Márton László

Nyomtatóbarát változat

A gyanakvó szívről azt mondja a Prédikátor könyve, hogy színültig telve bolondsággal, ám ugyanez a szentírásbeli könyv azt is mondja, hogy körültekintés a fejedelmek legfőbb támasza. Kérdés azonban, hogy körültekintőnek és gyanakvónak lenni rokon értelmű dolgok-e. A gyanakvó pillantás éppenséggel nem körültekintő, nem gyönyörködik hiábavalóságokban, és nem észlel tágabb összefüggéseket, mert azok elaltatnák a gyanakvást. Ő csak egy dologra figyel, a gyanakvás mindenkori tárgyára, amelyet a látómező kellős közepére szögezve, puszta nézéssel egyetlen tulajdonságra csupaszít. Auersperg lelki nagyságáról tanúskodik, hogy nemcsak gyanakodott, hanem hébe-hóba körültekintő is volt; mielőtt pedig megmártotta volna tollát, haszontalan végével odasúrolt a falhoz, végigsepert a repedések mentén. Potyogtak a hangyák: bár a kurucokat is így seperhetné el a Gondviselés gyarló, de kötelességtudó katonájaként!

A szatmári erődítmény történetünk előtt öt évvel, Várad visszafoglalásakor megszűnt végvárnak lenni. Jelentősége számottevően csökkent, és várható volt, hogy rövidesen végképp elenyészik. Csakhogy történetünk idején senki sem tudhatta, mi a rövid és mi a hosszú; Magyarország már több mint kétszáz esztendeje az időlegesség állapotában élt. Ahogy a zsidók már több mint kétezer éve hiszik és tudják, hogy a következő pillanatban eljön a Messiás, és még akárhány száz vagy ezer évig várat magára, az csupán a következő előtti egyetlen pillanat: úgy mi magunk is abban reménykedtünk emberöltőkön át, hogy a következő pillanatban helyreáll az ország, összeforrnak szétszaggatott részei, mi pedig ott folytathatjuk életünket, ahol abbahagytuk Mátyás király halálakor. Auersperg nem vált annyira magyarrá, hogy átragadjon rá ez a remény, ám azt világosan látta, hogy életének utolsó állomáshelyén szolgál, s ennek megfelelően igyekezett megbecsülni a valóságos vagy vélt ellenséget; azt a keveset, aki maradt még.

Mert ha majd leperegnek a szolgálat évei, mitévő legyen az ellenségtől és a mieinktől egyaránt megfosztott világban, ahol senkinek sem kell engedelmeskednie, de nem is parancsol senkinek.

Károlyi Sándor felől azt az értesülést nyerte legutóbb, hogy a nagyságos vitézlő főispán úr összeveszett a bátyjával. Állítólag egy részeg parasztot felöltöztetett nagyúrnak, és elhitette vele, hogy ő a bátyja, Károlyi István, aki nemrég szabadult Szmirnából, török hadifogságból. Vagy talán fordítva: kiszabadította bátyját, Károlyi Istvánt a fogságból, és az úgy nézett ki, mint egy részeg paraszt, úgy is viselkedett. Bárhogyan történt is, annyi bizonyos, hogy Pista megharagudott Sándorra. Oly nagyon, hogy most, amikor gyónni és áldozni készül Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére, nem óhajt a család házikáplánjától, egy Zsámbár nevű idős jezsuitától részesülni a szentségben, hanem keresztényhez illő alázattal idejön Szatmárra a minoritákhoz (akik egyébként a katonákat és a pápista vallású rabokat gyóntatják, szükség esetén pecsétes igazolást is adnak róla); Auerspergnek pedig azt súgták ösztönei, hogy ez a körülmény még hasznára válhat.

Már csak azért is, mert az említett oktalan tréfa a részeg paraszttal, mint a hernyó, máris rágni kezdi a nagyságos vitézlő főispán úr becsületének sárgult leveleit.

A másik emberrel szemben feltámadó undor és gyűlölet (egy bizonyos mértéken túl) hatékonyabban cáfolja annak valóságos kilétét, mint azt a szeretet igazolni, vagy akár megerősíteni képes. Auersperg semmi sajnálatot nem érzett, ám a káröröm csíráit is, mihelyt szívében rájuk bukkant, megvetéssel tiporta el. Csak a származása volt alantas (mint annyi más, csapatszolgálatban vénülő katonatisztnek), lelkülete nem. Meg volt győződve róla, hogy egy család, hát még egy nagyúri család becsületének védelme legalább annyira előmozdítja a kényszerűség általános kiterjeszkedését, mint a becsületet megsemmisítő gyanú.

Bár úgy vélekedett, hogy a magyarok mind egyformák, amennyiben egytől egyig megbízhatatlanok, a főispán úr fivérében, Károlyi Pistában egy kicsit mégiscsak hajlandó lett volna megbízni. Majd ha idejön Szatmárra, meglátjuk, mennyire tudunk szót érteni vele; és amennyiben később tőle, Auerspergtől kérne katonai segítséget hatalmaskodó öccse, Sándor ellen, ezt ő, bizonyos feltételekkel, meg is adná Pistának. S még róla mondja bárki, hogy nem törekszik jó kapcsolatokra szomszédaival?

Egyéb gondjai közepette, amelyekről mindjárt ejtünk néhány szót, várta Károlyi István látogatását. Nem türelmetlenkedett. A környék jó ismerője lévén, tudta, hogy ilyenkor, tél vége felé Nagykárolyból Szatmárra menet napokba telik, míg a sok csermelyen és pocsolyán átvergődik az ember.

