A fehérterror Magyarországon

1920. május


(1) A magyarországi munkásosztály üldöztetéséről kapott értesülések kapcsán Mr. Arthur Henderson és Mr. C. W. Bowerman a T. U. C. és a Munkáspárt nevében több hosszú táviratban tiltakozását fejezte ki. A táviratokat megkapta többek között Magyarország miniszterelnöke, aki válaszában tagadta a vádakat, és felajánlotta a fenti szervezeteknek, hogy küldjenek delegációt Magyarországra, hogy a helyszínen ellenőrizzék az állítások valódiságát.

(2) A T. U. C. és a Munkáspárt közös delegációt nevezett ki, amelynek tagjai Wedgwood ezredes, parlamenti képviselő[1], F. W. Jowett, W. Harris, Stuart Bunning és Williams urak voltak.

(3) A delegáció Budapestre Bécsen át utazott, ahol sok menekült beszámolóját, illetve a magyar kormánnyal szemben megfogalmazott vádját hallgatta meg. Ezek a következőképpen összegezhetőek:
1. Mindenki, aki nem támogatja a Horthy-rendszert, politikai üldöztetésnek van kitéve.
2. A szakszervezetek elnyomása, a sztrájkjog megsértése.
3. Antiszemitizmus.
4. Tömeggyilkosságok, kivégzések és bebörtönzések törvények betartásával és a nélkül egyaránt.
5. A börtönben a foglyok kínzása, rossz bánásmód.
6. Hosszú ideig való fogva tartás bírósági tárgyalás nélkül.

(4) E szerteágazó vádak mellett az általánosan megfogalmazott állítás az volt, hogy Horthy kormányzó nagyon is tud e bűntettekről, sőt ő bátorítja azokat. Azt is megtudtuk, hogy a budapesti brit civil és katonai képviseletek csak rontottak a helyzeten, bátorították a terrorbrigádokat.

(5) Budapesten a delegáció, együttesen vagy több részre oszolva, látogatást tett a kormányzónál, a miniszterelnöknél, Teleki grófnál, Apponyi grófnál és a legfelsőbb bíróság egyik bírójánál, valamint Gorton tábornok, brit főbiztosnál, a Szociáldemokrata pártnál, a bányász- és zenészszakszervezetnél, továbbá fogadott mindenkit, aki valamilyen bizonyítékkal tudott szolgálni, márpedig ilyenek akadtak szép számmal.

A magyar kormánytól engedélyt kaptunk, hogy oda menjünk, ahová akarunk, és rendelkezésünkre bocsátottak két tisztviselőt.

(6) Noha az idő rövidsége miatt szinte lehetetlen volt eljutnunk falvakba vagy vidéki városokba, a delegáció két tagja ellátogatott Szolnokra, a mintegy harmincezer lakosú városba, valamint Abony nagyközségbe. Látogatást szerveztünk egy másik vidéki nagyvárosba, Debrecenbe, de a vasúti menetrend miatt kénytelenek voltunk az utat lemondani.

(7) Budapesten és környékén delegációnk ellátogatott a kelenföldi és a Nádor laktanyába, a Markó utcai börtönbe, a Margit körúti börtönbe (csak a civil részre). A márianosztrai női börtönbe a távolság okán nem tudtunk eljutni.

Találkoztunk Czóbel, Kalmár, Haubrich népbiztosokkal, valamint Ágoston népbiztossal a börtönben, és ez utóbbival szabadon beszélhettünk angolul. Panaszt tett, hogy megsértették védettségét, amelyet számára Gorton tábornok, a brit katonai misszió vezetője által kiadott menlevél biztosított.

(8) A sérelem, amely Gorton tábornoknak Ágoston Péter ügyében tanúsított magatartása miatt felróható, azért fontos, mert kihat a britek magyarországi tekintélyére. Ágoston Kun Béla kormányának dolgozott Bécsben, és Budapesten tartózkodott, amikor a kommunista uralomnak vége szakadt. Tagja volt a Kun Béla kormányát követő Peidl-kormánynak, amelynek megalakításában Sir Thomas Cunningham[2] működött közre. Ágostont a Peidl-kormányt követő Friedrich- kormány felállítása után néhány nappal tartóztatták le, de Gorton tábornok közbenjárására szabadon bocsátották. A tábornok a következő levelet írta Ágoston feleségének:

„Hotel Ritz, 1919. augusztus 9.

Tisztelt Ágostonné asszony,
Tegnap este Holban tábornokkal vacsoráztam, és személyes szívességként azt kértem tőle, állítson őrt az Önök háza elé, mert Ön félti férje biztonságát. Azt válaszolta, hogy őrt nem adhat, de a rendőrség parancsot kapott, hogy védje a házat, és Önnek semmi oka az aggodalomra.
Remélem, sikerült teljes mértékben megnyugtatnom Önt azzal, hogy a kormánytól és Holban tábornoktól kaptam ígéretet, hogy a férjét semmi bántódás nem éri. Kérem, Ön és férje fogadja legmélyebb tiszteletemet, maradok őszinte hívük,
REGINALD GORTON”

Később a tábornokot a magyar kormány úgy tájékoztatta, hogy Ágostont a polgári törvénykönyv szerinti bűncselekményekkel vádolják, amelyekre nem terjed ki a politikai bűncselekmények esetében kiadott menlevél. A tábornok kérte, hogy írásban adják át neki az Ágoston elleni konkrét vádpontokat, és azt kézhez is kapta. A tábornok az ügyben jogászhoz és szakértőhöz fordult, és amikor tájékoztatták, hogy a bűncselekmények a magyar polgári törvény hatálya alá esnek, visszavonta a menlevelet, Ágostont pedig letartóztatták. Jelenleg börtönben várja a tárgyalást.

Kötelességünknek érezzük, hogy sajnálatunkat fejezzük ki Gorton tábornok lépésével kapcsolatban. Véleményünk szerint egy brit tiszt által kiadott menlevelet csak abban az esetben indokolt visszavonni, ha teljesen egyértelműen bebizonyosodott, hogy érvényét vesztette. Ágoston esetében ez viszont nem így van. Az Ágoston ellen felhozott vádpontok 1. Sir Thomas Cunningham kezességvállalása előtti cselekményekre vonatkoznak, 2. mindegyikük olyan tettekkel kapcsolatos, amelyeket az elmondások szerint a Kun Béla-kormány által vagy annak jóváhagyásával hajtottak végre. Nézetünk szerint ezeket politikai bűncselekményeknek kell tekinteni, és azt kívánjuk, hogy a kormány ezt vegye figyelembe.

(9) Bizonyos értesülések miatt delegációnk két tagja elutazott Szolnokra. Az alábbiakban a börtön igazgatójának hivatalos beszámolóját ismertetjük. Múlt év [1920] április 28-án egy hadnagy érkezett a börtönbe, és 19 férfi átadását kérte. A börtönigazgató megkérdezte, miért ilyen késői órában (este 9) áll elő ezzel a kéréssel, amire a főhadnagy azt válaszolta, hogy a katonai kihallgatást aznap éjjel kell megtartani. A férfiak kiadatását azzal az ürüggyel kérték, hogy körülbelül egy héttel korábban a katonaság ellenőrzést tartott a börtönben, és bizonyítékot talált, hogy a foglyok összeesküvést szerveztek május 1-jével kapcsolatban.

Bizonyos jeleket mutattak nekünk a falon, azt állítván, hogy azokon keresztül kommunikáltak kintről a foglyokkal; valamint egy fortélyos eszközt, amivel a cellaajtót akarták kinyitni. Mivel a parancs rendben volt, a 19 foglyot átadták, akik közül mindössze három volt zsidó. Egy-két nappal később a börtönigazgató kérte a katonai parancsnokságot, először szóban, majd írásos kérvényben, hogy az elvittek közül juttassák vissza azt a néhányat, akiknek kezdődne a tárgyalása. Azt a választ kapta, hogy mind meghaltak az őrök elleni lázadás során.

Így szól a hivatalos történet, ám a magunk részéről a legcsekélyebb mértékben sem tartjuk valószínűnek, hogy a foglyok a mondott módon fellázadtak volna. Hivatalosan annyit ismertek el, hogy a foglyok meghaltak és még aznap éjjel eltemették őket, és csak a mi következtetésünk, hogy a hadsereg törvényellenesen kivégezte őket.

Ugyanebben az időben sor került néhány letartóztatásra is Szolnokon, de ezekről nem sikerült további információt szereznünk.

(10) Az Abony nevezetű nagyközségben találkoztunk Dr. Hirnnel, aki a magyar kormány egy tisztviselője jelenlétében kijelentette, hogy egy zsidó, ha megtámadják vagy megverik, nem számíthat az igazságszolgáltatásra. Dr. Hirn nagy praxissal rendelkező és láthatólag megbecsült társadalmi helyzetű orvos. A pogromtól való félelmében Budapestre menekült, de visszatért Abonyba. Konkrét sérelme az volt, hogy vejét brutálisan megverték, az ő és más zsidók ablakát betörték, és hogy a zsidókkal általában kegyetlenkednek.

(11) Gyakran razziáznak: a Szociáldemokrata Párt jogi osztályát május 23-án, éjfélkor kutatták át, és a párszáz börtönben lévő fogoly védelmére vonatkozó minden iratot elvittek. Ezek után a Népszava bejelentette, hogy a Jogi Osztály kénytelen beszüntetni működését, de a cenzúrától tartva a közleményt nagyon óvatosan fogalmazták meg.

Úgy gondoljuk, ez nagyon sötét ügy. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a házkutatás időpontját, de sokkal súlyosabb, hogy a tanúvallomások, a tanúk nevével, a katonaság kezébe jutottak. Nyilvánvaló, mennyi nehézséget és igazságtalanságot kell a bebörtönzött vádlottaknak elszenvedniük, és mennyi kellemetlenséggel kell ügyvédeiknek szembenézniük. De ennél fontosabb, hogy a tanúk is veszélybe kerültek, és hogy egy újabb házkutatástól való félelem miatt valószínűleg nem lehet majd további bizonyítékokat szerezni.

Jelenleg az a helyzet, hogy csak azok a vádlottak részesülnek védelemben, akik megengedhetik maguknak, hogy magánügyvédet fogadjanak, a szegények pedig védelem nélkül maradnak.

