„Karolát Tömöryéknél ismertem meg, egy partin, 1967-ben. Magával Tömöryvel már börtönéveim előtt összefutottam néhányszor, az Írószövetségben meg eszpresszókban, véletlenszerűen. Igen szórakoztató, szeretetre méltó ember volt, nagyon rosszul állt neki, hogy kommunista irodalmat kell létrehoznia. Hazatérve a munkaszolgálatból a polgári művészek életét kezdte élni, stílusa és életmódja magától értetődő természetességgel igazodott a bohém avantgardizmus elvárásaihoz. 1949-ben a kommunisták átvették a hatalmat. Tömöry megpróbált alkalmazkodni a követelményeikhez. Fiatal korában a nácik először a tollától szabadították meg, aztán kis híján az életétől is, érthető tehát, hogy nem volt kedve ismét az elhallgattatottak és üldözöttek listájára kerülni. Minthogy azonban teljesen nem tudta elfojtani humorát, az irodalompolitika ragadozó halai ott tátogtak idegesen rángatódzó végtagjainak a közelében.
Szabadulásom után először a Lukács uszoda teraszán találkoztam vele. A börtönben a pocsék kosztból rendszeresen több adagot habzsoltam magamba, hogy – mint finnyásabb zárkatársaimnak magyaráztam – beágyazzam az idegeimet; így hát puha, fehér zsírrétegek rakódtak rám az évek során. Legalább tíz kilóval nyomtam többet, mint lecsukásom előtt, vagyis csak öttel kevesebbet, mint most, és irigyen bámultam Tömöry sportosnak nem mondható, de arányos testét, az értelmiségi polgár természetes, nem-tüntető puhaságát. Tömöry otthon volt ezen a napozón, urbánus szultánként háremhölgyeinek tekintette a fapriccseken heverésző nőket, cigarettázva sétált közöttük, némelyiküket meg is szólította. »Rég nem láttam, Marlene« – mondta az egyik hason fekvő, bikinis szépségnek, majd amikor ez felpillantott rá, mélyen meghajolva elnézését kérte, amiért hosszú lábának varázslata folytán összetévesztette a német színésznővel. Egy másik hölgynek elmagyarázta, hogy materializálni tudja a tekintetét, vagyis képes arra, hogy szuggesztív nézésével változásokat idézzen elő a tárgyi világban. Például szemének sugaraival ki tudná oldani a hölgy melltartójának pántját. Ezt akár most is megtehetné, de ennyi ember előtt nem szívesen hozná zavarba. Így hát arra kéri, hogy a fürdő zárása után valami alkalmas helyen adjon neki lehetőséget mágusi tudományának a bemutatására. Engem is helyzetbe akart hozni. Egy fodrászlánnyal, akinek ült már a kése alatt, elhitette, hogy egy különleges hajbeültető masinát küldtek nekem Belgiumból, egy a fej formájához igazítható sűrű fémkefét, melynek tűiben a valódihoz megtévesztésig hasonló műhajszálak rejlenek. A készülék pedállal hozható működésbe: a tűk belemélyednek a fejbőrbe, majd kiszökkennek belőle, már a műhaj nélkül, mely a fejbőrben marad. A lány álmélkodott és hüledezett, mire Tömöry megbeszélte vele, hogy aznap műszak után felkeresem a műhelyében, és itt kipróbálhatja rajtam a szerkezetet, amiért is én tizenöt hajvágásnyi munkabért fizetek. A lány rám nézett, én pedig bólintottam. Fölöttébb irigyeltem Tömöryt magabiztosságáért és könnyedségéért, ahogyan provokációit humorral vegyítette. Harmonikus délutánt töltöttünk volna együtt, ha nem terelődik a szó az irodalomra. »Tudod, mi az igazi Brecht-csoda? – kérdezte Tömöry. – Az igazi Brecht-csoda az, hogy a nyugatiak is bekanalazzák ennek a tehetségtelen, fantáziátlan, didaktikus kontárnak a kotyvalékát.« Összeszűkült a szemem. »Lehet, hogy Brecht tehetségtelen, fantáziátlan és didaktikus – feleltem lassan, megfontoltam –, de még legrosszabb írása is többet nyom a latban, mint a te egész életműved.« Dicséretére mondom, hogy elnevette magát. »Te is, fiam, Brutus? – kérdezte. – Úgy látszik, pontos az a megfigyelés, hogy a börtönt ép ésszel senki sem ússza meg.«
1967-ben Tömöry első feleségének első házasságából származó lányával, Violával élt. Violáról azt illett mondani, hogy színésznő, de a világot jelentő deszkákon – egy diákszínpad egyetlen előadásától eltekintve – még senki sem látta. Bakfiskorában, 1956-ban Franciaországba szökött az apjával, itt modell volt egy ideig, és ebben a minőségében csakugyan fellépett a közönség előtt, ruhabemutatókon. 1961-ben visszatelepült Magyarországra, és Tömöryékhez költözött. Nem tudom, balszerencséjének vagy szerencséjének mondjam-e, de az anyja egyszer a vártnál korábban futott be a család nyaralójából, Balatonalmádiból. A legenda szerint Tömöry igen hatásosan viselkedett. »Fiam – mondta a hálószobába berobbanó asszonynak –, légy szíves, kérlek, ülj le egy kicsit a nappaliban. Még szükségem van néhány percre.« És mutatóujjával megcélozta az ajtót. Az aszszony csakugyan kicsörtetett, meg sem állt egy ügyvéd ismerőse irodájáig, és beadta a válópert.
