Ebben a tanulmányban sikeres életutakat, a mobilitás lehetőségeit és következményeit mutatom be egy olyan társadalmi térben – a délnyugat-magyarországi aprófalvak világában –, amelyet általában a kiszolgáltatottság, a mozdulatlanság és a szegénység jellemez. A boldoguló kevesekkel foglalkozom, de nem a gazdasági, politikai és iskolai sikerek érdekelnek önmagukban, hanem az, ahogyan az érintettek értelmet adnak sikereiknek, és ahogyan társadalmi helyzetüket, környezetüket újraértékelik a társadalmi státuszváltással párhuzamosan. Arra igyekszem rávilágítani, hogy a társadalmi felemelkedésért eredménnyel küzdők miként értékelik újra mások cigányságát, valamint saját maguk cigány származását és kötődéseit.
Már több kutatás rávilágított arra, hogy a romák rétegzett, eltérő kulturális kötődésű, különböző mértékben boldoguló csoportokból állnak. Durst Judit az északnyugati országrészben található falvak esetében a romák „parasztosodásának” jelenségére figyelt fel (Durst 2001); Szuhay Péter is a parasztosodás folyamatáról ír, de Dursttal ellentétben azt állítja, hogy a gazdasági felemelkedést, illetve parasztosodást a romák etnikai öntudatosulása kíséri (Szuhay 2004).
Burka Viktória, Vida Judit és Wizner Balázs (2005) vizsgálata szerint a munkanélküli romák között is vannak olyanok, akik vállalkozásba kezdtek, építőipari tevékenységgel, fakitermeléssel vagy mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak, sőt, már alkalmaznak is másokat. Az etnikai különbségnél jelentősebbé vált az a társadalmi törésvonal, amely a megélhetési stratégiák mentén osztja két részre a társadalmat. Erre a folyamatra ráerősít a gazdaságilag sikeresek egyik csoportjának intenzív asszimilációs törekvése, amivel a falu magasabb státuszú, nem roma csoportjával való azonosulást a stigmatizáló származás megtagadásán keresztül érik el.
Virág Tünde és Fleck Gábor egy baranyai falu egyetlen utcájában élő beás közösség két csoportját írták le. A rendszerváltás után a korábban alacsonyabb státuszúnak tartott csoport váratlan fellendülésnek indult. „Korábbi és újonnan épített kapcsolataik segítségével, szimbolikus és kulturális tőkéjük használatával komoly lehetőségekhez jutottak. Egészen új utak nyíltak meg számukra. E családokból többen továbbtanulnak, középiskolába járnak.
Székelyi Mária, Örkény Antal, Csepeli György és Barna Ildikó egy négyszázhetven fős mintán azt vizsgálták, hogy milyen összefüggés van a siker és az iskolai mobilitás, a gyermekkori mikrokörnyezet jellemzői, a kapcsolatok etnikai meghatározottsága és a roma identitás konstrukciója között. Elemzésük szerint a sikeres romák nagyobb létszámú csoportja a mobilitás klasszikus – bár nagy ugrást megvalósító – útját járta be, a másik – jóllehet kis létszámú – csoport a roma társadalom hagyományaihoz közelebb álló és mégis felfelé ívelő pályát. A harmadik csoport a szellemi foglalkozásúaké, akik az iskoláztatás révén jutottak előre (Székely et al 2005, 49).
Sikeres romákról már egy néhány évvel korábbi, Kemény István által szerkesztett monográfiából is vannak ismereteink (Kemény szerk. 2000). A kötet egyik szerzője, Kállai Ernő a roma vállalkozóknak három típusát találta meghatározónak: az építőmunkásból lett építési vállalkozókat, a virágkereskedőket, illetve zöldségeseket, valamint a családi hagyományokat követő vendéglátósokat (Kállai 2000). A vállalkozóknak cigány származásukhoz való viszonyuk vonatkozásában meghatározó tendenciának azt tartja, hogy származásukat ugyan nem tagadják, de a beilleszkedést hangsúlyozzák. Sikeres kereskedelmi tevékenységet folytató vidéki oláhcigányokról már a nyolcvanas évek végén írt Michael Stewart (1994, 131). Lakatos Elza szerint a régiségkereskedők minden más csoporthoz képest erősen tradíciókövetőek, és nyelvhasználatukban, társadalmi kapcsolataik szervezésében, házasodási, gyermeknevelési, munkaszervezési szokásaikban és a normaszegés szankcionálásában is elkülönülnek a többségtől (Lakatos 2000).
Az én vizsgálatom középpontjában nem kifejezetten a sikeresség állt. Eredetileg a megélhetés és a boldogulás lehetőségeit vizsgáltam, valamint azt, hogy ennek módozatai milyen viszonyban vannak az etnicitással, a cigány származással, a romák és nem romák közötti viszonnyal, illetve annak érzékelésével (Feischmidt 2008a, b). Ebben a tanulmányban azokról a sikeresekről írok, akik elsősorban társadalmi tőkéjük kamatoztatásával egy nemzedék alatt a helyi társadalom elitjébe kerültek. Azt igyekszem értelmezni, hogy valaki miként válhatott sikeressé egy olyan társadalmi környezetben, amiben a többség kirekesztett, máról holnapra él, és jó esetben is csak a gyermekei jövőjében reménykedik.
Az írás előterében három portré áll, olyan embereké, akik a boldogulás, „felemelkedés” különböző módjait, útjait testesítik meg: (1) Az első az anyagi erőforrások felhalmozásán keresztül történő mobilitás lehetőségét mutatja be, amely a szocializmus időszakában szerzett társadalmi kapcsolatokkal együtt tud egy újfajta, vállalkozói jellegű egzisztencia alapja lenni. (2) A második példa a gyenge kötések, a „kifele” és „felfele” irányuló kapcsolatoknak a szerepét illusztrálja, amelyeknek köszönhetően a társadalom perifériájáról több köztes stáción keresztül politikai, hatalmi pozícióba kerülhet valaki, miközben ez a felemelkedés a rendszert nem kezdi ki, strukturális változásokat nem eredményez. (3) A harmadik eset egy család történetén keresztül azt világítja meg, hogy két nemzedék egymásra épülő törekvéseinek eredményeképpen hogyan jön létre az a társadalmi, majd földrajzi mobilitás, amelynek kulcsa az iskola, illetve az első nemzedék által felhalmozott társadalmi tőkének az iskolán keresztül történő kulturális tőkévé konvertálása.
A két általam vizsgált faluban a romák többsége beás származású. Ennek jelentősége inkább történeti, illetve a társadalmi létezés strukturális, diskurzív kereteit meghatározó. A történetek főszereplőinek szubjektív olvasatában egyre erőteljesebb az azonosulás és azonosítás elutasítására való igény. A mobilitás akkulturációval és a cigány közösségből, kapcsolatokból való kiilleszkedéssel, az örökölt vagy kívülről kapott identitáskategóriák „kijátszásával” jár együtt, ami különböző formákban valósul meg: az önstigmatizációtól a rejtőzködésen keresztül a cigány származás tagadásáig. Az identitáskonfliktusok oka a legtöbb esetben az asszimilációs szándék és az intézményi diszkriminációba és/vagy mindennapi rasszizmusba kódolt többségi elutasítás.1 Ezt a konfliktust egyesek minimalizálni próbálják, nem véve róla tudomást. Mások, de ők vannak kevesebben, a tudatosításon keresztül jutnak el egy újfajta etnikai azonossághoz. Utóbbi úton járnak azok a fiatalok, akik értelmiségi pályára lépve költöztek el ezekből a falvakból. Megszakadt ugyan minden kapcsolatuk a helyi, „cigány” származási közösséggel, de egy újfajta, konstruált, városi, sőt globális kulturális mintákat követő „roma identitásra” tesznek szert. Amikor a cigány/roma kategória belső használatát, illetve különböző használatai közötti ellentmondást mutatom be, azt a gondolkodást szeretném folytatni, ami ismereteim szerint Neményi Mária és Kovács Éva munkáiban fogalmazódott meg az elmúlt években Magyarországon. Neményi serdülőkorú gyermekek esetében vizsgálta a stigmatizáló beszédmódokra és viszonyokra, a társadalmi fenyegetésre adható válaszok típusait (Neményi 2007), Kovács Éva ugyanabban a földrajzi-társadalmi térben dolgozva, mint én, tárta föl egy élettörténeten keresztül a stigmatizáló és etnicizáló külső kategorizáció és az interjús helyzetben megismételt belső, illetve közeli világnak szóló nem etnikai reprezentáció ellentmondásait (Kovács 2006).
A tanulmány egy, az aprófalvak helyzetéről, a bennük élők esélyeiről, boldogulásáról, kudarcairól szóló nagyobb projekt keretében végzett kutatómunkára épül.2 A falvaknak álnevet adtam, amiként az embereknek is, akik fő- vagy mellékszereplői az itt kezdődő leírásnak. Minden egyéb adat valós. Az egyik település – nevezzük Lengyelinek – egy Baranya megyei zsákfalu, közel a horvát határhoz. Hagyományosan szokták az Ormánság, de a Drávaszög részének is tekinteni. Az előző századfordulón népessége 400 körül mozgott, és jelentős részét már ekkor a bevándorolt katolikusok tették ki, majd a rendszerváltás körül érte el a 200-as mélypontot. Ezután, elsősorban az új beköltözéseknek és az új népesség magas gyerekszámának köszönhetően, lassú gyarapodásnak indult. A falu közigazgatási önállóságát 1961-ben veszítette el, amit rövid időn belül a téesz és az iskola körzetesítése is követett. Az 1960-as évek elejéig két cigány család élt a faluban, egy vándoriparos és egy pásztor. 1965 és 1975 között, amikor a közeli Gordisán felszámolták a cigánytelepet,3 a körzeti tanács, amelynek feladata volt a telepfelszámolás koordinálása, felvásárolta a Lengyeliben üresen álló házakat, és olcsón vagy részletre a beköltözni szándékozó cigány családoknak juttatta őket, akik csakhamar a környező ipari központokban találtak munkát, és ugyanolyan ingázó életmódot folytattak, mint a valamikori parasztok. Lengyeliben 2001-ben 26-an, tehát a 250-es össznépesség 10 százaléka mondta magát cigánynak/romának, 2006-ban a kisebbségi önkormányzati választásokat megelőző regisztráción 34-en tették ezt. A Kisebbségi Önkormányzat helyi vezetője ennél jóval több embert, a falu lakóinak kb. 40 százalékát tekinti romának/cigánynak.