A télről maradt hó leghamarabb a nyírségi homokbuckákon kezdett olvadni, kivetkőzik a hóból a szikes föld. Egy-két nap alatt minden árok és barázda megtelik vízzel, míg aztán se árok, se barázda nincs többé, csak a víztükör mindenfelé. A lápvidék peremén Csanálostól Mátészalkáig mindent víz borít. Kaszálók, szántóföldek víz alatt vannak. Közben a Kraszna is magához tér, nekigyürkőzik a szilágysági dombok között. Előrehömpölyögtetné friss víztömegét az ecsedi várig, vagy akár Olcsváig is, ha tudná; de mire a kismajtényi összefolyásig eljut, a saját medrében előtte felgyülemlett nyírségi hólé útjába áll, és nem ereszti tovább. Megszelídül szilaj nekirugaszkodása: addig is, amíg szabaddá nem válik az út, szétterül a mélyebben fekvő részeken, Domahida és Bagos között.

Ezalatt a Kraszna vizéhez csatlakozott az Ér, a Homoród és a Balkány, s délről borítani kezdik a lápot lassú folyással észak felé. Ekkor azonban színre lép a Szamos. Jobb kéz felé nem tántoroghat messzire, mert beleütközik a part menti magaslatokba, de a bal partján Szatmártól kezdve, akár egy részeg katona, azt a sok habot és kortyot, ami háborog benne, mindet belezúdítja az Ecsedi-láp medencéjébe. Eleinte a vetési tarvágáson, visszafelé törve keres lefutó utat, később Csengernél nyomul hosszan, saját mederbeli mivoltával párhuzamosan előre. Valamelyik réges-rég elhagyott folyását keresi fel, sok ezer évvel ezelőtti boldog emlékek színhelyére igyekszik.

Csakhogy emitt a Nyírség felől csörgedező víz, amott a Kraszna már megelőzte.

Így hát a Szamos, mint a többiek, szintén ráterül a tájra, és tengerré szélesedik. Sárga, zavaros áradata jó ideig nem tud egyesülni a Kraszna fekete vizével.

Ám végül, az utolsó pillanatban a Kraszna mégiscsak beadja a derekát, így tehát Fülpösdaróctól egészen Olcsváig, ahol a Tisza úgyis elnyeli mindnyájukat, összeölelkezve zúdulnak tovább, sárgának feketén, feketének sárgán.

Auersperg ezredes tehát, egyéb intéznivalói mellett, szépen, türelmesen várt. Sok a víz, nagy a víz, ám előbb-utóbb a legnagyobb vízen is átvergődik az ő embere. Előre örült neki. Csakugyan, híre jött: báró Károlyi István, a főispán úr apáról-anyáról való bátyja (ahogy Auersperg nyelvén hangzott, „idősebbik fivére”) Nagykároly felől közeledik. Ennek még inkább örült.

Annak már jóval kevésbé örült, hogy a nagyságos vitézlő fivér nem jött át a hídon, hanem a külsővárosban, ahogy történetünk idején hívták, a Hóstáton szállt meg, az Orsolya fogadóban, félkézkalmárok és tőzsérek, csupa rossz hírű személy között. Pedig valamikor nem is nagyon régen, talán csak százötven évvel történetünk előtt, jó hírnek örvendett az itteni ház, ugyanis apácazárda állt a későbbi fogadó helyén, amelyet az utolsó apácáról neveztek el Orsolyának. Százötven évvel történetünk után Hám János püspök ugyanezen a helyen ismét zárdát építtet majd, amelyet az egyik növendék, egy szegény árva leány, akiből később híres írónő lesz, utolsó regényében hangyabolyhoz fog hasonlítani. Ám ez Auersperg ezredest, aki dühében a repedésekből kihulló hangyákra tipor, akkor sem derítené jobb kedvre, ha egy jósnő vagy a penészleki halottlátó asszony megjövendölhetné neki.

(Ahogyan Kaffka Margitot sem vigasztalta Auersperg elhomályosult emléke.)

Mit keres egy nagyúr, egy magyar mágnás, aki gyónni jött, holmi kapcatolvajok és kurvák gyülekezőhelyén? Mintha nem állna a belsővárosban tisztességes úri vendégfogadó, ahová bármelyik főrendű személy kényelmesen elkvártélyozhatja magát, közel a minoritákhoz! De még a minorita rendházban is, ahol mindennap meghúzza magát egy-két kegyes életű csodabogár (őket Auersperg szinte sohasem látta szemtől szembe: kényszer nélkül zajló, barátságos kihallgatásuk az inspekciós tiszt feladata volt), még ott is mily szívesen látnák báró Károlyi Pistát! Megtiszteltetés volna rájuk nézve a nagyúri testvér.

Arról már nem is beszélve, hogy ő, Auersperg ezredes az erődítmény legszebb vendégszobáját ajánlaná fel Pista fráternek, valóságos lakosztályt! A kassai főkapitánynak, sőt a császárnak sem jutna különb hely, ha egyszer idetolná felséges arcát.

No de sebaj, mindez még hagyján. Inkább lássuk, mi lesz, ha majd átjön a hídon a Hóstátról. Még a mai napon ide kell jönnie bemutatkozó látogatásra, hacsak nem akarja őt, Auersperg ezredest magára haragítani. Megparancsolta, hogy eltérően a szokásostól, ne nyolc órakor zárják le a hidakat, hanem csak éjfélkor; majd pedig, miután Károlyi Pista nem jelentkezett a késő esti órákban sem, ezt a parancsot másnap megismételte.

