Van valami elismerésre méltó abban, talán éppen ritkasága folytán, ha valaki visszavonja azt az állítását, amelynek világhírnevét, sztárgondolkodói státuszát köszönheti, mégpedig azért, mert meggyőzte őt egy elég egyszerű ellenérv. Ezt vitte végbe Francis Fukuyama legutóbbi könyvében, a Poszthumán jövendőnk címűben. Fukuyama, aki jelenleg a Johns Hopkins egyetem politikatudósa, politikai közgazdásza és az Elnök Bioetikai Tanácsadó Testületének tagja, 1989-ben publikálta A történelem vége című esszéjét a The National Interestben, amelynek kibővített könyvváltozata, A történelem vége és az utolsó ember (magyarul Európa Kiadó, 1993) hatalmas politika- és történelemfilozófiai bestseller lett világszerte. Könyvének érvelése úgy hangzott, hogy a Szovjetunió felbomlásával, a szocialista tervgazdaság nyilvánvaló csődjével a társadalmi berendezkedések evolúciója a végpontjára ért, mindörökre túlnyerte magát a szabadpiacra épülő kapitalizmus és vele összefonódva a liberális parlamenti demokrácia. A történelem véget ért abban az értelemben, hogy a gazdasági és politikai liberalizmus felel meg leginkább az ember természetének, és minden vele szembeni kihívás tartósan kudarcra van ítélve.
E gondolattal szemben számtalan ellenvetés fogalmazódott meg, melyek közül a mi szempontunkból most a következő a legfontosabb: a történelem nem érhet véget mindaddig, amíg a tudomány és a technológia képes új eredményeket produkálni. Mivel a politikai és gazdasági berendezkedést mélyen befolyásolták a tudományos és technikai forradalmak, felfedezések, újítások, nehéz elgondolni, hogy az egyetemes történelem éppen végéhez ért, miközben a tudósok és technológusok újabb felfedezéseket tesznek és új eljárásokat, módszereket alkalmaznak. Márpedig manapság, különösen az információtechnológia és az élettudományok terén, „monumentálisnak ígérkező korszak közepén járunk”. (7. o.) Fukuyama nem talált fogást ezen az ellenérven, újból magára öltötte hát az orákulum gúnyáját, és írt egy érdekes könyvet a „…biotechnológiáról és politikai, társadalmi következményeiről, a történelem újrakezdéséről”.
Könyvének gondolatmenete a következőképpen foglalható össze: A kortárs biotechnológia által támasztott legkomolyabb veszély az a lehetőség, hogy megváltoztatja az emberi természetet, és ezzel a történelem „poszthumán” korszakában találjuk magunkat. A liberális demokrácia és politizálás így veszélybe kerül. A liberális demokrácia alapját képező emberi jogok és értékek ugyanis az emberi természeten nyugszanak, amelyet biológiai felépítésünk, azon belül leginkább a génjeink határoznak meg. A kapitalizmust megvédelmezendő szükséges tehát erős nemzetközi szabályozás alá vonni a biotechnológiát, és megtiltani bármilyen olyan technológiai eljárást és kutakodást, amely megváltoztathatja az emberi természetet. A könyv ennek megfelelően három részből áll. Az első, legterjedelmesebb és legérdekesebb „Utak a jövő felé” című részben a kortárs biotechnológia (2001-ig elért) eredményeinek szakszerű áttekintését kapja kézbe az olvasó. A második, „Embernek lenni” című kissé zavaros rész metafizikai és erkölcsfilozófiai tanulmány az emberi természetről és az emberi jogokról. A harmadik és legkisebb terjedelmű, „Mi a teendő” című rész a biotechnológia eddigi szabályozásáról szól, és körvonalazza a nemzetközi szabályozás alapelveit.
Az első, ismeretterjesztő, olvasmányos prózában íródott rész a könyv fő erőssége. A második fejezet feleleveníti az (európai stílusú) tudomány és filozófia történetének egészén végighúzodó nature-nurture vitát, vagyis azt a kérdést, hogy az emberi viselkedés alakításában melyik tényező játszik nagyobb szerepet: a veleszületett tulajdonságok vagy a nevelés, szociális élet folyamán szerzett tulajdonságok, illetve hogy ezek milyen arányban határozzák meg az emberi viselkedést. Az agytudományok (viselkedésgenetika, neurobiológia, kognitív idegtudomány) eredményeinek számbavételekor kiderül, hogy mit mond a jelenlegi tudomány az intelligencia, a bűnöző hajlam és a homoszexualitás örökölhetőségéről, genetikai faktorairól.