A másik falu az előbbitől kb. 70-80 km-re északkeletre a somogyi dombok között fekszik, története egészen másként kezdődik. Szerény – ezt a nevet adtuk ennek a településnek – a XV. században városi ranggal rendelkezett, országszerte ismerték kiváló állatállományáról, a jószágexport központjaként, a lókereskedők kedvelt helyeként tartották számon. A XIX. század végén a falu lakosságának számottevő része középparaszt családokból állt, akik 25-30 holdas földeken gazdálkodtak. A falu többi lakója a környező pusztákon lakó cseléd volt, akik az 1919-es, majd az 1945-ös földosztás következtében jutottak földhöz és házhelyhez a falu szélén. Az első jelentős elvándorlási hullám a téesz 1957-es megalakításához köthető, amikor a korábban erős középparaszti egzisztenciák egyik napról a másikra tönkrementek. A falu közelében lévő külterületen a ’70-es évekig vályog- és földkunyhókban beás nyelvet beszélő, magukat oláhcigányoknak nevező családok laktak.
Az üresen álló, éppen ezért nagyon olcsón – vagy egyenesen ingyen – megszerezhető ingatlanok híre távolabbról is a faluba vonzott családokat. A nyolcvanas évek végén több erdélyi család telepedett le a faluban, majd a rendszerváltás óta új jelenségként figyelhető meg elszegényedő városi családok, illetve egyedülállók leköltözése, akik az olcsóbb élet reményében vásárolnak a faluban házat. Szerény 317 lakója közül 2001-ben 77-en vallották magukat a cigány közösséghez tartozónak, 42-en a cigány kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőknek, 52-en mondták, hogy anyanyelvük a beás vagy romani, közülük pedig 39 használja is a nyelvet családi és baráti körben. A Kisebbségi Önkormányzat elnöke itt is jóval többeket, a falu lakóinak 60 százalékát tekinti romának.
„és akkor ugye mindig egy kicsit följebb, mindig egy kicsit följebb!”
A tartós szegénység és kirekesztettség mellett olyan gazdasági alternatívák is megjelentek, amelyek új életcélokat és stratégiákat tettek lehetővé (Feischmidt 2008a).
A kilencvenes évek második felétől a térségben elsősorban mezőgazdasági, szőlészeti, borászati, valamint turisztikai vállalkozások igényeltek jelentős számú szakképesítés nélküli, szezonális munkaerőt, az esetek többségében illegálisan, féllegálisan alkalmazva őket. Alsószentmártonhoz hasonlóan4 Lengyeliben is a mezőgazdasági idénymunka a megélhetés egyik fontos forrása. A napszámosokat helyi vállalkozók rekrutálják és szervezik csoportokba. Ezek a szervezők, egyszersmind dolgozók, gyakran a rendszerváltás előtt is ugyanott dolgoztak, és éppen ez a mostani bizalom alapja. Ugyanakkor, az új körülményekhez alkalmazkodva, munkaközvetítői szerepet is ellátnak. Erről a tevékenységről írja Kemény István: „Sok cigány üzletember él jelenleg abból, hogy alkalmi munkák elvégzésre cigány munkaerőt közvetít, illetőleg alvállalkozóként alkalmi munkák elvégzésére cigány munkaerőt alkalmaz” (Kemény 2000, 23).
Tamás egyike a lengyeliek által „vállalkozónak” hívott közvetítőknek. Szépen felújított házban laknak a falucska központjában; az udvaron új autó, a lakásban új belsőépítészeti megoldások és bútorok. Feleségével együtt harminc éve dolgoznak ugyanabban a szőlészetben, „a tövek ugyanazok, csak a tulajdonos változott meg” – mondják, ők pedig alkalmazottból alvállalkozókká lettek. A leghidegebb téli időszakot leszámítva egész évben mindennap kint vannak a szőlőben, szezonban, amikor több a munka, mint amit ketten el tudnak látni, „hívnak segítséget”. A munkát, amely a szőlőtermesztéssel kapcsolatos manuális tevékenységekből áll, Tamás vállalja fel. Majd ő dönti el, hogy mennyi munkásra van szükség a napi feladat elvégzéséhez, megszervezi a csoportokat, és felel az általuk elvégzett munka minőségéért. A munkások, akikkel dolgozik, többségében 40-50 év körüli emberek, inkább asszonyok, mint férfiak, számuk 3 és 8 között mozog. Azért ők – mondja Tamás –, „mert abban a nemzedékben, amelyiknek még volt rendszeres munkája, jobban meg lehet bízni. De még ezek körében sincsen munkafegyelem, …ennél rosszabb csak a fiataloknál a helyzet.”
Tamás arra panaszkodik, hogy sohasem tudja, reggel hány embert tud elvinni azok közül, akik előző este még azt mondták, hogy mennek dolgozni. Mert rendszeresen meggondolják magukat. A megbízhatatlanság egyik legfontosabb oka, hogy ennyi pénzzel nem motiválhatóak az emberek. Ha valaki egész hónapban eljár a szőlőbe, jó esetben 50-60 ezer forintot keres. Napi 9-10 órát van távol otthonról, és természetesen költségei is vannak. A segéllyel mindezen kényelmetlenségek nélkül havi 48 ezer forinthoz lehet jutni. Tamás a munkásai által elvégzett munka minőségére is panaszkodik. „Nem törődnek a munkával, nem figyelnek oda. Kérni semmire sem lehet őket, pedig van úgy, hogy több vagy gyorsabb munkára lenne szükség.” Többet is kereshetnének, de nem motiválhatók. Ezért azt teszik, hogy az igényes munkát ketten látják el a feleségével, azt, amiből sok van, de nem igényel különösebb figyelmet, másokra bízzák. „De ezt a munkát magyar ember már nem végezné el” – mondja. Percekkel később még visszatérek a témára, megkérdezem, hogy magát romának tartja-e. „Nem is, s igen is” – jön a válasz. A kérdés nem volt szerencsés, a válasz annál inkább elgondolkodtató.
Legközelebb Tamást arra kértem, hogy meséljen bővebben magáról, családjáról, az életükről. A válaszként elhangzó bőséges élettörténet a múltból a szülők szegénységét, a család vándor múltját emeli ki. Tamás apja vándoriparos volt, de a vályogvetéshez is értett. A szülők a negyvenes évek második felében telepedtek le a faluban, ahol most is laknak.
„Hát igen. És hát az volt az igazság, hogy el kell mondanom, hogy egy kimondottan szegény családból származom, mert hát a szüleim azok valamikor vándoriparosok voltak.”
A férje mellett ritkán megszólaló asszony, Viola családja mutatványos volt, Somogyból kerültek Dél-Baranyába, vásárról vásárra jártak egy körhintával. Úgy tűnik, hogy a gyermekkori szegénység volt az, amihez képest minden azóta történt megvalósítás értelmet nyer. Fiatalon összeházasodtak, és egy ideig még nehéz körülmények között éltek, hatan egy egyszobás házban. „Akkor viszont már azon voltunk, hogy valahol azért mégiscsak egy kis lakást vegyünk, akármilyen kicsike is, de külön legyen, és akkor különállóan tudjunk élni.”
Tamás 15 éves korától dolgozott a termelőszövetkezetnél. Előbb csak egy telket vettek egy kis romos házzal, de még mindig a falu végén.
„És akkor most már ugye ne legyünk seregi lakosok, hanem menjünk be a faluba lakni! Jó, itt, ezen a helyen volt egy kis szoba-konyha, hát elég szerény állapotban. Ezt azért vettük meg, mert ez már fönt van a faluban, meg minden – mondom ez egy kissé olyan romos ház volt, meg igen kicsike volt – és nem akartunk ide jönni, és akkor vártunk, vártunk. Hát gondoltunk arra, hogy majd egy kicsit átépítjük, egy kicsit megszépítjük, aztán akkor majd eljövünk ide lakni.”
Majd adódott egy kedvező alkalom, elbontásra került egy középület, amelynek a bontástermékét olcsón megvehették, és belőle felépíthették saját házukat. A ház nagy része kalákában épült, ismerősök és barátok segítségével. Ez volt az első új ház 30 év után a „funkció nélkülivé” nyilvánított településen, ráadásul a falu központjában.
A lakáson kívül az autó is fontos bizonyítéka munkájuk eredményességének. Tamásék büszkék rá, hogy már a ’70-es években autójuk volt, amikor még nagyon keveseknek volt a faluban, illetve a környéken. Az autóhoz jutás örömét a következőképpen mesélték el.
„Olyan boldogok voltunk! És az öcsém meg a két gyerek kijöttek a falu szélére, arra Szabolcs felé, és ott vártak, hogy mikor hozzuk a Trabantot. Jaj de boldogok voltunk, hogy nekünk van Trabantunk, mi már autóval megyünk… Igen, akkor két vagy három autó lehetett… nagyon….a…. hú, és mind módos embereknek volt! Tehát akkor szegénynek, úgy mondom, tehát aki így alulról jött, mint én, kimondottan nekünk volt egyedül autónk.”
Tamásék történetében azonban nemcsak a beteljesült álmok, hanem a munka is, illetve a munkahelyek és az ott szerveződő kapcsolatok igen fontosak. Imént már szó volt Tamás első munkahelyéről, amit néhány éves különbséggel még két újabb munkahely követett. A ’70-es évek végétől, vagyis nagyjából akkortól, amikor a környezetében élő parasztok egy része is erre az életformára váltott, főállása mellé, ami előbb a vízügyi vállalatnál, utóbb a siklósi szövetkezetnél volt, délutánra másodállást vállalt a szőlészetben, ahol felesége akkor már évek óta dolgozott.
1985-ben végül Tamás is a szőlészetbe ment át főállásba, onnan lett munkanélküli 1991-ben, amikor minden ingázót elküldtek. Két évtizedig mindennap eljártak dolgozni, elmentek reggel és hazajöttek délután vagy este. Ezután „1991-től kiesett 13-14 év” – fogalmaz Tamás. A munkanélküliség nagyon meggyötörte, súlyosan megbetegedett, műtötték.
„És akkor én már megmondtam a nejemnek, idefigyelj, én nem bírom ezt a tétlenséget! Nekem az életemből elmennek a napok, hónapok, évek úgy, hogy tétlenül élem meg. Én hogyha csak annyit csinálok, hogy elmegyek földre és kapálok, vagy elmegyek napszámba, engem nem érdekel igazából, hogy nem tudok olyan sokat csinálni, csak kapcsolódjak ki… és elmenni innen.”
