A rémálom fogalmának szelíd változata
Fordítok mostanság egy „monokróm” könyvet, olyasmi ez, mint mikor a sakkfeladvány visszakövetkeztető megoldásának alapkritériuma, hogy csak a világos, csak a sötét mezőkön lehet haladni stb. a bábukkal… de hagyjuk a további mellébeszélést. („Továbbit”, mert ez az előzetes toldalék már dolgozatom utáni fejlemény.) Dolgozatom, mely itt olvasható, természetleg sokszorosan monokróm. Míg ezt írom például a gépbe (kezdjük ott: „Miért nem számítógépbe dolgozik?”), repülő húz el az égen, és arra gondolok: míg egykoron Szpéró madaram miatt nem mentem tizenegy éven át sehova, most ehhez már ő sem kell (rég meghalt szegényünk), most monokrómba ment át, ahogyan élek, repülőre, de már vonatra sem ülnék, egészen kivételes helyzetekben megyek el majd csak B.-be, máshová alig. Vagy hogy nem bírok időpontokat megbeszélni. A kapun, itt, ahol lakom 64. éve, már gondolatban kilépve is elfog az abszolút monokróm: merre, hova? Nincs merre, nincs hova úgy, hogy számomra eleve borzasztó ne lenne. Tehát, ha így nézzük, „egész mibenlétemnek”, énemnek egy monokróm változata írja ezt, s így mondom: a rémálom fogalmának szelíd változata, ha bármibe beszállunk. A kapun kilépésbe, a vonatba, egy kapcsolatba, s itt a monokróm az, hogy munkakapcsolatokról lesz szó. Ha beszállsz egy munkakapcsolatba, esetleg az eleve-kizsákmányoltatást, rosszabb esetben a munka ki nem fizetéséig terjedő teljes kiszolgáltatottságot vállalod, holott nem kell okvetlenül tudnod, hogy ezt vállaltad. Még rosszabb, ha a húzom-nyúzom következik… még ennél is cefetebb, ha nem fogod a pofád, mert akkor mindenkit megsérthetsz, aki magára veszi szavaid. Mivel az alábbi dolgozatot a célhelyen elhelyezni nem tudtam, elébe biggyesztettem ezt itt, s hát lássuk, mire megy.
Lábon vett filozófia
(A mindenfélék keservességei)
Szerencsés, boldog, sikeres helyzeteink, lelkiállapotaink, nekilódulásaink mások irigységét váltják ki talán, s akár bennünket is naivakká és elbizakodottakká ronthatnak, ám még mindig jobb dolgok, több lendületet engednek érdemesebb munkálkodáshoz, mint szerencsétlenségeink, boldogtalanságaink és kudarcaink, melyek ráadásul elbeszélhetetlenek, így nemcsak mások furcsálkodását hozhatják, ha szólni próbálunk róluk, hanem önmagunk előtt is nevetségessé tehetnek minket magunkat.
Kálnoky szava arról, hogy boldog költő volt „hajdanta” ő, netán a nagy szanatórium-vers (manapság egyre kevesebben ismerik, holott alap-ismerendő, feleslegesen kihagyandó, hogy ily kétesen és ügyetlenül fogalmazzak, íme!), mely szerint „új változat már meg se lep”, mostanság, hullámzásokkal az elmúlt 13-14 év során, alapvető érzületem. Félrehagyva itt a tágabb környezet, a „politikum” félrehagyandóit, el nem mellőzhetve azonban a szellemi és gazdasági átalakulások (pár arasszal a „felszín” alatt már-már bömbölően erős) felhangjait és alhangjait, a mindenfélék keservességei gyűjtőfogalmon kétségkívül mást értek, mint amit a nehéz, de benső fejlődéshez boldogabb korokban (a 20-as, 30-as, akár a 40-esek-vége-50-es évek, a rossz szellemietlenségek legyőzhetésével, a zsarnokságokkal szembeni ellenállásokkal), igen, amit Ottlik Géza a maga gyötrelmei ellenére is mindössze „Az elbeszélés nehézségei”-vel hitt összefoglalhatni. Nevetséges volna azt mondanom, hogy akkoriban volt még egy Kosztolányi, Babits, szegény József Attila… később maga Ottlik, Nemes Nagy, Kálnoky, Mándy… butaság lenne az ilyen hivatkozás, mert „valakik mindig vannak”, senkik sem szentek, nem világítótornyok (világító lámpás, mint az „Iskola…” mókásan mondja a dalban), senki senkin érdemben nem segíthet. És mégis.
Mégis? Nem. Mégis se. (Hogy mestereimmel fogalmazzak.) Sajnos, ami talán épp ezen idők fő jellemzőinek egyike, a széthulltság, léleké-s-léleké, helyzeté-s-helyzeté, a kinek-kinek másképp szinuszgörbéző kicsiny-korszakocskák ellenére egy bizonyos lehangolódása egy bizonyos emberi jellegnek.
Ezzel a megszorítással ugyanoda jutottam vissza, hogy „mit is beszélek én”. És kinek. S ebben teljesen igazam látszik lenni.
Igen hamar sikerült eljutnom dolgozatomban a bevezető állítás tényigazához. Hogy inkább elutasítást váltok ki latolgatásaim többségével; hogy „történelmietlennek” nevezheti bárki a pár gyatra külvilági utalást (holott ezektől épp hangsúllyal akartam magam távol tartani; én mondtam, nem? és akkor…?) – s így oda érkezem, hajnali s remélem, „eztán” (hahh!) mindenkori józan eszem birtokában, hogy a reménytelenség állapotát, e nem csupán kafkait, a reménytelenség állapotával (magával) lehet csak ábrázolni. A tényekkel, a magad kíméletlenül puszta tényeivel. Másokat bele nem keverni…
…senkit, semmit bele nem keverni? De hiszen akkor olyasmit mutatsz be (állítasz, olyan csapdába mégy), ahol (és hogy) mintha te lennél a kripliség maga, nem is érdemelnél jobb sorsot, avagy egykoron (mikoron?) úgy el voltál kényeztetődve, hogy naná, faj utána ez-az dögölj meg… vagy a kocsmárosi féligazság szava illik rád: „Ahhoz, hogy megtanuljuk, mi a kevés, meg kell tanulnunk, mi a sok, és… fordítva.” Jaj istenem!