(12) Delegációnk két tagja hallotta egy faluban, hogy hangosbemondón felszólították a lakosságot, ha valaki kommunistákkal kapcsolatban tudna valamiről, azonnal jelentkezzen. Ne feledjük, a kommunista kormány már majdnem tíz hónapja megbukott. Látnunk kell tehát, hogy a kormány rendkívül szigorúan lép fel a kommunistagyanús személyekkel szemben, ami abból is jól látható, hogy nem kevesebb mint 14 ezer ilyen esetben az eljárást megszüntették, de e gyanúsítottak közül sokan hónapokig ültek börtönben, és sokuk súlyos bántalmazásról számolt be.

(13) Úgy tűnik, a polgári hatóságok nagyon szigorúan és keménykezűen gyakorolják hatáskörüket, de a polgári börtönőrök ellen nem merült fel mostanában az a vád, hogy brutálisan bántak volna a foglyokkal. Ami a katonaságot illeti, a helyzet már nem ilyen egyértelmű. Már utaltunk arra, hogy a katonatisztek magatartásával kapcsolatos vizsgálatoknak semmilyen nyilvánvaló következménye nincs, és éppen a hadsereg különleges és privilegizált helyzete a magyarországi bajok egyik okozója.

(14) A tiszti különítményekkel – ezek azok a testületek, amelyeket szisztematikus kegyetlenkedéssel vádolnak – kapcsolatos vizsgálataink során úgy tájékoztattak bennünket, hogy az osztagok némelyike kiváló alakulat. Mások esetében viszont igaznak tűnik az állítás, hogy a foglyokat verik, kínozzák és ölik. Véleményünk szerint a kormánynak a testületet a polgári hatóságok ellenőrzése alá kellett volna helyeznie, és főként az vezetett az atrocitásokhoz, hogy ezt elmulasztotta. Ezzel kapcsolatosan figyelembe kell venni, hogy a leszerelt tisztek megtartják az egyenruhájukat és viselik a kardjukat, és valószínűsíthető, hogy a terrorbrigádok e volt tisztekből állnak, akik pedig nem is tagjai a különítményeknek; azonban azok feloszlatásával a terrorbrigádok is nehezebben működhetnének. S nem ignorálhatjuk azt a feltételezést sem, hogy a személyes bosszú és a fosztogatás lehetősége szintén szerepet játszanak az ügyben, és mivel az áldozatok nem tudják, hogy aki rájuk tört, az a katonaság védelmét élvező karhatalom-e vagy sem, az ellenállást hasztalannak tartják, mivel a katonatisztek elleni erőszak az egyik legsúlyosabb bűn.

(15) Delegációnk előtt elismerték, hogy a börtönök rettenetesen túlzsúfoltak, amit azzal indokoltak, hogy több nagy börtön a Magyarországtól elvett területeken található, és a kommunista uralom alatt rengeteg embert vetettek börtönbe különféle bűncselekményekért.

Budapesten, a Nádor laktanyában igen rosszak voltak a körülmények. A cellák, amelyekbe, mint megtudtuk, akár négy embert is bezsúfoltak, kicsik és nagyon sötétek. Csak egyetlen egy, a többinél valamivel nagyobb cellában volt ablak. A többi egyedül az ajtó fölötti nyíláson át kapott fényt. A cellák egy folyosóra nyíltak, és ha az ajtót bezárták, a cellák szinte teljesen sötétté váltak. Az általunk látott rabokon nem látszott, hogy brutális bánásmódban lett volna részük, és az ügyeletes tiszt elmondta, hogy testi fenyítést csak olyan börtönbeli vétségekért szabnak ki, amely ezzel jogosan büntethető. Érdekes azonban megjegyeznünk, hogy csak mintegy öt órával az után jutottunk be a börtönbe, hogy kértük a börtön meglátogatását.

(16) Kitüntetett figyelmet élvez a tíz népbiztos – a kommunista uralom vezetői – küszöbön álló tárgyalása. A legtöbb kommunista vezető Bécsbe szökött. Csak a mérsékeltek maradtak Pesten, vagy akiket a Szövetségesek beszéltek rá a visszatérésre azzal, hogy a kommün bukása után segítsenek felállítani egy koalíciós kormányt. Másutt utaltunk a hadsereg azon akciójára, amelynek során elrabolták a vádlottak védelméhez szükséges iratokat, de itt újfent megemlítjük, mert nézetünk szerint így védelmük ellehetetlenül. Egyénileg vagy kollektíven 176 gyilkossággal (illetve bankjegyhamisítással) vádolják őket. A kormány azt állítja, hogy még nem sikerült összeállítani a kommün alatt kivégzettek vagy meggyilkoltak, illetve eltűntek teljes listáját, de mindent megtesznek azért, hogy minden nevet összegyűjtsenek, hogy a vád a lehető legmegalapozottabb legyen és minél szélesebb körre kiterjedjen. Véleményünk szerint azonban semmi nem indokolja, hogy halálbüntetést kérjenek azokra, akik csupán részt vettek a kommunista kormányban, főként, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kormány ellen de facto több fegyveres ellenforradalmi kísérlet történt, amelyet az levert.

(17) A kommün 1919. augusztus 1-jén bukott meg. Néhány nappal később a románok megszállták Budapestet, és Horthy admirális Nemzeti Hadserege Szegedről Magyarországnak a kommün ellenőrzése alatt lévő területére vonult vissza, a románoktól délre. Ezeken a vidékeken augusztusban a honvédség tisztjei, katonái és a tiszti különítmények tömegesen ölték a kommunistákat. Ezeket a gyilkosságokat beismerték. A kecskeméti tömegmészárlás ügyében folytatott vizsgálat kiderítette, hogy a tettekért Héjjas hadnagy a felelős, ám senkit nem büntettek meg. A francia hatóságok lefényképezték Müller megcsonkított holttestét. Az elmondások szerint a szekszárdi ügy tipikusnak tekinthető, és mivel kezünkben a fénykép az áldozatokról, röviden csak annyit mondhatunk, a lefényképezettek közül hatot közvetlenül a fénykép elkészítése után akasztottak fel, és a többi ötöt és a nőt egy héttel később lőtték agyon. Ők alkották a városi kommün direktóriumát. Abban a városban összesen harminchat embert végeztek ki.

(18) Bennünket azonban az újabb terrorcselekmények érdekelnek. Gondosan megvizsgáltunk néhány mostani esetet, amelyre felhívták figyelmünket, és ahol csak lehetett utánajártunk – de legalábbis kísérletet tettünk arra, hogy megtudjuk –, mi a kormány verziója.

A Népszava szerkesztőinek meggyilkolása túl jól ismert ahhoz, hogy külön foglalkozzunk vele. Bár az elkövető katonatisztek nemigen ügyeltek arra, hogy eltitkolják személyazonosságukat, a vizsgálat utáni hivatalos verzió mégis az volt, hogy a gyilkosságot tiszteknek öltözött provokátorok követték el. Azt is állították, hogy a provokátorok olykor kommunisták, olykor az Ébredő Magyarok nevű szervezet tagjai, akik Friedrich úr útmutatásai alapján így próbálják megzavarni a kormány működését.

Az alábbi eseteket az alaposan kikérdezett szemtanúk és áldozatok elbeszélése alapján ismertetjük, de természetesen csak ritkán sikerült nyilatkozataikat egyéb bizonyítékokkal alátámasztani.

Az esetek

Megjegyzés: A valódi neveket, amelyek birtokunkban vannak, többnyire nagybetűkkel helyettesítettük.

(19) A. B. Megtudtuk, hogy nemrégiben három-négy embert öltek meg Kecskemét mellett, egyiküket élve temették el. A. B. eljött hozzánk, és a következőket adta elő: Ő szőlőskert tulajdonos (…)[3] mellett. Április 24-ről 25-re virradó éjjel éjféltájt egy csapat katona érkezett a házához, és azt követelte, hogy engedje be őket. Kérte, hogy mutassák fel felhatalmazásukat. Majd eltorlaszolta az ajtót, és telefonon segítséget kért a szomszédjától. A katonák belőttek az ablakon, őt megsebesítették, feleségét agyonlőtték. Hivatalos panasszal élt, de végül azt mondták neki, hogy ez a katonaságra tartozik, és semmit nem lehet tenni az ügyben. A következő napokon tisztek jöttek mialatt ő Pesten volt, mert odamenekült, és a cselédektől elvették szekerét, borát és három puskáját, amelyekre engedélye volt, és azt mondták, ha vissza akarja kapni a puskákat, menjen el Kecskeméten egy bizonyos címre. Ugyanezt a történetet elismételte a két tisztnek, akiket mellénk adtak kísérőnek. Úgy gondoljuk, a tisztek nem hittek neki, mert szerintük A. B.-nek tudnia kellett, a cím, amelyet a katonák megadtak, a kecskeméti börtön.

Az esetről részletesen beszámoltunk Wolf bírónak, aki megígérte, hogy utánanéz az ügynek és értesít az eredményről, de azóta sem hallottunk felőle.

A Szolnok és Kecskemét környéki gyilkosságokat állítólag a Héjjas-különítmény követte el, de nekünk azt mondták, hogy a Prónay-brigádok keletebbre, a Tiszántúlon tevékenykednek: név szerint három falut említettek a folyótól keletre.

(20) X. Y. és Z. Birtokunkban van X. Y. eskü alatt tett vallomása, továbbá fia vallomását ellenőrizendő, keresztkérdéseknek vetettük alá az apát, W. Y.-t, aki Károlyi gróf kormánya alatt a megyei főispán volt. Április 25-én Molnár hadnagy Szolnokon, az utcán tartóztatta le X. Y.-t és nyolc másik férfit. A cukorgyárnál bottal verték őket. Sötétedés után az orgoványi erődben egy kastély pincéjébe vitték őket. Később X. Y.-t felvezették Molnár főhadnagy elé, és az eszméletlenségig verték, mert nem volt hajlandó elárulni, hol az apja. A többieket is felvitték és megverték. Más foglyokat is szállítottak oda Szolnokról, és a verések nap mint nap folytatódtak. 29-én és 30-án három zsidót elengedtek. Május 3-án a többieket vonaton a hajmáskéri internálótáborba szállították, ahol a börtönorvos megvizsgálta őket. X. Y.-t ezután elengedték és hazatért. De ketten, Király Béla és Háy Géza „félig agyonverve” a kastélyban maradtak.

