Nem tudom, nem várunk-e túl sokat a kormánytól. Hívei azt remélik tőle, hogy előállítsa a rég áhított általános jólétet és igazságosságot, ellenfelei bizonyosak benne, hogy megállítja a pozitív folyamatokat, és veszedelmes fejleményeket idéz elő. A Beszélő azonban elsősorban nem is a kormánytól vár sokat, hanem tőlem. Legnagyobb sajnálatomra nem vagyok képes a kormány teljesítményét áttekinteni, azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá. Semmiképp sem szeretnék abban a pózban tetszelegni, mintha elhivatva érezném magam az ítéletalkotásra, és valószínűleg akkor jártam volna el a legbölcsebben, ha köszönettel elhárítom a megtisztelő felkérést. Kizárólag személyes okokból határoztam másként: jó három évvel ezelőtt a Beszélő érzésem szerint méltánytalan elbánásban részesített, és a mostani meghívásban olyan barátságos gesztust láttam, amit oktalanságnak tartottam volna elhárítani.*
Tizennégy éve naponta foglalkozom a kormányok teljesítményével, de csak békaperspektívából, nem látom hát a páfránytól a zsombékot. Az is lehet persze, hogy a kormány is csak békaperspektívából látja magát és feladatát. Nyakába szakadtak például az uniós csatlakozás sürgős adminisztratív teendői, továbbá az ígéretek dolgában minden eddigit felülmúló választási küzdelem nyomán talán nem is igen marad mozgástere másra, mint a költségvetési hiány mérséklésére.**
Meg bizonyos fontos, de egyben meglehetősen titokzatos dolgok természetes rendjének visszaállítására. Mert a Fidesz-korszakot felfoghatjuk egyfajta lázadásnak is, a tavalyi kormányváltást pedig ennek megfelelően egyfajta restaurációnak. Felhívom azonban a figyelmet arra, hogy a nagyszabásúnak tetsző nyári politikai tisztogatás alighanem tökéletlenre sikeredett, különben nem szivárognának ki oly gyakran kellemetlen adatok a hivatalokból. E tökéletlenség ellenére azonban kétségkívül ezen a téren látom a kormány tevékenységében a legnagyobb elszántságot: mintha még ma is folyna a választási kampány. Másfelől viszont a nagy leleplezési nekirugaszkodások mindeddig nem sok kézzelfogható eredményt hoztak, már azon kívül, hogy a tavaszi kampány harcosaiban ébren tartják a reményt és a tüzet.
A kormány intézi az ország ügyeit, sok miniszter, sok hivatal lelkiismeretesen ássa bele magát az ügyekbe, és semmi esetre sem szeretném lebecsülni ezt a fajta aprómunkát, sőt, azt hiszem, mindenekelőtt mégiscsak ez a kormány dolga. Magam is készítettem műsort kisebb-nagyobb jelentőségű döntésekről az elmúlt hetekben, és bár mindig igyekeztem képviselni a kormány tagjaival szemben az ellenzék kifogásait, sokszor nem volt könnyű belekötnöm a frissen hozott határozatokba.
Nagyobb szabású víziót azonban eddig nem tudtam kiolvasni a kormány megnyilatkozásaiból. Az Európa-terv inkább afféle rögtönzött píár-akciónak látszik, külpolitikai stratégiának nem sok jelét látom, pedig talán nem ártana megfogalmazni, mi legyen a szerepünk az Európai Unióban, hová tegyük a visegrádi négyeket, s mint közismert, a legnagyobb zavarban vagyunk az euro-atlanti viszonnyal kapcsolatban. Igaz, a kormány külpolitikai energiáit eléggé lekötötte az előző években felhalmozódott neheztelések és feszültségek oldása.
Petőfi és az 1848-as forradalmi napok megidézése az én szememben önmagában is arra vall, hogy a találkozó szervezői túl sokat várnak az új kormánytól. Várjunk kevesebbet, s talán elégedettebbek leszünk vele.
* A találkozó után Révész Sándor fontosnak tartotta legott tudomásomra hozni, hogy nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy bocsánatkérésről van szó. Nem ezt mondtam, nem is hittem, nem is vártam, de ezzel akár tárgytalannak is tekinthetném az egészet. Minthogy azonban a főszerkesztő mégiscsak igen kedvesen üdvözölt, még két baráti csókot is váltottunk, makacsul fenntartom a fentieket, legalább személy szerint Kiss Ilonára és magamra nézve. (A szóban forgó dokumentumközlés: Jani lábhoz megy. Beszélő, 1999. november.)
** Tamás Gáspár Miklós talán rám célozva azt mondta felszólalásában, hogy a közalkalmazottak bérének emelésével a kormány szinte a pusztulástól mentette meg a közoktatásügyet és az egészségügyet. Erről nem vagyok meggyőződve, mindenesetre nem kétlem, hogy a pénz javarészt jó helyre ment, és évtizedes adósságot törlesztettünk vele – részben. Mindazonáltal, eddig minden új kormány óvatos költségvetési politikával kezdte, és csak a választások előtt kezdett az egyensúlyt veszélyeztető költekezésbe. Ez az első eset, hogy mindjárt költségvetési expanzióval indul a ciklus.