Na, szóval… így ennek nem lesz semmi értelme, s bár nyilván kiváltok hangulati rokonszenveket, az Olvasó semmi érdemlegeset meg nem tud. Semmi olyat, amit eleve ne érezne (vagy tagadna!), semmit, amit másoktól ugyanígy ne hallhatna.
Ez akkor zsákutca. Csak épp attól a radikalizmustól kezdtem megijedni az iménti bekezdések rovásakor, hogy (mely)… És folyton elharapom. Ám szerencsés pillanatban odapillantok most a magam-vette címre, és némi vigasz fog el. Hát persze, hogy keserves, ha a mindenfélék keservességéről beszélne az ember, ez majdnem logikai alaptény, formállogikai. Vagyis nincs kibúvó. Elmondom, miként éltem meg én a magam utolsó szűk-másfél-évtizednyi könyvkiadási mindenféléjét.
Mely filozófiát vettem így „lábon”, meg nem nevezem.
Hallom: „Hát ha ezt tényleg elmondja (a maga változatában), öngyilkosjelölt.”
„Túl biztos a dolgában.”
„Túl kétségbeesett. Veszett.”
„Mellébeszél majd.”
„Jól megkapja a választ (válaszokat).”
„Ahelyett hogy csöndben maradna.”
És még egyebeket is hallok.
A mindenfélék keserveskedéseihez tartozik nem csupán a fenti pár lehetőség, meg a többi, hanem az is, hogy olyan, de olyan rettentő mind e szempontokat az embernek saját magától is elhessentenie. Segít azonban a „lábon vettség” felismerése. Épp azt akarom elmesélni, hogy a dolgokat, lázadás nélkül (bár a reménytelenség suhintásaitól bőven metszően érintgetve), jó, hát lázadozva bár, de inkább igyekezve, igenis úgy akartam venni, ahogy vannak, s hogy ebben az ember akkor hogyan van meg. Mire jut.
Egyelőre – erre jutottam. Bár, megjegyzem, a „lábon vett” fogalmán kívül rekesztem a Hol élsz te? címmel tervezett, szűkített-bővített-költészetregényem matériáját. Itt most nem lesz szó irodalomról, mint olyanról. Csak mint kiadandókról, azaz: ha értékelem a valőröket (szerzők, könyvek, jellegek), csak annyiban, mit is jelentettek (volna) az én „hát hol élsz te?” utamon.
(Út itt csak annyit jelent, hogy két pont közt van, vagy hogy mocsarakon, tocsogókon, poros síkokon gázolunk, lábalunk, tántorgunk. Egy salingerí-szellemű, csak durvább megjegyzés itt: „Lázas érdeklődéssel várom, mi lesz művemmel…” – „Lázasan, ugye?” – „Na ja, lásd mocsárláz.” Senkit nem akarok a továbbiakban sem megbántani. Egyeden megjelenési helyet, szerzőt, művet nem fogok névvel jelölni.)
Lásd mégis: cikkem befejezését. De: ártatlan dolgok azok.
Hát akkor ez már engem is kezd érdekelni. Hogyan lesz lehetséges ez. Mert ez egy igazi feladat.
Mivel azonban – körülményeim folyományaképpen – „jól lepangtam”, örömmel veszem, gondolom, jogos örömmel, hogy valami van mégis, íme, van mégis, amivel talán segíthetek magamon. Lesz mégis ez a dolgozat; jóra, rosszra.
Mellőzzük most a legvulgárisabb ellenvetéseket: „Ne panaszkodj, ne steril dolgokról morfondírozz… arról beszélj inkább, hogy… hogy te így és így… meg saját fájdalmad s örömed…” Jó, jó, örömökről is lesz szó. De a lényeg innen csak ez: maga a matéria, alig pár megjegyzésemmel körítve, önerejéből-súlyából kiad-e bármit.
Sem másokkal összehasonlítani nem fogom magam, sem mások jellegeit, értékeit bírálni (kiemelni) nem akarom, a helyzeteket (könyvek sorsát, „befogadását”) kizárólag a kor és a közönség(igény) szempontjait érintve taglalom, nem bocsátkozom hazai könyvkiadásjellegek vagy kiadószemélyek minősítésébe. Mivel a kritikusi elfogadás, értékelés kérdéseit teljesen el nem hagyhatom, ezzel kapcsolatos nézeteimet (meglátásaimat) előrebocsátva közlöm itt, mielőtt a lecsupaszított eseménytörténet összefoglalásába belekezdenék.
Egy megjegyzés ehhez: a kritikusi befogadás (általam ilyennek látott!) jellegét „professzionális írói” kezdeteimig visszamenőleg tekintem át (csak röviden!), az eseménytörténet – és a magam érzeteinek, érzületének, vélekedésének rajza – 1988 körül indul majd.
Nem kell kommentálnom, a kritikai besorolást nem pozitivista módon ábrázolom, így semmi mellőzés…! senkié, aki netán mégis… nagyon is… és sőt…! Tehát nem sértettségről van szó, méltánytalanságról sem; ahogy egykori egyetemi társam, a mai professzor is hirtelen döbbent rá munkáim „jegyére”, jellegére, felfogásom alkalmasinti mibenlétére, s attól fogva jó darabig igen sokat tett e fölismeréseinek gyakorlati terjesztéséért. Ezzel már túl sokat is mondtam. S olyasmi sem kerül majd elő, hogy kitől „vártam volna” (miért is várhattam volna? mely alapon?) ezt vagy amazt. Mellőzni kérem az olyan megjegyzéseket is, hogy „hé, mit akarnál még? elismert ember vagy, tömérdeket megkaptál, pályád mindegyre nyitva áll, még túl sok is az erőd”, nem, az ilyesmi pontatlanságokhoz vezetne, mindent felhígítana.
Az érzületi besorolás
(Mert hogy tartsunk hát valami sort.)
