Molnár Farkas (1897–1945) a hazai építészkörökben – gondolom – a Bauhaus-építészet, a klasszikus funkcionalizmus mestereként ismeretes, aki képzettségét – ráadásul – az akkor még weimari székhelyű intézményben szerezte. Építészi munkásságát számos – részben elpusztul vagy átalakított, korabeli fotókról ismert – családi, illetve társasház őrzi. Munkásságának alaposabb megismerése, amelyhez az utóbbi két-három évtized kutatásai jelentős mértékben járultak hozzá, ezt a sommás megállapítást meglehetősen elmélyítette.
A pécsi születésű Molnár Farkas serdülő fiatalként az első világháborús évek, de még a Monarchia neveltje volt, aki eredetileg festőnek, szociális eszméket dédelgető művésznek indult. Kodolányi János önéletrajzából tudjuk, hogy a köréje csoportosuló fiatalokból álló művészkör nem csak kiállításokon mutatta be munkáit, hanem szociális eszmeiségű, embernemesítő művészközösségről is szőtt álmokat. Ezek valóra válthatóságát erősítette meg egy olaszországi utazás, amelynek során meg is született az elhatározás, s Molnár néhány társával – a Gropius mellett dolgozó ugyancsak pécsi Forbát Alfréd közvetítésével – 1921-ben a frissen megalakult és rokon eszméket valló weimari intézményhez csatlakozott. Azt már Molnár pontosan rekonstruálható Bauhaus-beli tevékenysége alapján tudjuk, hogy miközben dokumentálhatóan végigjárta a gropiusi program grádusait, iskolai viszonylatban nagyarányúnak mondható szervező munkát is folytatott: a laza szervezetű Bauhauson belül nemzetközi összetételű csoportosulást szervezett (ez volt az ún. KURI), amelynek oroszlánrésze volt az utólag fordulatként minősített 1923-as Bauhaus-kiállítás előkészítésében és lebonyolításában. (Tudnivaló, hogy Molnár idehaza képzőművészeti, főiskolai tanulmányait félbeszakítva a Műegyetem építész karán képezte magát tovább.)
Molnár Farkas lakásának nappali- és dolgozószobája, Budapest I., Mihály utca 11. (1929)
Mindezek és a későbbiek Molnár itthoni munkássága ismeretében (1925-ben tért haza, amikor is nyomban bemutatta kinti munkáit-terveit.) Jogosan állítható, hogy szigorúan funkcionális („funkcionalista”, „személytelen”) tervei-épületei személyes, téralakító-tértágító fejlődésének tükörképei is egyben. Ezen a megállapításon nem változtat az a több kortársi visszaemlékezésre támaszkodó tény sem, amely szerint családi épületeinek tértagolását a megrendelővel folytatott megbeszélés alapján alakította ki. Ezt a megállítást támasztja alá az épületről mint átlátszó (hasáb)testről írásban is kifejtett elmélete, amelynek az orosz konstruktivizmussal összefüggő képi rögzítése a Fiú légi játékszerrel címen ismert Bauhaus-beli metszete. (Bauhaus-beli stúdiumra vezeti vissza a Pasaréti u. 7. sz. társasház előcsarnokának különleges, újszerű anyagból készült absztrakt falképet is.)
Az eszmei átlátszó (hasáb)testről kifejtett elgondolásához igazodóan lépésről lépésre követhető épületei belső terének tágítása (előbb harmonikaajtóval, majd tolóajtóval, illetve japán mintára tolófallal), amely általa is hangsúlyozottan említetten – változatos térkapcsolásként – a harangvirág utcai Tyroler-házban tetőzik, legalábbis a belső terek vízszintes irányú összekapcsolását tekintve. Egy-két év, s Molnár megkíséreli a belső, zárt teret más módon is a külsőhöz közelíteni. Függőleges irányban mozgatható tolófalat a Vércse utcai ikerházban sikerül realizálnia (1939).
A belső terek egybekapcsolásával folytatott kísérletei nyomán kapott megbízást a korábbiakhoz képest monumentális Magyar Szentföld templom terveinek elkészítésére, amely templom tudvalevően nem kerülhetett befejezésre. (1949-ben a kupola zsaluzatát felsőbb utasításra ismeretlen helyre vitték.) A tervek és az elkészült részek ismeretében Molnár az adott feladatát: az üdvtörténeti szent helyek eredeti nagyságrendű (!) beiktatását egyazon hatalmas belső térbe, térszervezési zsenialitásának köszönhetően optimális módon oldotta meg.
Budapest I., Mihály utca 11. (1929)
„A templom fő építészeti értéke – írta 1987-ben a Magyar Nemzet szakavatott recenzense – a húsz sudár vasbeton oszlop által tartott héjszerkezetű ovális kupola lett volna, méretét és technikai megoldását tekintve is egyedi érték (az alaprajzi ellipszis két tengelyének mérete: 40, illetve 25 m, az oszlopok magassága 20 m), térhatásában pedig páratlan megoldás. (…) A kupola alatt megszakítatlanul, szalagszerűen végigfutó ablaksor, a modern építészet egyik szívesen használt formájának meglepő átültetése által a kupola lebegni látszott volna az épülettömeg fölött, mivel a hordozó vasbeton oszlopok kívülről nem látszanak.”
A felső körkörös megvilágítású központi térből nyíló kápolnasor igencsak különböző alaprajzi kontúrja és különböző belső kiképzése ellenére együttesében mint önálló téregységek rendezett sokasága, a fényt adó központi térrel szerves összefüggésben mégiscsak egyetlen organikus térstruktúra benyomását kelti (keltette volna, keltené). A Magyar Szentföld templom csonkasága, jelenlegi funkciója és közvetlen környezetének lelketlen beépítése ellenére – úgy vélem – kiemelten nemzeti kulturális érték.
- Kultúra [6]