2001 karácsonyán történt, hogy egy valaha jól szituált, intell., jelentősnek mondott kiadó vezetője elkeseredett kör e-mailben tudatta ismerőseivel és barátaival, hogy abban az évben egy árva petákot sem kapott a Nemzeti Kulturális Alapprogram könyv-kuratóriumától, egyébként kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánt.
Könyvet kiadni drága dolog; a vásárlók egyre drágábbnak érzik, a kiadók viszont arra panaszkodnak, hogy (talán az igazi sikerkönyveket leszámítva) a megvásárolt példányok árából szinte semmi érzékelhető eredményük nincs, a könyvekhez a vásárlók túlságosan is olcsón jutnak hozzá, hiszen a kiadók az eladási árat – miután a kereskedők, szállítók és még ki tudja, ki, leveszi a maga hasznát – legföljebb csekélyke haszonként tehetik zsebre – de ezt is csak akkor, ha egyébként a nyomdát, a honoráriumot és még ki tudja mit, már sikerült alapítványi pénzből kigazdálkodniuk.
Ez az alapítványi pénz pedig többnyire az NKA-tól jön. Nagy vonalakban úgy fest tehát a dolog, hogy a kiadókon átfolyik a pénz, az, amit a megjelentetésre kapnak rögtön el is megy, a legtöbbször anélkül, hogy valami többlet (a kiadó haszna) lerakódna azoknál, akik a könyvet gondozták (legföljebb az eladásból származó pénzecskék csordogálnak, de azt meg elviszi a rezsi, a bér, a kicsike reklám).
Ezt a történetet nagyon jól ismeri mindenki, aki beszélt már könyvkiadóban dolgozó emberekkel. És persze mindig az a kérdés: akkor miért csinálják? Valóban csak a hit meg a lelkesedés? Vagy pénzmosás? Vagy másutt van a haszon?
A könyvkiadók mára már teljesen függővé váltak az alapítványi pénzektől – és elsősorban is az NKA-tól, mivel attól a nagyon kevés más alapítványtól nagyon nehezen, és csak nagyon keveset lehet kikoldulni. Az Irodalmi Kollégium csaknem kétmilliárd forintot költött el 1998 és 2002 között, persze nemcsak könyvkiadásra, hanem számos más, irodalmi jellegű tevékenység támogatására. Van olyan kiadó (a Balassi), amely összesítésben is igen előkelő helyen (a 26.-on) áll, az NKA 1994 és 2002 közti „díjazottjai” között: múzeumok, könyvtárak, levéltárak, színházak, egyetemek és mindenféle kulturális közintézmények előzik meg és veszik körbe – de persze csak nyertes pályázatai számát tekintve, az a mintegy 70 millió, amit ezekkel a pályázatokkal nyert, legfeljebb a mintegy 600 nyertes középmezőnyébe sorolná. A kiadók (ismét: nyertes pályázataik száma szerint) úgy az 50. helyezés után kezdenek sűrűsödni, de az elnyert összegek a 30-40 milliót (a 9 év alatt!) nem sokkal haladják meg.
Azok a szerencsések, akik jártasak az üzleti világban, nevetségesnek találhatják ezeket a számokat. Jobb menedzser ennyit egy év alatt megkeres, és közben egyetlen könyvet sem kell a kezébe vennie (legfeljebb üzleti vagy takarékkönyveket). És valóban: ha a játékszabályok be volnának tartva, a könyvszakma szép csendesen elketyegne, a könyvkiadók tisztes szegénységben élnének, az Alapítvány házának elejét szó sem érhetné.
De a könyvesek nem véletlenül tulajdonítanak már-már természetfölötti jelentőséget a könyv-kuratóriumnak. Ha egyszer a kurátorok tolla megszalad, ha sikerül kicsit spórolni a nyomdán, rezsin, terjesztésen és ki tudja, még min, ha – noch dazu – a könyv piacilag is bejön, akkor nagykanállal lehet enni a pörköltet, és jut pénz a következő könyvekre is, gond nélkül. Az NKA egy-egy döntésének tehát közvetlen egzisztenciális hatása van – nemcsak a könyv megjelentetése, hanem a kiadó (és munkatársai) sorsa függ tőle (a szerzőt nyugodtan ki is hagyhatjuk a veszteséglistáról, van még elég kiadó, az örökkévalóság pedig türelmes). Azok tehát, akik valami okból (na, most lehet találgatni) akár csak néhány százezerrel is többet kapnak a közösből, kifejezetten nyertesnek érezhetik magukat; s ha jól el tudják adni az államilag megtámogatott könyvet, megfogták az Isten – na jó – lábujját.
Nem nagyon érdemes tehát az NKA azon döntéseiről beszélni, amelyek a könyvkiadás üzemszerű működésének területén belülre esnek. Persze, hogy ki kell adni a fiatal magyar irodalmat csakúgy, mint a klasszikusokat, külföldi moderneket és kötelező olvasmányokat. Az is helyes, hogy olyan sorozat indul, amely elérhető áron ad válogatást a magyar irodalom (na-most-akkor-azon-lehetne-vitatkozni-hogy-ki-szerint-és-miért) legfontosabb műveiből (Millenniumi Könyvtár). Két dolog érdemel figyelmet: a hiány és a túltámogatás, meg egy harmadik: amikor a szépirodalom támogatása nem a szépirodalmat támogatja.