Megannyiszor odatehetném módosító megengedésként: „alkalmasint”. Netán: „ahogy én látom”. De ez oly magától értetődő, hogy… persze, hogy alkalmasint. Persze, hogy csak ahogy én látom.
Vágjunk bele.
Az embereket manapság az emberi hitellel megélt, de nagy történelmi eseményekhez (kalandokhoz), szerelmekhez, karrierekhez stb. nem kapcsolódó, írói produkciók csak igen kicsiny arányban érdeklik. Hiányolják a tudományos hitelt; az ismeretterjesztő közvetlenséget; és egyáltalán, azt mondják, mi is éltünk meg sok mindent, mi is „témázunk így-úgy”, tehát hiába erősködnék „én”, hogy kérem, nekem a gyerekkorom… az irodalmi pálya megélt nehézségei… a verebek… a koalamedvék és más lények… a játékok, játszások… a lovak és miegymások… Ugyan, hallatszik jelentős erővel (és közönnyel), ezek perifériális dolgok. Mondj valamit, íróm, az igazi nagy dolgokról! Írj úgy, ahogy az igazi írók írnak! Szóba se jön már, és igen kevés kollégámmal tudom átélten megbeszélni ezt, szóba se jön, hogy az írónak esetleg alapvetőbb élményei (átdolgozottabb élményei, szaktudásosan megformáltabb stb. átélései) vannak a világról. Mit tudod te, írókám, mi a világ! És ne gyere azzal, hogy az emberiségnek a verekedésig, a kereskedésig, a dirigálás vágyáig terjed a fantáziája! – Hogyan marad ki így az író „lassan mindenből”? Mert hogy „közfunkciókat betölteni” lenne vágya, oly elenyésző, mint a tatai szénben az urán.
Természetes, hogy a közvélekedés a kritikusokra, esztétákra, irodalomtörténészekre is vonatkozik. Ne menjünk bele (itteni és mai fejlemény), hogyan lesznek közülük sokan a „piacosítás” harcosai, tudorai; nem és nem! megfogadtuk, ilyet nem elemzünk.
Szedjük pontokba, ami elmondható:
1. az író szerencsétlen korban kezdi pályáját, ellenszélben; s hajójának kapitányai, tisztjei sem az ő „kadéti” jellegét támogatják, valamiért nem rokonszenves ő oly nagyon, nem is ügyes, túl sok megtanulhatatlant tud (és ambicionál), túl kevés megtanulhatót;
2. kritikailag, értékelőleg sem kifizetődő vele foglalkozni;
3. konkurenciát jelent így is, irigység tárgya (a közfoglalatú „irigység” szót sem fogjuk sokszor leírni); elvonultan dolgozik, zárt, nem haverol;
4. amikor „nyit”, ilyen szempontból már késő, s ha jól csinálja, tovább kellene élnie nyilvánosság előtti szerepét, ami azonban nem kenyere, „részt kellene vennie”, ami viszont épp azt rontaná el, ami esetleg a legjobb benne, lényében-jegyében;
5. jönnek más korosztályok, jellegek, jobban megfelelnek a hely és a kor közvetlen követelményeinek; könnyen értik őket, ezért dicsérik is, s mert akik dicsérik, magukat is ünneplik ezzel a megértéssel, a spirál folytatódik, fel s feljebb; (lejjebb);
6. írónk hirtelen a periféria felé sodródik. Szándékosan nem folytatom (időben: 1985–88 tájáról), innen kezdem a tényleges eseménytörténetet.
Mindeközben „fantasztikus” dolgok történnek: sok-sok megjelenés; sikeres fellépések, film, díjak; némelyek odaadó elismerése; elegánsan „visszafogott” kis tábor alakul, állítólag szélesebb és nagyobb, mint az író hinné. (Remélhetőleg olyan mély is, mint amilyennek hiszi.) Tömérdek a jó dolog. A jó szó. Ám írónk kesernyésen állapítja meg: a felszínes, „kolosszális-jelzők” dolgában vele irdatlan fukarul bántak. Őt nem volt divat feldicsőíteni.
(Csak legesleggyengébbek kedvéért: mindez nem kizárólagosítás.)
Az eseménytörténet első érzékelt fordulópontja
Jó, na jó, írónknak nem is hiányzott ez a felszínesebbség, ám gyanította, hogy mélyebb dolgok is munkálnak ott, ahol a toll és a szavakat formáló száj „megszalad”; bármilyen nevetséges – egy pillanatig rohanunk csak előre! –, a már 2001 táján elhangzott megjegyzés (egy írótárstól, aki azt mondja: „én mondhatom, mert engem utálnak”, na ja): „Téged nagyon kevesen szeretnek, bár mindenki elismer… még a…” S mond egy réteget becsmérlő szót. Hozzáteszem: és igen kevesen tartják írónkat igazán fontosnak.
Vicc, miért is tartanák? Ki fontos? L. erről a korábban mondottakat. A „fontos” dolgok helyett az emberek szórakozni vágynak, ismereteket vagy „ismereteket” beszerezni, s így tovább.
Mindilyesmivel írónknak nem is volt baja. Hanem 1988 táján jegesen metszett belé a felismerés, a sötét gyanú: nekem itten nem lesz munkám csakhamar… se úgynevezett alkotói, sem megélhetési. (Értsd: saját művek megjelenése – és műfordítás.)
Ez volt az eseménytörténet első fordulópontja. Pont, ezt mondjuk, mert mintha egyetlen tengely körül lehetett volna szép rendesen, jó sikerrel fordítani egyet a dolgon.
Megkerestem egy régi szerkesztőmet, nem is oly „központi” kiadóból, remek összeköttetései révén – meg mert ő maga betegeskedett épp – sok munkához jutottam, különféle „műhelyeknél”, s valahányszor bevittem-elhoztam a lefordított művet, magabiztosság járhatott velem, főleg mert rendesen ki is fizették az elvégzetteket, no persze, a mindenkori magyarországi nyomor-írófizetség arányai szerint, mivel azonban még mindig roppantul teherbíró voltam, sokat tudtam dolgozni, elvoltam rendjén.