2007-ben, amikor ez az interjú készült, immár négy éve volt, hogy újra dolgoztak. Alvállalkozóként a szőlészet és „vállalkozóként” a falutársak irányában. Ötvenévesen nehéz volt váltani az alkalmazotti létből a vállalkozóiba, de úgy tűnik, sikerült. A könyvelést más csinálja ugyan, de az előkönyvelést ők maguk; átlátják a pénzügyi helyzetüket. A munkához való viszonyáról Tamás két dolgot tart fontosnak hangsúlyozni, a szakértelmet és a tisztességet.
„Én, lehet, én nem akarok senkit bántani, de sok főnöktől többet látok, hogyha odaállok egy tőkéhez, így ránézek, és akkor én már látom előtte, hogy mit kell csinálni azzal, hogy az tökéletesen olyan legyen, mint amilyennek lenni kell. És ezt mind a főnökök is belátták, most már három éve vagyok fönt én is vállalkozó az egyik cégnél, és… hát megbíznak bennem, látják, hogy odafigyelek, és tisztességes munkát végzek el.”
Tamáséknak két felnőtt fiuk van. Mindketten ott maradtak a faluban, házat vettek nekik, egymás közelében laknak, sűrűn látogatják egymást. Egyik fiú hegesztőnek és karosszérialakatosnak tanult Pécsett, valamint autóbuszvezetői vizsgát tett. A másik fiú mezőgazdasági gépész, akárcsak az apja, állása van, egy közeli falu gazdaságának gépésze. Mindketten dolgoznak, és mellette vállalkoznak is. Megvették a falubeli kocsma épületét, azt üzemeltetik. Úgy tűnik, nyereségesen, mert a közelmúltban a szomszéd falusi kocsmát is kibérelték.
A munkán túl a takarékosság fontos eleme az életüknek: nem dohányoznak és nem isznak alkoholt. „Két csomag cigaretta ára 1000 Ft, egy hónapban ez 30 000”, számolt utána a beszélgetés közben, ők ennyi pénzért kifizetik az új autójuk törlesztőrészletét. A kiszámított és szabályozott élet további eleme a születéskorlátozás, két gyermekük van, és mindkét fiuknak további kettő, amit Viola tart fontosnak hangsúlyozni, „nem is szabad többnek lenni, mert nem tudják őket tisztességgel felnevelni”.
A takarékosság, a születéskorlátozás, az önértékelésnek a munkával való összekapcsolása egyetlen értékrendszer részét alkotják, aminek legfontosabb vonása, jellemzője a hosszú távú gondolkodás. Ezt a gondolkodást Tamás nem a családból hozta, sőt elsajátítása következtében erőteljes eltávolodást kellett megtapasztalnia. De ő is sokat dolgozik azon, hogy magát és szűkebb családját megkülönböztesse azoktól, akik ott vagy annak közelében maradtak, ahogyan szüleik éltek.
„No most ugye hát itt sem mindenkinek fenékig tejföl a családban. Tehát most mondhatom azt, hogy a P. családból a Tamás az, akinek sikerült levetkőzni a múltjából, és sikerült neki kilépni, és hála Istennek saját erőből. Tehát a mi családunkba se, a testvérek – most a saját családomról beszélek – a testvéreimről, öten vagyunk élők, most annyi, hogy mindenkinek megvan a saját lakása. De viszont… hogy mondjam? Az életvitelük azok bizony nem nagyon alakultak ki. Én mindig azt mondom, hogy tehet róla mindenki saját maga, mert hogyha egyszer úgy áll neki az életnek, és úgy fogja föl a dolgokat, mint ahogy én fölfogtam, akkor nyilvánvalóan ehhez nem kell csoda. De én nem bánom, mert én az életemet – ahogy mondtam – én nem úgy kezdtem, hogy amit megkeresek egyik nap, azt a másik nap már mindjárt el is költöm, és akkor hogy holnapután lesz-e valami az asztalon…”
Tamás és felesége már több mint egy órája beszéltek életükről, sorsukról, sikereikről és nehézségeikről, és még egyetlen szó sem esett a cigányságról. Én hoztam szóba, a nyelv felől érdeklődve, amit gyermekkorukban beszéltek. Tamás és Viola családjában gyermekkorunkban már a magyar volt az elsődleges nyelv. Ami nem jelenti azt, hogy az ő szüleik ne beszéltek volna még „cigányul”, de ezt egy második, titkos nyelvként használták. Cigányul beszélni, különösen, ha ezt valaki egy olyan helyen teszi, ahol nem cigányok is vannak, Viola szégyenletes dolognak tartja. Ha a bőrszíne valakit nem árul el, ahogyan ő fogalmaz, „ha a nap nem süt le valakit nagyon”, jobb elrejteni, titkolni a származását. Lázadni is csak befele, még akkor sem teszi szóvá, „ha cigányoznak a jelenlétében”. „Régebben még jobban bántott” – mondja Viola, minden bizonnyal, mert még erőteljesebb volt a kényszer az azonosulásra, mára, egy nem cigány módra leélt élet okán úgy érzi, hogy nem kell azonosulnia velük. Presztízsre csak úgy lehetett szert tenni, ha elutasítja a szegénység és cigányság stigmáit. Tamást nemrég az önkormányzati testület tagjává választották. „De nem cigányként” – hangsúlyozza. És helyénvalónak tartja, hogy kisebbségi önkormányzat nincs is a faluban.
A következőkben hosszabban idézem azt a részét a beszélgetésünknek, ahol a „cigányság” először tematizálódik. A párbeszédet Viola kezdi, aki a hagyományokhoz közelebb álló ismerőséről beszél:
„Viola: De ilyet még nem láttam! Elvittem dolgozni… az, még a főnökökhöz is képes volt… tehát annyira benne van. A főnökökhöz képes volt cigányul beszélni. Mondom neki sokszor, hogy Anikó, figyelj, ne szégyenítsél, hallod! Vedd már észre, hogy hol vagyunk! Hát most őszintén… én azért… na. Hát azt eladni, az Atyaúristennek se tudnának ezen a nyelven eladni, mert azért apám-anyám perfektül beszélt. Most azért tudom, hogy én már 30 vagy 40 éve… hogy hát ugye elkerültem a háztól, de… És azóta ugye nincsen egy szó se, mert… tehát mondjuk azt, hogy nincs is kivel. Meg hát a másik az meg, hogy én sose voltam ebbe a nyelvbe belebonyolódva, mert én úgy voltam vele, hogy…
Tamás: Tehát nálunk annyira keveset beszéltek cigányul, annyira. Én, meg talán még az öcsém, de a többi… Meg amikor tudja… sokszor olyan az ember… én utána nevetek, mert jól fölöltözik az ember, meg hogyha a nap nem süti le az embert így, mint az Anikót, akkor nem lehet megállapítani, azt, hogy cigány ember vagyok.
Viola: Meg akkor nem is úgy öltözködik.
Tamás: Na, elég az hozzá, hogy magyarok közt vagyunk, és akkor ott mondják, hogy így a cigány, úgy a cigány! Magamban: b…meg, csak tudnád te, hogy ki előtt beszélsz! Ez így nagyon sokszor van!
Ekkor közbeszóltam, azt kérdezve, hogy ez vajon fáj-e neki.
Tamás: Nem, nekem nem. …nem veszem föl. Én előtte – tehát még fiatal koromban – én is olyan voltam, hogy énelőttem ne cigányozzon senki, mert akkor annyi neki! De mindig úgy voltam… hogy jött egy olyan, hogy ja, cigány? Hát az, aki úgy él! Most az egy dolog, hogy én más nyelven beszélek. De hogyha nem úgy élek, mint ahogy XY, akkor az engem abszolút nem érdekel. Engem a cigányság úgy érdekel – én megmondom az őszintét –, hogy figyelj, ne csináld azt, ne szégyenítsél bennünket, hogy cigányok vagyunk, és ezért lenézzenek bennünket! Tehát bennem a cigányság így él, nem úgy, hogy figyelj, én most cigány vagyok, úgyhogy hallgass. Bennem nem úgy…
Viola: Ő a magyar képviselőtestületben is benne volt.
Tamás: 4 évig benne voltam.
Viola: És a magyarok választották meg, nem a cigányok!
Tamás: A magyarok. A cigányba nem is jelentkezett senki.”
A beszélgetés utolsó tíz percében történik egy áttörés: Tamás cigány családból valónak vallja magát, sőt az első cigány családból a faluban: „Durván ’60-ig mi voltunk az egyetlen cigány család itt” – mondja. Az ő perspektívájából azonban ennek a cigányságnak nincsen és nem is volt túl nagy jelentősége. A többségében nem cigányok által lakott faluban, a szomszédok, pajtások többnyire magyarok voltak, akikkel ráadásul – legalábbis Tamás mai megszépítő emlékei szerint – jó viszonyban voltak.
„Nézze, mi magyarok között éltünk! Mi úgy voltunk… az én apám úgy volt a magyarokkal, mint a testvérekkel! A mi asztalunknál ettek a magyarok, mink ettünk az övükénél. Egymással tányéroztak… ilyet nem látott senki! Én tudom, gyerekkoromban a Pap Sanyi bácsi, aki most itt fönn lakik a falu végén, az ott lakott lent a Seregben. Az ott lakott abban a házban, ahol most a Kalányos Miska. Ami vele szemben volt… igaz, hogy az már a földdel egyenlő, de ott volt a mi házunk. Mihozzánk átjöttek ezek, hogy tányéroztunk, ezt szó szerint kell érteni, hogy tányéroztunk egymással, igen, a Pupákkal.”
De Tamás a saját családjával sem vállal teljes közösséget. A nagycsalád ellenkező esetben nyilván erőteljes kötelezettségeket róna rá. A testvérek közül többeknek kevésbé sikeres élete volt. „Mi csak így magunkban” – mondja férj és feleség egyetértésben, amely közösséghez azonban a felnőtt gyerekek és az ő családjaik is hozzátartoznak. A fiúk esküvője legalább annyira a szülők számára is átmeneti rítus, mint a fiatal párnak. Nekik ez a „státusz-felemelkedés ünnepe”: ekkor tudták felmutatni a falu egésze felé, hogy anyagilag mire képesek, és ennek következtében milyen helyre, státuszra tartanak igényt a falu társadalmában.
„Itt nem lett sok cigány hívva, itt csak a legközelebbi testvérek, kész. Itt a munkatársak csak, meg a barátok. El kell mondanom – szégyen ide, szégyen oda – két testvéremet mégsem hívtam meg, mert ők olyanok, hogy… nem tudnak viselkedni. Nem tudnak viselkedni ilyen helyzetben, és azt mondtam, hogy szégyen ide, szégyen oda, de inkább nem! Én a gyerekeimnek tisztességesen és nagyon jól meg akarom tartani… most énnekem 1-2 ember ne, még akkor is, hogyha a testvéremről van szó, akkor se állítson ide, és nekem ne rontsa el a gyerekeimnek egy életen keresztül.”