Harmadnap aztán, amikor meghallotta, hogy Károlyi Pista nem gyónt, nem is áldozott, hanem cimboráival egész idő alatt részegeskedett az Orsolyában, sőt kockajátékon a pénzével együtt a ruháját is elveszítette, akkor eluralkodott rajta a lassan gyülemlő, tartós harag. Nos jó; most már maga lássa Pista, miképpen jut parancsnoki személyünk elé, ha tiszteletét óhajtja tenni! Olyan értelmű parancsot adott, hogy a mai napon a rend kedvéért ne nyolc órakor, hanem fél hatkor zárják le a hidakat, és ha valaki emiatt panaszt emelne (de addig is nyilvántartásba vétetnek az áthaladó személyek, nagyobb testű állataikkal együtt), akkor miheztartás végett azt kell mondani, hogy: itt nem akkor zárjuk 1e a hidat, amikor nyolc óra van, hanem akkor van nyolc óra, amikor lezárjuk a hidat.

Történetünk idején Szatmár szabad királyi város, amely még nem volt egyesítve a jobb partra épült Németivel, a Szamos egyik szigetén feküdt, és három fahídon keresztül volt megközelíthető. Az első, a legszélesebb az erődítményt kötötte össze a bal parton álló külső várral. A másik ugyancsak az erődítmény felől vezetett a jobb oldalra, ahol a folyó akkori főága nagy ívben észak felé kanyarodott, és ahol feküdt a Hóstát. A harmadik híd ugyanennek a kanyarnak a túlsó, nyugati végén vitt át Németibe, már amikor nem állt az áthaladók útjába fegyveres őrség.

Száz évvel később a Szamost kiegyenesítették: a főágat új mederbe terelték, a belső ágat és a holtágakat feltöltötték; egy sor túlparti rész innen került a vízen. Az a százharminc évvel ezelőtti elbeszélő, aki nem lett (bár lehetett volna) szerzője történetünknek, és akire sokat gondoltunk a fejezetek írása közben, a régi Szatmár határvonalát a Kinizsi utca és az Árpád utca kövezete alatt kereshette volna, vagy a vasút helyén gondolhatta volna el. E soha nem élt elbeszélő működése után újabb néhány évtizeddel a város nagy részét lebombázták vagy lebontották, majd más alaprajzzal, más formájú házakkal, más nyelvű lakosokkal, más ország határai közt ismét felépítették. A mai Satu Mare térségei közt járva-kelve, a toronyházak betondíszítményei vagy a nyüzsgő piac láttán éppoly nehéz volna felidéznünk a tizenkilencedik századi Szatmár-Németit, mint képzeletben visszaépítenünk a minorita rendházat, ahol Károlyi Pistának gyónnia kellett volna, vagy azt a sehonnét sehová nem vezető három fahidat, amelyek használatát Auersperg ezredes a kialakult helyzetre való tekintettel szigorúan ellenőrizte és korlátozta.

Bizalmas embereitől érkezett ugyanis egy olyan értelmű tudósítás, miszerint a kuruc haramiák egy része lehúzódott a hegyekből, és a város környékén, esetleg már annak területén lappang, főkolomposaikkal, Kiss Alberttel és Matkó István prédikátorral az élen. Auersperg tehát kénytelen volt kihirdetni a rendkívüli állapotot és felhívni a lakosság figyelmét, hogy a rejtőzködő kurucokkal való cinkosságot, rejtekhelyük eltagadását vagy elhallgatását a tőle megszokott példás szigorúsággal torolja meg. (Nem volt veszélytelen dolog Szatmár szabad királyi város főbírájának lenni. Az utóbbi kilenc évben, amióta Auersperg volt a parancsnok, hét főbíró közül öten végezték bitófán, egy pedig a sok ijedségtől megbolondult, és a Szamosba ölte magát.) A véletlen pedig úgy hozta, hogy a rendkívüli állapot kihirdetésére aznap került sor, amikor Auersperg ezredes bosszúsan vette tudomásul: báró Károlyi Pista előző napi részegségét alussza ki az Orsolyában, ezért ha akarna, sem tudna át jönni a hídon, hogy elvégezze gyónását, és nagyúri öltözékében fejet hajtson a parancsnok úr előtt.

Ezzel szemben az inspekciós tiszt, név szerint Herzmanowsky-Orlando főhadnagy jelentette, hogy: alig fél órával a rendkívüli állapot kihirdetése után a hídőrség máris elfogta Kiss Albert kuruc haramiavezért; említett személy a pincében őriztetik, állapota kihallgatásra alkalmas. Auersperg, a gyanakvó emberekre jellemző módon, kedvetlenül hallgatta a hamar jött eredmény hírét; és neki lett igaza, mert a hír félreértésnek bizonyult.

Nem sokkal több idő alatt, mint ameddig egy földön kinyújtóztatott idősebb férfi megiszik egy vödör piszkos vizet, kiderült, hogy az őrség valóban feltartóztatott a Hóstáti-hídon egy Kiss nevű embert, akit a helybeliek közül nem akart ismerni senki, és hogy ennek az embernek B betűvel kezdődik a keresztneve. Melynek utána a hídfőkommandáns, ki nemigen érti a magyar nyelvet, és fogalma sincs a keresztnevekről, saját hatáskörében úgy ítélte, hogy Berci lesz az, Kiss Berci; az inspekciós tiszt, név szerint Stelzhammer zászlós azt is tudta, hogy Berci magyarul vagy azt jelenti, hogy Bertalan, vagy azt, hogy Albert. Ez pedig önmagában véve nem lett volna tévedés, csakhogy az elfogott egyént nem hívják Albertnek, valamint Bertalannak sem, hanem az a keresztneve, hogy Balázs.

Tehát egy Kiss Balázs nevű idős emberről van szó, aki viszont a „svéd leves” fogyasztása közben (azt pedig nem kanalanként fogyasztja az ember, hanem tölcsérből zúdul az ember nyelőcsövébe) mégiscsak összefüggésbe hozhatónak bizonyult Kiss Bercivel, amennyiben ez utóbbinak testvére, bár saját elmondása szerint évek óta nem találkozott bűnöző rokonával, akinek tetteit ő maga is elítéli; no és persze a vérrokonság még nem jelent azonosságot.