(Ez természetesen nem mellékes megjegyzés itt: a honi honoráriumokról. A tragikus az, hogy volt – jól fizető hely – akkoriban is már olyan tiszteletdíj, melyet ma, az árak sok-sok-sok-sokkkkszoros emelkedése, más munkaágazatok többszöri, bár nyomoronc fizetésemelései után, névértékben, azaz forint-összegszerűségben sem halad meg a nekem jutó munka. Gondoljuk meg: 1989… és 2002. A dolgok úgynevezett rákfenéje itt van! Kiszolgáltatottság a kistőkéseknek, a centrális közönynek, együtt. Változik-e ez most majd csak egy keveset is? Mitől, hogyan?)
Igaz, ellenszenvek és – módján! – rokonszenvek ezt az úgynevezett „szabad pályát” erősen befolyásolgatják, egyengetik vagy lehetetlenítik. Semmi hősiesség, ugyanakkor – „ugyanakkor”! –, hogy magam 31 éve vagyok így szabad-mint-a-rab; nincs állásom, nem vagyok elkötelezett, nem vagyok benne az összjátékokban, nem nagyon tudok viszontszívességeket tenni, és a többi. De a 80-as és a 90-es évek fordulóján remekül bírtam egy-egy kiküllebbítést. Ráadásul kísértetiesen hasonlított helyzetem a 60-as és a 70-es évek fordulójában tapasztaltjaimra. („Sic!”) Mert hogy akkor, ismeretesen, az 1968-as első kötetem után 5 év ilyen-olyan szilencium következett („lett elrendelve”), ellenben annyi és – a rossz honoráriumokkal, vagyis az akkor viszonylag még nagyon is jól elviselhető díjazásokkal – olyan tűrhetően jövedelmező munkám volt, hogy… de ezt hagyjuk. Nem szólva arról, hogy az öt évre „ideológiailag elfektetett” könyvem szerződés szerinti honoráriumát – sziszegések közepette – kifizették, mert kifizettettem!!! Ma próbálna bárki ilyet, 2000–2002-ben. Még annak is örülni kell néha, hogy a megjelent könyvért pénzt kap „írónk”.
A 80-as és a 90-es évek fordulóján tehát helyzetem annyiban volt ama régiekhez hasonló, hogy saját könyveim, egy-két fő-fő kiadó megszűnte, átalakulta után nem nagyon jelentek meg, azaz csak egészen vékonyak, s magam is jócskán „átmeneti állapotban” voltam. Merre, hogyan, s nem politikaiakban értem ezt. Máig halálosan komolyan veszem az úgynevezett műhelykérdéseket, ezen – elárulhatom – mit sem változtat, hogy sokat publikál-e a magamfajta ember, netán keveset. De műfordítás így a 90-es évek derekáig rendesen volt, akadt, csak hát…
Csak hát nem annyira a magam ízlése szerinti dolgok voltak ezek. S akkor enyhén fejeztem ki magam. És zűrzavaros is lett „a helyzet” annyiban, hogy bizonyos kiadók éltek a „10% kihagyható!” jogával („Rövidítsd le, Fordítókám!” volt a jelszó), ellenben más kiadók nem így gondolkodtak, és kínos „repülés” következett, ha rossz helyen kopogtattam lerövidítéseimmel… illetve ha mások fordításait kontrollszerkesztve a szöveghűséget kértem számon egy milliméterig! Itt már hullámvasutazások kezdődtek. Ráadásul elszaporodtak a nagyon-nagyon kereskedelmies „műhelyek”, s meghajtották az embert, mint a ludat, és legalább két biztos munkaadóm veszett el „azon”, hogy – urambocsá – utazásomra nem vittem magammal épp írógépet, papírt, fordítandót, s késésbe kerültem. Itt jegyzem meg, hogy egészen 1997 végéig mindig vittem a gépet, papírt, fordítandót, sokszor a földön ülve, az ágyon, a lehangolóan vacak londoni vagy párizsi hotelszobákban is fordítottam, utazásaim költségeit ekképp fillérre megkerestem nyomban. S nem ment a dolog a színvonal rovására. Azaz…
Azaz ki tudja, mi ment minek a rovására. Az utazások felhőtlenségének, felszabadultságának rovására ment ez maga? Emlékszem viszont, milyen fontos volt, hogy egy klasszikus keleti költőt fordítgattam Londonban 1995-ben, éjjelente, nappal kidolgoztam, ceruzavázlatként mintegy, azt a 8-10 (!!!) sort, melyet ebből a rettenetes nehézségű formában dolgozó költőből ép ésszel akár itthon is fordítani lehetett volna, majd piros gyertya fényénél – vittem magammal a pilácsot! –, stílszerűen tisztáztam, szintén grafittal, a dolgokat, és akkor kezdtem ezeket a grafitos madarakat rajzolni; a rosttollas madarakat Düsseldorfban. S mondja most valaki: úriember vagy, az áldóját, megdicsérted a gazfickót, akitől a munkát kaptad – s aki nem tudta kiadatni, megdicsérőm adott ki szép kötetet a négysoros klasszikumokból pár éve aztán –, s aki, így e stabil kiadóm, nem a te fordításaidat tette be most az antológiájába, hanem másnak, kiszorító, megbízást adott. No de már a 2000-es években járunk, és ezek a személyi kérdések: tombolnak. Ma a magamfajta ember, rendszer ide, rendszer oda, ily „téren” biztonsággal semmire sem számíthat.
Egy pont keresése
E pontig érve, „írókám” és „jómagam” nyilván-hogy-egy-azon szerepében, legyen, az embernek (ép ésszel) kétségei támadnak: folytassa-e ezt a mindenképp reménytelen és tudománytalan beszámolósdit (itt). Nem azért, mert ferdén nézhet rám utána a kakas vagy a tyúk, s aligha írok provokatívan, tehát megtorlástól sem kell túlságosan félnem, valamint attól se, hogy bárhol „elrontom helyzetemet” hiszen, ismétlem, senkiket kiírni nem fogok, s még csak magamból se kiírni akarom (nem is tudnám) ezt az egészet. Hiszen ez az én életem volt! Folytassuk hát ezt az én életemet. (És helyzetem: NINCS!)