Azt ma már igen kevesen kérdőjelezik meg, hogy az intelligenciatesztek által mért eredményekben lényeges szerepet játszik az öröklődés. Más kérdés, hogy az egyes intelligenciatesztek hatékonyságát (hogy pontosan milyen tulajdonságokat és képességeket mérnek) elég sokszor vitatják. De abban nagyjából konszenzus uralkodik a tudományos közvéleményen belül, hogy az intelligencia genetikai összetevőjének aránya gyerekkorban 40-50%, felnőttkorban pedig ennél is nagyobb mértékű. Persze a nature-nurture vitát illetően a legfontosabb kérdés annak eldöntése lenne, hogy adott intellektuális képesség esetén a genetikai komponens aránya meghaladja-e az 50%-ot vagy sem. Ennek meghatározásában viszont jelenleg nem kompetens a tudomány – igaz semmilyen más intézmény sem. A bűnözés kapcsán egypetéjű ikreket vizsgáló viselkedésgenetikai kutatások szerint összefüggés található a gének és a bűnöző magatartás között. „A vizsgálatból kiderült, hogy a vér szerinti szülő bűnöző volta nagyobb valószínűséggel enged a gyermek bűnelkövető magatartására következtetni, mint az, ha csak a nevelőszülő bűnöző, s ezért úgy tűnik, hogy a bűnözésre való hajlam valamiképpen örökletes.” (48. o.) Evolúciós történetünkkel magyarázható az a tény, hogy minden ismert emberi társadalomban a bűncselekmények nagyobb részét 15-25 év közötti férfiak követik el. Közvetlenebb magyarázatként felmerült egy, a katecholaminok (adrenalin, noradrenalin) metabolizmusában szerepet játszó enzim, a monoamin-oxidáz (MAO) pontmutációja (amikor a DNS-szekvenciában csak egyetlen bázis változik meg), mint olyan elváltozás, mely erőszakos viselkedéshez vezethet.
Ami a homoszexualitást illeti, ikervizsgálatok alapján a genetikai komponens szerepe férfiaknál 31 és 74, nőknél 27 és 76% közé tehető. A homoszexualitás evolúciós magyarázata korántsem magától értetődő, a biológusok szerint egy jól alkalmazkodó tulajdonság mellékterméke lehet, és anyai ágon öröklődhet, amennyiben egy bizonyos gén tehető felelőssé érte. Zárójelben jegyezzük meg, hogy olyan komplex tulajdonságok, mint az intelligencia, bűnöző hajlam, homoszexualitás esetén elenyésző a valószínűsége annak, hogy egy bizonyos gén működése alakítja ki őket. A viselkedésgenetikai vizsgálatok jelentős hibalehetőséget magukban hordozó statisztikai eljárásokat alkalmaznak, és a ténylegesen oksági kölcsönhatásokat felderítő molekuláris biológiai kutatások gyerekcipőben járnak még a komplex tulajdonságok terén.
Fukuyama három lehetséges forgatókönyvet vázol fel. Az elsőben (3. fejezet) a neurofarmakológia felfedezései révén, a pszihotróp gyógyszerek újabb generációinak tervezésével lehetővé válik az emberi személyiség olyan – politikai, társadalmi szempontból fontos – tulajdonságainak, mint az önbecsülés, koncentrációs készség nagymértékű módosítása, a „boldogság” állapotának kémiai úton történő előidézése. Fukuyama két példája a Prozac és a Ritalin. A Prozac hatásmechanizmusát tekintve egy szelektív szerotonin-felvétel gátló, amely megnöveli az agy bizonyos régióiban a szerotoninszintet. A szerotonin olyan idegi ingerületátvivő molekula, amelynek alacsony szintje ember esetében depresszióhoz, agresszióhoz, öngyilkosságokhoz vezethet. A Prozac tehát olyan érzelmeket tud befolyásolni, mint az önbecsülés, önértékelés. Fukuyama ennek kapcsán rátérhet kedvenc vesszőparipájára, melyet már A történelem végében is unos-untig részletezett, nevezetesen a thümotikus lélekrészre, mely az emberben az elismerés utáni vágyakozás forrása, és biológiai alapját az agy szerotoninszintje jelenti.