A szolnoki ügyészségen érdeklődtünk kettejük holléte felől. Az ügyész nem tudta, de elmondta nekünk, hogy Háy elvetemült alak, aki ellen hat pontban emeltek vádat. Ő nem volt a börtönből elszállított 19 ember között. Magánemberként felkerestük a fent említett három zsidó egyikét, aki halálra volt rémülve, s távozásunkig pusztán azt ismételgette: „Nem tudok semmit”. Nem tartottuk tanácsosnak, hogy személyesen találkozzunk X. Y.-nal, illetve a katolikus templom sekrestyésével, akit, mint megtudtuk, szintén megvertek. Jelentették nekünk, hogy Lippich főispán Budapestre utazott, hogy panaszt tegyen a városban uralkodó anarchia miatt; az ügyész – jóllehet elismerte, hogy a főispán elutazott – azt állította, nem tudja, miért, de szerinte magánügyben.

(21) O. P. csehszlovák állampolgár, akinek régi ellenségei voltak a magyar fehér hadseregben. Május 4-én egy munkácsi magyar különítmény átkelt a határon, és magával hurcolta. A francia katonai misszió parancsnoka hallott az esetről; a magyar parancsnok, Nagy tábornok vizsgálatot indított. A tábornok bocsánatot kért tisztjei cselekedetéért, és parancsot adott nekik, hogy huszonnégy órán belül vigyék haza Horowitzot. Ez azonban nem történt meg, és azóta sem tudni, hol van. A magyar kormány nem reagált kérésünkre, hogy adják át a tábornok jelentését. A külügyminiszter történetesen megemlítette az esetet delegációnk egyik tagjának, mint arra példát, hogy az Ébredő Magyarok milyen kellemetlenségeket okoznak a kormánynak. A csehszlovák kormány arról számolt be nekünk, hogy utasította budapesti teljhatalmú megbízottját, hogy tiltakozzék, ami alátámasztja beszámolónkat, miszerint erőszakos cselekmény történt.

(22) Q. R. Másutt felsorolt indokokból kifolyólag nem látogattunk el a hajmáskéri táborba. Bécsben viszont beszéltünk valakivel, aki két hónapot töltött Hajmáskéren. Az alábbi történetet adta elő:

Január 25-én (nagyjából a választások idején) letartóztatták és a Palace[4] hotelba vitték, ahol 27 másik emberrel egy kis szobába zárták. Mindennap megverték őket, főként a zsidókat, nem kaptak enni, csak amit a családjuk behozott nekik. Két fogát kiverték. Február 5-én őt és kilenc társát vonaton Hajmáskérre szállították. Mint keresztényt különválasztották, de a kilenc zsidót egész úton kínozták, kezüket összekötözték és drótot tekertek a nyakuk köré, úgyhogy időnként elájultak a fulladozástól. Április elején átszállították Budapestre a Markó utcai börtönbe. Ott jó bánásmódban részesült április 19-ig, amikor a rendes rendőr fegyőröket zsandárok váltották fel. Május 7-én mint ártatlant szabadon bocsátották. A Markó utcai börtönbe kerülése előtt semmilyen tisztségviselő nem kérdezte még a nevét sem, nemhogy az ellene felhozott vádról tájékoztatták volna. Úgy gondolja, egy vele egy háztömbben lakó asszony jelenthette fel.

Hajmáskérről azt mondta, hogy a koszt silány volt, az életben maradásra sem elég, s a rokonoknak kellett élelmet hozniuk, hogy ne haljanak éhen, de az út oda-vissza két napba telt; hemzsegtek rajtuk a tetvek; rettenetes, ósdi katonaságbeli büntetéseket alkalmaztak, például a hüvelykujjuknál fogva akasztották fel az embereket, brutálisan verték őket. Azt mondta, amikor elhagyta a tábort 1700 férfi volt ott, és 70-80 nő. Nem volt ott, amikor a főbiztos végigjárta a tábort, de állította, hogy csak a tüdőbajosokat és a szifiliszeseket küldték kórházba, míg más eseteket és minden olyant, akiket a hatóságok el akartak rejteni, a 23-as és a 4-es barakkokba rakták, és nem kórházba. Azt mondta, mintegy 200 orosz, osztrák és más külföldi volt a táborban, és mivel nem kaptak kívülről ennivalót, különösen siralmas helyzetben voltak. Jó véleménnyel volt a tábor katonai vezetőségéről, de a polgári főnök, bizonyos Kis József különösen kegyetlen volt.

(23) Hamburgerné.[5] A hölgyet kétszer hallgattuk ki, összesen mintegy négy órán át. Férje bécsi menekült, férjének fivére pedig ismert kommunista és volt népbiztos, szintén Bécsben volt. A férj levelet küldött feleségének Budapestre egy Vadas nevű fiatalemberrel. A levélben családi dolgokról írt. A volt népbiztos is levelet küldött egy másik személynek ugyanezzel a küldönccel. A levélben, amelyet felolvastak nekünk, reményét fejezte ki, hogy nyárra mindnyájan visszatérhetnek Magyarországra. A küldöncöt a hadsereg elfogta, azóta nem tudtunk a nyomára bukkanni. Egy tiszt, mintha ő volna a küldönc, január 24-én reggel elvitte a levelet Hamburgernénak. Megkérte az asszonyt, hogy a nap folyamán valamikor későbbre hívja össze a barátait, hogy részletesen elmondhassa, hogyan tudnak Budapestről kimenekülni. Hamburgerné úgy is tett, és négyen – az asszony bátyja, sógora, valamint egy Neumann nevű zsidó és egy magyar – jelentek meg. Egyikük a vasutas szakszervezet főtitkára. A megbeszélt időpontban katonák jelentek meg, és mindenkit elvittek a kelenföldi laktanyába. Hamburgerné két kisgyermeke súlyosan influenzás volt.

Kelenföldön egy szobába rakták őket, de este H.-nét átvitték egy másik szobába, ahol sok tiszt tartózkodott, többek között Héjjas, Bibó[6] és Sefcsik főhadnagyok. H.-né azért tudta a nevüket, mert Héjjas hadnagy közölte vele, hogy azt akarja, az asszony tudjon róla, hogy Héjjas kezében van. Megkérdezte az asszonyt, tudja-e, kicsoda Héjjas hadnagy, és hozzátette, „majd megtud róla egyet s mást”. Bibót és Sefcsiket később mutatták meg neki, amikor már a lakatanya börtönében volt. Három tiszt korbáccsal ütötte-verte H.-nét, és megparancsolták neki, hogy vetkőzzön le. Erre nem volt hajlandó, mire újra ütni kezdték, addig, amíg megadta magát és levetkőzött. Meztelenül újra verték. Ezután kiadták a parancsot, hogy a négy fogoly közül az egyiket hozzák fel, hozzátéve, hogy az nem lehet H.-né rokona. Neumann Bélát hozták fel. Ráparancsoltak, hogy erőszakolja meg H.-nét. Megtagadta, mondván, hogy ő Hamburger és Hamburgerné régi barátja. Kegyetlenül megverték, de még ekkor sem volt hajlandó. Ekkor két tiszt, akiknek nevét nem tudjuk, csak annyit, hogy Temesvárról jöttek, fogót ragadtak, és kihúzták Neumann fogait. Neumann elájult, erre leöntötték vízzel. Amikor magához tért, arra kényszerítették, hogy nyalja fel vérét. H.-né kétszer vagy háromszor elájult, de minden alkalommal hideg vízzel leöntötték, hogy magához térjen. Elmondása szerint a tisztek nem voltak részegek. Végül Neumannt H.-né szeme láttára kiherélték egy zsebkéssel. Ezután Neumannt elvitték. Egy másik férfit hoztak fel (nem a három barát egyikét). Letépték róla a ruhát, ekkor H.-né látta, hogy korábban bántalmazták, egyik heréjét összeroncsolták. Ennek a férfinak is megparancsolták, hogy erőszakolja meg. Erre fizikailag képtelen volt, de a tisztek kényszerítették, hogy közeledjen hozzá. Ez után azt parancsolták H.-nénak, hogy meztelenül üljön fel a forró kályhára, de olyan szánalmasan könyörgött, hogy végül elálltak tőle. H.-né éppen menstruációja után volt, de a temesvári tisztek ezzel mit sem törődve szétfeszítették a lábát, és az, amelyik kiherélte Neumannt, bedugta H.-né testébe a korbács nyelét, és olyan durván forgatta meg, hogy még most is gyakran vérzik.

Ez után ráparancsoltak, hogy öltözzön fel, és visszavitték a másik háromhoz. Körülbelül egy órával később átvitték egy másik szobába, ahol tisztek és rengeteg katona volt. A tömeg előtt újra megkorbácsolták és levetkőztették. A katonák énekeltek, neki meg egymás után táncolnia kellett velük, miközben a korbáccsal ütötték. Egyik katona sem kegyetlenkedett vele. A tánc mintegy egy órán át tartott, ekkor újra felöltözhetett.

Öt hétig tartották Kelenföldön, ebből két hetet a földre dobott szalmán töltött tizenketted vagy tizennegyed magával. Az alacsony mennyezetű pince körülbelül 15 négyzetláb volt; nem mosakodhattak, nem kaptak másik ruhát, nem látta őket orvos. Egy fegyveres őrre voltak bízva, a katonák saját élelmükből adtak nekik. Súlyosan megbetegedett, az utolsó három hetet egyedül töltötte egy cellában. Február 23. körül őt és három barátját autón Kecskemétre vitték a rendőrségi fogdába. Amikor a rendőrbíró megkérdezte tőlük, miért hozták őket ide, a fiatal Héjjas, aki a csapatot vezette, azt mondta, az a bűnük, hogy 2 400 000 koronát akartak kicsempészni. A következő napon H.-nét átvitték a budapesti Royal börtönbe,[7] ahonnan április 19-én szabadon bocsátották. A végzésen, amelyet magunk is láttunk, H.-nét „bolsevik tevékenységgel” vádolják.

H.-né csendes, szerény, nagy tiszteletben álló asszony, és mindenki, aki ismerte, úgy nyilatkozott róla, hogy feddhetetlen erkölcsű. Soha semmivel nem vádolták meg, még látszattárgyalásra sem került sor. A katonaság vitte el, gyalázatosan megkínozták, majd a civil hatóságok eresztették szabadon.

A négy barát egyike még most is börtönben van Budapesten; kettő bujkál, Neumann pedig halott.