Már 1994–95 táján szaporodtak – szerény pályámon is – az olyan kiadók s vállalkozások, ahol egy-egy ígéretes sorozatot hirtelen abbahagynak, rendszerint azoknak a kedves, tollamhoz illő (bocsánat, írógépemhez pászoló) műveknek sorát, melyek boldog kiáltásra késztettek: „Ó, istenem, hát ez az… jaj, de jól érzem magam” (munka közben). Persze, most már mindent rosszul fizettek meg (a könyv mind jobb üzlet lett, a „nehézségek” meg fokozódtak… ó, de bonyolult, bele se megyek), de a szép kis munkáknak az ember örült. Megtörtént azonban, hogy még ki is fizették… de ki már nem adták. (Más kiadó kezdett ugyanily vállalkozásba, erősebb kutya… s más munkatársakkal. Vagy az ég tudja. Régi vállalkozásom – megbízóm – tajtékpipák készíttetésébe fogott… csak viccelek, de majdnem!… földrajzzal óhajgott foglalkozni, én nem tudom…) Képtelen melóknak kellett megörülnöm. De ez volt: sebaj! Mert 1994–95-re szépen megindult saját könyveim kiadása, s mennyire! És úgy éreztem, valóban újabb kis korszak lódul nálam (a magam szempontjából, meg egyébként is). Tehát volt tennivalóm bőven.
Ekkor következett be, 1992-től, s tartott lelkesedéssel 1997-ig (bár utána még néhány évig kénytelen voltam húzni-nyúzni), a manapság oly divatos, sokak szerint „életfontos” fellépések sorozata, s ezt a szereplésemet sokan állítólag szerették. Én ma borzadva gondolok vissza az egészre (egy könyvdedikálásra se megyek el már! ha nem, hát nem, az ilyesmit az ember „bensője” vezérli, hogy?), ám azt hiszem, jól-rosszul helytálltam, többnyire inkább jól. Ebben a nem nekem való szerepben. Ismétlem: magány-fajta vagyok, császkáló-bolyongó, csavargó inkább, nem színpadi önprodukáló. Amivel nem az irodalmi szereplések műfaját akarom lebecsülni. Sőt. Hosszú téma.
Tehát tarkaságos (is) volt az életem, de leghőbb vágyam a fordítás (a szabadságban mégis a „fix”) maradt. Ismétlem, borzadályos nehézségű, megint csak nem nekem való műveket kellett magyarítanom. És akkor, úgy 1997-re, itt is be-dögleni látszott minden.
Új nemzedék jött fel… volt, ahol rám is untak… stílusom kifogásolták… tucatnyi ok akadhatott. Közelgett 60. születésnapom (na és, mondom, ha közelgett!), és váratlanul kezdtek különféle helyekről megkeresni. Eminnét kis irodalmi tanulmánykönyvekkel (ráadásul messze jobbik nyelvemből, németből), ott meg valami régi versfordításomat akarták egy könyvben újra kiadni, hát azonnal bejeleztem: önálló műveket is fordítanék. Aztán két egészen kiemelkedő sikerű sorozat elkezdésében is részt vehettem… pardon, Európában egészen kiemelkedő két szerzőnőről van szó… és így tovább. Egyszerűen az volt az összkép, hogy nekem, szerény igényeim szerint, nem lesz semmi gondom. Ezek nem milliós igények voltak, ma meg aztán végképp nem lehetnek azok, „azzaim”, ahogy Ottlik furán írja. Sajnos, nem.
Könyveim is „futottak” párhuzamosan több kiadónál. Na és, ha többnél? A gyerekirodalomból teljesen ki is szorultam ráadásul, s még más egyebekből is, de így is volt: az esszé, a vers, urambocsá a regény, a vegyes kötet (rádiójáték, novella; sosem adtam fel a „fikcióírás”, a kitalációs irodalom vágyát, bár zsenije nem vagyok, ennek ellenére megmásztam így pár jelesebb „európai” hegyfalat; nem mondok le eleve „a történet”-ről!). Sokan vagyunk így: többműfajúságban leledzünk. Ez ugyanúgy jegye a művészeti munkának, mint a… mit tudom én, más vízjelek, jellegek.
„Rettenetes fordulatok” következtek azonban. 2000 táján. Már bőven mindenféle elismerés után. (Nem díjakra gondolok. De például épp a minap mondtam egy fiatal írótárs-kritikusomnak: miért nem mered jobban megnyomni a tollat, ha dolgaimról írsz? Vagy nem tetszenek mégse annyira? Akkor meg? Igazságtalan is volt a kérdés, mert sokan meg miért nem írnak szegény mindenféléimről egyáltalán? Nem vagyok tagja köröknek, persze, és… fiatal barátom azt mondta: „Én magam képtelen volnék megváltoztatni a kánont.” Tehát kánon van, igenis van kánon, is erről esett szó itt bevezetőben. Ez ma is ilyen.)
Végérvényben „elég-sokat-publikálsz-te” megcímkézettségű, nem ugronc írónk itt iszonyatosan nehéz és kényes kérdésekről szól. Ő maga – ok nélkül! – csaknem elhányta magát, mikor a 70-es, 80-as években valakik „megkérték”, esszézne róluk. Manapság ez teljesen természetes. Szűk rezervátumba van beszorítva a valódi, ismétlem, az írói, nem tévészereplői stb. irodalom, s kell tennünk egymásért. Ám azt nem tolerálhatom, ha akkor valaki „óvatoskodik”. Mondja ki a véleményét! Vagy ne kritikát írjon, hanem esszét. Jó, ez teljességgel jelentéktelen, csak épp jellemző dolog.
Fiatal, nagyon tehetséges barátomnak azt mondtam még: „Bár hát…” hagyd el, na. A 90-es évek derekán, meg kicsivel utána is még, az egyik messze legkiválóbb magyar tudós-esszéista irdatlan nagy szavakat írt le pár dolgomról, rólam. (Ahogy igen sokakról nagyon is szokás, és azt mondom, helyes, tegyék! Aztán vagy úgy van, vagy sem.) Mi lett a rólam („írónkról”) ekképp ejtett és kifejtett szavak eredménye? Semmi. (Vagy megmosolygás, legyintés.) Ám hagyjuk a lényegtelen panaszokat, ne alacsonyodjunk. (Honunk némethoni szereplése, kihagyásom etc.)