Másik gyógyszerpéldája a Ritalin, mely szerinte kifejezetten a viselkedés ellenőrzésére szolgál. Ezt a központi idegrendszeri stimulánst (amely a metamfetaminnak, a speed hatóanyagának közeli rokona) az USA-ban a figyelemzavaros hiperaktivitás nevű tünetcsoport (ADHD) kezelésére használják. Hatásaként nő a koncentrációs készség és a munkateljesítmény. Mind a Prozacot, mind a Ritalint és származékait az Egyesült Államok lakosságának egyre növekvő populációja szedi. Fukuyama erős szimmetriát lát a két szer felhasználása között: az előbbit leginkább önbecsüléshiánnyal küszködő depressziós nők számára szokás felírni, az utóbbit pedig elsősorban hiperaktív fiatal fiúk kapják. „A két nemhez tartozókat így finoman egy olyan köztes, hermafrodita személyiség irányába terelgetik, akinek egyszerre sajátja az önelégültség és a társas alkalmazkodóképesség, következésképp megfelel annak a modellnek, amelyet mostanság politikailag korrektnek tartanak az amerikai társadalomban.” (76. o.) A szerző abbéli igyekezetében, hogy ráhúzza a vizes lepedőt a politikai korrektség mozgalmára, alaposan túllő a célon, hiszen tömegek számára gyógyszeres kezelést nem írhatnak elő az egyes társadalmi szereplők (szülők, tanárok).
Nem említi viszont az ún. kognitív szabadság fogalmát (lásd pl. Wired, April 2003, p. 86.), amely a gondolatszabadság alapvető emberi jogának kiterjesztése a jelenlegi, agyállapotot manipuláló technológiákra – jóllehet igencsak a témába vág. Ez az a jog, hogy meghatározzuk saját gondolkodási folyamatainkat, ellenálljunk mások (pl. a kormány) befolyásolási kísérleteinek, hogy ne manipulálhassák az agy elektrokémiai állapotát. Egy efféle befolyásolási kísérletre példa Charles Sell fogorvos esete, akit biztosítási csalással vádoltak meg a kilencvenes években. A Sell elleni büntetőjogi eljárást alkalmatlanság miatt leállították, mivel különféle rögeszmékben és többféle mentális betegségben is szenvedett. Ekkor az állam pszichotróp gyógyszerek alkalmazásával kívánta olyan állapotba hozni, hogy lefolytatható legyen az eljárás. Sell a kezelésbe nem egyezett bele, és a kibontakozó vitában a Legfelsőbb Bíróság olyan határozatot hozott, melyben engedélyezte az őrizetben levő személy gyógyszeres kezelését, még ha ez akarata ellenére történik is. Persze szűkre szabott feltételek mellett, mint pl.: csak akkor, ha nincs más, kevésbé erőszakos megoldás. Azért érdekes az ügy, mert itt egy nem-erőszakos bűncselekménnyel vádolt személy ellen tették lehetővé a kényszeres gyógyszeres beavatkozást.
A második forgatókönyv az élet meghosszabbítása (4. fejezet), az öregedési folyamat lelassítása. Mivel az őssejtkutatások, a terápiás célú klónozás révén lehetséges lesz az emberi szervezet bármelyik szervének, szövetének regeneráltatása, a várható élettartam jóval száz év fölé emelkedik. Gyógyíthatók lesznek az olyan tipikusan időskori betegségek, mint az Alzheimer- vagy a Parkinson-kór. A szerző ezért röviden számba veszi az öregedéssel kapcsolatos kutatásokat, a fontosabb elméleteket. Kitér az öregedés evolúciós elméletére, a sejt és molekuláris biológia azon felfedezésére, mely szerint a testi sejtek osztódásainak van egy természetes felső határa; a teloméra-elméletre, vagyis a kromoszómák végén lévő struktúrákra, melyek a folyamatos sejtosztódások során rövidülnek és jelzik a sejt „életkorát”; a kalorikus restrikcióra (vagyis, hogy éheztetés révén az élettartam pl. patkányoknál, majmoknál szignifikánsan növelhető).
