Egy felépült, élő épület a Rottenbiller utca és a Hutyra Ferenc utca sarkán, amellyel Dévényi Tamás végleg bebizonyította, hogy a kortárs építészet legjobbjainak egyike. És nem csak a magyar kortárs építészeté. Azoknak a ritka házaknak az egyike ez, amelyekben az egésznek és minden részletnek oka, célja, értelme van.
Két kiemelkedő terv, Dobai János, illetve Janesch Péter munkája, amelyek – ma csak remélhetjük – nem maradnak papíron (pontosabban a számítógépek memóriájában).
A legvolnább volna: az a gyönyörű koncepció, amellyel Janáky István bebizonyíthatta volna, hogy van alternatívája a zöldövezeti lakóparkoknak is.
És részben vagy egészben megvalósult nagyon sok gondolat az új századforduló városlakójának életformájáról, a funkció és esztétika összhangjáról, a valós és virtuális tér kapcsolatairól. Az építészeti és vizuális kultúra egy olyan kollektív produktuma, amelynek létrehozásában, egységes koncepcióhoz igazodva, azt meghaladva és gazdagítva, egymással interaktív kapcsolatban és vitatkozva, építészek, grafikusok, web-designerek vettek részt.
Lesz-e folytatása a Magháznak?
Az építészet és az ingatlanfejlesztés konfliktusa tartósnak tűnik. Az építész – ha valóban építész – 60-80-150 évben számol. Olyan emberek életének terét teremti meg, akik még meg sem születtek. Ennél rövidebb kitekintéssel legfeljebb vásári bódékat, színházi díszleteket szabad tervezni.
Az ingatlanüzlet időhorizontja: a bankok, befektetők által elfogadható leghosszabb megtérülés. Jobb helyeken és korokban 8-12 év. Ma, Magyarországon két, legfeljebb három év. Az ingatlanfejlesztő, ha ennél hosszabb időszakra tekint előre, ennél távolabbi jövőhöz szabja céljait és várakozásait, bajt okoz saját magának, befektetőinek, finanszírozóinak.
A tervező fogódzója: egy társadalmi osztály, réteg kialakult értékrendje, életformája, amelyhez az új épület teret teremt. A progresszív, előremutató építészet, ennek az életformának és értékrendnek az alakulását látja előre. A Loire-völgy ma is lakható kastélyait, Dél-Anglia polgárházait, Itália villáit kereskedők építtették. Polgár-arisztokraták, akik a polgárság megszületésének korszakában évszázadokra látták előre a várható jövőt. Versailles ma is ugyanolyan lakhatatlan, mint építésekor volt – a polgárság világa felépült, az uralkodóké összeomlott.
A mai magyar generációk leválasztott lakásokban nőttek fel. A „létező szocializmus” úgy gondoskodott állampolgárai lakhatásáról, ahogyan a lesoványodott, egyszeri parasztember szabott magának két új inget: abból az egy régiből.
Elveszett az a kultúra, amelyik meghatározta egy-egy társadalmi réteg jövedelem- és igényszintjére szabott lakóhelye (legyen az hosszú tornácos parasztporta, proletár szoba-konyha, kispolgári garzon vagy két-szoba-hall, nagypolgári ötszobás vagy budai villa) értelmét és tartalmát. Azt a tartalmat, amelyikben helye volt minden tárgynak és tevékenységnek, amely a lakó, tulajdonos életformájához tartozott. Generációk nőttek fel értelmetlenül egymásba hatoló, aránytalan terekben, zavaros, pazarlóan szegény környezetben.
A leválasztott lakások világa visszaköszön nemegy újonnan tervezett „luxus” épületben is. Épületekben – amelyek jól-rosszul igazodnak egy-egy félig megemésztett, legfeljebb a napi divat szintjén feldolgozott stiláris elváráshoz –, legyen az „organikus”, posztmodern, soha nem volt, képzelt neobarokk vagy olyan modernizmus, amelyik legfeljebb motívumaiban, körablakokkal, csőkorlátokkal, üvegfelületekkel, fehér színével idézi a XX. század világát – és csak a XX. századi építészet (és minden jó építészet) lényegéről feledkezik el: a teremtett tér embert szolgáló funkciójáról, a funkció és esztétika összhangjának követelményéről.
A szobrász, a festő megkísérelheti az ugrást a jövőbe. Jövőképét szubjektumából vetíti ki. Ha téved (és gyakran akkor is, ha nem téved), eladatlanok maradnak vásznai, tárgyai. Ha igaza volt, legalább az utókor aukciós házai értékelik felbukkanó munkáit.
Az építészeti tervezés kétszeresen is alázatot követel. Az épület drága. Ha nem térülnek meg az építésére fordított milliók, milliárdok, nincs következő. Az épület ugyanakkor eleven emberek létezésének tere, az életet szervező, meghatározó keret. Az építész jövőképe nem lehet szubjektív, az a mai értékek fejlődésének felismeréséből, a trendek extrapolációjából származik. Ám nagyon nehéz extrapolálni azt, ami – ma, itt, Magyarországon – alig felismerhető. A kulturális résben, amelyben élünk, az épületek tervezője, a tervező építész, a fejlesztő kevés fogódzót talál.
Amikor megfogalmaztuk a Magház program tervezési elveit, funkcionális követelményeit, úgy véltük, a zavaros felszín mélyén rejtőző valódi tendenciákat ismertünk fel. Dévényi Tamás Rottenbiller utcai épülete azt sejteti, hogy ebben nem tévedtünk nagyon nagyot.
Magam a program kezdeményezőjeként talán jól tételeztem fel majdani ügyfeleim, vevőim életformáját, és határoztam meg az épület „másik” tervezőjeként a tervezési irányelveket. Ingatlanfejlesztőként – több más mellett – pontosan azt a hibát követtem el saját szakmámban, amitől a tervező építészeket óvni próbálom. Nem extrapoláltam, nem a forrásaimhoz rendelve határoztam meg céljaimat, hanem – sokkal inkább az építészeti koncepció, mint az üzlet időhorizontjához mérve – céljaimhoz terveztem a forrásokat. Nem a valóságból indukáltam, hanem egy jövőképből dedukáltam.
Amikor azonban azt látom, hogy a koncepciót nagyszerűen megvalósító Rottenbiller utcai házban azok a városlakók és úgy élnek, akiket odaképzeltünk, mégis úgy vélem, nem a való világ vetette el a Magház-koncepciót (az ún. „Való Világ” hőse, Szabolcs, alkalmasint beköltözött), hanem a program tervezői, építészek, grafikusok, designerek vetették el egy, a mainál méltóbb lakásépítészet magvait. Majd kicsíráznak.
- Kultúra [10]