Sorra elfogytak kiadóim. (Mára.) Van, ahonnét kitették a szűröm (kinek az érdeke volt? csak a piacosítani-nem-akarás hozta ezt így?), van, ahonnét én jöttem el, mert…
Mert nem bíztam. Féltem valamelyest, több kiadó mérvadó „embere” is ellene van túlságosan bőnek ítélt spektrumomnak. Az egyik európai sikerű sorozat fordítását, mondhatni, „rablómesével”, elvették tőlem, a másik sorozatot a kiadó bedöglesztette. A kis irodalmi könyvek, melyek körül örökös anyagi harcokat is kellett vívni, elapadtak, s meg is értem azt a kiadót, a maga szempontjából messze hasznosabb vállalkozásokat erőltet, nem sikertelenül. És így tovább, és így tovább. Fantasztikus ígérgetések hangzanak el… például: „Évente egy új könyv tőled, nálunk, és egy régi könyv újrakiadása.” Aztán térül-fordul egy kis idő, így, és már az az ember sincs ott. Aki a helyén van, önmaga írói munkásságának hihetetlen sikeres és patronált, minden oldalról patronált művelője, s hosszú ideig könyvemet se olvasta el. Másutt dúsgazdag hely képes kacatolni aprólékos vitakérdéseken. Amott meg…
Aztán ahogy az egyik helyről a másikra kerülsz, jönnek az újabb bizonytalanságok. Ami engem illet, kezdem megbánni lassan, hogy belegörcsöltem ebbe a vágyba: én még ezt a négy kis prózakötetemet, ezt a négy, egymástól merőben eltérő jellegű munkát szeretném kiadatni, 65-66 éves koromig (főleg a második: szép szám), most 63-64 vagyok, nem leheletlen… Lehetetlen is lehet akár, sőt! Semmi reményem, hogy simán, hogy teljesen… khm, khm… rendes rendjük szerint fognak menni a dolgok. Adja az ég, hogy csalódjam.
Még a kánonról annyit: fene tudja azt a kánont. Ma is akad, aki megnyomja a tollat, aztán mit ér? Valamit azért csak mégis. Ma is akad, aki feltétlenül „favorizál”. De hát félig a felszín alatt csaknem nyilvánvalóan – kifogásolgatják is érte. Ez a nagy helyzet. (Lásd régi mondásom: „Kis helyzetünkbe / hogy férne a Nagy Helyzet. / Ez a nagy helyzet.”)
Maradt két teljesen biztos (kis) helyem, írónak, és ez nem csekélység. De hát ritkás, speciális kiadványokra az egyik. A másik általánosabban látszik stabilnak. Csak: az elkötetlen szálak (hozzám visszakerült könyvek; szent ígéret ellenére is még sok viszály lehetőségét rejtő kiadói kapcsolat etc.) – nem hagynak nyugtot írónknak.
Nem helyezkedhetsz arra az „álláspontra”, hogy fordítasz, aztán kész. Fütyülsz a világnak dolgára. Azok a helyek, ahová én fordítok, meg ahová a legtöbben fordítunk, eleve így kezdik: „Ugye, mi nagyon keveset fizetünk?” Nagyon, de… szomorú, a stabilitás is sokat ér. Vagy: „Pontosan, becsülettel küldjük a honoráriumot, de tudnia kell, keveset…” Háromhavi munkából így egy hónapig alig lehet (szerény igényekkel) megélni.
Hol vannak ma már az utazások, könyvvásárlások stb. Nem menti az ügyet, hogy a belső vágy is elhalt. (Nyilván ökonomikusan.)
A kedv, hol elvész, hol megjön. Nem beszéltem közben annyi mindenről – Szinte semmi reklámja nem volt: kötetnyi Arany–Benedek Elek népmesét fordítottam németre. S épp londoni filmezés közepette, lójáték mellett. Ah, a lójáték. Itthon erről semmit!
Tehát csak semmi klopp-klopp szívdobogás (Ottlik), semmi sorolás. Igen, és korántsem mentségemül jelzem azt, hogy ez nem afféle „kész a leltár”. S barátaim közelijeim (jól írom ezt?) a fejemre olvassák: hát erről miért nem szóltál, meg amarról… hogy hol van, te marha, az esszéid válogatása, mit írsz örökké újakat, így holtig nem lesz meg, hogy… Miért nem jársz utána, hogy ezt és ezt a sárguló kéziratodat (szó szerint sárgul!) kiadasd? Hol járjak utána? Mikor régi munkáimat sorozatocskában megjelentető kiadóm egy adott szent pillanatban még annak is megörült, hogy „kegyesen” megnyugtattam, hagyjon ki egy évet, ha sokallja, ha nincs pénze (nem honoráriumról volt szó!), aztán majd meglátjuk. Mondom, örült.
S ennek se vége, se hossza. Annyit muszáj még mondanom, hogy az ígéretes helyek se ígéretes helyek igazán (az én ostoba esetemben!), a gyakorlati „lebonyolódás” enyhén szólva az idegbajt hozza az emberre. A lelki rángást. Az esély, a kilátás szinte rosszabb, mint hiánya. A „helyek” irdatlan hallgatásba burkolóznak. Számomra – és sokunknak, gondolom – már nem alpinizmus az irodalom, nem a hegyfalak megmászása, nemes értelmű teljesítmény, hanem a hallgatás-hegyek, furcsaság-hegyek, nem akarok minősítőbb szót, de szinte minden jó – ide, az ilyen rejtély-hegyek messze elkerülése.
Vagy hogy áztatjuk lábunkat a közeli patakban. A kert művelése? Hol van az már! (Voltaire.)