Fukuyama legnagyobb problémája az életkor meghosszabbításával az, hogy egy ilyen forgatókönyv esetén az életkoralapú hierarchiák megszűnnek működni. A hagyományos piramisszerkezet felbomlik és téglalapalakot vesz fel, a gerontokráciák bebetonozzák magukat a pozíciójukba, és akár 4-5 generáció fog egyszerre egymás mellett létezni, növekvő versengés közepette. A politikai, szociális és szellemi változások ekkor sokkal lassabban mennek végbe. Másik problémája egy ilyen társadalommal az, hogy az életük utolsó szakaszába érkezetteket sem a család, sem a munka nem köti majd le, így számukra hiányozni fog az a két fő tényező, ami az embereket társadalmi kötelezettségek hálójával fonja körül. A várható élettartam növekedése hatással lesz szerinte az „Észak–Dél” kapcsolatokra, vagyis a fejlett és a harmadik világ megosztottságára is. Egy olyan világban, ahol Európa, Japán és az Egyesült Államok nagyobb részén a lakosság életkorának középértéke 60 év, míg a szegényebb, déli országokban ez 20-25 év körül van, a politika is másképpen alakul majd. Lényegében idősebb északi nők állnak majd a „szuperelhivatottságú, dühös fiatalemberek irányította Déllel” szemben. (91. o.) A terrortámadások zöme – így a 2001. szeptember 11-ei amerikai események is – ilyen fiatalemberek számlájára írható.
A harmadik forgatókönyvben (5. fejezet) a humán embriók preimplantációs diagnosztizálása és szelekciója, a génsebészet (genetic engineering), azon belül az emberi csíravonal-manipuláció, vagyis a csecsemőtervezés játssza a főszerepet. Az embriókat már eddig is szűrték olyan jól ismert születési rendellenességek, mint a Down-kór vagy az olyan, egyértelműen örökletes eredetű betegségek, mint a cisztikus fibrózis, a sarlósejtes vérszegénység, a Tay–Sachs-kór vagy egyes rákfajták kapcsán. A csíravonal-manipuláció az az elképzelés, hogy az ivarsejtekbe (petesejt vagy hímivarsejt) irányítottan, meghatározott helyekre adott gént vagy géncsoportokat hordozó DNS-szakaszokat építenek be vagy pedig vágnak ki. Így a kívánt, bevitt tulajdonságot vagy tulajdonságokat hordozó gén vagy géncsoport kifejeződik az utódokban, és örökletessé válik.
Elméletileg lehetségesnek tűnik, hogy az embriókat szelektálják vagy módosítják olyan tulajdonságok szerint, mint a szülők által választott intelligenciaszint, testmagasság, szem- és hajszín, külső megjelenés, fizikai teljesítőképesség, szexuális orientáció. Fukuyama szerint a legnagyobb veszélye az ilyen, tökéletesítő célzatú beavatkozásoknak az, hogy egy újfajta eugenika lehetőségét hordozzák magukban, az emberek meghatározott tulajdonságok szerinti tenyésztését (124. o., kiemelés az eredetiben). És mivel az ilyen eljárások feltehetően igen költségesek lesznek, ezért csak a gazdagok, vagyis a társadalom igen kis része számára lesznek hozzáférhetőek. Ez pedig azzal fenyeget, hogy az előnyös tulajdonságok egy kis társadalmi rétegbe koncentrálódnak, és kialakul egy új, genetikai alapú arisztokrácia, amely minden szempontból élesen elkülönül a génmanipulációval nem módosított többségtől (gondoljunk például a GATTACA című hollywoodi filmben bemutatott szituációra). Bár akad itt egy másik lehetőség is: „Az új eugenika elvileg valamennyi »kevésbé életképes« ember számára lehetővé teszi, hogy a genetikai minőség tekintetében a lehető legmagasabb szintet érje el”. (123. o.) Ez a forgatókönyv akkor léphet érvénybe, ha nem gazdag szülők kívánják igénybe venni a génmanipulációt, hanem az állam támogatja azt.
Fukuyama maga említi a legfontosabb tudományos ellenérveket a csíravonal-manipuláció alkalmazhatóságával szemben. Ezek egyike úgy hangzik, hogy az olyan komplex tulajdonságok, mint pl. az intelligencia – melynek kialakításában sok gén és fehérje-géntermék vesz részt – genetikai manipuláció révén történő módosítása nehezen elképzelhető, mivel a legtöbb gén többfunkciós, és az adott viselkedés sok-sok gén egymással és a környezettel való bonyolult, kiszámíthatatlan kölcsönhatásainak eredménye. Attól még igen messze vagyunk, hogy egy komplex, magas szintű viselkedés minden genetikai tényezőjét és ezek interakcióit ismerjük.