Kérünk utasítást parancsnok úrtól, mi történjék illetővel. Szabadlábra kerüljön-e, vagy odabilincseltetik a többi sáncrabok mellé.

Illető marad a pincében ott, ahol van; és ha eddig nem találkozott fivérével, Kiss Bercivel, majd a pincében találkozni fognak. Auersperg már éppen kiejtette volna száján az imént leírtakat (márpedig ha ő valamit kimondott, azt nem volt szokása visszavonni), amikor azt is megtudta, hogy Kiss Balázs nemcsak Bercinek a testvére, hanem a városunkba érkezett szomszédos földesúr szolgája is. Ennek ismeretében azt a döntést hozta, hogy: mihelyt a Pista nevű földesúr személyesen jelentkezik nálunk a szolgáért, máris felhozzuk a pincéből a szolgát, addig nem. Csakhogy telt-múlt az idő, a Pista nevű földesúr pedig nem jelentkezett, és ezt Auersperg ezredes végképp nem tudta mire vélni. Később megérti majd, hogy hiába gondolta földesúrnak báró Károlyi Pistát; nem földes az, inkább csak sáros. A szóban forgó szolgáért pedig már csak azért sem jelentkezik, mert ugyanabban a föld alatti tömlöcben hever gúzsba kötve, ahol a Kiss Bercinek vélt Kiss Balázs (ezt használták siralomháznak), és még nem tudja, hogy az akasztás elmarad.

Nem mintha Auersperg kegyelmet adott volna; nem volt ő Isten, hogy kegyelmet adjon. Ám éppen ezért volt benne annyi alázat, hogy hallgasson a Gondviselés útmutató intelmére. Tehát úgy döntött, hogy a nemrég elfogott Matkó István prédikátort, aki szürke posztógúnyában rejtőzködött a Hóstáton, célszerűbb lesz Nagy bányán, a Szent István-templom újjászentelésekor átléptetni az életből a halálba, mégpedig az általános félelem súlyosbítása végett akasztás helyett kerékbetörés által; addig is őriztessék pincében gúzsba kötve a Kiss Albertnek hitt Kiss Balázs mellett.

Így történt, hogy Auersperg, miközben gyanakvó éleslátással igyekezett megkülönböztetni az ellenségtől a jó barátot, sokszoros tévedésnek esett áldozatul. Utólag aztán kitudódott, hogy Károlyi Sándor testvére többször is megpróbált eljutni hozzá, például aznap reggel, amikor érvénybe lépett a rendkívüli állapot újabb szigorítása.

Ám Károlyi Pista ilyesmikre nem sokat hederített, mert olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Ennek dacára találkozni óhajtott a parancsnok úrral, hogy nála tudakozódjék eltűnt szolgája, valami Balázs vagy Baltazár nevű hadviselt ember felől. Nagy nehezen felkapaszkodik a lovára, irány a belsőváros! Már közel jár a Hóstáti-hídhoz, amikor utoléri a fogadós nagyobbik fia: nagyságos úr, tessék visszajönni! Megérkezett a kártya!

Olyan friss, mint a hajnali harmat! És olyan ügyesen vannak lerajzolva a dámák, hogy kilátszik a csecsbimbója mind a négynek! Mert ha azt mondja neki a kölyök, hogy megszigorították, meg hogy rendkívüli állapot, arra nem fordult volna vissza; no de a királyok jogarát meg a dámák csecsbimbóját, ha tehette, mindjárt kezébe kapta! Várjál csak, fiam, rögvest megyek a dámákhoz meg a királyokhoz, csak előbb hadd szarjak egy jó nagyot! Azzal inkább leborul, mint leszáll a nyeregből, és odakuporodik valami fa tövébe.

Nagyokat szuszog, nyögdécsel (tudniillik szorulása volt), hát egyszerre csak jól fejbe rúgja valaki. Mit rugdosol, te moslék? Szabad ember vagyok, oda szarok, ahova kedvem tartja! Erre föl kap még egy rúgást a fejébe, akkorát, hogy orra bukik. Na megálljál csak, te mocsadék! Amit ezért kapni fogsz!

Pedig aki rúgott, nem tehetett róla; merthogy az a fa, amelyhez lekuporodtunk, a hóstáti akasztófa volt, azon himbálódzott egy szegény bűnös, ő rugdosta fejbe Károlyi Pistát. De hiszen téged már ismerlek, te vagy a Szappanyos Ferkó, egyem meg a szívedet!

Valóban ő volt Szappanyos Ferkó: nemrég bevallotta (nem éppen jókedvéből), hogy még az ősszel, társaival együtt, megölte és kirabolta Gozsdu Vaszil fuvarost. Biztatták, hogy könnyítsen a lelkén, valljon be mindent, ha már úgyis meg kell halnia; ő pedig (bár eleinte úgy vélekedett, hogy mások ingét nem veheti magára), egyszerre csak megértette, mi az, hogy minden, és nekilátott szép sorjában bevallani, bűnbeeséstől ítéletnapig. Még akkor is javában vallott, amikor különösebb feltűnés nélkül, csendben és egyszerűen kivezették a hóstáti akasztófához. Mi van, cimbora, hogy ityeg a fityeg?

Aztán köszönés helyett fejbe rúgsz?

De én azért nem haragszom rád. Sőt inkább meghívlak ebédre! Itt lakom az Orsolya hátsó részében; van kenyér, van kolbász, de még vadonatúj kártya is van. Olyanok a dámák, de majd meglátod azzal a kivájt szemeddel, ha tényleg eljössz!