Befejezésül annyit kell még mondanom: kiküllebbítő, engem-visszahívó, csalfa, ködképes, mégis-igyekvő (mind külön műhelyek jelzője), tényleg-korrekt-derekas, már-már szívbélies stb. kiadóimat mind jól megértem, a megfelelő helyen tartom szívemben. Eszemben. Eszementségemben. Van azonban egy… Egy… (Bár minden reáliákba porlik!) Itt, ennél az egynél jó pár könyvem jelent meg. A teljes szabadság szellemében. Itt olyan fura kis összesítés is napvilágot láthatott úgynevezett munkálkodásomról, melyet más kiadó szerződés után is visszadobott (nem nekem, hanem lelkes barátaimnak, akiktől persze sosem kértem ekkora munkálkodást). Itt, ennél a kiadónál, sok minden volt. Csupa szép dolog. A kapcsolat ma is él, jó, „csak” folyóirathasábon, egy-egy levél erejéig. Ennél a kiadómnál teljességgel megértem, hogy az én-nem-tudom-hányadik (hatodik-hetedik) kis könyvem megjelentetése leheletlen lenne már. Ők is a mai körülmények közt élnek, és vannak fontos emberek, akiknek szintén meg kell jelenniök. Megszakadt könyves-kapcsolataim közül ez a kiadó az egyik, melyre már-már könnyes mosollyal, meghatottan gondolok, így és csak így. S más helyekkel is vannak szép rész-élményeim, de a megszűnt kapcsolatok egyikről sem mondhatom különben, hogy ne lennének nyomukban – jó, behegedt! – sebek, jócskán sebek. Legyenek! Csak a belső nyugalom számít, ha biztosítani tudod hozzá minimális, ismétlem, minimális meglétedet.
2002. júniusában
Már időtlen toldalék. De…
„Hol élsz te?” – mondom egy készülő (??) könyvem címével.
Amiért mindezt papírra vetettem, a magam legszebb gépelési sebességével (salingeri mondás, Buddyé, mondjuk), hát ezért: mostanra, a 2002-es könyvfordulatokkal (a magaméira gondolok csupán) az egésznek teljesen és köztörvényesen a (lelki) betege lettem. Ami ígérkezik, amit ígérgetnek: nem hiszem. (Leszámítva a két említett helyet; reméljük! Talán leszámíthatva.) Nem hiszem, hogy meglesz, amit szeretnék. Őrület, hogy miért nem lehet meg? Miért ne lehetne meg? Miért alakult így (mondom, a magam csekély dolga)?
Része az egésznek. („Pluszban” is érzek, persze, összetartozást.)
De az egész – mi? Betege lenem a némaságok hegyeinek, az oly késsel vághatóságig érezhető tahinálásoknak, füllentgetéseknek, a kötekedéseknek, a kafkai Kastély-légköröknek… a másságnak. Sok világban voltam magam már „más”. De most, 1988-tól egyre fokozódva (nem a politikára értem, fájó!), ez valami másság.
Vagy csak a magamfajta író mindenkori helyzetébe kerülünk vissza, magamfajta írók? Jó, és ó, kik mindenkik, tudom, szeretnek.
Nekem akkor is volt pár szűken jó évtizedem. Óriási dolog. És másrészt: 1989-től, de főleg 1993–94-től kezdve sokkal több munkám jelent meg, sokkal tarkaságosabb összképpel, mint ama két „jó” évtizedemben. (Ismétlem, mely két évtized, meg előtte közel három, ember-élésileg elfogadhatatlan évtized volt, na persze, világos…)
Ha ezt mind összevesszük, panaszkodtam? Ahogy egy kiadóm feddett… Nem, csak a magam alkatával így, ahogy ez a könyv-dolog most van, nem lehet élni. Vegye bárki erőm jelének, hogy ezt akkor leírtam. Vagy betegedjem bele ám még jobban, vagy… jöjjön megint valami szerencsés kis fordulat… És ha az utolsó.
Nem utolsó viszont az a kis történet – és az ismert, az általam ismert efféle kétes ügyekből is sokat sorolhatnék, de mi mindenről nem tud az ember „a háta mögül”! –, amelyben elébb így-úgy alapon, ám elsősorban a nekilóduló műfordítócsoportocska igyekvéséből, mindenféle „botrányos” hibát mutattak ki egy neves angol szerző magyarításában (munkámban), jó… Furcsa, hogy neves hetilap „hozta”. Ám utána, s hogy közben kiadóm mindenben megvédett, utána milliméterre „lehasonlítottuk” (pardon) a szövegeket, más nyelvből is ellenőriztem (angol textus „forgott fenn”, volt forgatandó le), s nem lehetett mit mondani. Még jó barátom se dicsérte meg viszont a fordításomat. Aztán a harmadik kötet, novellák, mesék – ez jött ugyanettől a nagyon neves angoltól, s módom volt rá, hogy az engedékeny, nemes szívű kiadó jóvoltából a „háttérből” előlépett, ifjonti, nem is oly ifjonti műfordítói kiscsoport munkáját az optimummal összehasonlítsam. Optimumot egyikünk sem gyárt, de hát egyetemi műfordítói szemináriumunkról, 1957–62, kénytelen lett volna megannyi mesefordító, novellafordító komoly tanulságokkal hazamenni. Ennyit a belharcokról. S mi történt? A csoportocska elérte, hogy a neves angol szerző, ügynöke révén, „az ő” kiadójukhoz szerződjék. És ott érnek körbe a dolgok, hogy igen tehetséges stb. fiatal kollégám végső soron sokkal közelebb áll e csoportocskákhoz, mint hozzám.
Írhatnám: „Folyt, köv.” Nem fog köv. Legközelebb, és másutt, más, kevésbé „alacsony röptű” bánatokról írok majd.
Bánatokról? De hiszen vidám vagyok én! Gondolkoztam, ma salátát, krumplit és olcsó, 250,- forint/kilós spárgát vásárolva (mi szeretjük, ha bárki kérdi, hogyan kell ezt enni: „Csak tölteni nem lehet!”), mondom, gondolkoztam. Ezen a dolgozaton. Hát jó. Három hónapig dolgozni a fordításon, élni lehet belőle… megengedem egy egész és egy harmad hónapig. Többet, mást az egészből, amit írtam itt, nem engedek. És még igyekeztem a leginkább… hogy így mondjam, „lezser úriember” lenni.
Olcsón: pont.