Szóba kerülnek a lakodalmi szokások, a szülők büszkén, egymás szavába vágva elevenítik föl a zenekart, akik a fiú kollégiumi barátai voltak, Drávasztáráról jöttek, és ma már lakodalmas körökben nagy hírnévnek örvendenek. Szó volt arról is, hogy a zenészek nem tányéroztak, hanem mindenkinek elhúzták a nótáját, de azért az apa mindkét fia lakodalmán százezer forintot tűzött jövendő menye hajába.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy Tamás, amiként sokan mások kortársai közül, a munkához, munkahelyi kapcsolataihoz képest határozza meg helyét a világban. A felemelkedése, karrierje nem írható le azonban a bevezetőben bemutatott fogalmakkal: ez nem a Durst és Szuhay leírta parasztosodás és nem is az iskola révén megszerzett kulturális tőkére épülő karrier.
Tamás és Viola útja – a ’70-es években indult – proletarizálódás révén elnyert társadalmi tagság volt, amely a rendszerváltás után megtorpanni látszott, de esetükben szerencsésen új lendületet vett az ezredfordulóra. Időközben az általuk betöltött társadalmi hely funkciója is jelentősen átalakult, és ma leginkább a közvetítőkre, kereskedőkre emlékeztet. Tamás egy alacsony bérrel és sok bizonytalansággal járó munkát közvetít az általa ismert képzetlen, munkanélküli, cigány származású emberek irányába. A munkavállalók számára a hidat jelenti, amelyen át a munkaerőpiac főáramából tartósan kirekesztett helyekről, pozíciókból el lehet jutni a munkát adó mezőgazdasági vállalatokhoz.5 Ez a viszony azonban sok ellentmondással terhes. Az alulfizetettség és a tartós kitaszítottság miatt a munkavállalók nem kiszámíthatók, hol lojálisak, hol a távolmaradásukkal lázadnak. A munkáltatók felé a közvetítők jelentősége éppen abban áll, hogy ezt, a munkaerő képzetlenségéből, motiválatlanságából származó kockázatot tudják minimalizálni. Ezzel garantálják azt, hogy a rendkívül alacsonyan tartott bérek mellett is fenntartható a termelés, maximalizálható a profit.6
A cigányságnak kétféle, egymással nehezen összeegyeztethető jelentése van ebben az élettörténetben: egyfelől szégyen, amitől szabadulni kell, beleértve azokat a jeleket és kötelékeket, amelyek a családot az általuk is lenézett kategóriához kötik. Másfelől erőforrás, hiszen Tamás maga is belátja, egyedül a cigány emberek azok, akik az általa közvetített munkát elvégzik. Az egyik oldalról tudatosan saját asszimiláns életpályáját író Tamás tehát egy olyan társadalmi pozíciót foglalt el, amely erőteljesen függ attól a gazdasági rendtől, amelynek fontos eleme a képzetlen és alulfizetett munkaerőre támaszkodó megosztott munkaerőpiac (Bonachich 1972). A legironikusabb tehát az egészben az, hogy a strukturális értelemben vett cigányokat igénylő és kitermelő rendszer strázsái olyan emberek, akik személyes életüket, karrierjüket ennek ellenében építették fel és működtetik.
„aki valamire vitte, és önerőből, az megválogatja azt, aki…”
Tamás vállalkozói perspektívájából nézve csekély szerepe van a helyi társadalmi, politikai szervezetekben betölthető pozícióknak, az etnikai alapon szerveződő intézményeknek pedig egyenesen értelmük sincsen. Álláspontja összefügg azzal a közéleti helyzettel, amelyet a Kádár-korszakban lendületet vett, később vállalkozóként tovább gyarapodó polgármester és a helyi református birtokos családból származó riválisának konfliktusos viszonya határoz meg. Mellettük nincsen tér a falu lakóinak legalább 30 százalékát kitevő romák számára. Nem úgy Szerényen, ahol a falu önkormányzatának vezető pozícióiért már jó ideje nincsen igazi verseny. Amíg a korábbi tsz-főkönyvelő volt a polgármester, akit először 1990-ben választottak meg ebbe a tisztségbe, más jelölt nem is indult. 2002-ben, amikor már nem jelöltette magát, a korábbi postás lett a polgármester, mellette az alpolgármesteri funkciót már az a roma származású férfi töltötte be, akiről a következőkben bővebben fogok szólni. A polgármester hirtelen halála után ő vette át a tisztséget, majd 2006-ban igen nagy támogatottsággal választották meg polgármesternek. A jelenlegi testület öt tagja közül hárman romák.
Szerényen a kisebbségi önkormányzat is aktívabb, megalakulásukat követően először egyesületi formában működött, mert úgy gondolták, hogy úgy könnyebben elfogadásra lel a „többség körében”. Az ünnepek előtti ajándékozáson, a gyermekek beiskolázási költségeihez való hozzájáruláson túl játszóteret építettek, focipályáját alakítottak ki, kitataroztak és ifjúsági klub céljára berendeztek egy elhagyott házat, ahol azóta minden hétvégén, nyáron minden este programokat szervezhetnek a fiatalok. Pályázati úton nyert támogatásból vetőmagot vásároltak és osztottak szét azok között, akik igényelték, nemcsak romáknak, parasztoknak is. Rendkívüli kiadások, pl. temetés esetén segíteni próbálják az arra rászorulókat.
A kisebbségi szervezetek alapítója, elnöke, három éve pedig a falu polgármestere is Orsós István. Gyermekkorát még a falu határától 2 km-re, az erdő közepén álló halastó melletti telepen töltötte. Édesapja egy baleset következtében mozgáskorlátozottá vált, így anyjára hárult a feladat, hogy a négy gyermeket felnevelje és iskoláztassa. A majdhogynem gyermekkora óta mezőgazdasági cselédként, majd gyári munkásként dolgozó, írástudatlan asszony előbb a falu szélén álló „proletárban”, majd hitel segítségével a falu belsejében, a hivatal közelében vett házat. Ambícióját a gyermekei mind követni tudták, egyikük, a legidősebb, akinek a legmagasabb iskolát sikerült végeznie, el is került a faluból. Két fia és egy lánya maradt otthon, mindegyikük a falu magasabb presztízsű főutcáján vett házat. Lánya munka mellett egyedül nevelt fel két gyermeket, most már az unokája is velük él. Sokak irigységének tárgya, mert külföldön dolgozó élettársának jövedelméből igen magas fogyasztási szinten élnek. A legkisebb fiúnak jó szakmája van, hosszú ideig Budapesten és külföldön is dolgozott.
István a nyolc általános elvégzése után nem tanulhatott tovább, dolgoznia kellett, hogy eltartsa idős szüleit. Egy közeli kisvárosban helyezkedett el gépkezelőként, de a rendszerváltáskor a leépítések áldozata lett, végül az önkormányzathoz vették fel karbantartónak. A katonaság óta küzd ízületi problémákkal, ami miatt fiatalon leszázalékolták, rendszeres gyógyszeres kezelésre szorul. Rá kellett döbbennie, hogy fizikai munkából soha többé nem fog tudni megélni és eltartani a családját. Ekkor szánta rá magát, hogy fiatalon abbahagyott tanulmányait folytassa, és megpróbáljon társadalomszervezői vagy politikai pályára lépni.
„A rendszerváltás előtt már a tanácsi időkben ugye a tanácshoz tartoztunk, és onnan kaptunk egy olyan lehetőséget, felfigyeltek rám még a kommunista rendszerbe, hogy aktívan tevékenykedtem elég szépen, tehát társadalmi munkában részt vettem, akkor kirándulásokat szervezgettünk. Majd KISZ-titkárként jelöltek már a posztra, már abban az időben onnan kezdődött el a pályafutásom. Hát nem szégyellem, bevallom, akkor még a kommunista rendszerben kezdtem feltűnni ezen a politikai pályán. S onnantól fogva pedig már az önkormányzati választásokon a rendszerváltás után ugye már az első ciklustól fogva úgy gondolom, hogy már lassan 20 éve, mióta ez az önkormányzati rendszer működik, azóta képviselőként már folyamatosan dolgoztam, ugye, ami ritkaság, mert itten Szerényen még ilyen sincsen egy roma részéről. Rá négy év múlva kisebbségi önkormányzati választásokat is kezdeményeztem. Most már 16 éve folyamatosan a kisebbségi önkormányzatot viszem, mint elnök.”
Feleséget egy szomszédos faluból hozott, aki egy jómódú roma családból származik. „Anyuéknak tisztességes munkahelyük volt, sokat dolgoztak, spóroltak, meg tudtak venni sok mindent” – mondta egy beszélgetés során, jelezve, hogy erre nem sok példát látott a saját nemzedékükben Szerényen. Pedig a tradíciókhoz is jobban ragaszkodtak. Marikának az a természetes, ha az ember otthon „cigányul” beszél, ezt próbálta követni saját családjában is. Kevés eredménnyel, a gyermekek nem tanulták meg a nyelvet. Anyagilag azonban lassú gyarapodásnak indultak, fürdőszobát építettek, felújították a burkolatokat, újra gondozásba vették az elköltözött paraszt tulajdonosok után elgazosodott kertet. A távolabbi jövőt mégsem itt képzelik el. „Aki teheti, elmegy innen”, mondja az asszony, „csak a férjem próbálja a maradékot összetartani”. Egy nem túl távoli, nagyobb és jobb infrastruktúrával rendelkező faluban építkeznek, ahol István ideje nagy részét töltötte.
