Skip to main content

A politikátlanított kormányzás kudarca

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mottó: Medgyessy politizálásra kérte minisztereit
(cím a Népszabadságból, 2003. január 17.)


Mit csinál a kormány? – kérdezte a forradalom költője nem titkolt szemrehányással a szavaiban a néhány hete hivatalba lépett felelős magyar kabinettől. Amikor a végrehajtó hatalmat lassan tíz hónapja gyakorló Medgyessy-kormány esetében feltesszük ugyanezt a kérdést, a fenti idézet alapján egyet biztosan tudhatunk: eddig nem politizált. Pedig azt hihettük, hogy egy kormány a választásokon többséget szerzett párt(ok) elképzelésein alapuló politikai program végrehajtására szövetkezik, ám ha az egyes miniszterek nem politizálnak, akkor ez a kormány egészéről is elmondható. E logika mentén haladva akár azt is kijelenthetnénk, hogy bizonyos értelemben Magyarországnak jelenleg nincs is kormánya. Ezt az érzésünket erősíti a sajtó viselkedése, amely gyakran még ma is inkább látszik az előző, mint a jelenlegi kabinet éber ellenőrének. Így fordulhatott elő, hogy a davosi világgazdasági csúcs napjaiban nem azt firtatta a közszolgálati média, hogy miért nem képviseli senki hazánkat a rangos tanácskozáson, miért nincs ott Medgyessy Péter, hanem arról adott hírt, kivel ebédelt Orbán Viktor.

Első pillantásra egyébként politikai szempontból kifejezetten sikeresnek tűnik a második szocialista-szabad demokrata kabinet első fél éve. A hatalomváltás (több mint kormányváltás) akadálytalanul, gyorsan, kíméletlenül ment végbe, s ingatag parlamenti többsége ellenére a koalíció minden, számára fontos intézkedést könnyen elfogadtatott a törvényhozással. Ellenfele hibáinak és választási ígéretei korántsem teljes, de így is jelentős társadalmi csoportok számára érzékelhető megvalósításának, valamint médiatámogatásának köszönhetően növelni tudta népszerűségét, átütő sikert aratott az önkormányzati választásokon. A miniszterelnök az SZDSZ kegyelméből túlélte a D-209-es botrányt, majd a rendszerváltozás morális alapjait is kikezdő, gyomorforgató kampánnyal az egész ügyet a maga javára fordította.

Mellékszálként itt kell szót ejteni az SZDSZ-ről, amely a népszerűség-növekedésből semmit sem profitált. A D-209-es botrány során tanúsított viselkedése nemcsak a párt erkölcsi erózióját tette nyilvánvalóvá, hanem az MSZP számára is megmutatta, hol húzódik zsarolhatóságának határa. A Kuncze-féle doktriner pragmatizmus, valamint négy bársonyszék és számos gazdasági tisztség birtoklása szinte kirobbanthatatlanná tette az SZDSZ-t a kormányból, így annak sincs gyakorlati következménye, hogy az MSZP elszabotálta a Medgyessy maradásának feltételéül szabott új ügynöktörvényt. Ha valamely megmagyarázhatatlan okból a miniszterelnök az aktuális kormányülés kezdetén egyenként felpofozná a szabad demokrata minisztereket, válaszként az a pártelnöki dörmögés érkezne, hogy mindez ellentétes a koalíciós szerződéssel, nem volt előre egyeztetve, ezért haladéktalanul tárgyalóasztalhoz kell ülni a szocialistákkal. A megroppant gerincű SZDSZ politikusait azonban a megaláztatásokért kárpótolja a hatalmi pozíció, a klientúra megkapja a megrendeléseket, a holdudvar pedig beéri lelki igényének szabad kiélésével: bátran lefasisztázhatja, leantiszemitázhatja a másként gondolkodókat.

Elhagyva a mellékszálat, térjünk vissza a nem politizáló, az év végéig sikert sikerre halmozó kormányhoz, amely januárban mégis mintha egy kicsit elbizonytalanodott volna. A kampányban letagadott áremelések bejelentésével, a megszorító jellegű idei költségvetés első aknáinak működésbe lépésével, az elbocsátási hullámmal világossá vált, hogy a kormánynak valóban nincsenek hosszabb távra érvényes gazdaság- és társadalompolitikai elképzelései. A száznapos programot egy veszettnek látszó választási küzdelem kétségbeesése szülte, melynek részbeni végrehajtásával Medgyessy és László Csaba erőszakot tett saját magán, miközben, a szükségből erényt kovácsolva, a féktelen költekezésre ráhúzták a jóléti rendszerváltás tetszetős szlogenjét. Januárra kimerültek a politizálás helyett csupán ügyintézésre korlátozódó kormányzati stratégia tartalékai, így vagy úgy, de valamilyen irányban el kellett (volna) indulni.

Ebből a szempontból tartom fontosnak Medgyessy Péter parlamenti országértékelő beszédét. Ha mégoly sután is, de megjelent a politikai vízió, a koherens jövőkép igénye, kigúnyolt elődjéhez hasonlóan a kormány szimbólumokban, tervekbe, programokba foglalható, hosszabb távra szóló cselekvéssorokban próbál meg gondolkodni, politizálni. Ez a törekvés azonban jellemző módon akkor jelent meg, amikor az ügyintézés válságba került: axiómaként rögzíthető, hogy nyolc-kilenc hónap szocialista-szabad demokrata kormányzás után egyensúlyi zavarok jelentkeznek a gazdaságban, de talán ennél is súlyosabb következményei lehetnek annak a külpolitikának, amelynek egyetlen vezérlő elve az aktuális tárgyalópartnernek való megfelelés. (Medgyessy néhány napja a francia elnökkel, Kovács László most a brit külügyminiszterrel értett egyet szinte mindenben.)