És „pont”, mert ezt a baromságot is hozzá kellett írnom, álljon itt inkább a nagyszerű, régi örmény költő, Iszahakján verssora, nekem Rilke-sorokhoz mérhető kedvencem:
„…ily szomorúan végzünk megint egy dalt”.
De hát ki végez bármit? Nem a vég ez. De hát kezdeteimben én már ugyanígy nem hihetek. De hát…
Az erre elhivatottaknak kellene, az írás javára, kezdeményezniök.
Valóján viszont… (Szakmám nevében kiáltok némán is segítésért?) Ó, én. Ám itt jön a Kosztolányinál megállapított Ottlik-féle boldogságteória. Szép Ernő szerint „azt mondták, boldogság”, vagy ilyeshogy, s ő úgy gondolta, „az nincsen”. Az isten kivételt tesz majd vele, s az élet mézes-bilincsen lesz majd tréfarabság. Az egyik legkiismerhetetlenebb magyar (leírt-)szó. (A „legkiismerhetetlenebb” sem kutya.) Tehát ha volna boldogság, lehet, hogy…
…valóján viszont én már semmit tenni sem akarnék. Vagyis mind emez elmondottak tárgytalanok. Járjatok, ti, békével – vagy békétlenül; úgy fogtok járni –, s én hadd ülhessek, mint Szép Ernőnél, a végtelen semmiségen, netán semmisségen merengve a Nagy Víz partján.
Csak hol az a Nagy Víz?
Országom érte! Ami – hála az égnek – nincsen. S az országolni-vágyókból, hatalmakból és dicsőségekből, az írónak mindig elege volt.
Születésétől kapott védőoltás: ez, azért, így, az egész, mégis, haszonszemponton túl, megérte.
Azzal, hogy mi minden (Erdély Miklóssal szólva) „gond és baj” volt, valóján csak azt akartam elmondani, megvolt.
S talán csak (állataim és „lényeim” iránti szeretessél) a kényelmetlenség volt valódi, csak – ismét Erdély Miklóssal – a kényelmetlenség, az volt valódi. Ami nem baj addig, míg lábon hordja az ember.
Elnézést, hogy nevek – Szép Ernő, Buddy etc., mégis előjöttek. S még egy nevet ide: jaj lenne az nekem, ha K. Mitya ezután nem mondhatná: „Hogyan ír a Tandori? Úgy, hogy megvan.” (Nem szó szerinti, nem jogdíjas idézet, hogy posztm. legyek.)
És vigyázat: itt a mindenfajta honoráltságról, a jólneveltségről, emberiességről beszéltünk (tisztelet a szép számú kivételnek).
A rémálom fogalmának vadabb változata…
…némelyek számára nyilvánvalóan ez: „valaki visszapofázik”. Csakhogy 1988–89 óta épp az van (legalább jól): nincs a Nagy Központ, amelynek (amellyel szemben etc.). Atomizáltabbság van, a Rosszaknak az ő maradványival, a Jóknak lassú jöttivel (csak). Dolgozatom monokrómja: nem beszélhettem „egyfelől-másfelől” (a régi séma; még így is eléggé náthás a szöveg itt-ott; beidegzések). A rémálom fogalmának vadabb változata tehát az, ha valaki – itt: szerző – nem azt mondja, hogy „köszönöm, kezicsókolom”, vagy „jaj, persze, nehéz az egész”, netán „ó, hát kigyelmeteknek aztán a legnehezebb”, főleg: „örülök, hogy szépen vagyok”.
Nem, nem, mikor „egy helyről” emez írást visszapasszolták, aznap valami különös „Kifelé Mivelünk!” lelki táblával igazoltam ezt. Másról, azt mondtam, csak úgy mesélgetve: „Ó, hát persze, a magunk életének nagy-nagy eseményei nagyon fontosak is nekünk, de csak nekünk. Mert egy-egy anekdota-erőn túl ugyan kit érdekel, miféle elismeréseket kapunk pl. egy adott hely addig bámult törzsvendégétől, mikor azt mondja, na, drága mesterem, valami tipp (információ; lovakról van szó), hm? ezt mondja, és röstellkedve vonogatjuk vállunk. Stb.” Nem, nem, kifelé mivelünk, akik kiadók dolgához bármit hozzászólni merünk. A műhelyek mindig a legtökéletesebbek… de ezt is mondtam már. Meg hogy kinek-kinek a maga élete… rettentő fontos. Igen ám, de (Egy Salinger) akkor ebbe nem fér a Másik? Szóval, mint a kora délutáni, hajdani londoni fogadóirodán (nem járok rég! de tanulni, azt lehetett, magunkról is, sokat!), az a sötét arcú Nagymester végül „engem”, a szakadt jöttmentet kérdezett volna információ végett: nem lehetne ezt a dolgozatot is így venni? Én eztetet tudtam elmondani, vegyük így, és recsegtessük meg a régi-értekezlettermi bútorok némelyikét alattunk; vannak ám azok még.
De hogy az író helyzete a könyvkiadási vadkapcsiban mikor lesz valamilyenebb, erre a közeljövőtől is várnánk talán a választ.
A helynek, mely ezt az írást visszaadta, ennyit mondtam: az lehet, hogy egy lóirodán az én szegény nem-is-oly-mellé beszéléseimet nem vennék lelkemből lelkedzett információnak, meg az is elképzelhető, hogy Bolcsfalván a helyi érdeklődő elküldené a lapot is meg a TD-t is a fenébe, egy szót sem értvén, meg hogy „ez beszél?”-t kiáltana, a helynek, melyet én nagyon megértek… ám hagyjuk.
Arról lenne szó, hogy kettőt-hármat rántani kellene az írói lét „fazonján”, mivel azonban ennek sikerében reménykedni nehéz, majdnem illetlenségnek érződik, hogy efféle irodalmi kérdésekről beszéljünk, csak hát mit tegyen, akinek „egész élete az irodalom volt”. Hallom: na, aztán ez ne kezdje…! s így az irodalom kérdése visszagyürmölődik-morzsolódik az életbe. A jó büdös életbe. És ez az abszolút relatív monokróm.
- Kultúra [6]