Fukuyama tájékozottsága az élettudományok és a biotechnológia területén széleskörű és figyelemre méltó, ami némileg meglepő, mivel egy társadalomtudósról van szó. De nem kell igazán meglepődnünk, hiszen a téma megértése nem igényel szokatlan, kontraintuitív és bonyolult gondolkodásmódot, mint amit pl. a matematika és a fizika. A biológia és a biotechnológia lágyabb tudományok az előbbieknél abban az értelemben, hogy jelenlegi állapotukban nem kell matematikai formalizmusokban gondolkodni, és a legtöbb gondolat és eljárás összeegyeztethető mindennapi elképzeléseinkkel. Másfelől viszont érdemes egy pillantást vetni a köszönetnyilvánításban szereplő személyek listájára, hogy megértsük, miért nem tévedett igazán nagyokat Fukuyama tudományos kérdésekben. A listán olyan személyek neve szerepel, mint a humán csíravonal-manipuláció és klónozásszakértő Richard Hayes, vagy a szociobiológus Edward O. Wilson. Ugyanakkor az említett témák – neurofarmakológia, őssejtkutatások, klónozás, génmanipuláció – kissé önkényesen kerültek be a könyvbe. A neurofarmakológia nem tartozik a biotechnológiába, viszont odatartoznak olyan dolgok, mint a neurális implantátumok, az agyba, testbe, végtagokba beépített chipek, bioszenzorok, bionikus alkatrészek, amelyeket nem tárgyal a szerző. Hogy a neurofarmakológiát miért tárgyalja, mint a viselkedés ellenőrzésének az eszközét, arra van magyarázat: „Igen valószínű, hogy gyakorlatilag mindazt, aminek bekövetkezte a laikus közvélemény szerint a génsebészet fejlődésének eredménye lesz, a neurofarmakológia hamarabb megvalósítja majd”. (76. o.) De hogy miért maradt ki a többi új technológia, az nem nagyon érthető, különösen, mivel a neurális implantátumoknak, agyba épített chipeknek, szenzoroknak, a gép-ember fúzióknak igencsak komoly politikai, etikai következményeik lehetnek.
A második rész, mely az „Embernek lenni” címet viseli, szándéka szerint az emberi jogok (7. fejezet), az emberi természet (8. fejezet) és az emberi méltóság (9. fejezet) filozófiai fogalmait és kapcsolódásait kívánja bemutatni. Szerzőnk elszánt naturalista, vagyis úgy gondolja, hogy létezik egy univerzális emberi természet, és ezért a jogok és az etikai normák levezethetők belőle. Így egy körülményes érvelésbe fog az ún. „Naturalista hiba” érvet megcáfolandó, vagyis azt a Hume-ra visszavezethető elgondolást, hogy a tényállítások vanjából nem származtathatóak a normatív ítéletek legyenjei. Ennek kapcsán bonyodalmas filozófiatörténeti ismertetésbe fog, melynek során kitér az ún. deontológiai jogfelfogás (amely tagadja a naturalizmust) képviselőire (Kant, Rawls, Dworkin). Ezek az elméletek jogfelfogásukat minden lehetséges racionális lényre (nemcsak az emberekre) dolgozták ki, és így a jogok nem függnek az emberi természetre vagy célokra vonatkozó kijelentésektől. Rawls szerint egy liberális demokráciában a célrendszerek között nem létezik értéksorrend, az államnak semlegesnek kell lennie a lehetséges életstílusokat illetően. Célok, értékek és jogok között tehát nem létesíthető kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés. Fukuyama fő érve a deontológiai elméletek képviselői ellen az, hogy ők is ugyanúgy hivatkoznak rendszerük kidolgozásakor az emberi természetre vonatkozó feltevésekre. Ennél komolyabban vehető ellenvetés az, hogy ezekben az elméletekben az egyének morális autonómiája a legfőbb érték, és hogy ezért nem semlegesek az elméletek az élettervek tekintetében – mivel az individualizmust részesítik előnyben a közösségi attitűddel szemben. Érvelése közben a szerző meglepő módon visszajut Szókratészhez és az ő három lélekrészéhez. Aztán elismeri, hogy „az emberi természetből nem következik a jogok megfellebbezhetetlen, precíz listája” (175. o.), de „a kettő között végső soron kapcsolatot teremt az emberi célokról folytatott racionális eszmecsere – azaz a filozófia”. (172. o.) A történet szép, kár, hogy kicsit kevés benne a logikai fogódzó.