Budapesten Váry budapesti főügyész úr úgy tájékoztatott bennünket, hogy Hamburgerné és a másik négy fogoly barátja panaszt tettek, hogy a katonaság őket törvényellenesen tartóztatta le. Hogy ő (Váry) kérte, hogy ötüket adják át neki, és hogy öt hét kelenföldi fogvatartás után Hamburgernét és a három férfit át is adták. Amikor megkérdeztük, kapott-e információt Neumannról, azt mondta, „amennyire tudja, Bécsben van”. Amikor elmondtuk, mit tudunk a férfiról, elismerte, hogy Neumann egyik rokona járt nála, és elmondta, hogy a Dunából kifogtak egy holttestet, amely valószínűleg Neumanné, és noha intézkedett, hogy a rokon azonosíthassa a holttestet, az illetőt azóta sem látta, nem hallott róla.

Hamburgerné Bécsbe menekült. Tudomásunk szerint a brit főbiztos hivatalos magyarázatot kapott. Kértük a magyar kormányt, hogy ismertessék velünk a Hamburger-ügy hivatalos változatát, de nem kaptunk írásos nyilatkozatot. Mindazonáltal a magyar kormány elismeri, hogy Hamburgernét kegyetlenül összeverték, de állításuk szerint úgy történt, hogy a nőt egy férfival egy cellába rakták, majd bujálkodáson kapták őket. Az asszonyt másik cellába vitték, ahol szintén egy másik férfi volt egyedül, s ahol megint csak szemérmetlenül viselkedett, és fegyelmi büntetésként verték meg. Eltekintve a kormány félhivatalos nyilatkozatának nyilvánvaló képtelenségeitől, valamint attól, hogy Hamburgerné tiszteletreméltó, tanult asszony, a következő megjegyzéseink lennének: nehéz elfogadnunk, hogy olyankor, amikor a börtönök még a jelenleginél is zsúfoltabbak voltak, miért helyeztek csupán két embert egy cellába, és miért éppen ellenkező neműeket; még kevésbé érthető, miért zárták Hamburgernét másodszor is egyetlen férfival közös cellába. E félhivatalos történetet nem tudjuk elfogadni.

(25)[8] C. D. 21 éves, hajdani „vörös” katona. Kaposvárott született. 1919. augusztus 4-én tartóztatták le szülőhelyén. Az ellene felhozott vád szerint a szovjet kormányt segítette. C. D. a vádat tagadta, mire Bakai főhadnagy revolvere agyával kiütötte három elülső fogát és hetvenöt botütést mértek rá. Két hétig tartották a katonai börtönben, ez idő alatt mindennap megverték.

Három alkalommal eszméletét vesztette. Két hét múltán átküldték a polgári börtönbe (ott nem verték), ahol körülbelül hét hónapot töltött. Tárgyalásra soha, semmilyen váddal nem került sor. Az élelem sovány zöldségleves volt és napi 5 dkg kenyér. Húst hetente egyszer kaptak.

Egy napon a börtönbe érkezett a Prónay-különítmény. C. D.-t levetkőztették és megverték. Felolvasták neki azok nevét, akiket összevertek és embertelenül megkínoztak. Köztük volt Hodra Vajto professzor és Dr. Szonzi Hugó ügyvéd.

(26) E. F. nyíregyházi, 19 éves főiskolai hallgató. Feljelentették mint kommunistát, börtönbe került. Nyolc hónapot és tizenkét napot töltött a szegedi katonai börtönben.

1919 júliusában, amikor a francia csapatok ott tartózkodtak, E. F. megpróbált szovjet Magyarországra jutni, de a fehérgárdisták elfogták, és a katonai börtönbe vitték. A katonák ütötték, rugdosták, a feje felhasadt egy öv csatjától, a szeme megsérült és egy bordája eltörött. Mintegy hat nappal a sérülései után jött hozzá egy ismerős orvos. Kórházba küldték. Ezután a szegedi Csillag börtönbe került. Nyolc hónap és tizenkét nap után megszökött.

Az élelem káposztalevesből és 18 dkg kenyérből állt. Inni csak vizet kaptak, és karácsonykor egy bögre kávét. A heti egyszeri húsadag címén hulladékot osztottak.

Cellája kb. 10 x 7 láb[9] volt, s kilencen-tízen voltak összezsúfolva.

Kéthetente egyszer mosakodhattak egy vödör vízben.

(27) G. H. Nem politizáló magyar. A szovjet kormány előtt és alatt rendőrnyomozó volt. Hat és fél hónapot töltött a polgári börtönben (Markó utca) és a királyi börtönben. A vád ellene a személyi szabadság korlátozása volt.

1920 februárjában Stengl bíró tárgyalásán felmentették, és szabadon bocsátották.

Ezután körülbelül 60 újabb vádat hoztak fel ellene, úgyhogy elmenekült az országból.

(28) I. J. Magyar zsidó, 22 éves irodista. 1919. augusztus 8-tól 29-ig Kőhidán tartották fogva. Amikor egy nap a börtönön kívüli temetőbe vitték munkára, megszökött. Sikerült Budapestre jutnia.

1920. március 2-án letartóztatták, és a helyi rendőrségi börtönbe vitték. Március 4-én megszökött, és vonattal Mosonmagyaróvárra utazott. Ott bujkált, de március 28-án megint letartóztatták, és a katonai börtönbe került. Szombat hadnagy felszólította, vallja be, hogy vörös terrorista. Amikor erre nem volt hajlandó, huszonöt ütést mértek rá egy korbáccsal, amelynek bőrszíjai közé drótot erősítettek. Puskaaggyal ütötték, amíg lekötözték a padra. Láttuk a félig gyógyult sebet.

Minden másnap megverték, mert nem volt hajlandó azt vallani, hogy vörös terrorista.

Akik verték, név szerint: Both százados, Slaccesky főhadnagy, Kiss őrmester vagy tizedes. Május 4-ig maradt a katonai börtönben, amikor elvitték Sopronba [Odenburg] a tárgyalásra. Az úton a börtönbe megszökött, és mivel közel volt az osztrák határ, sikerült Bécsbe jutnia.

Március 4-ei szökésekor letartóztatták az apját, hogy megtudják tőle, hová szökött a fia. Az apa nem tudta, erre a rendőrség olyan durván bántalmazta, hogy két bordája és a jobb lába eltörött, még most is kórházban fekszik.

I. J. két iker öccsét (6 évesek) a rendőrök otthonukban verték, hogy kiszedjék belőlük, hol bujkál a bátyjuk.

A gyerekeket verő nyomozó neve Lukács.

Sopronban I. J.-t a bíróságról a börtönbe vitték. A jól ismert Kellner A.-t, akit négy katona kísért, az úton bajonettel szurkálták, hogy ömlött a vére. A sarkon szembejött egy hadnagy, elővette a revolverét, Kellner fejének szegezte, és agyonlőtte.

I. J. ennek szemtanúja volt.

A. B. Osztrák állampolgárságú lengyel zsidó. Ostendében élt, de amikor a németek lerohanták Belgiumot, Magyarországra küldték, s besorozták az osztrák hadseregbe.

A háború után Budapestre ment, hogy együtt legyen négy árván maradt lányával.

1919. december 23-án úti okmányokkal és pénzzel elindult Budapestről Ostendébe. Amikor a vonat Csornára érkezett, két magyar hadnagy és egy katona odaléptek hozzá, és az úti engedélyét kérték. Odaadta papírjait, erre a tiszt elkezdte gyalázni, hogy mocskos zsidó disznó stb., „ha Sopronba érünk, jelentkezz a katonai hatóságoknál”. Csornát elhagyva A. B.-t a harmadosztályú fülkéből egy első osztályúba vitték, megmotozták. A tisztek elvették tőle 1800 koronáját és 25 000 márkát érő háborús kötvényét. A. B. kérte, hogy adják vissza, mire az egyik kezével az arcába ütött, a másik meg a fejére egy lovaglóostor nyelével.

Az utazás hátralévő idejében a tisztek azzal szórakoztak, hogy őt verték. Sopronban a tisztek az utcán vonszolva vitték a lovassági kaszárnyába. Ott összeverték-rugdosták. Láttuk a lábán (öt hónappal az esemény után) a még mindig sárga és fekete zúzódásokat.

Levetkőztették, ruháját további értékek után kutatva alaposan átvizsgálták.

A kaszárnyában valami börtönfélében tartották és dolgoztatták. A harmadik napon ráfektették egy asztalra, és lefogták. Az egyik tiszt fogott egy kék ceruzát, és két háromszöget rajzolt a homlokára, majd hajszállal a szeme fölé azt írta „Schleichhandler”, azaz spekuláns. Ez után tűt vett elő, hogy mindezt beletetoválja a homlokába. Eleinte nem nagyon akart sikerülni, de újra nekifogott. Csomókban tépték a haját, és arra kényszerítették, hogy megegye.

Hogy ne tudja letörölni a jeleket, hátrakötötték a kezét, és egész délután úgy hagyták.

1919. december 31-én autón Komáromba [Komaron] vitték, ahol egy erőd található. Mintegy 15 tiszt jött be a szobába, ütötték és szidalmazták. Megkérdezték hány éves, és amikor azt válaszolta, hogy „negyvenhárom”, azt mondták, akkor már épp eleget élt. Az alhasába rúgtak, majd egy másik községbe vitték, ahol elengedték. Sikerült visszavergődnie Budapestre, s öt hétig nyomta az ágyat. Öt nap fekvés után fénykép készült a tetoválásról, amelyet mi is láttunk.

A férfinak szerencséje volt, mert a festék nem volt tartós, és mostanra csak kis karcolások maradtak a homlokán, amelyek halványan mutatják, hol akarták elcsúfítani.

(29) K. L. Egy magyar. Tíz hónapot töltött börtönben 1919. augusztus 7-től 1920 májusáig. Gyilkossággal, lopással, lázadással, rablással stb. vádolták. A bíróság hat évre ítélte. A bíróság kirendelt neki egy védőügyvédet, de ő maga nem beszélhetett. Amikor szólni akart, néhány szó után leállították. Egy páncélvonat parancsnoka volt a szovjet kormány alatt.

Székesfehérvárott egy polgári börtönben volt, ahol nagyon tisztességesen bántak vele.

Az élelem répa és híg leves volt.

Húst nem kapott a börtönben. A tárgyalás előtt a rendőrkapitányságon egy főhadnagy és kilenc csendőr két napig verte korbáccsal és puskatussal, hogy vallomásra bírják.