Később összebékéltek. A szóban forgó partin is ott volt, ő készítette el franciásan a salátát, meg a mártást a húshoz. A tálakat is ő hozta be fekete kisestélyijében, mely igen előnyösen domborította ki júnói kebleit. Többször tüntetően megpuszilta a lányát, aki bakfisnak látszott mellette. A vendégek többsége színházi ember volt, drámaírók, dramaturgok, néhány színész és a Színművészeti Főiskola számos tanára. Tömöry buzgón szorgalmazta a színházi kapcsolatokat, Viola miatt. Engem azért hívott meg, mert tetszett neki kéziratos darabom, a Zárt térben. »Ejnye-bejnye – mondta, miután elolvasta –, mire jó ez a rongyrázás? Az írónak manapság jelentékeny dámáktól kell tanulnia. El kell rejtenünk, amit meg akarunk mutatni, de úgy, hogy mindenki odabámuljon.« Aztán megpaskolta a képem. »Brávó – mondta, gyere el hozzám szombaton, meghívtam a színházi állatseregletet.« Ezen a partin a fiatal és izgalmasan szép Karola, mint a Nemzeti Színház dramaturgja, a háziasszony különleges figyelmességének prédája volt. Emlékszem: piros öve arra kényszerített, hogy ábrándjaimat karcsú dereka köré fonjam. Kísérő nélkül jelent meg, mert vőlegényének, Silberfeld Ernő szívsebésznek, mint mondta, váratlanul meg kellett operálnia a balettiskola igazgatónőjét. Később azt hallottam, hogy azért nem jött el, mert amikor a Nemzeti Színház a Lótetemek a hóban című világháborús Tömöry-darab bemutatására készült, a kezdő dramaturg bejelentette új barátjának, hogy néhány napra el kell vonulnia a szerzővel valahová a Bükkbe, a darab strukturális problémáinak megoldása céljából. Ez talán pletyka, de Tömöry ismeretében feltételezem, hogy nem teljesen légből kapott.
Nem pletyka viszont, hanem tanúkkal bizonyítható tény, hogy Karola viszonylag későn, 24 éves korában kezdett érdeklődni a színházművészet iránt. Egy idős, ortodox fogorvos asszisztense volt, itt látta meg Turai Tóth, a színházkritikus. A fogorvosi székből bámulta, ahogy Karola a nyálelszívóval fölé hajol, iszonyú volt a hőség, Turai Tóth, akinek éppen a jobb alsó zápfogát tépték ki, a tökéletes tehetetlenség állapotában is arra gondolt, hogy Karola fehér köpenye alatt legfeljebb egy bugyi lappanghat, kombiné, melltartó, blúz semmiképp sem. Ezt ő maga mesélte nekem. Az operáció után – ő volt az utolsó paciens – mészfehéren felállt, és megkérdezte az orvost, hogy ihat-e némi fájdalomcsillapító whiskyt. Az igenlő válasz után megkérte Karolát, hogy tartson vele. Turai Tóth nőgyűjtő volt, mégpedig olyan, aki kiszemeltjeinek a hóna alá nyúl, hódoló hangsúlyait pimasz nyomatékokkal tarkítja, lehetőleg függőségi helyzetbe hozza őket, mert fölényessége mögött egy bizonytalan lélek rettegései lappangnak. Abból indul ki, hogy előbb-utóbb minden valószínűség szerint faképnél hagyják, és ezt addig kell megbosszulnia, amíg tart a kapcsolat (tehát amíg még nem hagyták faképnél). Bosszúra viszont csak úgy nyílhat alkalma, ha előbb helyzetbe hozza a nagyságos asszonyt. Felfelé segíti a létrán, hogy szükség esetén kiránthassa alóla. Vagy félnie kelljen attól, hogy kirántja. Egy szó mi száz, Karola felmondott a fogorvosnak, és a következő évben a Színházművészeti Főiskola dramaturgi szakján készült az él-értelmiségi jövőre. Bírja még?”
Erzsébet hunyt szemmel az asztalra könyököl, de Borsi látja, hogy nem alszik. „Folytathatom?” – kérdi. Az asszony szemhéja megrebben. „Rendben van. Ígérem, hogy most már közeledem a tulajdonképpeni tárgyhoz.” „Mindegy, mit beszél – mondja Erzsébet. – Hiszen az imént elhatároztam, hogy a tárgyhoz tartozónak tekintek mindent, ami kipotyog a száján.”