Hogy aztán a dámáknak látszott-e a csecsbimbójuk, arra nem esküdnénk meg, de annyi bizonyos, hogy nem hoztak szerencsét. Károlyi Pista annyi idő alatt, amíg megsül a nyársra húzott nyúl, elveszítette minden pénzét, úgyhogy abból a nyúlból már mások pénzén evett; majd kisvártatva, mivel csak azért is tovább kártyázott, kedves öreg lovát, a Kerecsent is elveszítette.

Ekkor vérben forgó szemekkel, égnek álló hajjal kirohant az udvarra: hogy ő agyonlövi az Istent. És valóban előhúzott két pisztolyt, egy simplexet meg egy duplacsövűt, és az ég felé irányozta mind a kettőt. Hiába kérlelték a körülötte állók: ne tedd, amire készülsz, ne lődd meg az eget! Abban a pillanatban odafönt pedig elvörösödtek a felhők, és az egyik felhőből három lövést adott le a mennyboltozatra; három csepp vér hullott az ingére (mert addigra elveszítette a köntösét is).

Később a tanúk azt állították, hogy bánatában agyon akarta lőni magát, mire pedig a pisztolyokat kicsavarták a kezéből, már csurom vér volt az inge; a lövöldözésre odasiető hídőrséggel pedig azt próbálták elhitetni, hogy ivócimborájuk egy vadlúdra lőtt rá háromszor, mivel a nyársra húzott nyúlból, pénze fogytán, egy falatot sem kapott.

Ezt követően, alighogy a hídőrség szitkozódva és fenyegetőzve távozott az Orsolyából, ő visszaült kártyázni, majd percek alatt elveszítette mindkét pisztolyát, sőt a süvegét meg a nadrágját meg a csizmáját is. Ott állt egy szál véres ingben, részegen; és akkor az a nagybajuszos ember, aki a köntösét meg a süvegét elnyerte volt, jó szívvel odaadta szürke abaposztó gúnyáját. (Ez az ember sokak szerint a megszólalásig hasonlított Henter Gotthárd kamarai tisztviselőre, csak éppen jó magyar ember volt. Mennydörgő átkokat szórt az urakra és a papokra, némelykor pedig, miután gondosan körülnézett, azt is elsuttogta, hogy: fogunk mi még dudát készíteni kutyabőr helyett a németnek a bőréből.)

Ő pedig magára erőlteti a posztógúnyát, amely kissé szűk neki: no most már se pénzünk, se lovunk, se fegyverünk, se szolgánk, de még csak tisztességes öltözet ruhánk sincs; most már bízvást mehetünk gyónni!

Ekkor azonban látogatója érkezett. Hoztak egy taliga friss ganéjt az Orsolya valagára (így nevezték a fogadó melletti rendetlen térséget, ahonnan dűlőút vitt a gyümölcsöskertekbe, és ahol található volt a ganéjdomb). Leborítják a taligát: hát bizony ott hevert a legalján Szappanyos Ferkó. Igaz ugyan, hogy alul volt eddig, de most ő került fölülre. Az történt, hogy a helyőrségi fenyítnök, mihelyt meghallotta Kiss Albert haramiavezér elfogatásának hírét, nyomban intézkedett a hóstáti akasztófa szabaddá tételéről, és még nem tudta, hogy valójában Kiss Balázst fogták el, tehát Szappanyos Ferkónak továbbra is ott a helye az akasztófán. Károlyi Pistát kézen fogták, odavezették a ganéjdombhoz: meghívtad az akasztott embert, és az, látod-e pajtás, el is jött. Mármost rajtad a sor, hogy viszonozd a látogatást.

És valóban: alig egy órával később ott állt a hóstáti akasztófa alatt, hurokkal a nyakában. Auersperg ugyanis megparancsolta, hogy a szürke parasztgúnyában rejtőzködő Matkó István prédikátort, mihelyt elfogják az őrök, és kilétéről megbizonyosodnak, haladéktalanul akasszák fel a Hóstáton. Továbbá a sötétedés előtti órában a Kinsky-zászlóalj vonuljon át a Hóstátra, rohanja meg és rombolja le az Orsolya fogadót, ahonnét az imént lövöldözés hallatszott.

Így aztán érthető, hogy Károlyi Pista nem jutott át a Hóstáti-hídon. Hármasával jöttek szembe a katonák; egy nádszál nem sok, annyi sem fért volna el mellettük. És még mindig jöttek, még mindig jöttek: mintha nem is háromszázan lettek volna, hanem ki tudja, hányan. Pedig Auerspergnek minden oka megvolt rá, hogy erősítést kérjen Tokajból; a rendelkezésére álló katonák talán elegendők egy külvárosi csárda ostromához, nem azonban oly bonyolult és veszélyes hadművelethez, mint aminő szükséges Nagybánya környékén.

Addigra már sikoltozás, puskaropogás hallatszott hátulról, a Hóstát felől, ám ennek Pista nem sok figyelmet szentelhetett, mert amikor az utolsó katona is átment a hídon, és ő végre indult volna a minoritákhoz, akkor ketten elkapták és hátracsavarták a karját, egy harmadik pedig fáklyával az arcába világított, mivel sötétedett már:

No lám csak! Ezt a szürke posztógúnyát kerestük?

Micsoda pofátlanság, se szó, se beszéd, átsunnyogni a hídon! Áruld már el, ki a fasz vagy te?

Szóval te vagy a Pista. Nahát, Pista, ez volt a legrosszabb, amit életedben eddig mondtál, hogy Pista.