Két nappal az után, hogy formálisan vádat emeltek ellene, Dóka kapitány öt katonával bement a cellájába. Úgy összeverték a fejét, hogy vérzett és labdányira dagadt. Puskatussal a szíve alá vágtak, amitől eszméletét vesztette. Amikor magához tért, hurkot kötöttek a nyakára, mire azt mondta: „Nem félek az olyan kutyáktól, mint ti, ha még egyszer találkozunk az életben, ízekre téplek titeket”. Erre azt mondták: „, Nem akasztunk fel ilyen könnyedén”. A hurkot levették, és estig békén hagyták. Az éjszaka egy fiatal tiszt bement hozzá, és azt mondta: „Jobb, ha bevallja, mit csinált, különben ezek megölik”. Azt válaszolta, semmi bevallanivalója nincsen. Reggel kivitték a börtönudvarra, és falhoz állították, a katonák felemelték puskájukat, mintha agyon akarnák lőni. Az egyik tiszt azt mondta: „Ez az ember itt nem fél”, és parancsot adott, hogy eresszék le a puskákat. Visszavitték a cellájába. Könyörgött, hogy legalább egy kis kenyeret adjanak, mert az előző nap nem evett semmit. Kapott egy darabkát.

Megkérdezték, mikor volt utoljára templomban. Mondta, hogy körülbelül húsz évvel azelőtt. Erre ollóval keresztalakot vágtak a hajába, és kb. húsz katona kivitte az utcára, és ordibáltak, hogy nézzenek ide, ez az alak keresztény létére elárulta a kereszténységet, leköpték és ütötték. Még két napig volt ott. Nyolc politikai fogoly volt a cellában összeláncolva. Siófokra, a katonai főhadiszállásra vitték őket.

Két zsidót, mindketten idős férfiak, a szekér után kötöttek, és addig kellett futniuk, amíg össze nem estek. Mikor kb. 1000 yardnyit húzták őket a sárban, megállították a szekeret, és felrakták őket.

Siófokon a mintegy 300 összeterelt rab egymás hegyén-hátán feküdt.

Bejött egy tiszt, és húsz-harminc foglyot kiparancsolt, akiket elvittek és agyonlőttek. Azok ásták meg ez előző nap kivégzettek sírját, akiket aznap akartak agyonlőni.

K. L. a börtön műhelyében dolgozott, körülbelül ötven kulcsot készített, mire sikerült a műhellyel szomszédos szanatóriumba vezető ajtót kinyitnia és elszöknie.

(30) M. N. Műszaki rajzoló Marcaliban [Marczali]. Római katolikus magyar. A szovjet kormány előtt, majd alatt a mezőgazdasági minisztériumban dolgozott. 1919. augusztus 6-án tartóztatták le. Eleinte egész jól bántak vele, mert akkor még nem voltak ott fehér tisztek. Három nap múltán megérkezett Marcaliba egy tiszti különítmény. Augusztus 26-án vagy a körül hetven embert állítottak sorokba az udvaron. Tizenhét nevet olvastak fel, négy zsidót az egyik oldalra állítottak és tizenhárom keresztényt a másikra. Az egyik férfit, aki „vörös” katona volt, elvittek a keresztény csoportból. Leütötték, ráugrottak, péppé taposták. A férfit Ősz Ferencnek hívták. Kicsit később meghalt.

Egy Johann Krenusz nevű tanárt szintén kivittek a sorból, és megvertek.

Ezután egy katolikus papot vettek elő, és vertek meg.

A papot annyira szerették, hogy az egyházközségébe tartozók petíciót írtak szabadon bocsátása érdekében. A pap haját a többi fogoly szeme láttára tépték ki. Kiszúrták az egyik szemét, és szuronnyal döfködték.

A négy zsidóból kettőt, Dénes Izidort (hivatalnok) és Lobl Leopoldot (tanár) kivittek, és a tisztek a többiek szeme láttára véres cafatokká verték a heréjüket. A kb. 65 éves Lobl kínjában összepiszkította magát, mire az egyik katona a szuronya hegyéről etette meg vele saját ürülékét.

Úgy tájékoztattak minket, hogy kell lennie írásos bizonyítéknak Marcaliból a főorvos (Fülöp) aláírásával.

Mikor a fent leírt kínzás véget ért, a többiek is fejenként 100 botütést kaptak. Ezután mind a tizenhetet, beleértve Ősz holttestét, felakasztották egy nagy fára az udvaron. M. N. és még ketten cellájuk ablakából látták a tizenhét holttestet.

A börtönigazgató tiltakozott az akasztás miatt, de Prónay kapitány megfenyegette, hogy ne merjen beleavatkozni, az meg a következményektől tartva felhagyott a tiltakozással.

(31) M. N. néhány nappal később 108 botütést kapott. Két katona lefogta, négy pedig botokkal és korbáccsal verte.

Prónay százados jelen volt, és amikor M. N. feje a szenvedéstől lehanyatlott, a százados fejbevágta, hogy magához térítse. M. N. annyira megsérült, hogy néhány nappal később kórházba vitték. Szeptember 3-tól 13-ig tartózkodott ott.

A tisztek belevizeltek a foglyok ivóvízébe, és azt itatták meg velük. Szeptember 13-án M. N.-t elbocsátották a kórházból, és szeptember 15-én megkapta hivatalos szabadulólevelét a börtönből. Láttuk az igazolások eredetijét. A szabadulólevélen az áll, hogy megszüntették ellene az eljárást, és „büntetését letöltve” távozhat.

„MÁSOLAT

Somogy megye
MARCALI KÓRHÁZ

Kórházi igazolás

Ezennel tanúsítjuk, hogy M. N., 24 éves (…)[10] lakost, 1919. szeptember 3-án vettük fel a közkórházba, ahonnan 1919. szeptember 13-án bocsátottuk el.

Marcali, 1919. szeptember 13.

NOTHIG GÁBOR
igazgató
[kórház pecsétje]”

„MÁSOLAT
4474/ügyirat/1919

Marcali járás

HIVATALOS INDOKLÁS

(Benntartás) (Szabadonbocsátás)
Alulírott járásparancsnok ezennel tanúsítom, hogy M. N. bakonybéli (?) lakost, műszaki főiskolai hallgatót letartóztattuk, és ellene államellenes izgatásért vádat emeltünk. Az eljárást beszüntettük, és miután büntetését letöltötte, ezennel szabadon bocsátjuk.

Marcali, 1919. szeptember 15.

Aláírás: TÓTH parancsnok
[hivatalos pecsét]”

(32) Putnoki zsidó nő. Budapesten tartóztatták le mint szocialista agitátort. 1919. október 7-én a Mozsár utcai rendőrségi fogdába vitték. Nem verték. Kommunistaságáról kérdezték. Három hétig tartották benn. Nem bántották. Szabadon bocsátották, mivel a román katonai megszállás alatt lévő Putnokról semmilyen információt nem lehetett beszerezni. Bujkált, de egy ízben kénytelen volt elmenni otthonról, hogy eladja néhány holmiját, mert nem volt miből élnie. Az ötödik kerületi rendőrkapitányságra vitték. Két napig tartották benn, de nem bántották. Két héttel később beidézték a rendőr-főkapitányságra. Másfél hétig volt ott, megverték, mert nem volt hajlandó bevallani, hogy kommunista.

Másfél hét után elengedték azzal, hogy minden idézésre azonnal jelenjen meg.

A román kivonulás után Horthy a Fehér Hadsereg élén visszatért Budapestre. Az egyik tiszt, aki még Putnokról ismerte, meglátta a lányt az utcán, és feljelentette mint kommunistát.

A Hársfa utcai rendőrkapitányságra vitték, ahol egy tiszti különítmény volt. Készült egy vallomás, amit alá kellett volna írnia, de erre nem volt hajlandó. Ekkor a rendőrkapitányhoz küldték, aki arról faggatta, kommunista-e. Visszaparancsolták a cellájába. Reggel megint magukhoz hívatták a tisztek. Egyikük azt mondta: „Ez az eset egyedi elbánást igényel. Majd én a kezembe veszem.” A többiek megértették a célzást, és kettesben hagyták őket. A tiszt kikérdezte, majd magánzárkába záratta. Körülbelül egy hétig jól tartották, a tiszt cigarettát is hozott neki. Eközben hallotta, hogy üvöltenek a rabok, akiket vertek. Egyszer a tiszt bement hozzá, felhívta a figyelmét, hogy milyen jól bánik vele, és láthatja, a fehér tisztek nem is olyan gonoszak, mint amilyennek lefestik őket, majd közeledni próbált hozzá. A lány nem egyezett bele, mire két napig nem kapott enni. A második nap estéjén a tiszt megint meglátogatta, és megkérdezte, hogy tetszik az éhezés. Azt válaszolta, nem tetszik, de ekkor sem állt kötélnek. Azt mondta, inkább eszi ugyanazt, mint a többiek. A tiszt azt válaszolta: „A verést is megkaphatod”. Azt mondta, ha enged követelésének, szabadon fogják engedni. Negyvennyolc órányi éheztetés után a tiszt éjjel bement a cellájába, és megerőszakolta. Két nappal később újra. Kérte, hogy legyen a szeretője, cserébe kivesz neki egy szobát Budapesten, és szabadon engedi. A lány elutasította. Három nappal a harmadik megerőszakolás után az őr így szólt hozzá: „Az ajtó fél órán át nyitva lesz”. A lány a szabadulólevelét és a tiszt nevét követelte. Az őr nevetett, és azt mondta: „Olyan bolondok nem vagyunk”, s elmentében visszaszólt: „Még találkozunk”.

A lány 1920. január 13-án Bécsbe szökött. Teherbe esett az őt megerőszakoló tiszttől.