„Nem tudom, hogy került Karola már harmadéves korában a Nemzeti Színházhoz. A sötétben tapogatódzva meg kell jegyeznem, hogy az igazgató, egy medveszerű férfiú, aki a világ legvastagabb ajkát mondhatja a magáénak, közismerten a szép nők eltökélt támogatója volt. Ez esetben azonban nem annyira a személyes érdeklődés nyomvonalán haladt. Karola addigra túladott Turai Tóthon, és a már említett híres szívsebésznek, dr. Silberfeldnek a barátnője volt, aki egyébként éppen akkortájt bravúros operációval megmentette az igazgató hetvenöt éves édesanyjának az életét. Dr. Silberfeldről tudható, hogy a magyarországi sztálinizmus legsötétebb éveiben ávós orvos volt, ezredesi rangban, és rendkívüli érdemeket szerzett, mert visszahozott a halál partvidékéről néhányat azok közül, akiket figyelmetlenségből túlkínoztak. Hét nyelven beszélt, köztük ógörögül és latinul is. Magas, sötét arcbőrű, igen terjedelmes homlokú (vagyis csaknem kopasz) férfiú volt, sántítását némelyek izombénulásnak tulajdonították, mások ellenben annak, hogy 1952-ben, amikor Sztálin Moszkvában zsidó orvospert készített elő, őt is letartóztatták mint az összeesküvők budapesti rezidensét, és iszonyatosan megkínozták, egyébként eredménytelenül, mert semmilyen vallomást nem gyötörtek ki belőle. Megint mások szerint csak megjátssza a sántát, hogy luciferi benyomást keltsen. Azok közé tartozott, akiknek a barátságával még kulturális életünk akkori, felvilágosult irányítója, Verebes elvtárs is szívesen dicsekedett. Irigyei ebből arra következtettek, hogy a zseniális sebész kívül áll a magyar hierarchián, pontosabban a KGB ügynöke. Ezt a feltételezést nem merném megerősíteni, de cáfolni sem. Hallottam én is a pletykát, hogy öt felesége közül, akiket Karola előtt elfogyasztott, az egyik, egy orosz tolmács, nyomtalanul eltűnt. Meg hogy ő is eltűnik időről időre. Egyszer arról értesültem, hogy hulláját a Velencei tóból halászták ki, nyolcvan centiméter mélységű vízből. Másnap azonban találkoztam vele az 5-ös buszon. »Hallom, megjelent egy tanulmányod Lukács Györgyről az Europäische Rundschauban – mondta. – Szívesen elolvasnám.« »Én is – mondtam. – Ámde előbb meg kell írnom. És csak tegnapelőtt kértek fel erre, telefonon.« Silberfeld a fejét csóválta. »Ezek a telefonok össze-vissza kotyognak manapság – mondta. – A minap Verebes elvtárs hívott engem. Még fel sem vettem a kagylót, de ő már hallotta, hogy arra kérem Karolát, vegye le a gázról a májgombóclevest.« Majd kurta szünet után hozzátette: »A májgombócleves, az egy dolog, Lukács György, az pedig egy másik.« Ezt én pontos különbségtételnek nyilvánítottam, mire belém karolt. »Idefigyelj, Borsi – mondta –, mit szólnál, ha egyszer megvizsgálnálak. Csak óvatosságból. Nagyon feszülten élsz. Régóta figyellek.« – »Figyelsz?« – kérdeztem. ő meg elengedte a karomat, és a fejét ingatta, messze fölöttem. Nem hitte volna, hogy hülyének nézem. Ő pontosan tudja, mi mindent beszélnek róla. Ha valóban hivatásszerűen foglalkozna emberek megfigyelésével, mondjuk a KGB tisztjeként, akkor ostobaság ilyesmit kérdeznem tőle, mert akkor ő árthat nekem. Ha pedig nem a KGB embere, akkor miért sértegetem? Azt feleltem erre, hogy semmiképp sem sérthettem meg őt. Hiszen ha valóban a KGB embere volna, akkor csak kötelességét teljesítené, ha figyelne. Márpedig nem tekinthető sértésnek, ha valakiről azt állítják, hogy teljesíti a kötelességét. Ha pedig arra utaltam, hogy orvosként figyel, akkor ez nem csak nem sértés, hanem kifejezetten a hála kifejezése. Silberfeld erre azt válaszolta, hogy hiteles ember vagyok, mert verbálisan ugyanazt a stílust ápolom, mint írói munkáimban. Mondataim közvetlen jelentését szóban és írásban egyaránt ironikus kísérőzene értelmezi át, olyannyira, hogy nem lehet tudni: véleményemet közlöm-e, vagy éppen az ellenkezőjét. Ő rendszeresen olvassa a munkáimat, és néhányat közülük nagyra becsül, és szerinte minden tartalmi kompromisszum nélkül részt vehetnék az irodalmi élet vérkeringésében, ha le tudnék mondani erről a stiláris kétértelműségről. »Ez olyan – válaszoltam –, mintha téged arra kérnének, hogy teljes tudásodat latba vetve úgy operálj ezután is, ahogy eddig, de kőkéssel.« Silberfeld nevetett. »Pontosan ilyen válaszra számítottam – mondta –, ugyanis jobban ismerlek, mint hinnéd. Van egy új paciensem, aki a kelleténél is jobban kedvel téged. Igen kedves asszony és kitűnő megfigyelő. Sok érdekes dolgot mesélt el rólad.« – »Ugyan mit?« – »Bonyolultabb megfigyeléseiről nem számolhatok be, hiszen a betegem. Csak azt említem meg, hogy szerinte rettenetesen horkolsz, főként, ha feszült állapotban alszol el. És ilyenkor fel sem lehet ébreszteni. Elképzelhető az ilyen tünetekről, hogy szívrendellenességről adnak hírt. Még egyszer felajánlom, hogy megvizsgállak.