István a hivatalvezető segítségével gyorsan beletanult abba, hogy alapjáraton működtessék az önkormányzatot, de nagy kezdeményezésekre, újításokra nem lát lehetőséget. Sem befelé, sem kifelé. A faluban a transzferjövedelmek elosztása miatt egyre több haragosa van. Ő azonban ideje, energiája nagy részét a kifelé irányuló kapcsolatok kiépítésére és fenntartására fordítja. Ez tükröződik arra a kérdésre adott válaszban is, hogy milyen a környező települések polgármestereivel való kapcsolata:
„Pozitív. Én a mai napig is meg vagyok lepődve. Megláttak ugye… hogy ne lódítsak, azt hiszem 35 település polgármestere… mikor a Marcali kistérségben ott a nagyterembe bementem, és akkor ugye tiszta, csupa idegen arcok voltak. Igazándiból 2-3 személyt ismertem a közelebbi településekről, amik 10-20 km között voltak, de a többit nem, és ott az első alkalommal hát ők is megnéztek, hogy mégis hogy, miképp kerültem oda. Egy-kettő mindjárt meg is szólított, hogy gratulált, és akkor… egyszerűen pozitívan álltak hozzám. Már mindjárt tegező viszonyt akartak kialakítani… tehát éreztették velem azt, hogy dicséret az, hogy erre a szintre alkalmas, egy roma gyerek el tud jutni. Éreztették velem, hogy tisztelnek. A polgármesterek 70-80%-a már azt a tegező viszonyt fölajánlotta, hogy tegezzem, és látom azt, hogy partnernek tekintenek, tehát nem fölöttem néz át, hanem megáll… ”
A faluban igen nagy különbségek vannak a belső részek, az ott található egzisztenciák és ingatlanok állapota, valamint a „problémás”, külső részek között. A falu legtávolabbi perifériája tíz házból áll, amelyekből ötben életveszélyes, de legalábbis egészségre veszélyes lakni. A lakók, mihelyt tehetik, tovább is állnak, de mindig akadnak újabb szegények, akik a düledező falak, a hiányzó ajtók, ablakok ellenére átmeneti menedéket találnak itt, miként olyanok is – főként idősek és gyermekeiket egyedül nevelő asszonyok –, akik sohasem fognak tudni elköltözni. Velük maradnak azok a gyermekek, akiknek képességeik, tehetségük lenne ugyan, de „önerőből”, ahogyan a polgármester fogalmaz, nem tudnak tanulni, munkát találni. Velük kapcsolatban tehetetlen, sőt értetlen a polgármester.
„Vannak különböző emberek, mint én meg a kollegám…, tehát ebben a faluban van olyan 10-15 család, aki valamire vitte. És önerőből. Tehát nem lopott, nem csalt, ez a réteg igazándiból kicsit megválogatja azt, aki becsületes úton szerzett pénzt, tehát vagyont. Tehát… valahol… nem azt mondom, hogy lenézi, de tartja azt a szintet, nem alázkodik meg, alább. Mi nemegyszer ajánlottuk fel annak a rétegnek, aki nem tud fölzárkózni, segítünk, csak ő is megpróbáljon fölzárkózni. Ha saját maguk nem tesznek arról, hogy azt a szintet érjék el, vagy legalább megközelítsenek minket, most minket… hogy legyen egy lakásunk, ne a bunkerban lakjunk, netán akik tovább jutottak, építkezni, vagy a gyerekeinknek tegyünk félre egy kis pár százezer forintot, vagy legyen egy kis tartalék, ha kirepül a fészekből, ezeket a dolgokat ők is meg tudnák tenni. Van hibája, van hibája a faluban ennek a rétegnek, mert a mának élnek, tehát ami van, de azt sem tudják, mit esznek holnap. Nem, tudni kell folyamatosan holnapról holnapra lenni, és akkor… ne legyen feketelistán a boltban.”
István saját magát a „vékonyka falusi roma középosztály” képviselőjeként mutatja be, aminek tagjait anyagi körülményeikről ismerni meg: a szobák száma, a televízió, az angol WC, mind ennek a rétegnek a civilizatórikus vívmányaként jelennek meg. „Cigány–magyar” relációban István mindig az általa vélt hivatalos álláspontot képviseli: „itt minden rendben van”. Csak egyszer esett ki a szerepéből, amikor még első ottlétemkor együtt kilátogattunk a halastóhoz. A „gunyhók”, kb. negyven darab állt belőlük az erdő szélén, maradványai ma is láthatók. Mindegyikben egy család lakott négy-öt-hat gyerekkel. A gyerekek mezítláb mentek iskolába, féltek a falusiaktól, a nők még inkább. Csak csoportosan mertek bemenni a faluba, mert nemegyszer előfordult, hogy a nőket a falubeli férfiak zaklatták. Egyszer felgyúlt egy kunyhó, és benne égett egy kisgyermek. István apját, aki akkor már jó ideje mozgásképtelen volt, meggyanúsította a rendőr, hogy ő gyújtotta fel a szomszéd kunyhót. Gyermekei előtt ütlegelték, hogy bevallja. A kocsmába sem volt szabad a telepi cigányoknak bemenni, amikor egy alkalommal a tilalmat megsértve bement valaki, megverték. Ezekről az emlékekről ma senki sem beszél. István új lappal akar indítani, a körzeti iskolában kezdeményezni szeretné a beás nyelv tanítását. „Minél több nyelv, annál több ember”, de a nemzetiségi oktatásban részesülő gyermekek után járó nagyobb normatíva még ennél is erősebb érv.
István mobilitásának útja a társadalmi és politikai intézményeken keresztül vezet. Kisebbségi civil, illetve önkormányzati vezetőként indul, de már ekként is úgy érzi, hogy a romák különutassága, önálló intézmények szervezése nem vezet célra. Minden rendezvényük célcsoportjában, minden adományozási akciójuk kedvezményezettjei között a romák mellett a falu nem roma lakói is ott vannak. Az integrációra való hajlandóság minden bizonnyal növelte népszerűségét a falu nem roma lakóinak körében, majd esélyeit az alpolgármesteri, végül a polgármesteri pozícióért való versenyben. A kisebbségi önkormányzat, illetve civil szervezet a belépő ebben az esetben a magasabb társadalmi és anyagi elismeréssel járó pozíciókba.7 Ha jól belegondolunk, más kisebbségek elitképződésénél is találkozhattunk már ezzel a mintával. Azzal azonban, hogy a képviselet etnikai legitimációja nagyon korán eltűnik, jószerével még azelőtt, hogy igazán kialakulhatott volna, már ritkábban.
Kurt Lewin, aki elkerülhetetlennek találta, hogy az alacsonyabb státuszú csoportból jövők, miközben a magasabb státuszú csoport értékeivel igyekeznek azonosulni, leértékelik a származásuk szerinti csoportot, arra figyelmeztet, hogy a határátlépés ritkán problémamentes. Talán legfőképpen azért, mert míg már bizonytalan az elhagyott, még bizonytalan a vágyott csoporttagság. Az iménti példák azt szemléltetik, hogy ezen a bizonytalanságon az ún. „gyenge kötések”, vagyis a nem romák irányába és a társadalmilag „felfelé” mutató kapcsolatok erősítésével lehet felülkerekedni. Ezt egyfelől a közvetlen többségi környezet elvárásainak való megfeleléssel lehet megvalósítani. Másfelől olyan javak elsajátításával, amelyeket a vágyott kategóriában a csoporttagság szimbólumaként ismernek fel.
Ennek a megfelelésnek azonban ára van. A gyenge kötések erősödésével együtt lazulnak azok, amelyek korábban a közösség alapjaként szolgáltak: a rokoni és tágabb értelemben vett, helyi kötelékek, amelyek között a cigányságnak pozitív értelme lehetett. A sikeres emberek körül, különösen, ha közvetlenül rendelkeznek erőforrások felett, létrejön azonban egy új kapcsolatrendszer. Ezek a kapcsolatok a gazdasági és társadalmi környezet logikájának megfelelően szerveződnek. Patrónusi pozíciókba helyezi a roma származású feltörekvő vagy sikeres embereket. Klienseik pedig azok a közelebbi vagy távolabbi rokonok, szomszédok, illetve falutársak lesznek, akik bizonyos értelemben illeszkedni tudnak a többségi társadalom elvárásaihoz, például rájuk bízható az a napszámos vagy közcélú munka, amelynek elosztása az említett vállalkozók, vezetők feladata.
„az én cigányságom egy kitalált roma identitás”
Mindkét faluban létezik a „cigány munka” fogalma, ami alacsony státuszú, rosszul fizetett és a szó szoros vagy átvitt értelmében mocskos. Azok, akik ilyen munkát végeznek, többnyire tisztában vannak ezzel, mégis azt gondolják, hogy jobb ez, mint a máról holnapra való vegetálás, mint a bizonytalanság vagy a segélyeknek, alkalmi jövedelmeknek való kiszolgáltatottság. De nem is rövid távú gazdasági érdekből teszik azt. Az állandó munka – még ha takarítás vagy sertésóltisztítás is az – tartást, önbizalmat, társadalmi státuszt ad az embereknek. Amikor Szerényben egy ízben azt kértem, hogy segítsenek eljutni azokhoz, akik „a romák közül leginkább boldogulnak”, csupa olyan emberhez küldtek, akik évek óta állandó munkahellyel rendelkeznek. Közülük került ki az a két személy is, akiket az utóbbi években az önkormányzati testület tagjai közé választottak, vagyis akik 10-15 év alatt társadalmi elismertségre tettek szert. Egyikük családja sertésgondozói és varrónői fizetésből él, havi kiadásuk átlagosan százezer forint. Ebből két gyermekük iskolai, kollégiumi költségeire és ruháztatására megközelítőleg ötvenezer forint megy el. Lányuk 19 éves, „de nem dolgozik, tanul!” – hangsúlyozzák ki –, Pesten, vegyipari technikumban. Fiuk 16 éves, Nagykanizsára jár faipari szakközépbe. Az iskolát mindkét gyerek maga választotta, de a szülők is azon voltak, hogy tanuljanak. Nem szeretnék, ha iskola után visszatérnének a faluba. „Isten ments! Hát a lányomat iskola után mindenképpen kizavarom külföldre, automatikusan, eltűnik ebből az országból, aztán a fiamat majd meglátom.”
A következő történet főszereplői Lengyeliben élnek, egy régi, de takarosan helyreállított háromszobás házban laknak. Teri, a negyvenes éveinek végén járó asszony a szomszéd faluban nőtt fel, a gordisai telepről származó, de egész életében kocsisként dolgozó, mellette saját kis földjén gazdálkodó nagyapja árnyékában. Szülei 2 éves korában elváltak, ő és nála egy évvel fiatalabb fiútestvére anyjukkal együtt a nagyszülőkhöz költöztek vissza. Édesanyja sokat betegeskedett, majd fiatalon meghalt. Teri nagyapjára emlékszik legszívesebben, személye egyrészt példaképként, másrészt az „rossz cigányok” ellenpéldájaként jelenik meg élettörténetében:
„És tudod, ezért szerették az emberek… csak hogy az okossága, a tapasztalata és a munkássága révén ismerték meg, és szerették meg, mert soha nem hazudott, soha nem lopott. Mint ahogy általában a cigányokra jellemző… hogy a cigányok lopnak. Ő inkább adott másnak, mint hogy elvegye mástól.”