Az emberi természet tárgyalására áttérve sem lesz rózsásabb a helyzet. Nézzünk meg például két definíciós kísérletet az emberi természetre vagy lényegre: 1. „az emberi természet az emberi fajra jellemző, inkább genetikai, mint környezeti tényezőkre visszavezethető viselkedések, tulajdonságok összessége” (178. o.), 2. „egy alapvető fontosságú minőség, ami mindig is meghatározó szerepet játszott a gondolkodásunkban arról, hogy kik vagyunk és hová tartunk” (141. o.). Akkor most pontosan melyiket is fogadjuk el?
Fukuyama hivatalos verziója az első. A ’jellemző’ kifejezés a definícióban statisztikai valószínűséget jelent, az adott viselkedés vagy tulajdonság emberek közötti megoszlásának középértékét. Itt egy érdekes kísérletnek vagyunk tanúi, a szerző egy filozófiai fogalom meghatározásához a matematikai statisztika fogalmait és apparátusát veszi igénybe. A matematikai alkalmazások nem feltétlenül elhibázottak, lehetséges általuk precizírozni az egyébként homályosnak tűnő filozófiai fogalmat, gondoljunk például távoli párhuzamként arra, hogyan használja fel Rawls Az igazságosság elméletében a közgazdaságtan és a játékelmélet eredményeit az igazságosság filozófiai elveinek és szabályainak kidolgozásakor.
Visszatérve az emberi természetre, a statisztikai megközelítés csak folytonos tulajdonságokra alkalmazható, olyanokra, mint pl. a testmagasság, fizikai erő, intelligencia, agresszivitás, önbecsülés, amelyek egy adott populációban egy középérték körül oszlanak meg. Univerzális emberi tulajdonságnak minősül az olyan tulajdonság, amelynek viszonylag kicsi a szórása (azaz a középérték körüli megoszlása, elhelyezkedése) és jól meghatározható a középértéke. Így viszont kimaradnak a szórásból az olyan tulajdonságok, amelyek nem folytonosak és több, nem rendezhető kategóriára oszlanak, mint pl. a vércsoportok. De a probléma az, hogy az emberi faj esetében óriási szerepe van a kultúrának, a viselkedés tanulás révén történő módosításának, így az emberi viselkedésben sokkal nagyobb szórás figyelhető meg, mint az élővilág többi részénél. Fukuyamát ez nem zavarja abban, hogy összeállítsa a saját innátalistáját (194. o.), melyben kitüntetett helyet foglalnak el velünk született emocionális válaszaink.
Az emberi méltóságról szóló fejezetben szerzőnk definiálja az ún. X tényezőt. Ez az a lényeges emberi minőség szerinte, ami miatt tiszteletet és méltóságot érdemel minden emberi lény. Ez a minőség jelen lesz minden emberben még akkor is, ha gondolatban elvonatkoztattunk összes véletlenszerű, esetleges tulajdonságától. Az X tényező révén emelkedik ki az ember az állatvilágból, és válik egy csapásra morális, politikai lénnyé valamiféle „ontológiai ugrás” következtében. Úgy tűnik, hogy ebben állna az emberi lényeg. (208. o.) De ezen a ponton súlyos ellentmondás bontakozik ki Fukuyama gondolatmenetében: egyfelől az emberi lényeg az emberi méltóságban, másfelől pedig az emberi természetben áll. De a két fogalom jelentéstartománya nem egyezhet meg: ha az embereket az X tényező minőségileg megkülönbözteti az élővilág többi részétől, akkor az emberi lényeg nem gyökerezhet a természetben, amely pedig összeköti az élővilág többi részével őket. Egy ellentmondásnak pedig nagy ára van, amint felbukkan egy elméletben, attól a ponttól kezdve abból bármi következhet, vagyis logikailag elfogadhatatlanná válik.
A harmadik részben Fukuyama érvel a biotechnológia nemzeti és nemzetközi szabályozásának, politikai ellenőrzésének szükségessége mellett, illetve egy patetikus hangvételű felhívást fogalmaz meg az utolsó passzusokban. A biotechnológia szabályozási szempontból az egyértelműen veszélyes és jól ellenőrzött nukleáris technológia és a gyakorlatilag ártalmatlan és nehezen szabályozható információtechnológia között helyezkedik el. Utóbbi szabályozása kapcsán pozitív kontextusban említi a kínai hatóságokat, akik arra kényszerítettek nagy internetszolgáltatókat (Yahoo!, MSN), hogy kínai nyelvű oldalaikon ne közöljenek a pekingi kormány számára nem kívánatos anyagokat. (251. o.) Ez némileg meglepő megjegyzés egy, a liberális demokrácia értékeiben és végleges győzelmében mélyen hívő ember tollából. Ugyanakkor pont Ázsia – és azon belül is főleg Kína, ahol eugenikus jogszabályokat fogadtak el (120. o.) – lesz az a régió szerinte, amely nem nagyon fogja támogatni a biotechnológia nemzetközi szabályozását.