« Megköszöntem ajánlatát, és megígértem, hogy alkalomadtán felkeresem. – Egyszóval titokzatos figurának számított ez a Silberfeld, olyasvalakinek, akinek a barátnőjét attól kezdve, hogy a kapcsolat ismertté vált, senki sem próbálta volna elcsábítani. Abban azonban biztos vagyok, hogy az igazgató a harmadéves Karolától elsősorban nem színpompás dramaturgiai tűzijátékokat várt, hanem valami szakadatlan izgalomforrást, amely stimulálja őt. Találkozásunk időpontjában azonban Karola már végzett dramaturg volt, aki színpadra segítette két-három fiatalabb évjáratú író művét, és ezzel kellemes feltűnést keltett szakmai körökben. Az igazgató is kifejezésre juttatta elismerését, hosszan dicsérte Verebes elvtársnak, ez pedig nyomban tájékoztatta erről dr. Silberfeldet, aki akkor már a vőlegényi státust élvezhette. Szerintem a medve külsejű igazgató tudomásul vette a hivatalosan is támogatott viszonylatokat, de azért készenlétben állt a maga tökéletesen kiszámíthatatlan módján. Nem kellene itt most magának elmondanom, de kikívánkozik belőlem, hogy egyszer éppen a szép mérnökasszonynál heverésztem, akiről már kurtán beszéltem magának, és akkor azt mondta nekem a szép mérnökasszony, hogy az előző nap délutánján is ebben az ágyban feküdt, az ágy előtt a szőnyegen pedig zokniban, de egyébként meztelenül ott állt a Nemzeti Színház medveküllemű igazgatója. Csak állt beharapva vastag ajkát, és nézte az ő kitakart testét, ő pedig érdeklődve várta, hogy ebből mi lesz. Nagy sokára ezt kérdezte, brummogó hangján: »Milyen testhelyzetben parancsolod?«. Erre ő persze kibújt az ágyból, és felöltözött.
Ne haragudjon, hogy ezzel az ízléstelenséggel szórakoztatom. De gondolja csak meg: ilyen dramaturgiai érzékkel rendelkezett a mi Nemzeti Színházunk rendezéssel is foglalatoskodó igazgatója. Milyen színházi intuíciót várhatunk el tőle? Hogyan fejtheti meg egy ilyen ember a darabok minőségét elsősorban meghatározó emberi kapcsolatokat? Mindenesetre Tömöry bemutatott neki, és akkor megszólalt mellette a dramaturgnője: »Maga a Borsi? Nagyon örülök.« Kezet fogtunk. »El sem képzelheti, hogyan dicsérte házigazdánk a maga darabját. Mi is a címe?« »Az enyém vagy a darabé?« – kérdeztem viccesen. »Zárt térben – mondta Tömöry. – Sajnos előadhatatlan műalkotás, legalábbis az elkövetkező évtizedekben. De ha maga megsimogatná kicsit a szöveget, ki tudja…« »Elküldené nekem? – kérdezte Karola. – Nemzeti Színház, dramaturgia.« »Véletlenül van nálam egy példány« – válaszoltam. Az igazgató hahotázott. »Véletlenül – harsogta –, véletlenül! Csakhogy a véletlen, mint ezt Engelstől tudjuk, a szükségszerűség megjelenési formája.« És újra felkacagott. Karola elmosolyodott. Miközben átadtam a kéziratot, egy kiugró pofacsontú, szemüveges férfi lépett hozzánk. »Csak nem új zsenit fedezel fel megint, Karola?« És gunyorosan elvigyorodott. »Ne kezdj itt szarakodni, Turai Tóth« – mondta Tömöry. »Ki szarakodik itt? Mindenkinek megvan a maga szakmája. Te író vagy, én kritikus, Karola pedig aranyásó.« Aztán ismét Karolához fordult: »Figyelmeztetlek rá, hogy ez az alak nem felel meg az ízlésednek. Te a jó embereket szereted, de ez itt egy rossz ember. Tavaly a szeme láttára rácsaptam az ajtót a saját jobb kezem mutató ujjára, mely azon nyomban eltört. Én üvöltöttem, ő meg röhögve fejezte ki örömét az irodalom nevében, amiért most néhány hétig nem tudok írni.« »Keress magadnak valami italt« – mondta Tömöry. »El akarsz küldeni? – kérdezte Turai Tóth. – Miért? Mindenkinek megvan a maga társadalmi szerepe. Karola zseniket fedez fel, én pedig kellemetlenkedem.«
Két hét múlva felkerestem Karolát a Nemzeti Színház dramaturgiai szobájában. Az íróasztala mögött ült, jobb kezénél egy halom kézirat. Leemelte a legfelsőt, az én darabomat, és így láthatóvá vált a következő dosszié, rajta Mihály György neve. »Nem is sejtettem, hogy már két éves a darabja – miért csak most mutatta meg nekem?« – »De hiszen csak két hete ismerjük egymást.« – »A Nemzeti Színház 1965-ben is itt állt, ezen a szent helyen. És én is itt ültem már, ugyanennél az asztalnál.« – »Nem reméltem, hogy éppen itt érdeklődést kelthet egy börtöndarab.« Karola elmosolyodott. »Mindenki el van ragadtatva. Különösen az igazgató. Mindjárt hallhatja a saját fülével.« »Nem fogok hinni neki – feleltem. – Már három színház adta vissza.«