Teri gyermekkora a falu központjában álló kis házhoz kötődik, kapcsolatuk sem igen volt a falu két szélén lakó cigányokkal. Szomszédjuk a tanácselnök volt, akinek fiával egymásba is szerettek. Jánost szülei óvták a kapcsolattól. Bevonult katonának, majd amikor onnan leszerelt, egy közeli kisvárosban bérelt lakást. Teri ugyanott dolgozott. Kis idő múlva titokban összeházasodtak. Előbb Teri szülői házába költöztek, de a férj családjának közelségét nehéz volt elviselniük. A szülők megvetették őket, a testvérek köszönésüket sem fogadták. Teriben nagyon mély sebeket ejtett ez a viszony, anyósáról mondja: „Mert én soha egy égett gyufaszálat nem vártam tőle, csak azt, hogy fogadjon el egy embernek […] ne adjon semmit, csak a köszönésemet fogadja el, és ne haragudjon rám.” Tíz év után, János édesapjának temetése volt az első alkalom, amikor együtt lehettek a családdal.
János és Teri új életet kezdtek, amely a lassan gyarapodó családba zárkózott. Három fiúk született, és az első adódó alkalmat megragadva továbbköltöztek a szomszéd faluba. Egy takaros középparaszti portát vettek meg, amit azóta is alakítanak, igyekeznek szebbé, komfortosabbá tenni. Innen jártak el munkába, hol mindketten, hol csak a férfi. János középparaszti családból származott, édesapja a falu köztiszteletben álló vezetője volt. Hatan voltak testvérek, akiknek a többsége érettségizett, sőt egyetemet végzett is van közöttük. János ugyan szeretett volna továbbtanulni, de a szakiskolával be kellett érnie. Kőművesként előbb egy pécsi vállalatnál dolgozott, majd a téesznél, végül a rendszerváltás után annak örökébe lépő mezőgazdasági rt.-nél. János sokat olvasott életében, tájékozott nemcsak a technikai, de politikai és történelmi kérdésekben egyaránt. Mindig képességeinél alacsonyabb szintű munkát végzett, de nem lázadt, csendben ellátta a dolgát.
Teri nagyon szeretett olvasni és tanulni, de továbbtanulásra szülői támogatás hiányában nem volt lehetősége. Ami neki nem adatott meg, azt három fiának próbálja megteremteni. Mindhárman kiválóan teljesítenek, egyikük már elvégezte az egyetemet, dolgozik, a második most egyetemi hallgató, a legfiatalabb az általános iskola felső tagozatára jár. Miután a gyermekek elég nagyok lettek, Teri visszament dolgozni. Előbb rövid ideig ő is a téesz utódjaként létrejött részvénytársaság alkalmazottja volt, majd központi fekvése és méretei miatt erre alkalmas lakásuk első részében alakított ki üzletet. Áruval a szomszéd falu polgármesterének felesége töltötte fel, vagyis az ő vállalkozása volt, Teri eladóként dolgozott benne. De a bolt, a sok vissza nem fizetett hitel (az árut adták hitelbe a falusiaknak) miatt két év után csődöt mondott. Teri ekkor egy szakácstanfolyamra jelentkezett, aminek elvégzése után, közel 40 évesen jutott egy falubeli, hozzá sok tekintetben hasonló sorsú asszony segítségével újra munkához. Nagyjából akkor, amikor több korosztályához tartozó nő talált munkát a közeli fürdőváros szállodáinak vagy éttermeinek valamelyikében. Őt konyhalányként alkalmazták. Munkájáról, sikereiről nagy lelkesedéssel beszél. Különösen sokat számított neki a főnökök és a munkatársak elismerése:
„Könnyű volt egybeolvadni azzal a közösséggel, akikkel dolgoztam, szinte testvérként szerettük egymást. És jó volt dolgozni, és a főnököm… hát tegeződtünk! Azt ette, olyat csinált, hogy Terikém, van magának kakasa? A nagyfőnök, a szállodavezető a Drávában, van, mondom, Terikém, hozzon nekem, legyen szíves, mert Pesten lakik a kislányom, és most jön haza. Hozza el megpucolva, és én megveszem, kifizetem, és maga fogja megfőzni! Konyhalány voltam akkor én a Drávában. No de főnök! Hát én? Itt van a szakácsnő, majd ő megfőzi! Nem! Maga fogja megfőzni! Ugye, na szóval mindegy… annyira közvetlen, aranyos volt, hogy ott… még a szakácsnők főzték a vendégeknek a Drávában a kaját, Kati is tudja, mert megmondhatja, addig én főztem a szállodavezetőnek a pörköltjét, amit majd a kislányával és a vendégekkel ott este fogyasztanak el.”
A Terivel való beszélgetések során a „cigányság” másodszor úgy jön szóba, mint azok az előítéletek, illetve azok nyomása, amelyek ellenében kellett dolgoznia egész életében. „Nagyon sokat kellett és kell is bizonyítanom az életben.” A 2004-ben elvégzett iskola kapcsán mondja:
„Én ki mertem húzni magam közöttük, hogy csupa olyan ember vesz körbe, aki nem cigány. És a tanárok… Büszke voltam, amikor azt mondták, hogy, Teri, maga nem cigány, maga nem buta, maga ugyanúgy tud, mint a többi. Nagyon jó érzés volt, hogy befogadtak.”
Teri nem hagyományőrző családban nőtt fel, és a gyerekeit sem nevelte ilyen szellemben. A gyerekeknek is, és rajtuk keresztül neki magának is szembesülnie kellett azonban a ténnyel: az, hogy valakit miként kezelnek, minek tartanak, nem rajtuk múlik. Nagyobbik fia mondta neki már az egyetemi tapasztalatok alapján:
„…hogy tudod, anyu, nekem háromszor annyit kell tanulnom, mint a másiknak, azért, hogy megkapjam azt, amit megérdemlek. Valahogy úgy én ezt nem is tudtam, mert nem voltam ilyen helyzetbe, iskolába. Az életbe már voltam, de ott megpróbáltam meghunyászkodni, mindig ott voltam hátul, az utolsók között, és úgy éreztem, nekem ott a helyem. Valójában ott is a helyem. De a gyerekem mikor ezt mondta, akkor úgy elgondolkodtam rajta, hogy Istenem, hát miért? Hát, és a végén kiderült, hogy tényleg ezzel a háromszoros szorgalmával elérte azt, amit az a másik gyerek a sima szorgalmával vagy a jelenlétével nem biztos, hogy elérte. Tehát, igen, megvolt az értelme.”
A családban a cigányság mindig másra vonatkozott, az „igazi cigányokra”, akik „ténylegesen olyanok, amilyennek gondolják őket”. Többes szám első személyben soha nem kerültek szóba. Teri tudatosan kerülte ezt a témát. Egy alkalommal a nevelésről beszélgetve kérdeztem tőlük, hogy mit mondtak a gyermekeiknek a származásukról.
Teri: Vártam én is azt, hogy meg fogják kérdezni, hogy miért, de úgy látszik, hogy voltak olyan diplomatikusak és okosak, hogy ezt valahogy regisztrálták magukban, hogy valójában ők milyen vegyes házasságból születettek. Tehát tudták, na! Végül is soha nem esett róla szó, de úgy látszik, tudták, persze, tudták. Hát ja, végül is na!
János: Látszik az emberen… hogy nem egy nap alatt barnult le. Vagy hogy szoláriumra költötte a pénzét.
Teri: Hát, ja, látszik, én is. Valahogy tudomásul vették. Mert hát ő is azt mondja, hogy ő nem az! Tudod, ebben a korban még, még talán ők is úgy voltak. Mert nem az van, hogy nem tudom… most komolyan, nem tudom, hogy milyen az a… vagy hogy másabbak-e az igazi roma családok? Nem tudom, mert mondom én abban nőttem föl, hogy nem volt ez külön kiemelve, éltük azt a kis falusi szokásos életünket, mint ahogy más is. Nem volt nálunk semmi, és furcsamód, mikor idekerült talán az első pár napban hozzánk ez a másik, a középső fiam barátnője, ez a drávafoki kislány, ugye ő is roma, és azt mondta, hogy nem tudja elképzelni, hogy hogy lehet így élni. Mondom, miért, Andrea? Azt mondja, hát ő látta, ő tudta azt, mert ők másként élik az életüket, roma módra, tehát biztos, mert ott mind a két szülő az, meg hát tulajdonképpen őnekik élnek…
Viktor, Teri és János legnagyobb fia gyerekkorára úgy emlékszik, hogy életük a környezetüktől elszigetelten, a családon belül zajlott. Nem volt kapcsolata a falubeli gyerekekkel, csendes volt, és zárkózott. Nem véletlen, mondja, hogy az óvodai záróünnepségen a Kuka szerepe jutott neki. Csak utóbb, amikor megpróbálta a falubeliekkel való viszonyát felidézni, jött rá, hogy még látni sem igazán látta őket. A buszmegállótól a házukig 200 méter volt, azt is mindig futva tette meg, hogy nehogy beszélni kelljen az arra járókkal. A négy kilométerre található körzeti általános iskolában teljesen átlagos diák volt. Halvány emlékei vannak az iskolai sor végéről, a „cigányos B osztály” és „cigánytalan A osztály” közötti ellenségeskedésről, ami akkor hágott a csúcsra, amikor 6. osztályban, azután, hogy a gazdagabb és tehetősebb, főként nem roma családok gyerekeit jobb iskolákba vitték, a két osztályt összevonták.
Mellőzött volt, anélkül hogy ennek bármilyen látványos jelét fel tudná idézni. Ezért ő volt legjobban meglepődve, amikor a tehetséges diákok után kutató Heidl Péter és Derdák Tibor felfigyeltek rá, sőt otthonukban is felkeresték szüleit. Az Amrita Egyesület nyári előkészítő táborában már ott volt, majd ősztől a Mánfai Kollégisták első évfolyamával kezdett. Gimnáziumba Pécsre járt egy nagy tekintélyű ottani oktatási intézménybe. Egyetértéssel és elismerőleg szólt arról, hogy délelőttönként többségi környezetben kellett megméretnie magát, délután pedig egy egész kicsi közösséghez tartozhatott. „Egy csapat voltunk”, „mi voltunk Mánfa” – egy szellemiség, ami „az első diákokban és az első tanárokban volt meg olyan erősen”. Amikor arra kértem, hogy kicsit bővebben fejtse ki, mit jelentett számára Mánfa – és a kérdésnek különösen erős aktualitást adott, hogy a beszélgetésre a kollégium megszüntetése után néhány héttel került sor –, ,„valamilyen öntudatot adott”, a „konferencia-szellemiség, a demokrácia, …mivel akkor nemigen volt lemorzsolódás, mi hosszú ideig ebben éltünk”. Viktor hosszan és nagy szeretettel beszélt évfolyamtársairól is, akiknek egy része ugyancsak főiskolát vagy egyetemet végzett. Ő maga a gimnázium után a Pollack Mihály Műszaki Főiskolára került, el is végezte, de a programozás sohasem érdekelte annyira, hogy ezen a területen keressen állást. Ideje nagy részét a főiskola mellett is Mánfán töltötte. Korrepetált, részt vett a – mindig finanszírozási gondokkal küzdő – intézmény pedagógiai és pályázati munkájában is. Végül ezen a területen talált munkát, egy az ifjúság mobilitási esélyeit és társadalmi részvételét támogató közintézmény pécsi irodájában dolgozik.