Persze, hogy báró vagy. Elhisszük. Úgy is nézel ki. Meg a váradi püspök is te vagy. Valamint a király és a császár is te vagy. No és mit akartál a belsővárosban?

Gyónni akartál?

Hát ezt nem gondoltuk volna, de annyi baj legyen. Gyónni, pajtás, nekünk is gyónhatsz. Meggyónhatod összes bűneidet. Főleg ha sietsz egy kicsit. Mert azt nem ígérjük, hogy sok időt hagyunk rá. Na gyerünk, indulás!

Az őrparancsnok-helyettesnek viszont eszébe jutott, hogy az elfogott személy nem szólalhat meg, ugyanis haladéktalanul, pontosabban „halladéktalanul” fel kell akasztani, vagyis nem szabad hallania senkinek, mit beszél, mivel talán fellázítaná a fejvesztve rohangászó sokaságot. (Közben ugyanis kigyulladt az Orsolya és még néhány épület, és félő volt, hogy a tűz végigharapódzik az egész külvároson.) Így tehát elrendelte, hogy az illetőnek az őrök tömjék be a száját. Szinte még végre sem hajtották ezt a rendelkezést, amikor odavágtatott az inspekciós tiszt, név szerint Waiblinger auditor-főhadnagy, és izgatottan tudakozta, vajon az őrök nem látták-e a szatmármegyei tartománygróf, Károlyi Sándor testvérét, aki állítólag az Orsolyában lakott, és a parancsnok úr személyes védelme alatt áll. Fontos volna, hogy Károlyinak, mert így hívják az illetőt, haja szála se görbüljön.

Közben az őrök puskatussal ütlegelni kezdték a betömött szájú, hátrakötött kezű, parasztgúnyás embert, mert az olyan hevesen vonaglott, mint aki valamit mondani akar, valami gyalázkodást. Tisztelettel jelentették, hogy Károlyit nem látták; ez itt Matkó István prédikátor, akit „halladéktalanul” vagy „hulladéktalanul” fel kell akasztani. Ám erre az inspekciós tiszt oda sem figyelt: neki az volt a dolga, hogy irányítsa a mentési munkálatokat, és nem volt elég vödör.

Addigra már sötét éjszaka lett volna, ha a leszálló homályt be nem világítja a közelben felcsapó tűzvész. Ráadásul a hóstáti akasztófa éppen foglalt volt: Szappanyos Ferkó lengett rajta, és gúnyosan vigyorgott, vagy legalábbis kilátszottak a fogai. No pajtás, én meglátogattalak, te is eljöttél hozzám, hát akkor cseréljünk helyet. Ugyanis a helyőrségi fenyítnök, mielőtt visszatért az erődítménybe, úgy intézkedett, hogy a hóstáti sintér és családja még a délután folyamán kösse vissza Ferkót, akár Szappanyos, akár nem.

Ezt látván, az őrparancsnok-helyettes létrát hozatott, ami nem volt könnyű, mert a hóstáti létrák legnagyobbrészt a még ép házak szalma és nádfedelének leverésével voltak elfoglalva, de ő felhágott a létrán, kardot rántott, és Ferkót lemetszette a kötélről. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen kötél, pillanatnyilag nincs másik, Matkó István pedig súlyosabb egyéniség annál, semhogy gatyamadzagra köthetnék. Ráadásul oly nagy volt a hőség (tudniillik a legszélső házak is tüzet fogtak, még mielőtt leverődhetett volna róluk a szalma vagy nádfedél), hogy az akasztófa közelében alig egy-két pillanatig lehetett kibírni.

Futva közeledett az inspekciós tiszt, még mindig Waiblinger, illetve most már Stauffenberg, és a felelősségtudattól fuldokolva már messziről kiáltotta, hogy: ne itt szarakodjanak, menjenek tüzet oltani. Az akasztásra készülő foglyot saját hatáskörében átvette, az erődítménybe átkísérte, a helyőrségi fenyítnök, más néven prófosz kezébe átadta. Ez utóbbi úgy intézkedett, hogy az elfogott személy a siralomházban gúzsba kötve várja ki azt az időt, míg a haladéktalan kivégzés végrehajthatónak bizonyul.

Ezzel egy időben vagy nem sokkal ezután Auersperg ezredeshez bekopogtatott az inspekciós tiszt, név szerint Murnau-Morungen vicekapitány, hogy a Hóstát az utolsó baromfiólig leégett, minden áldozatkészség és józan tervszerűség ellenére. Elfogatott háromszáztizenkilenc egyén. Továbbá idejött a saját jószántából egy úrhölgy, özvegy Koncz Boldizsárné, hogy közbenjárjon valakiért. Auersperg ezredes kedvetlenül félrefordult. Ezúttal nem a közbenjárásoknak jött el az órája. Másfelől még az ellenségben is tisztelte a bátorságot és az erélyt; hogyan is ne tisztelte volna egy tanulatlan özvegyasszonyban? Tehát intett, hogy az asszonyt vezessék fel hozzá.

Tudott ő egyet-mást Koncz Boldizsárnéról, más néven Jósika Juditról, amit meg nem tudott, azt gyanította. Tudta, hogy Konczné tegnap délben lett nyilvántartásba véve, szolgájával és lovaival együtt. Tizenkét éve ment férjhez, és hat hónapja sincs, hogy megözvegyült; azt is tudta, hogy Koncz Boldizsárnak a haramiák muzsikáltatták szét a fejét, Kiss Bercivel és Matkó Istvánnal az élen. Azt már csak gyanította, hogy mindez nem történhetett Konczné tudta nélkül, s hogy az özvegy azóta is kapcsolatban áll a haramiákkal; ám ügyelt rá, nehogy kimutassa gyanakvását.