Karola a fejét csóválta. Miért alakoskodom? Előtte nem kellene titkolnom, hogy nemrégiben jártam Verebes elvtársnál, aki kifejezte nekem elismerését. Hogy lehetek ennek ellenére ilyen kishitű? Ne feledjem el: a Nemzeti Színház többet engedhet meg magának, mint bármelyik más társulat. Főként a legutóbbi időkben, amikor az ország vezetői új reformkorszakot hirdettek meg. Éppen ezt a reformkorszakot támogatnánk, ha intő példaként színpadra állítanánk a sztálini korszak gerinctörő éveit. Azt feleltem, hogy a gerinctörő évekről szívesebben fogadják el az olyanok műveit, akiknek már megtörték a gerincét. Itt van például Mihály György – és a kézirat felé böktem a fejemmel. Karola elpirult. »Mihály Gyurka a barátom – mondta. – Ült is ’56 után, igaz, rövid ideig. Maga szerint mindenki gazember, aki kevesebbet ült, mint maga?« »Nem mindenki – válaszoltam –, jelenleg én csak egyetlenegy emberre céloztam.« Karola közölte velem, hogy ha kibújnék csíkos ruhámból, és rácsos kényszerképzeteimből, akkor barátok is lehetnénk. Így csak arra törekedhet, hogy munkatársak legyünk. Mindjárt belép az igazgató. Könyörög, legyek okos. Ne akadályozzam meg, hogy színre kerüljön a művem. Vagyis ne utasítsam el eleve, ha az igazgató esetleg egy-két félreérthető vagy félremagyarázható szövegrészt ki szeretne iktatni a darabból. Vagy ha azt javasolná, hogy stilizáljam őket át. »Szövegrésze válogatja« – feleltem. – »Ne legyen már ilyen merev – felelte Karola –, mintha botot nyelt volna. Legyünk szövetségesek. Én már meggyőztem Verebes elvtársat arról, hogy a kommunista elítélt úgy hiteles, ahogy van. Maga csak azt ígérje meg, hogy tízig számol, mielőtt válaszolna az igazgató esetleges javaslataira.« »Megígérem.« »Ne így. Ne ilyen elszántan. Könnyedén ígérje meg. Á, erre hiába kérem. Mégis javasolhatom, hogy dolgozzunk együtt? A nők ösztönei olykor pontosabban jelzik a szakadék peremét, mint a férfias ráció.«
Ebben a pillanatban berobbant az igazgató. »Borsi elvtárs – üvöltötte –, megkötjük az évszázad szerződését!« Majd kikiabálta a még nyitott ajtón. »Három kongresszusi kávét, Klárika drága!« Leült egy kis, ovális asztalka mellé, majd felugrott, újra kikiabált: »És egy üveg reprezentációs konyakot is, a kutyafáját!« Újra leült. »Gratulálok, Borsi elvtárs! – mondta. – El vagyok ragadtatva!« Ismét felugrott, az ajtóhoz szökkent: »Süteményt is kérünk, Klárika. Gasztronómiai kicsapongás lesz!« Aztán mindhárman elhelyezkedtünk végre az asztalka körül. »Milyen szereposztást parancsol, Borsi elvtárs?« Majd mindkét kezével megragadta Karola jobbját. »Képzelje, ma hajnalban arra riadtam, hogy csak Széky játszhatja a börtönparancsnokot. Azokkal a táskás szemeivel.« »Csakugyan – mondta Karola –, fantasztikus! De hát a Plautusban nem lesz benn a Széky?« »Miket beszél, Karola drága, de hiszen Plautus ugrik, az ő helyére nyomjuk be Borsi elvtárs darabját, mert Plautus nem panaszolhat be a Színházi Főosztályon!« Harsányan kacagott a viccén, majd folytatta: »Ha elmondanám maguknak, ki mindenki panaszolt már be. Élő klasszikusok! Sebaj! Rendben van a hátországom. Mit gondol, kinek a hozzájárulását bírom?« »Verebes elvtársét« – válaszoltam. Az igazgató mutatóujjával megfenyegette Karolát: »Ej, maga pletykás!« Karola tiltakozott. Én a segítségére siettem: »Olykor nekem is eszembe juthat valami. Különben jártam nála én is.« »És mennybe ment, mi, Borsi elvtárs, a magasságos mennybe, mi?« »Nem a legfelsőbe. Megbírálta a kommunista elítéltet.« Az igazgató legyintett. »Az rendbe lesz. Karolával meggyőztük Verebes elvtársat arról, hogy a kommunista rab színészileg megoldható. A Gidai majd megoldja, nem igaz, Karola drága?« »De még mennyire – mosolygott Karola –, a börtönparancsnokot meg a Széky.« »A Széky–Gidai páros fantasztikus lesz – bömbölte az igazgató –, igaz, Székynek ebben az évadban el kell még játszania a Mefisztót is a Faustból, de arra úgyis csak tavasszal kerül sor. A maga darabját viszont benyomjuk őszre, a második bemutatónak.« Ezzel ököllel az asztalra csapott, felugrott, kilökte az ajtót. Majdnem elütötte vele a titkárnőt, aki éppen készült belépni, tálcáján kávé, konyak, sütemény. »Csak nem szundított el?« – üvöltötte az igazgató. »Dehogyis, igazgató elvtárs – suttogta a titkárnő –, csak nem akartam a kávét termoszból…« »Azt próbálta volna meg – hörgött az igazgató. – Köszönjük!«