„A cigánysággal is Mánfán találkoztam... nekem egy felvett cigány identitásom van. Le kellett építenem magamban a szülői utasítást, hogy a cigányok nem lopnak, csalnak, hazudnak. Tudást kellett összeszednem, hogy ha valaki kérdez, tudjak róluk mondani valamit. Végül, szeretném megtanulni a nyelvet, ezt a jövőben szeretném megvalósítani.”
Viktor kisebbik fivére, András, a bátyja által kitaposott ösvényen indult. A körzeti általános iskola után egy pécsi gimnázium és a Mánfai Kollégium következett. „Nálunk mindig egyértelmű volt, hogy tanulni, tanulni, tanulni. Arra ösztönözték a bátyámat, engem és az öcsém is, hogy minél többet kell tanulni, mert annak van jövője.” A középiskola után a pécsi egyetem matematika–fizika szaka következett, mellette azonban dolgozni is kellett. András és barátnője, aki a Gandhi Gimnázium egykori diákja volt, jelenleg pedig ugyancsak egyetemi hallgató, egy kisüzemben dolgoznak. Szeretik a kétkezi munkát, és örülnek az állandó jövedelemnek, amivel a két családtól távol, önálló egzisztenciájukat fenn tudják tartani. A cigányságról érdekes párbeszéd folyik kettejük között. Míg Andrásban 13 éves koráig föl sem merült, hogy cigány – „nem gondoltam magamat cigánynak” –, barátnőjének, akinek a családjában beásul beszéltek, természetes volt a cigány nagycsaládi közeg. Ennek folytatását és tudatosítását találta meg a Gandhi Gimnáziumban, amely védettséget jelentett számára, nem az integráció ellenében ható burkot. Az integráció fogalma vitára ösztönzi:
„Egy szociológus azt mondta, hogy a cigány nép az egyik leggyorsabban fejlődő nép, mert ahhoz képest, hogy a nagymamám még írni-olvasni sem tudott, én már… az én mamám a menyétől tanulta meg leírni a nevét. A cigányság mindig egy csiszolódó nép volt. De ebben a gyors fejlődési folyamatban sok minden elvész. De ez van Magyarországon, ugyanazt várják el tőlünk is, ahhoz, hogy magával egyenlővé tegye, pedig más a temperamentumunk, más a kultúránk. Együtt nem fog menni, pedig mi csiszolódunk. De sajnos csak mi csiszolódunk, a másik fél nem, sőt nem is enged. Aki integrálni akar, az azt képzeli, hogy a roma közösség olvadjon bele a többségbe.”
„Andrásnak nincsenek cigány vonásai, az egyetemen is előbb hitték, hogy arab vendéghallgató, mint cigány” – mondja róla barátnője, miközben megkülönbözteti a kollégiumból mindkettejük számára ismerős „tipikus cigány gyerekektől”, akik harsányabbak, tudnak beásul, és nem szégyellik, hanem büszkék cigányságukra. Hogy a helyzetet mentsem, András ne érezze rosszul magát a rá mért negatív identifikációktól, kérdésemmel felajánlom neki a kettős kötődés lehetőségét „a te helyzeted lehet úgy értelmezni, hogy ide is, oda is tartozol” De ő az „is-is” helyett a „sem-sem”-et választja:
„Nem, inkább ide sem és oda sem. Azt inkább jellemzőnek gondolom. Én egyik közösségbe se tartozom. Én mindkettőben kényelmetlenül érzem magam. … De ebben én is benne vagyok, én személyként, és ez nem a cigányság vagy a magyarság hibája.” Ezt azonban barátnője is megerősíti: „Ez az én problémám is, a cigányoknak túl magyar vagyok – mert tanultam, meg 25 évesen még nem vagyok férjnél, és még gyermekeim sincsenek, a magyaroknak meg túl cigány vagyok.”
Teri és fiai történetével három dologra szeretném felhívni a figyelmet. Egyrészről a mobilitásnak a vegyes házassággal, vegyes családdal való összekapcsolódására. Másrészről arra, hogy a mobilitás a kulturális tőke, még pontosabban a társadalmi tőkének kulturális tőkévé konvertálásán keresztül hogyan történik meg. Harmadrészt arra, hogy azon intézményi keretek között, amelyet a baranyai romák és hátrányos helyzetű gyerekek oktatására létrehoztak, az értelmiségi szocializáció párhuzamosan történik egy új etnicitás kialakulásával, ahogyan a fent idézett fiatal férfi mondta, „egy kitalált cigány identitás” elsajátításával.
Cigányok és parasztok viszonyát a múltban mindkét faluban a szegregáció, a sérelmek és a konfliktusok jellemezték. Nem alakultak ki stabil, több nemzedéken át öröklött patrónus–kliensi viszonyok. Az idős parasztok sem tudnak arról, hogy szüleiknek vagy nagyszüleiknek „saját cigányaik” lettek volna.8 Sok példát találunk azonban együttműködésre is. A legtöbb esetben szomszédok segítik egymást, általában akkor is, ha az egyik cigány, a másik pedig nem az. Amikor a lengyeli és szerényi cigányok tartósan kapcsolatba kerültek a faluban lakó parasztokkal, többségük már ingázó életmódot folytató ipari munkás volt, ami a korábbi rendszerhez képest kevésbé hierarchikus vagy legalábbis kevésbé nyilvánvalóan hierarchikus viszonyokat eredményezett. Az azonos munkahelyek révén jelentős státuszkiegyenlítődés jött lére cigányok és nem cigányok között, életmódbeli hasonulás, ami nem járt azonban személyes és bizalmi viszonyok létrejöttével, legalábbis Szerényen nem, és Lengyeliben is csak részlegesen. Annak azonban, hogy állandó kapcsolatok, beleértve élettársi viszonyokat és házasságokat, jöttek létre romák és nem romák között, más oka is volt. Éspedig az, hogy a szociális migráció következtében megjelentek a faluban, és annak házassági piacán, olyan alacsony presztízsű – beteg, özvegy, elvált – nem roma származású asszonyok és férfiak, akik élettársként – akár jobb sorsú – roma származású férfiakat vagy asszonyokat választottak.
Mindkét településen 6-6 családról tudok, akiket a kutató interetnikusként kategorizálhat. Az endogámia évszázadokig érvényben lévő szabályával szemben mindkét faluban létrejött egy köztes pozíciójú, identitásával éppen ezért sokkal könnyebben játszó kategória. Nem jelenti ez azt, hogy konfliktusok ne kísérnék ezeket a frigyeket. Lengyeliben a családi kötelékek megszakításával, kitagadással járó konfliktusokra inkább a mai középnemzedék esetében van példa, a fiatalok körében kevésbé. Különösen nem, ha a cigány fél viszonylag stabil családi háttérrel rendelkezik, amelyik befogadja a szegénysége mellett magányos, elhagyatott nem cigány felet. Sok elvált, megözvegyült férfi és gyermekeit egyedül nevelő vagy beteg asszony talált így egymásra, mindenki számára elfogadható, sőt sokak megnyugvására szolgáló módon. Szerényen, ahol szám szerint ugyanannyi interetnikus frigyről tudunk, a társadalmi megítélésük az előbbitől igen jelentős mértékben különbözik. Egyfelől a legidősebb párok ma harmincas éveikben vannak, tehát azt lehet mondani, hogy közel egy nemzedékkel később lazult fel az endogámia törvénye, és az első két eset, amit mindkét részről számon tartanak, családi tragédiákba fulladt.
Ezekben a családokban kivétel nélkül a nem roma minta válik dominánssá, vonatkozik ez egyfelől az életvitelre – de sokkal kisebb mértékben, hiszen mint korábban említettem, csekély az életvitel etnikus meghatározottsága –, másfelől az identifikáció szimbolikus és narratív módjaira. Míg a szülőket a környezet valamiféle vegyes jelzővel látja el, és a kisebbségi önkormányzat csak a cigány származású felet tartja nyilván, a gyermekek inkább vagy kizárólag magyarokként vannak jelen a köztudatban. Ez felel meg a szülők szándékainak is.
Egy alkalommal Terivel és ugyancsak roma származású szomszédasszonyával beszélgettünk. A téma az iskola és a gyermekek boldogulása volt. Büszkén hívták fel a figyelmem arra, hogy a Lengyeliből az utóbbi években felsőoktatásba bekerült négy gyermek közül négyen cigány származásúak. Ez ténylegesen így van, de az igazsághoz tartozik az is, hogy az említettek közül háromnak csak egyik szülője roma, a másik „magyar”. Ezzel egy időben az is igaz, hogy a magasabb státuszú, nem roma családok gyermekei nem tanultak tovább, a boldogulásnak egyéb formáival próbálkoztak. Szerényen még inkább ez a helyzet, ott a parasztok előző nemzedéke követte ezt a mobilitási mintát, de ők már elkerültek a faluból. Csak idős szüleiket meglátogatni jön időnként a faluba az innen elszármazott újságíró, tanár, orvos, mérnök vagy rendőr. A romák közül elsősorban az állandó munkahellyel, alacsony jövedelemmel, de bizonyos társadalmi elismertséggel és a falun kívüli kapcsolatokkal rendelkező családok törekednek gyermekeik jó iskoláztatására. Az elmúlt években egy egészségügyi főiskolát, egy rendőrtiszti főiskolát és két vegyészeti technikumot végzett fiatal vitte sikerre ezt a szülői törekvést Szerényen.