Fukuyama, fogódzókat keresve a humán biotechnológia (génmanipuláció, őssejtkutatás, klónozás) szabályozásához, érthető módon a mezőgazdasági biotechnológia, vagyis a genetikailag módosított organizmusok (GMO-k) szabályozásának áttekintésével kezdi. Ezen a területen az ún. „elővigyázatossági elv” (precautionary principle) a fő vezérlő, melyről első alkalommal az 1992-es Maastrichti Egyezményben történt explicit módon említés. Ennek értelmében „minden terméket ártalmasnak kell tekinteni addig, amíg nem bizonyosodik be, hogy nem veszélyezteti a környezetet vagy a fogyasztók egészségét”. (264. o.) Ez az elv az emberekre vonatkozó „ártatlanság vélelmének” biotechnológiai termékekre vonatkozó negatív változata, fogalmazhatnánk úgy is, hogy az „ártalmasság vélelme”. Az amerikaiak, akik a GMO-k legnagyobb exportőrei, érthető módon nem akarják elfogadni ezt az elvet a mezőgazdasági biotechnológia esetében, szerintük a bizonyítás terhe azon van, aki úgy vélekedik, hogy egy adott termék káros hatással van az egészségre vagy a környezetre. A humán biotechnológia kapcsán a jelenlegi szabályozás legfontosabb elemei az emberkísérletekre és a gyógyszer-engedélyezésre vonatkoznak. Az emberkísérletek szabályozásának nemzetközi alapját a Nürnbergi Kódex jelenti, „amely kimondja azt az elvet, hogy orvosi kísérlet emberen kizárólag a kísérleti alany beleegyezésével végezhető”. (270. o.) Ennél a tényleges gyakorlatban az orvostársadalom jobban kedveli a Helsinki Nyilatkozatban elfogadott alapelveket, melyek inkább önszabályozásnak és nem formális törvényeknek tekinthetők.
Fukuyama a következő, a jövőben szabályozandó és újraszabályozandó humán biotechnológiai témaköröket sorolja fel tételesen: abortusz, mesterséges megtermékenyítés, preimplantációs diagnosztizálás és szelekció, őssejtkutatás, reprodukciós (amikor a testi sejtmagátvitel technikája révén előállított embrióból felnőtt egyedet hoznak létre) és kutatási célú klónozás, csíravonal-manipuláció, új pszichotróp gyógyszerek, kimérák (több faj genetikai anyagát tartalmazó, hibrid organizmusok) létrehozása emberi gének felhasználásával. Aggódó szerzőnk két fő irányelvet tart követendőnek a jövő humán biotechnológiája szempontjából. Az egyik irányelv az, hogy a terápiás, gyógyító célzatú kutatások engedélyezendők és államilag támogatandók, míg a tökéletesítő, rekreációs célú beavatkozások „vonatkozásában nincs helye az engedékenységnek”. (277. o.) A másik irányelv értelmében pedig a mezőgazdasági biotechnológia esetében követett termékalapú szabályozást a humán biotechnológia kapcsán módszeralapú szabályozással kellene felváltani. Az első irányelvvel szemben a súlyos ellenvetés az, hogy lehetetlen objektív módon különbséget tenni a terápia és a tökéletesítés között, ha például testi sejteket érintő génbevitellel próbálnak meg egy cukorbeteg kisgyereket meggyógyítani, akkor is valami olyasmit adnak a gyerek génkészletéhez, ami nem volt jelen egyik szülőjében sem, és ugyanez a helyzet egy tökéletesítő célú beavatkozásnál is. Fukuyama érvei ennél a pontnál határozottan nevetségesek, azt mondja, hogy „az orvostudomány eredeti célja végül is a betegek gyógyítása, nem pedig egészséges emberek istenekké változtatása (277. o.), valamint hogy „tapasztalataim szerint csakis azok állíthatják, hogy elméletileg nincs különbség a betegség és az egészség között, akik még soha nem voltak betegek” (279. o.). Ha viszont a második irányelvet követnénk, és nem az egyes termékeket szabályoznánk, hanem magukat a módszereket tiltanánk be, akkor számtalan terápiás célú beavatkozást akadályoznánk meg ezzel a lépéssel, ez viszont ellentmondana az első elvnek, mely szerint a terápiás célú beavatkozások támogatandók.