Jósika Judit, részint házassága révén, részint a felszabadító háború jóvoltából nagy kiterjedésű birtokokra tett szert; s bár e birtokok az elvadultság és a züllés legsivárabb képeit mutatták, ő mégis vagyonos nőnek számított, származása miatt pedig előkelőnek is. Modorát kissé nyersnek ítélték volna finnyásabb szemlélők; csakhogy hol termett finom ízlés a régi Magyarországon? Éppoly határozottan, amilyen hiábavalóan torolta meg mind a cselédek pimaszságát, ami nem ritkaság a rendetlen háztartásokban, mind pedig megboldogult férje durvaságát, és tudott ő éppolyan jó nagy pofont adni, mint bármelyik szamosháti kocsmárosné. Szegény részeges Koncz Boldizsár, Isten nyugtassa, egyszer úgy összedrótoztatta a fejét, mint valami fazekat, pedig nem kellett félnie, hogy szétveti a sok ész. Konczné maga sem vetette meg a jó bort, s nem sűrűn búslakodott friss özvegységében, mert ő már akkor kipróbálta, milyen érzés özvegynek lenni, amikor férje még javában élt.

Egy-egy otthoni békétlenség után Koncz Boldizsár hol két-három hétre, hol fél esztendőre kóborolt el. Az asszony nem félt a magánytól, nem hagyta e1 magát, még disznót is vágott egyedül: késsel a kezében, fülénél fogva rángatta elő a sivalkodó kocát. Egyszer meg is taposta őt a nekivadult jószág. (Állapotos volt, elvetélt.)

Auerspergnek, amint kinézett az ablakon, még az erődítmény udvarának sivár kőkockáiról is a hölgy jutott eszébe. Erre a kövezetre folyt ki éppen száz évvel történetünk előtt, 1598 kora tavaszán a megbuktatott erdélyi kancellár, Jósika István vére; és ez a szerencsétlen ember Konczné dédapja volt.

Maga Konczné ott állt a háta mögött. Még vissza sem fordult, máris tisztán és élesen látta. Első látásra olyan volt az asszony, mint egy pompás gyászruhába öltöztetett piaci kofa, ám Auersperg megsejtette az érett asszonyiság ízeit, amelyek csak lassan tárulkoznak fel. (Mint amikor a neve napján szalonnát evett, és jó öreg tokaji szamorodnit ivott hozzá. Annak is volt némi szalonnaíze, mert a magyar szőlősgazdák nem a taliga tengelyét zsírozzák, hanem a hordót. Viszont abban az életkorban, amikor a borocska már nagyon öregecskének számít, egy nő még hosszú virágzás előtt áll.) Konczné Felső-Homoródról jött a férje hagyatékáért Szatmárra, de a három láda közül kettő odaveszett a hóstáti tűzvészben.

És e rettentő nagy kárhoz járul még az is, hogy a parancsnok úr egy sokat szenvedett férfit, egy ártatlant, egy magyar főnemest fogva tart az erődítmény pincéjében! És indoklás nélkül! És gúzsba kötve! Mely ha köztudomásra jut, parancsnok úrnak holtig tartó gyalázatára válik, sőt országos lázadás kirobbantója lesz!

Kipirult az arca, villogott a szeme. Vádaskodó nő, gyanakvó férfi: kölcsönösen vonzzák egymást. Kemény szavak, súlyos állítás; no de hadd halljam, kire gondol a tekintetes asszony név szerint! Vagy úgy; a Pista! Már megint a Pista. Nagyságos ténsasszony megnyugodhat, mert a Pista tényleg az erődítményben tartózkodik, de nem fogolyként, hanem szívesen látott vendég mivoltában, lévén jó szomszédunk és nekem jó barátom. Ha pedig nem hisz nekem a ténsasszony (mit szívből sajnálnék, mert kényes vagyok a becsületemre), úgy a szemének higgyen.

Azzal kiszólt, hogy az inspekciós tiszt hozza fel a Pistát. Igaz ugyan, hogy történt egy kis baj vele, amennyiben elkártyázta pénzét és minden egyebét, no de több is veszett a hóstáti tűzvészben. Különben lovát és két pisztolyát már visszakapta, szolgáját és köntösét keressük még. Ha ténsasszony azzal is megtisztel (tudniillik delet harangoztak a minoritáknál), hogy itt marad ebédre, úgy a Pistával egy asztalhoz ülhetünk.

Szólt az inasának, hogy: te Szegény Lipót, idefönt a szobában három személyre terítsd meg az asztalt! Ami csak azért hangzott furcsán, mert nem volt asztal a szobában, csak egy térképállvány, amely írópultként is teljesített szolgálatot. Viszont a falnál keskeny priccs nyújtózott négy alacsony bakra fektetve, melyekből kettő-kettő egymáshoz illeszkedvén, a priccs előlépett ebédlőasztallá, az ágyterítő pedig abrosszá vedlett. Ezen a rögtönzött asztalon a kiadósabb húsételek olyanok voltak, mint egy felravatalozott hulla, főleg, ha gyertyák is égtek a tál két oldalán. Az ilyen lakomákon Auersperg arra gondolt, hogy saját meg nem született gyermekeit falja fel, majd a helyükre fekszik, és az igazak álmát alussza. Ezért is, valamint bajtársiasságból is legtöbbször a tiszti konyhán étkezett.

Most azonban látott vagy látni vélt egy ravatalt Jósika Judit felső-homoródi udvarháza előtt; ezen pedig az asszony második férje feküdt megsemmisült arcvonásokkal, mert neki (Auersperg ezt is látta, vagy látni vélte) ugyanúgy széthasadt a feje, mint szerencsétlen Koncz Boldizsárnak; és a parancsnok egy pillanatig boldog volt, amiért nem ő lesz ez a második férj. Pedig nem a jóserejű látomások pillanata volt ez: hétköznap volt, kora tavasz, déli verőfény. Odakint már illata volt a szélnek.