Az igazgató felemelte konyakos poharát, de még nem ivott belőle. »Hallom, két gyereke van – mondta. – Két fiú. Biztos jó étvágyúak. És elszaggatnak minden ruhát, mi? Mostantól hetente vehet nekik új nadrágot, Borsi elvtárs. Mert ne higgye, hogy magát mi egyetlen darab erejéig fedezzük fel. Nekünk pont olyan ember kell, mint maga. Megtévedt, bűnhődött egy picit, és megtisztult. Katarzis, ugye, katarzis, hogy szakmai kifejezéssel éljek. A megtért bűnösöket Krisztus is kiemelten támogatta, hogy így mondjam. Micsoda darabot írt! Egy kommunista, aki helytáll a személyi kultusz börtönében! Verebes elvtárs is belátta, hogy egy-két kétely belefér a figurába. Egy-kettő, nem több. De ennyi még hitelesebbé is teszi. A minisztériumban nem értik ezt. Hogyan is érthetnék, ha mindenre szakadatlanul ellensúlyt keresnek! Még a nevük is egymásét korrigálja! Az osztályvezetőt Vidor elvtársnak hívják, a helyettesét meg Mísz elvtársnak! Jó, mi? Amikor elolvasták a darabot, Mísz elvtárs olyan arcot vágott, Karola, kérem, fogja be a fülét, mint akinek három hete nem sikerül székelnie. Vidor elvtárs pedig azt mondta…«
Elbeszélésének ezen a pontján az igazgató hahotázni kezdett, olyannyira, hogy jó ideig szóhoz sem jutott. Aztán mégiscsak kipréselte magából: »…Azt mondta, hahahaha, azt mondta, hogy a zárt tér, az maradhat, a zárt tér nagyon jó, de ne börtön legyen, hanem bolondokháza, mert az is zárt tér.« Az igazgató ki akarta inni a konyakját, koccintott velünk, de a nevetéstől nem bírt inni. »Óriási, nem? – nyögte. – Bolondokháza. Jó, hogy nem űrállomás. Az is zárt tér. Vagy egy keszon. Vagy egy akna, bányaomlás után. Az még zártabb tér, a kutyafáját! Sőt mi több, attól munkástémájú lenne a darab!«
Mind a hárman nevettünk, majd kiittuk konyakunkat. Az igazgató folytatta beszámolóját. »Én persze nagy meggyőző erővel védelmeztem a börtön-koncepciót. Ekkor már bent volt Bélay miniszterhelyettes elvtárs is. Ő elfogadta a darab eredeti zárt terét, de annak az óhajának adott hangot, hogy változtassuk akkor meg a helyszínt vagy az időt. Elvégre Spanyolországban is sínylődnek a börtönben kommunisták, még most is sínylődnek, miközben itt beszélünk, és a Horthy-korszakban is sínylődtek minálunk. Éreztem, hogy ezekkel az érvekkel már nehezebben birkózom meg. Bélay elvtárs franciás műveltségű, rendkívül intelligens ember, akiről tudni lehet, hogy nem a saját egyéni véleményét képviseli, hanem a szükségszerű véleményt.« »Ráadásul – kottyantam közbe – azzal is tisztában van, hogy csak abból lehet baja, amit engedélyez.« »Így igaz – felelte az Igazgató –, de őt is meg kell érteni, Borsi elvtárs. Őt is nyomják, a kutyafáját.« »És akik nyomják őt, azokat is nyomják.« Az igazgató harsogva felnevetett, majd elkomorult. »Ahogy mondja.« »És ez is benne van a maga darabjában« – így Karola. Az igazgató ismét magához ragadta a szót: »Egyszóval nehezen boldogultam volna egyedül. Csakhogy addig én már beszéltem Verebes elvtárssal. Javasoltam tehát, hogy hívjuk fel őt. Bélay elvtárs máris tárcsázott. Láttam, hogy tátva marad a szája. Hát persze, mondta, természetesen, Verebes elvtárs. Letette a kagylót és közölte, hogy Verebes elvtárs teljes mellszélességgel a darab koncepciója mögé állt. Én persze tudtam ezt már előre. Azt is tudtam, hogy csak egy apróságot kér tőlünk. Csak azt kéri, hogy oldjuk meg a börtönparancsnok figuráját. Én persze megígértem ezt már korábban neki.« »Mit ígért meg?«– kérdeztem erre én. »Meglátja, nem lesz nehéz« – mondta Karola. »Jelenleg még megoldatlan, Borsi elvtárs, a börtönparancsnok részben megoldatlan. Még egy kávét?« Nem kértem kávét, de az igazgatót ez nem befolyásolta. Az ajtóhoz rohant, kitárta, és kikiabált rajta: »Még egy kávét, Klárika!« Majd felém fordult. »Dehogynem kér!« Visszaült a helyére, és az asztalra csapott. »A börtönparancsnok még megoldatlan. Erre Verebes elvtárs jött rá. Azért helyezték a börtönbe, hogy segítsen a személyi kultusz felszámolásában. Sztálin már halott, fel lehet számolni a személyi kultusz következményeit. Nem igaz? És akkor mit csinál ez a maga börtönparancsnoka? Kínzással fenyegeti régi elvtársát. Helyes ez?« »Csakugyan, ez nem szép tőle« – válaszoltam, megvakarva a pilisemet. Karola erre gyorsan közbeszólt: »Gondolkodjunk: mi ennek a konfliktusnak a funkciója? Ez a börtönparancsnok a mi korunkat készítette elő, úgyszólván a mi emberünk…« »Ezt én is így látom – feleltem –, ő már a mai vezetőréteg mentalitását előlegezi. De hát ebben az új korszakban sem halt meg minden becsületes kommunista ágyban, párnák között.« Az igazgató felpattant, majd visszaült a székére. »Álljunk meg egy baráti szóra, Borsi elvtárs. A maga darabja 1953-ban játszódik le. És nem ma. És nem Spanyolországban, hanem Magyarországon. Ebből indultunk ki, nem? Különben nincs miről beszélnünk.« Ismét felugrott, és rohant kifelé a szobából. Az ajtóban elütötte a titkárnőt, aki tálcástól a földre pottyant. »Nem kell több kávé, a kutyafáját!« – üvöltötte, és becsapta maga mögött az ajtót.