A szakszervezetek

(33) A munkaüggyel kapcsolatban az alábbi információkat szereztük: Bécsben találkoztunk két szakszervezeti emberrel, az egyikük a menekülés előtt először a Fémipari Dolgozók Szakszervezetének titkára volt, majd a Bányász Szakszervezet titkára és egyúttal a fémipari szakszervezet elnöke lett. A látszólagos összeegyeztethetetlenséget, hogy egy fémipari munkás a bányászok titkára, az a tény magyarázza, hogy néhány évvel ezelőttig a törvény tiltotta a bányászok szervezkedését. 1913-ban vagy a körül a többi szakma, amelyeknek szabad volt szervezkedniük, a fémipari szakszervezeti titkárt delegálta, hogy sub rosa szervezze meg a bányászokat. 1918 januárjában a szervezett munkások nyomására a bányászok is megkapták a szervezkedési jogot, aminek eredményeképpen a bányákban alkalmazott munkások több mint 90%-a belépett a Bányász Szakszervezetbe. Az 1918. novemberi forradalom után a Károlyi-kormány minden munkásnak teljes szervezkedési szabadságot adott. Ennek következtében azok, akiknek addig nem volt szabad szervezkedniük, valamint akiknek nem alakítottak szervezetet, megkezdték a szakszervezeteik létrehozását. Addig a közalkalmazottak, a vasút, a villamos és a városi tulajdonú vállalatok alkalmazottai, továbbá a posta, a távirat- és telefontársaság dolgozói nem szerveződhettek.

(34) A Horthy-kormány rendeletileg minden 1918 után alakult szakszervezetet feloszlatott, és minden szakszervezeti irodának parancsba adta, hogy fejezze be működését.

1919 augusztusában a kormány jóváhagyásával – ha nem a rendelkezésére – megalakították a keresztény szakszervezetet. Ezt a szervezetet felhatalmazták, hogy menjen el az 1918 utáni szakszervezetek gyülekezőhelyeire és irodáiba, és vigyenek el minden pénzt és vagyontárgyat, amit csak találnak. A bányász és vasutas szakszervezet tisztségviselőit elfogták és bebörtönözték.

A karhatalom tisztjei birtokukba vették a szakszervezetek gyűléstermeit, kidobták a tisztségviselőket, és fizetség nélkül használni kezdték a helyiségeket.

A karhatalmista tisztek a volt Habsburg-hadsereg tisztjei, akik irreguláris brigádokat alakítottak, s a főhadiszállásukat különböző laktanyákban ütötték fel, vagy akár szállodákban, ha úgy hozta kedvük. Semmilyen hatalmat nem ismernek el a magukén kívül, és az az általános benyomásunk, hogy akkora a hatalmuk, amellyel élnek és visszaélnek, hogy senki, még a kormány sem mer velük szembeszállni vagy kordában tartani őket.

(35) Az 1918 előtti szakszervezeteket, vagyis amelyeket a Károlyi-kormány előtt alakítottak, először békén hagyták, de 1920 januárjában rendelet készült az összes szakszervezet feloszlatásáról. Pont azt megelőző napon, hogy a rendeletnek életbe kellett volna lépnie, Huszár a parlamenti felszólalásában megtámadta a szakszervezeteket, és azt követelte, hogy mindegyiket oszlassák fel. Február 15. körül Somogyit, a neves szakszervezeti vezetőt és a szociáldemokrata lap szerkesztőjét a lap helyettes szerkesztőjével együtt elhurcolták és brutálisan meggyilkolták, testüket a Dunába vetették. Ez annyira felkorbácsolta a kedélyeket, hogy a kormány habozott a rendeletet hatályba léptetni. Ami nem megy nyíltan, azt suba alatt csinálják: ezt az is világosan mutatja, hogy míg Budapesten eltűrik az 1918 előtti szakszervezeteket, a vidéki helyi szervezetek gyakorlatilag megszűntek. Ha egy szakszervezeti tisztségviselő Budapestről szakszervezeti ügyben a helyi szervezethez utazik, érkeztekor általában letartóztatják. Ha a katonai hatóságok előtt nem tudja kielégítően indokolni, miért van ott, börtönbe zárják, megverik, és szerencsés esetben jó pár nap múltán elmehet.

(36) Batta, a Bányász Szakszervezet megbízott főtitkára az egyik helyi irodát látogatta meg. Úti engedélye volt a közjóléti minisztertől, és még egy rendőrségi engedélye is. A helyi irodába megérkezve jelentkezett a katonai hatóságoknál, akik papírjait rendben találták. Este egy kávéházban üldögélt, amikor két civil ruhás ragadta meg, elvitte egy mezőre, ólmos lovaglóostorral véresre verték a fejét, az arcát és a nyakát. Ez után azt mondták neki, hogy másfél óra múlva indul a vonat Budapestre, és ha nem éri el, lelövik. Pesten elment Payer miniszterhez. Hivatalos panaszt tett, és a polgári hatóságok lefolytattak egy vizsgálatot, amelynek végén a főügyész azt jelentette, hogy az álruhás támadók katonatisztek voltak, ezért a civil hatóságok nem léphetnek tovább, és az ügyet átadták a katonaságnak. Azóta sem történt semmi. Az elmondások szerint ez az eset tipikusnak tekinthető.

(37) 400 bányászt tartóztattak le mint kommunistát, közülük 70-80-at Hajmáskérre internáltak, a többieket más börtönökben tartják fogva. Annak bizonyítékául, hogyan viszonyul a jelenlegi kormány a bányászokhoz, azt mondták el nekünk, hogy a bányászok munkaszüneti napnak akarták elismertetni május 1-jét. Hogy a termelés ne essen vissza, felajánlották, hogy az előző vasárnap ledolgozzák a szünnapot. A kormány ezt elutasította, és mivel az emberek nem jelentek meg május 1-jén a munkahelyükön, tizenhat vezetőjüket letartóztatták, és csapatokat hoztak be a körzetbe. E kényszer alatt az emberek leszálltak a bányába, de a termelés 75%-kal visszaesett. A kormány erre felajánlotta, hogy szabadon bocsát tizenhárom vezetőt, ám végül mindegyiküket el kellett engedjék, mire a termelés visszaállt a normális szintre.

Magyarországon tilos sztrájkolni, és nemrégiben külön rendelkezést is kiadtak, amely megfosztja a bányászokat attól a joguktól, hogy szakmát változtassanak. A csepeli vasművekben kitört elégedetlenséget a beszámolók szerint az Ostenburg vezette tiszti különítmény fojtotta el. A katonai terrort arra használják, hogy a munkásokat munkára kényszerítsék, és elnyomják a nemkívánatos gondolatokat.

1920. február 20-án vagy a körül bányászok egy csoportja két napig sztrájkolt a jobb munkafeltételekért és körülményekért. Százukat börtönbe zárták. Hónapokig egyetlen szakszervezeti vezetőnek sem engedélyezték, hogy bányászkörzetbe menjen. A bányászok nem hagyhatják el körzetüket engedély nélkül. Ha valamelyikük engedélyt kér, és az indoklás nem tetszik a katonai hatóságoknak, nem kapja meg a papírt. Ha valaki a szakszervezet ügyeit említi indokként, biztos lehet benne, hogy nem kap engedélyt. A helyi szakszervezeti tisztségviselőket letartóztatták, és mindenki fél szakszervezeti tevékenységet folytatni. Nem soroztak be munkásokat bányásznak, de kiadtak egy rendeletet, amelynek értelmében a bányászok nem mehetnek át más iparágba.

(38) A velünk beszélők arról panaszkodtak, hogy a kormány hivatalosan teljes mértékben engedélyezi, hogy a munkások szervezkedjenek stb., de titkos rendeletekben ezeket az engedélyeket visszavonja. A valódi munkásszakszervezeteket korlátozzák, és teljes szabadságot csak a „keresztény” szakszervezetek élveznek.

(39) Segítség külföldről. Állítólag minden külföldi segélyt kizárólag a „keresztény” szakszervezeteken keresztül osztanak szét.

Megtudtuk, hogy a holland munkások azért dolgoztak karácsony napján, hogy keresetüket elküldjék a szegények megsegítésére. A kormány a pénzt a keresztény szakszervezeteknek adta oda, akik azt saját tagjaik között osztották szét. Más szakszervezetek tagjai beléptek a keresztény szakszervezetekbe, hogy kapjanak a segélyből.

(40) Május elseje. Május elsején nem voltak tüntetések. A kormány rendeletet vagy rendelkezést bocsátott ki, amely megjelent minden újságban: „A belügyminiszter megtilt minden gyülekezést, tüntetést és vörös zászlóval, nemzetközi jelvényekkel vagy kitüntetésekkel történő felvonulást, a szakszervezetek engedélyt kapnak, hogy tagjaiknak kizárólag gyűléstermeikben gyűlést tartsanak. Szigorúan tilos bárkit munkájában akadályozni. A kormány a legszigorúbban fellép mindenki ellen, aki erőszakot alkalmaz.”

A szakszervezetek felkérték a rendőrséget, hogy garantálja, ha megtartják gyűléseiket, nem fogják őket zaklatni, a gyűlést kívülállók nem fogják megzavarni. E garanciákat nem kapták meg.

Körülbelül egy héttel május elseje előtt rengeteg szakszervezeti vezetőt és aktivistát (néhány ezret, akiket a rendőrségnek feljelentettek) idéztek be a rendőrkapitányságra. Nyolc rendőrtisztnek csak az volt a dolga, hogy velük foglalkozzon. 20-as csoportokban vitték be őket egy szobába. Egy kötelezettségnyilatkozatot olvastak fel nekik, amelyben az állt, hogy április 29-én, 30-án és május 1-jén és 2-án otthon maradnak, és rájuk parancsoltak, hogy írják alá. Rendőrtisztek és nyomozók keresték fel a szakszervezeti gyanúsítottakat, hogy ellenőrizzék, betartották-e a parancsot. A kötelezettség bármilyen megszegése szabadságvesztést vont maga után. Láttuk az otthonmaradási kötelezettség alóli felmentésről szóló igazolást:

„IGAZOLÁS

(Név) …………….. Nevezettet felmentjük kötelezettsége alól, hogy április 29., 30. és május 1., 2. napokon otthon tartózkodjon.

Aláírás………………………
A rendőrség politikai osztályának vezetője
[Rendőrségi pecsét]”

(41) Mielőtt elhagytuk Bécset, küldöttséget fogadtunk Pécsről, a 40 ezer lakosú bányászvárosból, amely az új Magyarországnak jelenleg a jugoszlávok által elfoglalt területén található. A küldöttség a bányászszakszervezet titkárából és a szocialista párt elnökéből állt. Mindketten magyarok voltak, mégis azért könyörögtek, hogy akadályozzuk meg a szerb csapatok kivonását, és ne engedjük, hogy a várost átadják a jelenlegi magyar kormánynak. Noha Pécs soha nem tartozott a kommün alá, a delegáció mégis azt hangoztatta, ha a szerb hadsereg elvonul, a bányászok felrobbantják a bányajáratokat, és tömegesen mennek át Szerbiába. Szavuk komolyságát azzal bizonyították, hogy megengedték, hogy használjuk a nevüket, jóllehet nyilvánvaló, ilyen kijelentések után soha nem élhetnének biztonságban Magyarországon a fehéruralom alatt. A bányák egy brit vállalat tulajdonában vannak.

