Dlusztus Imre

Nyomtatóbarát változat

A Magyar Köztársaság képviseletében miniszterek, államtitkárok és más fontos tényezők a fáradságos tárgyalások befejeztével, orosz partnereikkel közepes minőségű francia vörösborral koccintottak Moszkvában. E közismert eset értékelése megtörtént, de a tanulságok többet mondatnak ki annál, hogy nem szabad így és ekkorát hibázni.

Az ügy épp hogy kipattant, amikor az illetékes politikai államtitkár bejelentette, elkészült a hazai borászat két évtizedre tervezett nemzeti stratégiája. Amit úgy kell értenünk, hogy a hiba valóban megtörtént az orosz fővárosban, a magyarban viszont hosszú távú program megalkotásával válaszoltak a sorskérdéseink iránt aggódóknak.

Mert a bor sorskérdés, szögezzük le.

A gond az, hogy ez a bizonyos borstratégia sem három hónappal ezelőtt, sem most, március idusán nincsen kész. A négy különböző bizottságban komoly szakértők küzdenek a szövegezéssel, hogy aztán szintézis szülessék e négyféle téma összeférceléséből. Véletlenül több borászt ismerek a bizottságokban tevékenykedők közül, így én nyugodtan hajtom álomra fejem, ha a munka tartalmi elemeire gondolok. De hajnali háromkor föl is riadok, mert rémálom nyomaszt, mégpedig az, hogy elkéstünk megint, lekéstük a csatlakozást. Elment a vonat, kifutott a kikötőből a hajó, felszállt a gép, és mi nem vagyunk rajtuk.

Helyezzük egy rövidke paródia erejéig francia viszonyrendszerbe ezt a mi moszkvai történetünket. Kimegy a fél francia kormány, és fontos kérdésekben megegyezésre jut az oroszokkal. Az esti fogadáson – felelőtlenségből, lustaságból, hanyagságból vagy bármi más okból kifolyólag – magyar borral koccintanak. A francia sajtó másnap reggel főcímben hozza a fél kormány eme ballépésének hírét és kicsi keretesben, ahogy mi mondjuk: anyag az anyagban a tárgyalások eredményét.

A jó magyar bortól és a munkasikerektől megittasodott fél francia kormányt még a szállodájában, csomagolás közben éri a hír: nem kell hazautazniuk, mert a nép leváltotta őket, állampolgárságukat elvette, és a zsarnokságtól való félelmükben, pusztán prevenciós okokból a Bastille hűlt helyére vonult.

Nálunk a válasz az volt, hogy a kormányfő összehívta hibázó minisztereit (autópálya, hosszúbájt, foglalkoztatás, Peugeot-gyár stb.), és alapos fejmosás mellett megkérte őket arra, hogy ami gázos, arról erősen hallgassanak, más dolgokról viszont minél többet nyilatkozzanak. Fiaim, csak kommunikáljatok!

Ekkor jött az illetékes államtitkár a borstratégia hírével.

Épp kettőszáz éves Ferenc császár törvénye: „Mától kezdve a császári asztalra semmiféle külföldi bort nem szabad tenni, mert a belföldi, különösen a magyar borok kitűnő minősége mindennemű külföldi bort nélkülözhetővé tesz.” Majdnem azt írtam, hogy e kétszáz esztendőben Habsburg Ferenctől Medgyessy Péterig íjként feszül az országimázs szivárványa, ám megálljt parancsolt klaviatúrámnak az igazságérzet (no meg az, hogy ebből a metaforából nehezen lövell ki a vessző). Az ugyanis tény – s ezt százból száz borász fogalmazza vagy erősíti meg –, hogy az országmarketing legkifejezőbb, legáltalánosabb és legdinamikusabb eszköze a bor.

Ezt mondjuk mi magunk, hétköznapi borivók is, amikor előadásokat tartunk nemzeti kincsünkről fogadásokon, családi és üzleti ebédeken, valamint minden olyan szóközben, amelyben négy évtizede még Albert, Farkas és Mészöly neve, később Nyilasié és Törőcsiké hangzott el oly intenzitással, mint most Tiffáné, Geréé vagy Thummereré. És ezekben a hömpölygő, alélt monológokban úgy áradozunk a cabernet sauvignonokról meg chardonnay-król, hogy közben észre sem vesszük: e francia szőlőfajták emlegetésével épp a magyar kultúra magmatikus lényegét szabadítjuk föl a tudatalattink mélyrétegeiből. Mert mi befogadó ország, befogadó, ezért szintetizáló nemzet vagyunk.

Legmagyarabb kékszőlőnk, a kadarka valószínűleg a Balkánról, talán épp Albániából származik. Az az egri vörösbor, amiben a dobói falak erejét véljük fölfedezni, jelentős részben vallon származású telepesek szőlőjéből, a török elől északra menekült rác borász családok receptje alapján készült. Legtakarosabb pincefalvainkat, Györköny, Villánykövesd, Palkonya, Hőgyész, Hajós, Németbóly fehér gyöngyfüzéreit betelepített németek illesztették lágyívű dombjaink nyakába.

Olyan ez épp, mint a magyar kultúra. A borunk pontosan, ugyanakkor szelíd, mindenki által érthető nyelven mondja el, amit mindannyian tudunk, de nem elégszer képviselünk, hogy a magyar: multikultúra. A magyar bor is multikultúra.

Francia filozófusok, írók számára evidencia, hogy az ott termett bor nem csupán jelképezi vagy bizonyos esetekben helyettesíti a francia kultúrát, hanem egyenesen azonos vele. Francia földön nem születik olyan film – legyen az kosztümös, fantasztikus, üldözős vagy Godard–Truffaut –, amelyben ne fogyna el legalább egy pohár bor. Ha a forgatókönyv írója vagy a rendező megfeledkezne róla, a kellékes biztosan odahelyezi az asztalra a jó vöröset.

Külföldi számára alig érthető és nehezen fordítható nyelvünk helyett kitűnő kommunikációs eszköz és minden lényegi elemünket pontosan kifejező szimbólum a magyar bor. Kellem, erő, romantika, sokszínűség, konok gerinc, illatos gyümölcs. A borhoz való viszony arról árulkodik, hogy az adott személy vagy szervezet mit gondol a Kárpát-medence történelméről, a sorsunkról, valamint a közösség iránti felelősség vállalásáról.

Szent István adótörvényeiben az első helyen szerepel a bor. Mátyás idején Európa legnagyobb bortermelője és első számú exportőre volt Magyarország. A filoxéravész óta a világ legelterjedtebb szőlő klónja a Teleki Zsigmond villányi anyatelepéről kikerült vessző. Egy országban sem találkozik ilyen természetes gazdagságban az északi és a déli típusú borok karaktere, mint épp hazánkban. És végül: a Föld egyetlen országa Magyarország, amelynek minden négyzetmétere alkalmas szőlőtermesztésre.

Lehet, hogy a magyar gazdaság leghatékonyabb kitörési pontja a gyógyvizeinkre és a konyhánkra hangszerelt beutazó turizmus. A gasztroturizmus. A borturizmus.

Ezért nem mindegy, hogy mivel koccintunk.

Apropó! Milyen érdekes, hogy a sörrel Arad után százötven évig nem koccintott igaz magyar. A tiltakozást tehát betartottuk. Milyen büszkék is vagyunk erre a NEM-re.

Végül pedig a kérdés, hogy mit csinál a kormány?

Koccint, iszik és prédikál. Hogy mivel, hogy mit?

Ezt taglalta ez az írás.

• Mit csinál a kormány?