Miben áll a könyv politikai pikantériája? Először is a szerző személyében: Fukuyama a neokonzervatív, beavatkozás-ellenes Reagan-adminisztrációban dolgozott, most pedig a biotechnológia kapcsán elkötelezetten intervencionista nézeteket tesz magáévá. Másodszor rámutat a baloldal–jobboldal dichotómia ellentmondásaira és használhatatlanságára a biotechnológia kapcsán. Az egyes biotechnológiai eljárásokkal szemben erős fenntartásokat hangoztatnak ugyanis az Egyesült Államokban konzervatív, republikánus vallási csoportok, környezetvédők mindkét oldalon, az újfajta technológiák konzervatív ellenzői és azok a baloldaliak, akik tartanak az eugenika újbóli felbukkanásától. Másfelől viszont a közgazdaságtani libertarianizmus jobboldali képviselői, akik hisznek a piac mindenhatóságában és önszabályozó erejében, határozottan ellenzik az állami beavatkozást.
Az egyes fejezetek elejére, mint azt már előző műveinél is megszokhattuk, Fukuyama hol többé, hol kevésbé találó idézeteket biggyeszt. E mottók szerzője legtöbbször Friedrich Nietzsche, sőt egy helyütt Martin Heidegger nevével is találkozhatunk. E két filozófus nem volt éppen elkötelezett technológia- és tudománypártoló, ami megfelel a könyv hangvételének, viszont nem vádolhatóak a liberális demokrácia és a piacgazdaság túlzott védelmével sem, ami pedig Fukuyama határozott célja.
Ejtsünk néhány szót a szöveg magyarításáról. A fordítás jobbára gördülékeny, mentes a nagyobb értelemzavaró hibáktól. Előfordulnak azért meg-megcsukló mondatok, mondatrészek, mint pl.: „még ha soha nem realizálódik is a génsebészet” (116. o.), „ha egy bűncselekmény elkövetésének várható haszna megérni látszik a kockázatot…” (141. o.), „mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna értelme az emberek alkotta populációra mint fajra jellemző testmagasságról beszélni…” (179. o.). Található néhány terminológiai pontatlanság is, olyan kifejezések, melyeknek létezik elfogadottabb magyar szakirodalmi változata, pl.: mitokondrium-DNS (38. o.) helyett inkább használatos a mitokondriális DNS, szerotoninújrafelvételgátló (63. o.) helyett a szerotoninfelvétel gátló (lásd pl. Fürst Zsuzsanna (szerk.): Gyógyszertan. Medicina, 1998, 329–30. o.), acetil-kolinrendszer (77. o.) helyett az acetilkolin rendszer, telomerek (85. o.) helyett a telomérák kifejezés. Ezeknél a biológiai, orvosi pontatlanságoknál kissé zavaróbb az empirikus filozófia (157. o.) fordítás, mivel nem nagyon van kísérletező, tapasztalati tudománynak minősülő filozófia, van helyette viszont empirista filozófia, amely az ismeretelméletben valamilyen értelemben kitüntetett szerepet szán a tapasztalatnak, vagy mint tudásunk forrásának, vagy mint tudásunk igazolási módjának.
A sokoldalúság elismerésre méltó dolog a specialisták korában, de megvan az a hátulütője, hogy túl széles spektrum esetén és megfelelő vezérfonal híján töredékessé, céltalanná válik. Ez történt a Poszthumán jövendőnkkel is: a gondolatmenet zavarossága, egyenetlenségei és az érvek gyengeségei folytán a könyv nem áll össze szerves egésszé, hanem szétesik egy izgalmasan és körültekintően megírt természettudományos ismeretterjesztő részre, egy zavaros, redundáns metafizikai és erkölcsfilozófiai tárgyú középső részre, az utolsó részben pedig egy vázlatos jogi elemzésre, valamint egy retorikailag nem különösebben hatásos kiáltványra. Aki tehát érdeklődik a modern biotechnológiában rejlő lehetőségek és veszélyek iránt, annak számára bízvást ajánlhatjuk a könyv első 117 oldalát. Aki viszont szeretne megalapozott etikai és ebből következően politikai véleményt alkotni ezekkel a tudományos felfedezésekkel és technológiai újításokkal kapcsolatban, annak számára azt ajánljuk, hogy vegye elő az összes kritikai érzékét (és használja is) a könyv továbbolvasásakor.
- Kultúra [6]