Következtetések

(42) Definíciónk szerint a „terror” olyan rendszer, amelyben a de facto kormány, mindegy milyen módon alakult meg, a személyes és a kollektív jogok törvénytelen korlátozásával, az ellenzők bebörtönzésével vagy száműzetésbe kényszerítésével, az egyének politikai bűncselekményekért való kivégzésével, valamint az üldözés és kínzás hallgatólagos eltűrésével, illetve annak tevőleges meg nem akadályozásával mindenfajta politikai ellenzéket elnyom.

Amennyiben ez a definíció helyes – márpedig véleményünk szerint az – a felsorolt eseteken kívül az alábbi tényekre támaszkodva alakítottuk ki ítéletünket.

(43) A magyar kormány elismeri, hogy az újságokat szigorúan cenzúrázzák. A budapesti lapok nem számolhattak be annak az antiszemita zavargásnak minden részletéről, amely aznap este történt, amikor megérkeztünk, és mi magunk is láttuk az üres helyeket az újságokban. A cenzúra egy másik példájáról is beszámoltunk abban a részben, amelyben a szociáldemokrata párt jogvédelmi osztályán tartott katonai razziával foglalkoztunk.

(44) Elismerték, hogy a Károlyi-kormány alatt létrehozott szakszervezeteket elnyomják, és megvonták a munkások sztrájkjogát. Hozzá kell tennünk, hogy a már a Károlyi-kormány előtt létező szakszervezetek továbbra is működhetnek, noha korlátozottan, és a többi betiltását azzal indokolták, hogy azok nem voltak törvényesek.

(45) Elismerték, hogy több mint 27 000 adatot gyűjtöttek össze kommunistasággal gyanúsított személyekről, és több mint 6 000 ember van börtönben. Ez utóbbi számba nem tartoznak bele azok, akik internálótáborban vagy katonai börtönben vannak. A mi becslésünk szerint a foglyok teljes száma, amelybe mind a három csoport beletartozik, legkevesebb 12 000 őrizetben vagy börtönben tartott ember. Elismerték, hogy közülük sokan hónapokat töltenek börtönben tárgyalásra várva, és a börtönök túlzsúfoltságát a szolnoki esetből ítélhetjük meg, ahol delegációnk két tagja járt. Amikor megemlítettük a börtön zsúfoltságát, a börtönigazgató azt válaszolta, hogy tehetetlen, 350 rab van az eredetileg 50 fősre tervezett börtönben. Később az igazságügy-minisztériumban úgy tájékoztattak, hogy Szolnokon pillanatnyilag 535 rab van. Részletes beszámolók alapján gyanítható, hogy a három kategóriában összesen több mint 25 000-en vannak börtönben. Mi csak Szolnokot tudtuk ellenőrizni, ahol informátoraink szerint 400 rabot tartottak. Ezzel szemben áll a két hivatalos adat, 350, illetve 535. Az eltérés valószínűleg az adatok különböző időpontjainak tudható be, ám nyilvánvaló, hogy a nem hivatalos adatok többé-kevésbé hitelesnek tekinthetőek, hiszen az egyetlen esetben, amelyet ellenőrizni tudtunk, ezek meglehetősen pontos becslésnek tűntek ahhoz képest, hogy milyen nehéz körülmények között születtek.

(46) A kormány elismerte, hogy nagyszámú menekült él Bécsben, és magunk is találkoztunk ilyenekkel, és meg kell jegyeznünk, hogy nem mindegyikük kommunista, hanem a fegyverszünet óta alakult többi kormánnyal hozhatók összefüggésbe. Elismerték, hogy múlt év decembere óta harminckilenc kommunistát kivégeztek a polgári hatalom hatáskörében.

(47) Láttunk egy rendelkezést, amely felhatalmazza a bérháztulajdonosokat, hogy a rendőrséggel közösen kinevezzenek két lakót, akik a többi lakó tevékenységét figyelik, és annak eredményét jelentik. A következőkre kell figyelni: 1. Milyen újságokat olvas? 2. Jár a megfigyelt személy gyűlésekre? 3. Van láthatólag pénze, és ha igen, milyen forrásból?

(48) Megállapított tény, hogy Kiss Solomon jelenleg börtönben van Bécsben, és tárgyalását várja, mert a vád szerint négy magyart rabolt el Ausztriában, akiket titokban Magyarországra szállított, ahol megölték őket. Kiss levelet írt a börtönben, amelyben azt panaszolta fel, hogy a magyar hatóságok nem törődnek vele, pedig az ő utasításukra cselekedett, és azok neki védelmet ígértek. Kiss kijelentette, hogy Ranzenberger kapitány parancsára cselekedett, aki a hírek szerint kicsúszott az osztrák rendőrség kezéből, és brit útlevéllel Magyarországra szökött.

(49) Mint azt máshol leírjuk, két megalapozott esetről tudunk, ahol nem magyar állampolgárokat raboltak el, és az áldozatoknak nem sikerült nyomára bukkanni.

(50) Elismerték, hogy április 28-án a katonaság tizenkilenc férfit elvitt a szolnoki börtönből, és Abonynál megölték őket. Erről az esetről másutt bővebben írunk, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy a hivatalos beismerés ellenére két személy, akikhez információért irányítottak, egyszerűen nem volt hajlandó beszélni. Sem el nem ismerték, sem nem tagadták az esetet. Szolnok egy 30 ezer főnél kevesebb lakosú város, Abony pedig csak egy nagyobb falu. Lehetetlen elhinnünk, hogy ilyen kis településeken az eset ne került volna sokak fülébe, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a megkérdezettek azért nem voltak hajlandók beszélni, mert féltek a következményektől. Bécsben figyelmeztettek bennünket, hogy az emberek félni fognak, s nem beszélnek, amit tapasztalataink megerősítettek. Javasolták, hogy menjünk el Hajmáskérre, az internálótáborba, de úgy tájékoztattak, hogy az olaszok látogatása után brutálisan összeverték azokat a rabokat, akik panaszkodni mertek. Következésképpen nem éreztük helyesnek, hogy elmenjünk Hajmáskérre.

(51) A kapott bizonyítékokat figyelembe véve úgy véljük, Magyarországon „terror” dúl, amelyet a magyar kormány képtelen ellenőrzése alatt tartani, és tulajdon fellépése is gyakran olyan kegyetlen, hogy méltán nevezhető „terrornak”. Érthetetlen számunkra a brit főbiztos elmúlt év február 21-ei kijelentése, miszerint „noha (…) gaztettek kétségkívül előfordulnak, terrorról semmiképp nem beszélhetünk”.

(52) Magyarázatképp el kell mondanunk, hogy Magyarországon a katonaságnak saját bírósága és saját jogköre van, amelynek hatálya alatt a katonák által elkövetett bűncselekményekkel, amelyek nálunk polgári bűntettnek számítanának, a katonaság foglalkozik. A fegyveres erőknek még egy ága létezik, az úgynevezett csendőrségi tartalék, amelyet általában karhatalomnak hívnak. Ezt a fegyveres testületet először tisztekből alakították, főként altisztekből. Nem igazán sikerült megtudnunk, mi a valódi pozíciójuk, mert hol kisegítő rendőri erőknek, hol kiegészítő erőnek vagy pedig egyfajta különleges körzeti rendőrségnek nevezték. Azt azonban elismerték, hogy noha razziáztak, és kommunista bűncselekmények elkövetésével vádolt személyeket tartóztattak le és hallgattak ki, ami pedig a polgári törvény hatálya alá tartozna, semmilyen értelemben nem tartoznak az igazságügyi minisztérium alá, hanem a hadügyminiszternek felelnek. Meglepve értesültünk, hogy noha mindenki karhatalom [Brachial-Gewalt] néven ismerte őket, a kormányzó nem ismerte e terminust. A konkrét és részletekbe menő vádak szerint zömmel ez a testület követte el az atrocitásokat. Állítások szerint reguláris tisztek dolgoznak a karhatalomnak, és az elmondások szerint az erőszakos tettek fő elkövetői a következők: Héjjas, Prónay, Ostenburg, Salm és Bibó. Amikor a kormányzóval való beszélgetésünk során némelyiküket név szerint megemlítettük, a kormányzó azt felelte, hogy azok a legjobb tisztjei.

(53) Ahhoz, hogy megállapítsuk, ki a felelős a magyarországi terrorért, nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy az országban az elmúlt öt évben egy háború, több forradalom és ellenforradalom zajlott le. A kormány tagjai kifejtették, hogy félnek a kommunista felkeléstől, továbbá figyelembe kell venni az „Ébredő Magyarok” pártját, amelynek az állítások szerint több mint egymillió tagja van. E párt erősen ellenzi a Békeegyezmény aláírását, amelyre akkor került volna sor, amikor elhagytuk Budapestet; a párt ezenkívül élesen antiszemita. Véletlenül részt vettünk egy Ébredő Magyarok-gyűlésen Budapesten, ahol azt mondták nekünk, hogy „terror” nincs, s erről írásos bizonyítékkal tudnak szolgálni. A dokumentumban, amelyet meg is kaptunk, szó sem esett a „terrorról”, hanem éles támadás a zsidók ellen, mint az az alábbi részletekből kiderül:

„Az Ébredő Magyarok megmásíthatatlan akarata, hogy visszaállítsák a tiszta keresztény erkölcs és a nemzeti érzés uralmát az egész országban, és kiirtsák a zsidók által terjesztett romboló tanokat, amelyek már megfertőzték Magyarország keresztény népességét” (…), és „az egész kereszténység” megsegítésére szólítanak fel: „Ötvenévnyi liberalizmus elég volt, hogy a keresztény népességet mindenéből kiforgassák” (…) „minden vonalon, ahol szellemi tevékenységre van szükség, a zsidó a keresztény fölébe kerekedik”. (…) „A zsidók teljesen idegen származásúakként nem kívánatos faj a magyaroknak.” „Igazságosnak és jogosnak érezzük, hogy megvédjük magunkat az idegen zsidó faj természetellenes gazdagságával szemben.”