Karola megvárta, amíg a titkárnő összeszedegeti a cserepeket, szalvétával felitatja a parkettről a kávét, és elnézést kérve kilopakodik a szobából. Aztán szemrehányásokkal halmozott el. Míg hallgattam, arra gondoltam, hogy ez a nő csakugyan hivatásának tekinti új szerzők színre hozatalát. Bármelyikünkért kitenné a lelkét. Hosszú, korholó szónoklatából csak egy mondatra emlékszem világosan. Arra hivatkozott, hogy még Moličre is tekintetbe vette a Napkirály kifogásait. Erre én azt feleltem, hogy rendben van, megadom magam, ha mutat nekem a pártközpontban egy Napkirályt. Ő azonnal mutat nekem, felelte Karola, ha én előbb egy Moličre-t mutatok neki.”
Erzsébet elnevette magát. Borsi várt egy kicsit, hátha mondani is akar valamit. Aztán folytatta magánbeszédét.
„Kivágódott az ajtó, berobogott az igazgató, és lecsapta az asztalra a Zárt térben gépiratát. »Erről a darabról beszélünk!« – és lapátfoga vastag alsó ajkába mélyedt. Egy székbe vágta magát, és villámgyorsan lapozott benne, míg meg nem találta a keresett oldalt. Elém tolta, és én egy vastag, zöld tintacsíkot láthattam a lap tetejétől az aljáig, a margón. »Ez Verebes elvtárs jelzése« – mondta diadalmasan, mint aki egy bonyolult logikai művelet végére ért. »Látom.« »Nem látja. Állítom, hogy nem látja« – suttogta az igazgató. Ez a hangerőcsökkenés lelki válságról adott hírt. Az állandó harckészséget sugárzó igazgatón kiütköztek a rezignáció tünetei. »A szüzesség – motyogta maga elé – ifjú korban számíthat akár erénynek is, bizonyos koron túl azonban a bárgyúság jele. Mit őrizgeti maga azt a betokosodott ’56-os szűzhártyáját? Elnézést, Karola drága. Értse meg: 1967-et írunk, és akárkik haltak meg akármikor és akárhogyan, maga azokat már nem támaszthatja fel. A történelem ítélkezik majd, ez az ő dolga. A mi dolgunk pedig az, hogy drámaírót avassunk. Nem történelmi távlatban, hanem most. És maga meg akarja gátolni, hogy mi a dolgunkat végezzük. Értse meg, ez itt nem a karakószörcsögi kultúrotthon, hanem a Nemzeti Színház, a kutyafáját!« Még a kutyafáját is suttogva mondta. Aztán hozzátette: »Ha vonakodik a legkézenfekvőbb megoldástól, akkor nem bánom, ne húzza ki ezt az oldalt, hanem írja át. Találjon ki valamit. Csak azt ne kérdezze, hogy mit, mert maga az író, és nem én.«
Mit mondhattam volna? Hallgattam. Az igazgató ceruzájával veregette az asztalt. Egyszer csak megszólalt Karola. »És ha öngyilkos lenne a börtönparancsnok?« Nagy csend támadt. Karola az igazgatóra mosolygott. »Butaság?« Aztán felém fordult: »Ez esetben nem mentesítenénk a konfliktustól, sőt. Beletaszítanánk olyan erővel, hogy ne bírja kivágni magát. Másrészt katartikusan megtisztulna, mert inkább meghal, de régi barátját és elvtársát nem kínoztatja meg.« »Nahát!« – kiáltotta az igazgató, és az asztalra csapott. Konyakot töltött, először magának, aztán Karolának. Ivott, újra töltött. »Na, írókám, holnapután becsönget magához a szerződéssel a kis magyar postás. Hát persze, hogy öngyilkos lesz! Abból a világból kitépi magát, de a mienkbe még nem tud megérkezni! Nagyszerű! Mégiscsak betarthatom az ígéretemet. Mert megígértem a lányaimnak, hogy még ebben az évadban megnézhetik a darabot.«
