer magyar áttelepítését követeli, és ezt a követelést „a magyar demokrácia egységesen utasítja vissza”. A kérdés azonban alapvetőbb: Szlovákiában 600 ezer magyar él, a magyar nemzet hat százaléka és „egy tízmilliós nép nem nyugodhat bele abba, hogy hat százalékát földönfutóvá tegyék, szétszórják, nemzetileg megsemmisítsék”. Ennek ellenére, „Csehszlovákia hallani sem akar a trianoni határok megváltoztatásáról Magyarország javára, pedig a szlovák–magyar határ számos pontján összefüggő területen színmagyar lakosság él” és ugyanakkor a maga javára kívánja megváltoztatni a trianoni határvonalat Pozsony mellett, „de a szlovák főváros nem terjeszkedhetik magyar területen! Csehszlovákia területi igényeit határozottan visszautasítjuk”.[46]
A vitában közvetlenül nem érdekelt amerikai diplomaták jelentései alapján talán világosabb képet lehet kapni arról, mennyit értek a csehszlovák-magyar viszály keretében elhangzott érvek a nemzetközi porondon. E jelentésekből következtetni lehet arra is, milyen nagymértékben befolyásolja a környezet még tapasztalt diplomaták látásmódját is. A prágai amerikai nagykövet, Laurence Steinhardt szerint a szlovákiai magyar kisebbség üldözéséről és kiutasításáról szóló magyar jelentések „erősen túlzottak, és ezzel a fegyverrel akarják megnyerni a békét, miután elvesztették a háborút”. Szerinte „még a tárgyilagos megfigyelőket is meglepte a cseh és szlovák hatóságok méltányossága, amelyet 1945. májusa óta a magyar kisebbséggel szemben tanúsítanak, mintha meg sem történtek volna a magyarok kilengései Szlovákia hatévi megszállása alatt”. A nagykövet szerint, a magyar kormány csak egyvalamit akar: eltörölni Magyarország vereségét és szerepet cserélni a győztes Csehszlovákiával. Gyöngyösi magyar külügyminiszter kijelentette nemrégen, Clementisszel folytatott tárgyalásai során, hogy a magyar–cseh nézeteltérések megnyugtató és hosszú távú megoldása csak akkor lesz lehetséges, ha Csehszlovákia lemond magyarlakta területeiről, amelyeket 1938-ban csatoltak vissza Magyarországhoz és úgy látszik, „Gyöngyösit inkább foglalkoztatják a területi engedmények, mint a lakosságcsere kérdése”, míg a cseh kormány azt a benyomást kelti, hogy „őszintén törekszik egy kölcsönösen kielégítő megoldásra, melyet tisztességes és emberséges eszközökkel valósítana meg”. A nagykövet rámutatott a magyar álláspont leggyengébb pontjára: „A magyar álláspont feltűnő következetlensége, amelytől nem lehet eltekinteni – a német kisebbség kitelepítésére irányuló törekvése Magyarországról, míg a magyar kisebbség kiutasítását Csehszlovákiából ellenzi. E politika forrása kétségtelenül a Csehszlovákiával szembeni magyar területi követelésekben keresendő”.[47] Mivel a kommunisták ugyancsak osztották a magyar alapálláspontot, politikájuk a prágai amerikai nagykövet szemében nacionalistának és revizionistának tűnt. Ezzel szemben a budapesti amerikai követ azt jelentette, hogy benyomása szerint a magyarok nem támasztottak területi követeléseket revizionista szellemben és hogy állításuk szerint, a magyar álláspontot az a cseh követelés váltotta ki, hogy a magyarok hagyják el Szlovákiát, míg Magyarországon a népsűrűség e nélkül is túl nagy egy agrárország számára, „főleg, ha nem az egész német kisebbséget fogják kitelepíteni Magyarországról”.[48] A magyarországi német és a szlovákiai magyar kisebbség kérdése ezzel végleg összekapcsolódott: megoldása, következményei közismertek.
Jegyzetek
[1] Magyar Nemzet, 1945. május 1.
[2] Történelmi Szemle, 1968/3., 301., 308. o. (Tilkovszki Lóránt)
[3] Magyar Nemzet, 1945. május 12.
[4] Szabad Szó, Budapest, 1945. április 15.
[5] Szabad Szó, 1945. április 22.
[6] Szabad Nép, Budapest, 1945. április 18.
[7] Szabad Nép, 1945. augusztus 22.
[8] Szabad Nép, 1947. január 5.
[9] Szabad Nép, 1946. január 19.
[10] Review of Politics, 1953, 199. o. (Kertész, S.)
[11] Magyar Nemzet, 1945. május 8.
[12] Magyar Nemzet, 1945. május 16.
[13] Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon, 1945–47. Kossuth, Budapest, 1975, 152. o.
[14] Nagy, Ferenc: The Struggle Behind The Iron Curtain. The Macmillan Company, New York, 1948, 168. p.
[15] Kis Újság, Budapest, 1945. április 18.
[16] Balogh: id. mű, 152–3. o.
[17] Foreign Office/FO/371 R12843/84/21, 17.7. 1945
[18] FO 371, R20340/84/21, 28. 11. 1945.
[19] FO 371, R21450/11/21, 22. 12. 1945
[20] Helmreich, Ernst C. (Ed.): Hungary. Frederick A. Praeger, New York, 1956, 25. p.
[21] Kertész, Stephen D.: Diplomacy in a Whirlpool, Hungary between Nazi Germany and Soviet Russia. University of Notre Dame Press, Notre Dame, Indiana, 1953, 248. p.; Balogh: id. mű, 152. o.
[22] Kertész: id. mű, 267. o.
[23] Review of Politics, 1953, 181–183. pp. (Kertész)
[24] Hogye, Michael: The Paris Peace Conference Of 1946. The Role Of The Hungarian Communists And The Soviet Union. Mid-European Studies Centre, New York, 1977, 26. p.
[25] Review of Politics, 1953, 204. p. (Kertész)
[26] Tanulmányok a magyar népi demokrácia történetéből. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete–Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955, 438. o. (Kolocsa Tibor)
[27] Rákosi Mátyás: Magyar demokráciáért. Szikra, Budapest, 1947, 232. o.
[28] Szabad Nép, 1946. január 19.
[29] Századok, Budapest, 1972/6., 1345. o. (Ságvári Ágnes)
[30] Review of Politics, 1953, 207. p. (Kertész)
[31] Helmreich: id. mű, 27. o.
[32] Szabad Nép, 1945. szeptember 23.
[33] Szabad Nép, 1945. november 22.
[34] Rákosi: id. mű, 76. o.
[35] Uo., 114. o.
[36] Foreign Relations Of The US, 1946/VI, 368. p., 24. 4. 1945.
[37] Szabad Nép, 1946. április 24.
[38] Rákosi: id. mű, 246–248. o.
[39] Szabad Nép, 1946. április 24.
[40] Szabad Nép, 1945. július 15.
[41] Korbel, Josef: The Communist Subversion Of Czechoslovakia, 1938–48. Prinston University Press, Prinston, 1959, 179–180 pp.
[42] Kis Újság, 1946. augusztus 6.
[43] Kis Újság, 1946. augusztus 25.
[44] Kis Újság, 1946. szeptember 5.
[45] Szabad Nép, 1946. február 10.
[46] Szabad Nép, 1946. augusztus 13.
[47] Foreign Relations Of The US, 1945/IV, 946–947 pp., 11. 12. 1945.
[48] Foreign Relations Of The US, 1945/IV, 950–951 pp. 17. 12. 1945.
- Toleranciapróba [6]