(54) Kifejtették, hogy magyarságérzésüket a Békeegyezmény kemény feltételei korbácsolták fel, amelynek köszönhetően egy esetlegesen ellenséges ország határa Budapesthez 25 mérföldre tolódott. Kijelentették, hogy Magyarországot legtermékenyebb vidékeitől fosztották meg. Állításuk szerint a románok a megszállás alatt Magyarországon fosztogattak, és atrocitásokat követtek el Erdélyben; hogy Románia és Szerbia valóságos blokádot állított fel, hogy onnét semmi ne juthasson el Magyarországra. Úgy gondolják, hogy a kormányzó nem mer fellépni a főbűnösök vagy Friedrich ellen, aki még tüzeli is az erőszak elkövetőit, mert attól fél, hogy újabb forradalom tör ki, amely a mostaninál is nagyobb erőszakkal fog járni. Véleményünk szerint a fent leírtakból semmi nem adhat mentséget arra, ami most Magyarországon folyik. A miniszterek biztosítottak arról, hogy már kevesebb erőszak történik, és a kormány egyre inkább úrrá lesz a helyzeten. Azonban arról, hogy ez valóban így volna, nem tudtunk meggyőződni.

(55) Jegyzőkönyvbe kívánjuk foglalni azon véleményünket, hogy a „terror” nem antiszemita indíttatású, hanem antikommunista. Az teljes mértékben igaz, hogy az áldozatok többsége zsidó, ami részben a zsidóknak a kommünben játszott prominens szerepének köszönhető, részben annak, hogy őket vádolják feketekereskedelemmel. Nem mintha Magyarországon rosszabb lenne a feketézés, mint másutt, de a keresztény magyarok egyáltalán nem foglakoznak kereskedelemmel, s ez megmagyarázza, miért vált a zsidó és a feketéző szinonimává.

(56) Nem gondoljuk, hogy akár a kormányzó, akár a kormány egymagában elég erős volna ahhoz, hogy rendbe tegye a dolgokat. Nem vádoljuk őket a gaztettekben való bűnrészességgel, ámbár megdöbbentő volt, hogy a kormányzó csodálatát fejezte ki a szörnyűségekkel vádolt tisztek iránt, mint Héjjas és Prónay, és félresöpört az alapos vizsgálatra vonatkozó minden javaslatot.

(57) Meg szükséges említeni a Fehér Könyvet (CD. 673), melynek címe Az állítólagos „fehérterror” Magyarországon. Troubridge admirális így ír a magyar kormányról: „Ez egy keresztény kormány egy keresztény országban”. Ez a megjegyzés hamis benyomást kelt, hacsak nem vagyunk teljesen tudatában, hogy Magyarországon a ’keresztény’ szónak határozottan politikai jelentősége van.

Levelében később Troubridge admirális kijelenti, hogy „az élet itt éppoly biztonságos, mint Angliában”. Fel nem foghatjuk, az admirális hogy vethette ezt a mondatot papírra. Nekünk kormányzati tisztségviselők nyilatkoztak úgy, hogy sokkal jobban állnak a dolgok, mint februárban – amikor is az admirális a levelet írta –, de még most is annyi borzalom történik, hogy az admirális kijelentése teljességgel megalapozatlan.

Sajnálatra méltó, hogy a Nagy-Britanniát képviselő személyek nézeteit és véleményét tartalmazó Fehér Könyv azt a benyomást kelti, hogy a brit kormány a politikai, foglalkozási és vallási szabadságot elnyomó politikát támogat.

(58) A brit főbiztos, amikor a Héjjas, Prónay, Bibó és más tisztek által elkövetett erőszakos cselekményekről beszéltünk vele, azt mondta, hogy a magyar kormányt nem lehet felelősségre vonni, mert tudomása szerint az említett tisztek és az alattuk szolgálók már leszereltek, és ellenőrzés nélküli irreguláris bandákban követték el a tetteket. Aznap később a miniszterelnök és a kormányzó úgy tájékoztatott bennünket, hogy a nevezett tisztek még mindig a kormány által fizetett hadseregben vannak, és ők a legjobb katonái. Mivel az erőszakos tettekkel vádolt személyek státusa lényeges, úgy véljük, az a tájékozatlanság, amelyet a főbiztos a Fehér Könyv megjelenése után két hónappal tanúsított, erősen kétségbe vonja a Könyv adatait és következtetéseit.

(59) A Legfelsőbb Tanácsnak különleges kötelessége van a magyar néppel szemben, és elégséges indoka, hogy beavatkozzon Magyarország belügyeibe. A Legfelsőbb Tanács felelős azért, hogy Magyaroszágon nem Habsburg király került trónra, és hogy elismerték Horthy admirálist kormányzónak. A Legfelsőbb Tanács képviseletében Sir George Clerk felelős a koalíciós Huszár-kormány megalakulásáért. Rávette a szocialistákat, hogy csatlakozzanak a kormányhoz, de amikor azt tapasztalták, hogy a feltételek, amelyekben Sir George Clerkkel megállapodtak, nem teljesülnek, a kormányba belépő szocialistáknak le kellett mondaniuk.

De a brit kormány még inkább felelős a magyar népért, mert Sir Thomas Cunningham volt az, aki múlt év júliusának vége felé Böhm urral közösen megtervezte, milyen feltételek mellett adja meg magát a kommün. Nyolc pontban állapodtak meg. Az első pont értelmében Kun kormányának le kellett mondania. A hetedik értelmében minden politikai üldözésnek, akár jobb- akár baloldali, azonnal véget kellett vetni.

A kommunisták a maguk részéről állták a szavukat. Úgy gondoljuk, a brit kormánynak tiszteletben kell tartania az egyezséget, amit képviselője kötött, és azonnali lépéseket kell tennie az üldözések leállítására.

WILLIAM HARRIS
F. W. JOWETT
G. H. STUART BUNNING
JOSIAH C. WEDGWOOD
J. B. WILLIAMS
1920. június 3.

I. melléklet

A Magyarország miniszterelnökének 1920. március 18-án küldött távirat

A brit Munkáspárt mélységesen felháborítónak és riasztónak tartja a magyarországi munkásosztály nem szűnő üldöztetését.

A politikai antagonizmusnak a dolgozó emberekkel szembeni kegyetlenkedésében, vezetőik tömeges legyilkolásában, aktív munkások ezreinek internálásában való megnyilvánulását a brit munkásosztály teljes mértékben elítéli.

Nyomatékosan felszólítjuk a magyar kormányt, hogy hagyjon fel jelenlegi politikájával, és az új Magyarország alkotmányát a teljes politikai és kulturális szabadság alapján alakítsa ki, különös tekintettel a politikai és vallási nézetektől függetlenül minden ember számára biztosítandó szólás- és a sajtószabadságra, valamint a gyülekezési szabadságra.

Kiváltképp követeljük ezt a szovjet kormány jelenleg bíróság előtt álló volt népbiztosainak nevében.

Figyelmeztetjük a magyar kormányt, hogy a magyar munkásmozgalom üldözésének folytatása akadályt gördít a brit és a magyar nép baráti viszonyának felelevenítése elé, továbbá a jelenlegi magyar kormánnyal való békekötés elleni agitációt válthat ki, de legalábbis Magyarország gazdasági talpraállásához szükséges anyagi támogatás megtagadását jelentheti.

A brit Szakszervezeti Kongresszus parlamenti bizottsága nevében: James Henry Thomas parlamenti képviselő, bizottsági elnök; Charles W. Bowerman parlamenti képviselő, bizottsági titkár.

A Munkáspárt végrehajtó bizottsága nevében: W. H. Hutchinson, bizottsági enök; Arthur Henderson parlamenti képviselő, bizottsági titkár.

Semadam úr, Magyarország miniszterelnökének távirata Mr. Hendersonnak

Mivel mint Magyarország miniszterelnöke e hó 16-án vettem át a hivatalt, csak most vettem kézhez táviratát, amelyet e hó 12-ei dátummal elődömnek címzett. Fájdalmasan értesültünk az üzenetből arról, hogy egyes frakciók milyen rossz szándékúan próbálják befolyásolni a külföldi országok véleményét országunk jelenlegi kormányával kapcsolatban, és lehetetlenné tenni a józan megítélést. Annak érdekében, hogy véglegesen elhárítsuk e kellemetlenséget, és hogy előmozdítsuk ügyünk igazságos értékelését, a magyar kormány örömmel venné, ha a brit szakszervezetek a lehető leghamarabb egy minél több tagot számláló delegációt küldenének az országba, akik közvetlen kapcsolatba lépnének velünk, és így világosan képet kapnának álláspontunkról, és meggyőződhetnének arról, hogy a magyar munkások üldözéséről szóló híresztelések teljességgel alaptalanok.

[Aláírás]
SÁNDOR SIMONYI SEMADAM

Semadam úrnak, Magyarország miniszterelnökének 1920. április 30-án küldött távirat

A Szakszervezeti Kongresszus Nemzeti Bizottságai és a Munkáspárt köszöni Önnek a táviratot és a felajánlott segítséget, hogy vizsgáljuk ki a magyarországi munkásmozgalom üldözésével kapcsolatban felmerült gyanút.

A vizsgálatot végző delegáció tagjának nevezték ki George Harold Stuart-Bunningot, Joseph B. Williamsot, William Harrist, Frederick W. Jowettet és Josiah C. Wedgwood parlamenti képviselőt.
A delegáció várhatóan május 18-án érkezik Budapestre.

[Aláírás]
ARTHUR HENDERSON

Jegyzetek

[1] Josiah Clement Wedgwood, angol gyáros, politikus és katonatiszt, munkáspárti képviselő, 1921 és 1924 között a parlament alelnöke.

[2] Helyesen: Cuninghame.

[3] Az angol szöveg rendelkezésre álló másolatában a helység neve olvashatatlan.

[4] Az eredeti angol szövegben „Palast Hotel”.

[5] Hamburger Sándorné, a népbiztos Hamburger Jenő sógórnője.

[6] Bibó Dénes főhadnagy.

[7] Ilyen nevű börtön Budapesten nem volt. Valószínűleg a Royal szálló azon szobáiról van szó, melyeket a tiszti különítmények foglaltak le.

[8] A soron kívüli számozás az angol eredetit követi.

[9] 3,48 m x 2,13 m.

[10] A helység neve olvashatatlan.

Fordította: Hegedüs Judit

• Befejezetlen jelen [5]