”Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?”
(Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani)
Egy konyha. Tegnaptól egy éven át én bérlem, tehát egy évig az enyém. Nem sok, amiről akár csak ennyit is elmondhatok. Tehát van egy lakás, ahol viszonylag hosszú időn át élni fogok, és abban van ez a helyiség, amelyik – a lakással egyetemben – csöppet sem jellemző rám. A csempék mentén matyómintás matrica, az abrosz lemosható, s a gáztűzhelyet, amin a kávét főzöm, már réges-rég betiltották. Létezik tehát egy ilyen konyha, de ez még nem jelent semmit. Létezik az asztal is, de ez sem lényeges. A kérdés maximum annyi lehet, hogy aki egy ilyen asztal mellett ül, ugyan mit gondolhat bármiről? Na, azért gondolhat egyet s mást, és persze gondol is. Elsősorban persze kérdez, csöppet sem költőien. Vajon miért folyik a kád oldalából a víz. Miért is nem működnek a gázkonvektorok. Miért úszik minden a ganéban röpke másfél nap után. Aztán jó esetben ránt egyet a vállán, kibontja a beköltözés ünneplésére szánt sztolicsnaját, és játék lesz a házból, amelyben csak egy újabb játék a konyha.
Tehát ülök ebben a konyhában, és játszom. Először azt, hogy képes vagyok megcsinálni egy vacsorát. Ez a kedvencem. Ahogy visszaemlékszem, már anyámnak is ez volt, amitől egyenes út vezetett ahhoz, hogy vegetáriánus legyek. Először volt a körömpörköltesdi. Ahogy mondani szokás: szőröstül, bőröstül. Aztán a fokhagymás csirke következett, amibe anyám a fokhagymakrém helyett a hűtőben tárolt lábizzadásgátlót dolgozta bele. Aztán a játék egyre egyszerűsödött, míg végül a mirelit pacaltól eljutott az ételrendelésig. Akkor már negyvenéves volt, tehát még van időm. Én, az ő példájából okulva, sosem bonyolítom túl a szabályokat: ehető anyagokból egyszerű étel, semmi variálás, ki nevet a végén.
Aztán azt játszom, hogy lezúzok a Libellába. Az albérletek változnak, a törzshely megmarad, és nem sok, amiről akár csak ennyit is elmondhatok. Beszélgetek a kártyázó trógerekkel, simogatom a kocsmatacskókat, s az égvilágon nem jut az eszembe semmi. Ez jó, ezt szeretem, mentes minden zavartól, a szokott démonok messzire, azt játszom, üres a fejem, és tetszik ez az új szabály is. Ritkán van ez így, és ettől még senki ne higgye, hogy ez a fajta játék a szerepléshez hasonló. Mert mikor felöltök hatalmas parókákat, vagy beöltözöm dívának, traktoroslánynak, bohócnak – az nem játék. Az akkor mind-mind én vagyok. Aznap, arra az időre, azokkal a hangsúlyokkal. Voltam már Lotte Lenya és Karády, voltam kémnő, voltam elmebeteg, és még korántsem teljes a paletta. (Ha arra gondolok, mi nem voltam még, az arra hasonlít, mint mikor azt szeretném végigvenni, mi is az enyém. Magamban, és úgy egyébként. Nem tölt el örömmel, hogy néha alig találok valamit.)
Aztán megunom ezt a játékot, azt találom ki (vagy azon kapom magam), hogy részeg vagyok. Kívülről soha nem látszik, vagy csak igen ritkán – mások szerint egyébként is sokat és harsányan nevetek – dülöngélés, sírós panaszáradat elképzelhetetlen. De mégis elmozdul bennem valami, és csak nézek, és arra gondolok, ennél a belső émelygésnél még a halál is jobb. Persze amolyan kényelmes, finom kis halál, teszem azt száz évig, aztán jöhetne némi ébredés, csak ne a szokott koreográfia szerint. Például másnap.
Szóval halál, el kéne játszani valahogy mégis, régóta érdekel, de ez már megint a konyha. Egy évig itt, nem sok, amiről akár csak – de ezt már mondtam. A falon árnyjáték, hideg van (a már említett gázkonvektorok), a fürdőszoba padlója úszik a vízben, a rendetlenség miatt semmit sem találok. Olvasni kezdek, naná, hogy éppen Kosztolányit. Egyetlen kérdést újra meg újra. Akarsz-e játszani halált? Most éppen akarnék, csak nem tudok. De mivel a szabályait nem ismerem, az is lehet, hogy azt játszottam végig. Tulajdonképpen egyedül, és ettől legalább boldog vagyok.
- Kultúra [6]