A hiány esetei közé sorolhatjuk a (magyar, de főleg a külföldi) klasszikusokat, amelyekre vagy nem volt vállalkozó kedvű kiadó, vagy a támogatást ítélte feleslegesnek az NKA szépirodalmi kuratóriuma. Nos, ebben persze van valami: ha úgyis elkelnek – kötelező olvasmányok, az alapműveltség részei, már csak sznobériából is ott kell sorakozniuk a könyvespolcon –, akkor persze nem kell az államnak sok pénzt költenie ezekre, reszkírozzon a kiadó. Ez még olyan esetekben is érvényes lehet, ahol a siker biztos, holott modern, mai szerzőről van szó: ne csak a füzetes regényekre gondoljunk, hanem akár Esterházyra is, akinek a könyvei nem kaptak NKA-támogatást – joggal, hiszen bebizonyosodott, hogy az olvasóközönség hatalmas példányszámot tudott felvenni belőlük, a kiadó nyilván rendesen profitált is.
Ugyanakkor érdekes, hogy milyen hatalmas összeget kapott a Kortárs Kiadó Illyés Gyula Petőfi-könyvére (2,1 millió), holott ez is elkel, kötelező olvasmány, stb. Ha valóban minden játékszabály mindig be volna tartva, akkor csak valamiféle alapvető segítséget kellene nyújtani azoknak a kiadóknak, akik amúgy is profitálnak a népszerű, kötelező, majdnem tankönyv-értékű klasszikusok kiadásából; s ezt a segítséget is csak azért, hogy rámozduljanak, hogy beinduljon a rendszeresen előforduló hiányok eltüntetése, hogy kedvet kapjanak a nagy alapművek közzétételéhez. Ha viszont vannak preferenciái a kuratóriumnak (Illyés-év; klasszikusok klasszikusokról; stb. – arra már gondolni se merjünk, hogy maga a Kortárs Kiadó!?), akkor borul az egyenlőség, valaki nagyon jól jár.
Ez a túltámogatás. Túltámogatás ott gyanítható, ahol az egyébként nem túlságosan igényes kiadású, sőt, tartalmú könyvhöz a kiadónak feltűnően nagy összeget ítélnek meg (általában 3-5-600 ezer forintot kap egy-egy könyv, viszont vannak olyan feltétlenül kiemelkedő alkotók, akik ennek többszörösét érdemelték ki: Szablya Ilona A vörös csillag lehull című magnum opusa 1 millió 700 ezret kapott, Sándor György 1,8 milliót, a Janus-arcú rendszerváltás című múlhatatlan érdemű kötet 2 milliót). Túltámogatás van olyankor, amikor a kiadó nem is adja meg pontosan, mire kéri a pénzt, mégis megkapja (a Kairosz Kiadó 2 milliója a „történelmi esszé műfajában hiánypótló művek megjelentetésére”, így általában). És túltámogatás az is, amikor az amúgy is kelendő kiadványok részesülnek támogatásban. Maradjunk még egy pillanatra jóindulatúak: jeles szerzők ismert művei – amelyek a legkevésbé sem szorulnak rá az NKA pénzére – esetleg azért kerülhettek fel mégis a kuratórium listájára, mert kínos lett volna nem adni. Melyik az a kuratórium (vagy kuratóriumi tag), amely Illyés ellen merne szavazni? Petőfi ellen?
A túltámogatás a szépirodalmi művek sorában csak ritkán fordul elő, de ez a probléma összecsúszik a nem-irodalom kérdésével. A kuratórium a pénz igen nagy részét társadalomtudományi, irodalomtudományi, történelmi, szociológiai stb. művek támogatására fordította. Érthető, hiszen egy kritikai kiadáshoz vagy irodalomtudományi munkához az OTKA-tól igencsak szűkösen csordogál a pénz – az egyetemek, a kutatóintézetek, az Akadémia vagy a tudomány bármelyik támogatója (elég nagyvonalú megfogalmazás, az előbbieken kívül aligha van ilyen) a munkára ad pénzt, ha éppen jókedvében van, a könyvkiadásra viszont nemigen. Márpedig az elkészült munkának meg kellene jelennie, s ilyenkor lehet az NKA szépirodalmi kuratóriumához fordulni, amely (ki tudja, természetes feladatként fogva-e fel, vagy nagyot nyelve) meg-megítél valamennyit a megjelentetésre. Igen ám, de ezzel megnyílik az út az olyan határterületek felé is, amelyek támogatása aligha tekinthető politikamentesnek: nagy kérdés, hogy Makovecz esszéi vagy Bayer és Lovas publicisztikái (ha már a szépirodalomhoz nem, de legalább) a társadalomtudományokhoz sorolhatók-e jó szívvel? (Nem olyan nagy kérdés.)
Felszámolhatók-e mindezen furcsaságok? És főleg: hogyan? Elég lecserélni a kuratóriumot? Vagy sok kisebb kuratórium kellene (egy a szépirodalmi könyveknek, egy a tudományosaknak, egy a szépirodalmi folyóiratoknak, egy a tudományosaknak, egy a közéletieknek, egy az irodalmi vonatkozású kulturális rendezvényeknek), vagy elegendő volna nagyon világos szabályokat megfogalmazni?
Remélnünk kell, hogy van megoldás. Ha nem hinnénk ebben, akkor azt kellene gondolnunk, hogy minden állami pénzosztás, a kultúra minden felülről jövő támogatása csakis tévedésekkel (és rosszabb esetben politikával) átitatott, inkompetens, strukturálisan hibás lehet. Hogy a kurátorok vagy gonosz és buta emberek – vagy jóindulatúak és okosak, de impotensek, és pozíciójuk elhomályosítja tisztánlátásukat. Ez nem lehet így.