Amit állítok, úgy tűnik, hogy ellentétes azzal, amit a magyarországi oktatási rendszer és általában a kulturális erőforrások státuszreprodukciós hatásáról tudunk. Én azonban nem is az oktatási rendszerről, nem is státusz és iskolázottság általános összefüggéseiről beszélek. Csupán csak azt állítom, hogy ha a mobil, sikeres fiatalokat nézzük, és az általam vizsgált két faluban van egy kisebb ilyen csoport, akkor körükben jelentős az iskolai karrier és a kulturális tőke hatása. Különösen jelentősek a pedagógiai innovációikról, elhivatott tanáraikról híres oktatási és nevelési intézmények eredményei. Példáim üzenete egybecseng ugyanakkor azokkal a mobilitáskutatókkal, akik, mint a DiMaggio nyomdokain haladó Blaskó Zsuzsa, arra a következtetésre jutottak, hogy az egészen alulról jövő szülők esetében az iskola és a kulturális tőke lehetőséget ad az egyéb hátrányok kompenzálására (Blaskó 2001). Székelyiék kutatása a sikeresség meghatározó kritériumának találta a megkérdezettek iskolai végzettségét. A sikeres roma minta tagjainak iskolai végzettsége nemcsak a roma társadalom – köztudottan alacsony – iskolázottságát haladja meg nagymértékben, hanem az országos átlaghoz képest is magasabb. Jelentős iskolai végzettségbeli ugrást tapasztaltak egy családon belül a nemzedékek között. A sikeres romák körében az apához képest majdnem 5, az anyához képest majdnem 6 osztállyal magasabb az iskolai végzettség (Székhelyi et al. 2005).
Végezetül a példánkban bemutatott identitásstratégiai váltásra szeretném még a figyelmet felhívni. Arra, hogy míg a gazdasági értelemben „beilleszkedett”, társadalmi elismertségért küzdő anya cigány származásához szégyenérzettel, a többségi stigma reprodukciójával viszonyul,9 gyermekei előtt a „sem-ide-sem-oda” tartozás és egy „újfajta, kitalált cigány identitás” lehetősége egyaránt nyitva áll. Abban pedig, hogy ők ketten, még ha nem is egyenlő mértékben vagy elkötelezettséggel, inkább egy „újfajta roma/cigány identitás” mellett döntenek, meghatározó szerepe az affirmatív – cigányságot támogató – oktatási intézménynek van. Továbbá az előbbi intézményekben kialakult baráti kapcsolatoknak, amelyekben a cigányság visszanyeri magától értetődőségét, amit elveszített a szülők asszimilációs szándékának következtében. A két fiatal roma értelmiségi cigánysága egyfelől ehhez az informális hálózathoz, másfelől egy változó, ahogyan egyikük fogalmaz, épülőfélben levő kulturális tartalomhoz kapcsolódik. Nagyon hasonló ez a migránsok harmadik nemzedéke esetében leírt szimbolikus etnicitáshoz vagy Stuart Hall új etnicitás fogalmához, amely egy diaszpóraléthez kötődő, politikailag tudatos kulturális brikolázs.10
Jegyzetek
1 A strukturális viszonyokat meghatározó rasszizmusnak és intézményesült diszkriminációnak az egyéni előítéletességtől való különbségéről lásd Erőss és Gárdos (2007) úttörő tanulmányát.
2 A projekt címe: Az aprófalvak és az aprófalusiak esélyegyenlőségéért, támogatója az NKFP, témavezetője Kovács Katalin volt. Az MTA Regionális Kutatások Központja, a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció és Médiatudományi Tanszékének együttműködésében megvalósult kutatásból eddig két tanulmánykötet született: Kovács 2007 és Váradi 2008. A kutatás és tanulmány korábbi változataihoz fűzött megjegyzéseiért köszönettel tartozom Kovács Évának, Váradi Mónikának és Virág Tündének.
3 Baranya megyében a hatvanas években még 170 különböző nagyságú kolóniáról tudnak. Ezek közül a legrosszabb lakásviszonyok többek között Gordisán voltak, ahol 1961–62-ben 175 fő élt 35 házban, amiből 31 putri (Márfi 2006). A migrációs mozgásokról ebben a térben lásd: Virág 2007.
4 Erről Virág Tünde írt, lásd Virág 2008.
5 A hídmetaforával utalni szeretnék arra, ahogyan Virág Tünde és Messing Vera értelmezték ezt a viszonyt (Virág 2008).
6 Erről a munkaerőpiaci integrációval elnyert társadalmi tagságról, a vele együtt járó, de a cigányság többségénél a rendszerváltás után megszakadt asszimilációs folyamatról ír Szalai Júlia (Szalai 2000). Ugyanő beszél a közvetítők szerepéről is, de egy szűkebb értelemben használja a fogalmat a „vajdák” társadalmi szerepének jelölésére.
7 Kállai a kisebbségi önkormányzati vezetőkről írott tanulmányában tipikusnak tekinti ezt a mobilitási stratégiát (Kállai 2006).
8 Annak a komasági, keresztszülői intézménynek, amiről Durst Judit Lápos kapcsán beszámol, a két faluban egyetlenegy példáját találtuk, de az inkább egyházi, semmint gazdasági okból jött létre. A presbiteri teendőket is ellátó kertész lánya azért keresztelt több roma gyermeket, mert a pap szigorúan vette azt az elvárást, hogy a keresztszülő bérmált legyen, ilyen ember pedig nem sok volt Lengyeliben.
9 Ez a viszonyulás félelmetesen hasonlít ahhoz, amit Kovács Éva az általa Marinak nevezett asszony esetében talált (Kovács 2006).
10 Esetem tanulságai nem állnak távol attól, amit Kende Anna 24 fiatal roma értelmiségi identitásstratégiájának vizsgálatakor talált (Kende 2005). E fiatalok felének családja ugyancsak asszimilációs pályán volt már gyermekük születésekor. A fiatalok egy része azonban a szülők szándékának ellenére öntudatos roma identitást vett fel. „Az én roma identitásom egyszerűen megszületett” – mondja Kende Anna egyik interjúalanya (Kende 2005, 400). Ebben egyrészt egy oktatási intézménynek, a Romaversitasnak, másrészt a hasonló sorsú társakkal való közös szocializációnak volt nagy szerepe.
Irodalom
Blaskó Zsuzsa (1999): Kulturális tőke és társadalmi mobilitás. Szociológiai Szemle, 1.
Bonacich, Edna (1972): A Theory of Ethnic Antagonism: The Split Labor Market. American Sociological Review 37 (5): 547–559.
Bourdieu, Pierre (1978): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, Gondolat.
Burka Viktória, Vida Judit, Wizner Balázs (2005): Szalakóta – a roma érdekképviselet sorsa egy északkelet-magyarországi faluban. In: Neményi Mária és Szalai Júlia szerk: Kisebbségek kisebbsége. A magyarországi cigányok emberi és politikai jogai, Bp., Új Mandátum, 490–510.
DiMaggio, Paul (1982): Cultural capital and school success. American Sociological Review, 47: 189–201. (Magyarul megjelent: DiMaggio, Paul [1998]: Kulturális tőke és iskolai siker. In: Róbert Péter szerk.: Társadalmi mobilitás. Bp., Új Mandátum, 198–220.)
Durst Judit (2001): A bordói „nem igazi cigányok” . Esettanulmány a „parasztcigány” identitásról. Beszélő, 7–8.
Erőss Gábor és Gárdos Judit (2007): Az előítélet-kutatások bírálatához. A rasszista nyugdíjasoktól a kirekesztő iskoláig. Educatio, 1. 17–37.
Feischmidt Margit (2008a): Menedék és depó – szociográfiai esszé egy baranyai aprófaluról. In: Kistelepülések lépéskényszerben, 102–132.
Feischmidt Margit (2008b): Gazdasági stratégiák, társadalmi pozíció és az etnikus identifikáció lehetőségei két délnyugat-magyarországi kis településen élő cigány származású emberek életében. Kézirat.
Fleck Gábor, Orsós János, Virág Tünde (2000): Élet a Bodza utcában. In: Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság, 80–138.
Hajnal László Endre (2000): Nagyvárosi cigányok. In: Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság, 140–162.
Kállai Ernő (2000): Roma vállalkozók 1998-ban. In: Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság, 38–79.
Kállai Ernő (2006): A cigányok és a kisebbségi önkormányzati rendszer. http://www.kisebbsegivalasztasok.mtaki.hu/adattar/tanulmanyok/kallai_erno_a_ciganyok_es_a_kisebbsegi_onkorm_rendszer.html [2]
Kemény István szerk. (2000): Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Bp., Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely.
Kende Anna (2005): Értelmiségiként leszek roma és romaként leszek értelmiségi. Vizsgálat roma egyetemisták életútjáról. In: Neményi Mária és Szalai Júlia szerk.: Kisebbségek kisebbsége. A magyarországi cigányok emberi és politikai jogai. Bp., Új Mandátum, 376–408.
Kovács Éva (2006): Mari és az ő cigánysága. Avagy a narratíva helye és ereje az etnicitás kutatásában. Tabula, 9 (1), 41–52.
Kovács Éva szerk. (2007): Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet. Regio Könyvek – PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék.
Lakatos Elza (2000): Akik elmentek az üzletért a világ végére is. In: Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság, 163–175.
Lewin, Kurt (1975): Csoportdinamika. Bp.
Márfi Attila (2006): Baranya cigánytelepeinek felszámolása a tanácskorszakban. In: Márfi Attila szerk.: Cigánysors. Pécs, 157–169.
Neményi Mária (2007): Serdülő roma gyerekek identitás-stratégiái. Educatio 1. 84–98.
Szalai Júlia (2000): Az elismerés politikája és a cigány-kérdés. In: Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Bp., Új Mandátum, 531–572.
Székelyi Mária, Örkény Antal, Csepeli György és Barna Ildikó (2005): A siker fénytörései. Bp., Sík.
Stewart, Michael (1994): Daltestvérek. Budapest.
Szuhay Péter (2004): A társadalmi együttműködés megteremtése és optimalizálása cigányok és magyarok között Szendrőládon. Új Holnap, 2004. Nyár, 156–170. www.ujholnap.hu [3]
Váradi Mónika (2007): Szegénység, kirekesztettség. In: Közösségtanulmány, 69–87.
Váradi Mónika szerk. (2008): Kistelepülések lépéskényszerben. Bp., Új Mandátum.
Virág Tünde (2007): Migrációs folyamatok az aprófalvakban. In: Közösségtanulmány, 134–145.
Virág Tünde (2008): Változó gazdasági-társadalmi kapcsolatok egy cigányok lakta faluban. Szociológiai Szemle, 1. 41–59.
- Roma-dosszié [8]