Idebent pedig Szegény Lipót rakosgatott. Keresztény névre hallgatott, ám török ruhába volt öltöztetve, mivel töröknek született, Ahmed volt a régi neve, és (mint azt a Kártigámról szóló regényes történet elbeszéli nekünk) ő volt a szmirnai beglerbég egyetlen fia. Csakhogy fogságba esvén, kereszténnyé vált, és nemcsak új nevére hallgat, hanem hallgat egyéb tekintetben is, tudniillik néma.

Régebben a Kártigámról szóló regényes történet egyik szereplője volt, később egy pesti serfőzőnél, majd egy pékmesternél szolgált, ám Szappanyos Ferkó, akinek sok más bűn is volt a rovásán, ellopta az útlevelét. Auersperg az egyiket megbüntette, a másikat magához vette, és úgy szereti, mintha édes fia volna, sőt egy kicsit még annál is jobban. Még arra is ügyelt, hogy a török ruhát senki ne hihesse valódinak: jelzés volt az, vagy inkább jelmez, farsangi jelmez.

A farsang elmúlt, Lipót maradt.

Auersperg nekidülleszkedett, mint a hím galamb, amikor udvarol. Hiszen ha leperegnek a szolgálat évei, miért is menne vissza gyermekkorának színhelyére, Freisingbe, amelyre már alig emlékszik? Miért is ne vásárolhatna szép tágas házat Szatmárott, a belsővárosban, ahol mindenki szereti őt, és ahonnét kijárhatna gazdálkodni Felső-Homoródra.

Hogy tehát ő parancsolni tudó, kemény ember, vagyis virágzó gazdaságot fog teremteni. Hogy ő már nem fiatal, sőt kihűlőben a vére, de legalább nem csavarog, nem szaladgál menyecskék után. Magányos életű, rideg férfi, de legalább rendszeresség van az életében: vacsorára megiszik egy pint bort, nem kevesebbet, nem is többet. És hogy ő kezet csókol annak a derék asszonynak, aki úgy nyesi le a vén katona lábujjáról a körmöt, hogy az másnap nem sántikál. Az ő legnagyobb öröme az ágyban, ha kényelmesen el tud vackolódni, hogy a szalmazsák csücske ne nyomódjék a szívéhez, és az ő legnagyobb hibája az ágyban, hogy éjfél után horkolni kezd. Bár ez utóbbit mind a tisztikar, mind a legénység váltig tagadja.

Felcsillant a szeme, pedig az ritka tünemény volt, mert Auerspergnek olyan volt a szeme, akár az összekaristolt üvegszilánk. És amilyen ritka tünemény volt, olyan hamar kihunyt, ugyanis Konczné olyan értelmű választ adott, hogy: mihelyt a következő férjét is eltemette (miután egy sokat szenvedett férfi az Orsolya fogadóban, kevéssel a tűzvész előtt, megkérte a kezét, és ő igent mondott), ő nyomban elgondolkodik parancsnok úr tisztességes ajánlatán. Másfelől viszont, parancsnok úr ne higgyen se a legénységnek, se a tisztikarnak, mert aki nekem horkol az ágyban, annak én úgy a fejére szorítom a párnát, hogy soha többé nem bajlódik a szalmazsák csücskével a szíve!

És még abban a pillanatban zörgetett az inspekciós tiszt, név szerint Blankenburg zászlós: ezredes úr parancsára felhoztuk a Pistát!

Küszöbön áll a Pista!

Auersperg elsápadt és megroggyant (ami pedig vesztésre álló csatákban sem történt vele soha): Henter Gotthárd kamarai tanácsos úr, hogyan kerül ide kegyelmed?

Mire a küszöbön álló nagybajuszos férfiú nem szólt semmit, hanem csak Henter Gotthárd szokása szerint gúnyosan elmosolyodott. Ezt látván, az inspekciós tiszt intett az egyik őrnek, az előrelépett, és a hátrakötött kezű személyt nagy lendülettel szájon vágta. Auersperg lehunyta szemét, és felnyögött. Oly nagy volt a hasonlóság, hogy az előkelő köntösben pompázó foglyot kizárólag Henter Gotthárdnak bírta látni; pedig hányszor volt segítségére ez a derék ember! Most már azt is látni vélte, hogy Henter Gotthárd, amilyen bolond világ járja, maga is beállt a kuruc haramiák közé. Érthető, hogy nem volt maradása többé a szepesi kamaránál; bizonyára már megint sikkasztott.

Hát még ha azt is tudta volna, hogy Henter Gotthárd, akire a küszöbön álló személy hasonlít, egy Kenyérkés Palkó nevű péklegényhez volt hasonló, aki viszont Ormancsics Fülöp révlátóra hajazott, ez pedig Jóember Lénárd főkapitányi szekérmesternek volt a hasonmása; Jóember Lénárdot bezzeg akárki összetéveszthette volna Cserdi Pócos Balázzsal. Ezenkívül a drágalátos köntös nem az ő tulajdona volt, hanem kártyanyereség útján került hozzá egy féleszű nemesembertől.

Csakhogy az orrlyukakból szivárgó vér addigra már véget vetett a nyugtalanító hasonlóságnak, sőt a gúnymosolyt is letörölte. Auersperg végre megértette, hogy a Kinsky-zászlóalj, amelynek fellépéséhez jóformán senki sem fűzött komolyabb reményeket, véletlenül csakugyan elfogta Matkó Istvánt, a kurucok egyik vezérét; és hogy ezek szerint most ő lesz itt a Pista.

• Kultúra