Erényei ellenére azonban az országértékelő beszéd éppúgy adós maradt az Európa-terv vagy a köztársasági gondolat tartalommal való felruházásával, ahogy korábban a szociáldemokrata imázshoz elengedhetetlen Tony Blair-i blablát mantrázó Gyurcsány Ferenc nemzeti közép fogalmáról sem lehetett pontosan tudni, hogy mi is az valójában. Egyelőre úgy fest a helyzet, hogy a gazdasági problémák kezelésében teljes tanácstalanság és fantáziátlanság jellemzi a koalíciót: az erős forint és a magas (!) minimálbér kárhoztatása nem a Smart Hungary (Okos Magyarország), hanem a Beggar Hungary (Koldus Magyarország) programjának a megvalósítását vetíti előre. Ennek azonban már semmi köze sincs a jóléti rendszerváltás baloldali ihletésű programjához, melynek folytatását – a tavalyi egyszeri, huszáros roham után – a kormány bizonytalan időre elnapolta.

Hangsúlyosan illik e körben szót ejteni a kormány azon ígéretéről, amely a demokratikus intézményrendszer tekintélyének helyreállítására vonatkozott. Az elmúlt tíz hónap tapasztalatai alapján bátran ki merem jelenteni, hogy a mostani kormány ezen a téren – sokszor a sajtó már-már a bűnrészesség határát súroló asszisztenciája mellett – pontról pontra elköveti mindazt a vétséget, amellyel elődjét okkal vagy ok nélkül folyamatosan vádolta. Mint kiderült, az APEH-nél Simicska Lajos idején nem volt hosszú bájtok éjszakája, a mostani kormányváltáskor azonban nem csupán az adóhatóságnál, hanem számtalan más állami intézménynél, kormányzati utasításra, ismeretlen céllal, az adatvédelmi biztos szerint törvénytelenül kimentették és lemásolták a teljes hozzáférhető adatállományt. A Magyar Nemzet által eddig feltárt kormányzati visszaélések, korrupciógyanús ügyek ismeretében nyugodtan kijelenthetem, hogy Kiss Elemér ügye súlyát és – ha ez mérhető – erkölcsi romlottságát tekintve nincs az első fél tucat között, így a bukott kancelláriaminisztert, kormányfő-helyettest politikai értelemben tekintsük egyszerűen a szocialista párt saját halottjának.

De maradjunk egy olyan területnél, ahol vitán felül elmarasztható az előző koalíció gyakorlata. Eddig azt hallottuk, hogy, szakítva a korábbi szokással, minden ellenzéki kezdeményezésű parlamenti vizsgálóbizottság létrehozásához hozzájárul a kormánytöbbség. Nos, a héten olyan apró kérdésben szegte meg ezen ígéretét a két kormánypárt, mint a magyar légtér, pontosabban a magyar alkotmány és szuverenitás megsértésének ügye. Aki a demokrácia minőségi javulását remélte a kormányváltástól, annak – ha őszinte magához – csalódnia kellett. E szavazó számára találta ki egyébként a kormány Keller Lászlót. Az elődök lejáratását célzó végtelenített korteshadjárat melléktermékeként a kormány kénytelen legalább szavakban magasra helyezni az erkölcsi mércét, amit azonban a gyakorlatban lépten-nyomon levernek a szocialista és szabad demokrata politikusok és klienseik.

Összegzésként megállapítható, hogy a népszerűségi szempontokat maximálisan szem előtt tartó kampánykormányzás hónapjai után a Medgyessy-kabinet felismerte: valamilyen irányt kellene szabni a kormányzati cselekvésnek. Ehhez világos politikai vízióra lenne szükség, amivel a gyakran változó szlogenek, hívószavak hangoztatásán túl egyelőre adós a szocialista kabinet, miközben a szaporodó nehézségek az eddig elfojtott belső konfliktusokat is a felszínre hozzák. A még kezelhető gazdasági válságjelenségekre a régi receptet (Bokros-csomag) még egyszer aligha meri alkalmazni ez a kormány, más gyógymódnak azonban nem látni jelét. A tanácstalanság lenyomata a szánalmas, de annál költségesebb uniós kampány, valamint a koalíció vezetői által használt beszédmód. Átgondolt érvek híján a helyesnek gondolt álláspontok alternatíva nélküliségét hangsúlyozza a kommunikáció: az EU-csatlakozásnak éppúgy nincs alternatívája, mint a koalíciónak vagy az SZDSZ élén Kuncze Gábornak. Ennél azért nemcsak általában Magyarország, de a kormánypártok hívei is többet érdemelnének.

P.S.: Talán feltűnt Önöknek, hogy, bár most az 1848–49-es magyar forradalomra és szabadságharca emlékező rendezvényen vagyunk, a kormányról szólva kerültem mindenfajta történelmi párhuzamot, utalást a másfél évszázadnál is régebben történt eseményekre. Ez nem véletlen: nem képzelem magam korunk Petőfijének, aki számon kéri a kormányon a forradalom – akarom mondani, a rendszerváltozás – követeléseit, eszméit. Legfőképpen azonban azt akartam elkerülni, hogy bármilyen módon párhuzamot vonjak egy mártír miniszterelnök és az idegen diktatúrát szolgáló egykori titkosrendőr által irányított kormány között.






















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon