Mottó: Medgyessy politizálásra kérte minisztereit
(cím a Népszabadságból, 2003. január 17.)
Mit csinál a kormány? – kérdezte a forradalom költője nem titkolt szemrehányással a szavaiban a néhány hete hivatalba lépett felelős magyar kabinettől. Amikor a végrehajtó hatalmat lassan tíz hónapja gyakorló Medgyessy-kormány esetében feltesszük ugyanezt a kérdést, a fenti idézet alapján egyet biztosan tudhatunk: eddig nem politizált. Pedig azt hihettük, hogy egy kormány a választásokon többséget szerzett párt(ok) elképzelésein alapuló politikai program végrehajtására szövetkezik, ám ha az egyes miniszterek nem politizálnak, akkor ez a kormány egészéről is elmondható. E logika mentén haladva akár azt is kijelenthetnénk, hogy bizonyos értelemben Magyarországnak jelenleg nincs is kormánya. Ezt az érzésünket erősíti a sajtó viselkedése, amely gyakran még ma is inkább látszik az előző, mint a jelenlegi kabinet éber ellenőrének. Így fordulhatott elő, hogy a davosi világgazdasági csúcs napjaiban nem azt firtatta a közszolgálati média, hogy miért nem képviseli senki hazánkat a rangos tanácskozáson, miért nincs ott Medgyessy Péter, hanem arról adott hírt, kivel ebédelt Orbán Viktor.
Első pillantásra egyébként politikai szempontból kifejezetten sikeresnek tűnik a második szocialista-szabad demokrata kabinet első fél éve. A hatalomváltás (több mint kormányváltás) akadálytalanul, gyorsan, kíméletlenül ment végbe, s ingatag parlamenti többsége ellenére a koalíció minden, számára fontos intézkedést könnyen elfogadtatott a törvényhozással. Ellenfele hibáinak és választási ígéretei korántsem teljes, de így is jelentős társadalmi csoportok számára érzékelhető megvalósításának, valamint médiatámogatásának köszönhetően növelni tudta népszerűségét, átütő sikert aratott az önkormányzati választásokon. A miniszterelnök az SZDSZ kegyelméből túlélte a D-209-es botrányt, majd a rendszerváltozás morális alapjait is kikezdő, gyomorforgató kampánnyal az egész ügyet a maga javára fordította.
Mellékszálként itt kell szót ejteni az SZDSZ-ről, amely a népszerűség-növekedésből semmit sem profitált. A D-209-es botrány során tanúsított viselkedése nemcsak a párt erkölcsi erózióját tette nyilvánvalóvá, hanem az MSZP számára is megmutatta, hol húzódik zsarolhatóságának határa. A Kuncze-féle doktriner pragmatizmus, valamint négy bársonyszék és számos gazdasági tisztség birtoklása szinte kirobbanthatatlanná tette az SZDSZ-t a kormányból, így annak sincs gyakorlati következménye, hogy az MSZP elszabotálta a Medgyessy maradásának feltételéül szabott új ügynöktörvényt. Ha valamely megmagyarázhatatlan okból a miniszterelnök az aktuális kormányülés kezdetén egyenként felpofozná a szabad demokrata minisztereket, válaszként az a pártelnöki dörmögés érkezne, hogy mindez ellentétes a koalíciós szerződéssel, nem volt előre egyeztetve, ezért haladéktalanul tárgyalóasztalhoz kell ülni a szocialistákkal. A megroppant gerincű SZDSZ politikusait azonban a megaláztatásokért kárpótolja a hatalmi pozíció, a klientúra megkapja a megrendeléseket, a holdudvar pedig beéri lelki igényének szabad kiélésével: bátran lefasisztázhatja, leantiszemitázhatja a másként gondolkodókat.
Elhagyva a mellékszálat, térjünk vissza a nem politizáló, az év végéig sikert sikerre halmozó kormányhoz, amely januárban mégis mintha egy kicsit elbizonytalanodott volna. A kampányban letagadott áremelések bejelentésével, a megszorító jellegű idei költségvetés első aknáinak működésbe lépésével, az elbocsátási hullámmal világossá vált, hogy a kormánynak valóban nincsenek hosszabb távra érvényes gazdaság- és társadalompolitikai elképzelései. A száznapos programot egy veszettnek látszó választási küzdelem kétségbeesése szülte, melynek részbeni végrehajtásával Medgyessy és László Csaba erőszakot tett saját magán, miközben, a szükségből erényt kovácsolva, a féktelen költekezésre ráhúzták a jóléti rendszerváltás tetszetős szlogenjét. Januárra kimerültek a politizálás helyett csupán ügyintézésre korlátozódó kormányzati stratégia tartalékai, így vagy úgy, de valamilyen irányban el kellett (volna) indulni.
Ebből a szempontból tartom fontosnak Medgyessy Péter parlamenti országértékelő beszédét. Ha mégoly sután is, de megjelent a politikai vízió, a koherens jövőkép igénye, kigúnyolt elődjéhez hasonlóan a kormány szimbólumokban, tervekbe, programokba foglalható, hosszabb távra szóló cselekvéssorokban próbál meg gondolkodni, politizálni. Ez a törekvés azonban jellemző módon akkor jelent meg, amikor az ügyintézés válságba került: axiómaként rögzíthető, hogy nyolc-kilenc hónap szocialista-szabad demokrata kormányzás után egyensúlyi zavarok jelentkeznek a gazdaságban, de talán ennél is súlyosabb következményei lehetnek annak a külpolitikának, amelynek egyetlen vezérlő elve az aktuális tárgyalópartnernek való megfelelés. (Medgyessy néhány napja a francia elnökkel, Kovács László most a brit külügyminiszterrel értett egyet szinte mindenben.)
Erényei ellenére azonban az országértékelő beszéd éppúgy adós maradt az Európa-terv vagy a köztársasági gondolat tartalommal való felruházásával, ahogy korábban a szociáldemokrata imázshoz elengedhetetlen Tony Blair-i blablát mantrázó Gyurcsány Ferenc nemzeti közép fogalmáról sem lehetett pontosan tudni, hogy mi is az valójában. Egyelőre úgy fest a helyzet, hogy a gazdasági problémák kezelésében teljes tanácstalanság és fantáziátlanság jellemzi a koalíciót: az erős forint és a magas (!) minimálbér kárhoztatása nem a Smart Hungary (Okos Magyarország), hanem a Beggar Hungary (Koldus Magyarország) programjának a megvalósítását vetíti előre. Ennek azonban már semmi köze sincs a jóléti rendszerváltás baloldali ihletésű programjához, melynek folytatását – a tavalyi egyszeri, huszáros roham után – a kormány bizonytalan időre elnapolta.
Hangsúlyosan illik e körben szót ejteni a kormány azon ígéretéről, amely a demokratikus intézményrendszer tekintélyének helyreállítására vonatkozott. Az elmúlt tíz hónap tapasztalatai alapján bátran ki merem jelenteni, hogy a mostani kormány ezen a téren – sokszor a sajtó már-már a bűnrészesség határát súroló asszisztenciája mellett – pontról pontra elköveti mindazt a vétséget, amellyel elődjét okkal vagy ok nélkül folyamatosan vádolta. Mint kiderült, az APEH-nél Simicska Lajos idején nem volt hosszú bájtok éjszakája, a mostani kormányváltáskor azonban nem csupán az adóhatóságnál, hanem számtalan más állami intézménynél, kormányzati utasításra, ismeretlen céllal, az adatvédelmi biztos szerint törvénytelenül kimentették és lemásolták a teljes hozzáférhető adatállományt. A Magyar Nemzet által eddig feltárt kormányzati visszaélések, korrupciógyanús ügyek ismeretében nyugodtan kijelenthetem, hogy Kiss Elemér ügye súlyát és – ha ez mérhető – erkölcsi romlottságát tekintve nincs az első fél tucat között, így a bukott kancelláriaminisztert, kormányfő-helyettest politikai értelemben tekintsük egyszerűen a szocialista párt saját halottjának.
De maradjunk egy olyan területnél, ahol vitán felül elmarasztható az előző koalíció gyakorlata. Eddig azt hallottuk, hogy, szakítva a korábbi szokással, minden ellenzéki kezdeményezésű parlamenti vizsgálóbizottság létrehozásához hozzájárul a kormánytöbbség. Nos, a héten olyan apró kérdésben szegte meg ezen ígéretét a két kormánypárt, mint a magyar légtér, pontosabban a magyar alkotmány és szuverenitás megsértésének ügye. Aki a demokrácia minőségi javulását remélte a kormányváltástól, annak – ha őszinte magához – csalódnia kellett. E szavazó számára találta ki egyébként a kormány Keller Lászlót. Az elődök lejáratását célzó végtelenített korteshadjárat melléktermékeként a kormány kénytelen legalább szavakban magasra helyezni az erkölcsi mércét, amit azonban a gyakorlatban lépten-nyomon levernek a szocialista és szabad demokrata politikusok és klienseik.
Összegzésként megállapítható, hogy a népszerűségi szempontokat maximálisan szem előtt tartó kampánykormányzás hónapjai után a Medgyessy-kabinet felismerte: valamilyen irányt kellene szabni a kormányzati cselekvésnek. Ehhez világos politikai vízióra lenne szükség, amivel a gyakran változó szlogenek, hívószavak hangoztatásán túl egyelőre adós a szocialista kabinet, miközben a szaporodó nehézségek az eddig elfojtott belső konfliktusokat is a felszínre hozzák. A még kezelhető gazdasági válságjelenségekre a régi receptet (Bokros-csomag) még egyszer aligha meri alkalmazni ez a kormány, más gyógymódnak azonban nem látni jelét. A tanácstalanság lenyomata a szánalmas, de annál költségesebb uniós kampány, valamint a koalíció vezetői által használt beszédmód. Átgondolt érvek híján a helyesnek gondolt álláspontok alternatíva nélküliségét hangsúlyozza a kommunikáció: az EU-csatlakozásnak éppúgy nincs alternatívája, mint a koalíciónak vagy az SZDSZ élén Kuncze Gábornak. Ennél azért nemcsak általában Magyarország, de a kormánypártok hívei is többet érdemelnének.
P.S.: Talán feltűnt Önöknek, hogy, bár most az 1848–49-es magyar forradalomra és szabadságharca emlékező rendezvényen vagyunk, a kormányról szólva kerültem mindenfajta történelmi párhuzamot, utalást a másfél évszázadnál is régebben történt eseményekre. Ez nem véletlen: nem képzelem magam korunk Petőfijének, aki számon kéri a kormányon a forradalom – akarom mondani, a rendszerváltozás – követeléseit, eszméit. Legfőképpen azonban azt akartam elkerülni, hogy bármilyen módon párhuzamot vonjak egy mártír miniszterelnök és az idegen diktatúrát szolgáló egykori titkosrendőr által irányított kormány között.