»Az igazgató elvtársnak igaza van – mondta Karola. – Az öngyilkosság azért pontos megoldás, mert erkölcsi igényt jelez a megtisztulásra, de azt is jelzi, hogy ennek az igénynek a realizálására akkor még nem volt elegendő társadalmi támogatás.« »És milyen jól fog ez állni Székynek – rikkantotta az igazgató –, már most borsódzik a hátam, ha elképzelem puffadt képét, amikor éppen szájába veszi a pisztolyt…« »Félelmetes lesz – kontrázott Karola –, és groteszk is, ahogy meresztgeti majd apró szemeit.« »Ezért tartom magát – mondta az igazgató. – Mert ilyen okos. Ha csak szép volna, nem merném foglalkoztatni. Nem a feleségem miatt, hanem mert a szeretőim kikergetnének a világból, a kutyafáját!« Harsogva nevetett, majd felém fordult. »Semmit sem bízunk a postára. – Klárika, tündérvirág!« És a titkárnő máris ott állt az ajtóban. »Szerződést írunk. Az író elvtárs közben hadd csapja a szelet Karolának. Aztán majd aláírja a szerződést, a börtönparancsnok még ki sem hűlt tetemén.« A titkárnő kiment szerződési űrlapért, és ekkor megszólaltam én is. »Tíz« – mondtam. A igazgató rám meredt. »Azt a tanácsot kaptam, hogy számoljak magamban tízig, mielőtt az igazgató elvtárs indítványaira válaszolnék. Számoltam.« »És?« »Hadd kérdezzem meg az igazgató elvtársat, hogy hallott-e valaha is öngyilkos börtönparancsnokról?« Az igazgató rám meredt. »Micsoda? Ezt kérdi? Jól hallom? Ezt?« Bólintottam. »Ez a maga legmegveszekedettebb írói korlátja – suttogta az igazgató. – Hogy szolgaian tapad a valóság felszínéhez.« »Saját maga tiltja be a darabját? Ehhez nincs joga!« – ezt Karola mondta. Az igazgató rákontrázott. »Betiltott szerző akar lenni. Az én kontómra!« »De igazgató elvtárs – szólalt meg Karola újra –, még egy kevésbé csökönyös szerzőtől sem várhatjuk el, hogy egyik percről a másikra feladja koncepcióját. Talán könnyebben látná be, hogy jó irányban keresgéljük a megoldást, ha más motívummal is alátámasztanánk a börtönparancsnok öngyilkosságát. Mondjuk egy hagyományos szerelmi motívummal. Felesége, akit még az illegalitás éveiben vett el, megfenyegeti, hogy elhagyja, ha odáig züllik, hogy megkínozza régi elvtársát és barátját…« »Óriási – üvöltött fel az igazgató. – Így még sokkal jobb. Mert így a magánügy közüggyé válik, és viszont.« »Csakhogy én egy olyan embert írtam meg – mondtam –, aki már nem képes markáns döntésekre. Aki azt választja, ami egyszerűbb. Ezért inkább vállalja a kínzással járó lelkiismeret-furdalást, mint a szembeszegülést vagy az öngyilkosságot.« Az igazgató a dramaturgjára meredt. »Akkor gondolkodjunk tovább – javasolta Karola. – Mi volna, ha a börtönparancsnok addig tétovázna, amíg fel nem mentik? Így felemásan és nem egészen kiérdemelten, de mégis megmaradna a becsülete.«
Az igazgató felállt. »Nem bánom, beszélgessenek még egy kicsit a dologról. Hány darabja van kéziratban, Borsi? Na, mindegy.« Ezzel kiment a szobából. Karola a karomra tette a kezét. »Ne gondoljon érzéketlennek. Hallottam, hogy felakasztották egy jó barátját. De maga él. Fel kell tornásznia magát olyan magasságba, ahol már nem foghatják be a száját.« »Sajnálom, hogy csalódást okoztam magának – feleltem. – Pedig milyen okosan és bajtársiasan védte az érdekeimet!« »A darabját védtem« – állapította meg Karola. Elképesztően pocsék kedvem támadt. Itt ez a gyönyörű nő, aki sajnál engem, és segíteni akar rajtam. Tágra tárt kék szeméből és duzzadt, enyhén aszimmetrikus ajkainak résén keresztül csak úgy árad a jóindulat. De ha hallgatnék rá, egy idő múlva nem bírnék tükörbe nézni. »Nem vagyok hajlandó lemondani róla. Gondolkodjunk együtt tovább. Hívjon fel holnap. Ha nem akar itt, akkor odahaza, délután. Tudja a számomat, nem?«”
Borsi elhallgat. Erzsébet rámosolyog. „Köszönöm a történetet” – mondja. Borsi azt indítványozza, hogy menjenek be a szobába, és nézzék meg a Zárt térben kaposvári előadását. Az ágy olyan széles, hogy négyszemélyesnek is mondható, és szemben vele, mint valami házi oltár, a tévékészülék. Erzsébet azonban elálmosodott, előbb aludni akar egy kicsit. Megkéri Borsit, hogy egy óra múlva kapcsolja be a tévékészüléket. Aztán iszik egy pohár bort, és bemegy a szobába.
- Kultúra [6]