„Mégis élünk. Így harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?”
(Nemes Nagy Ágnes: A reményhez)
Rafinált nő ez a Nemes Nagy. Hogyan lehet ilyen óraműpontosan – remény fedőnév alatt, reménytelent sugallva – rákérdezni halált megvető bátorsággal, mit bátorsággal, vakmerőn mindannyiunk létének középpontjára? Vagyis a reménytelen reményre, így egyben?
Megriadok. Miféle sorok ezek? Hogy „mi végre élünk”, meg ilyesmi? Avégre vagy a végre. Lötyög rajtam a lételmélet, egy XL-es kérdésre adott XL-es válasz: kövér nő az élet értelmén filózik. Ha eszem, emésztetlen felfalom az egész világot, ha nem eszem, emésztetlen kint hagyom. Nincs kérdés. Mi legyek, mértéktelen, élveteg mohó vagy a szellem táplálékain évődő, megvilágosodni vágyó, kongó burok?
Mint összeaszott gubó gunnyasztok a dolgok közepén, ahogyan bennem is összeaszott gubóként gunnyaszt az értelem. Nincs értelme sem az elejének, sem a végének, maximum annyi, hogy értsem.
Követem a sorsom fonalát. A „nagy sötétlő erdőben”, az élet útjának felén, pont a vágásnál állok, talán. Mögöttem ott van a fele (a zöme és a töredéke – ami az élet minden pillanatában igaz), és emberi számítások szerint akár ott lehet még ugyanennyi (ami viszont egy idő után nem lehet igaz). Az Isten nem ismeri az emberi számításokat. Ergo: a vágásnál állok épp.
„Mégis élünk.” Valami ellenére, mégis! Úgy élünk, hogy „A keserűt majd egyszer kiokádjuk.” De „Ily keserűt nincs mód kimondani, / Hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyunk.” Annyi halál ellenére, amennyi belénk jut, vagy bennünk tenyész, a tudással, hogy mindennap fogan épp annyi fájás, ami pont elég. Meghalhatnánk, ha ki tudnánk okádni magunkból azt, aki vagyunk. De nem megy, nő, növekszik, tonnás csecsemővé puffad az ismeret. Jöjjön hát el a pillanat, amikor elérve létünk legteltebb pontjára (mint dundi fürkész), körülkémlelünk. Állunk ott bénán, és úgy teszünk, mintha valamit látnánk. Nem, nem szeretem ezt a közösködést, a többes szám elsőt. Állok ott bénán, már ha egyáltalán megengedem magamnak, hogy odaérjek (nem engedem), hogy legyen egy pont, amivel épp a vágás helye van megjelölve. Ha ott állnék, nem pislognék, mert sötét lenne, nagy sötét. Honnan gondolja bárki, hogy ami volt, abból bármi lesz is, hogy ami voltam, az, íme, megöl? Milyen friss és kevés, mennyire nem elég. És mennyire kerek és mégis elég. A tisztánlátás ne legyen jutalmam. Aki pislog, élni akar. Itt állok a vágásnál. És történik valami, persze. Ami igazságként fénylett, most koszos folt, és ami rejtve volt, átdereng a szemhéjamon. Nincs igazság. Annál nagyobb igazságok vannak.
Rafinált nő ez a Nemes Nagy, a gyakorlott szem sebesen végigfut a sorokon, igen, „arra kér a lét…” Jaj, istenem, már megint mire, gondolom, de megtorpanok, a hideg veríték végigcsorog a hátamon: „arra kés a lét”. Arra kés, „hogy belevágjunk…” Hogy legyen egy kés, amit a szívburokba, finoman és erősen végig a csuklón, be a bordák közé, hasba, nyakon. Aztán megrebben, eszmél, kijózanodik. Hideg fejjel folytatja (ez a legveszélyesebb, vak és okos pillanat): „hogy belevágjunk egyszer már, mi végre / születtünk…”
És a „mi végre” itt épp azt jelenti, amire gondolni sem, és amire mégis. Nem azt, hogy milyen célra (mekkora hülyeség is lenne), hanem hogy miféle végre, végzetre, meghalásra lettünk. Egyszerű helyesírási hiba, hessegetem el magamtól az árnyakat. De nem, olvassam így, kétféleképpen: reményben-reménytelenségben. Mindenki más-más végre van? Mindenkinek külön zárás dukál? Saját halál? Kontra, rekontra, szubkontra: „ha meghalunk, miképp”. Megint a vágás, meghasadt a föld, a buksi golyóbis kettéreped. Igaz lenne, hogy innen már oda gondolunk? Én hova gondolok? Lehet-e sehová gondolni? A sehovába, a sohába, a seholba? Mögöttem sűrű erdő, előttem sűrű erdő. Csak a közelemben álló fát látom, és a távoli látóhatárt. A csudát, az elrejtett értelmet. Valahol ott gunnyaszt, mint összeaszott gubó. Egyre vaksibb vagyok, gondolkodom, nem szabad látnom, vagy nincs mit látnom, vagy nem fontos látnom. Akkor hova nézzek?
Oké. Akkor most kinyitom a szemem. A vállamra veszem, nem ágálok, ez az enyém, nincs másom, van egy sorsom, ami nem javítható, mert hibátlan, a maga logikája szerint tökéletes, ezzel megyek el a halálig, az egyszerűbb út nekem elviselhetetlen, mert nincs benne értelem. És jó így nekem, legyen.
- Kultúra [5]