A magyar kultúra nem különösebben gyermekbarát. Nyersebben fogalmazva: szembeszökő, hogy mennyire nem az. Különösen, ha összevetjük más országok hagyományaival, légkörével. Persze „légköröket” nehéz összehasonlítani, sikamlós talaj, aki ilyesmivel kísérletezik, mérget vehet rá, hogy elcsúszik – bármit mond is, ellenpélda mindig akad. Vállalván a fokozott csúszásveszélyt, megkockáztatok néhány (elnagyolt, itt most bővebben nem kifejtendő) kijelentést.
A magyar kultúra alapállása, mely a XIX. században rögzült, és azóta – lassú módosulásokkal – hagyományozódik, nagyjából a következő: mindenek fölött való érték a sorskérdéseket feszegető, következésképpen komor hangütésű, többnyire lírai mű. Így hát minden ettől eltérő alapállású irányzat, alkotó és alkotás hosszú, olykor több évtizedes emancipációs küzdelemben vívja jogait.
A derű, a humor (bár jelenleg éppen az irónia kultuszát éljük) mindmáig másodrendű. Karinthy és Molnár csak fél lábbal vannak a Panteonban, Rejtő Jenő a cipőfűzőjével sem. Nézzünk végig a kulturális tájképen, vagy legalább a homlokzatokon, és csupán a jelképek szintjén. Karinthy Színház csak azért létezik (Budán, a peremen, távol a színi élet hagyományos központjaitól), mert igazgatója Karinthy Frigyes unokája. Molnár Ferenc Színház meg ugye egyáltalán nincs. Radnótiról, József Attiláról el lehet nevezni színházat, mert – bár a színházhoz semmi közük – de mégiscsak komoly, sőt tragikus művészek. Bartók Béláról is lehetett (egy időben így hívták a gyerekszínházat – azért ebben van valami báj). Molnár Ferencről, a magyar színműírás világszerte legismertebb, legtöbbet játszott nagyágyújáról, az egyetlen tartós nemzetközi hírnévvel rendelkező szerzőről nem. És Molnár persze átvezet a gyerekirodalomhoz, lévén a Pál utcai fiúk minden idők legsikeresebb magyar ifjúsági regénye. De hiába.
A „derű sorsában” meg az ifjúsági irodaloméban van valami közös. A gyermekkultúra a magyar szemlélet és hagyomány páriája. Az (egyébként körülírhatatlan és megfoghatatlan) „magaskultúra” alkotói, letéteményesei, vagy akik magukat annak vélik, mondjuk úgy: „a mérvadók”, nagyjából mindent, ami a gyerekekkel kapcsolatos, automatikusan mellékesnek, gyermetegnek tekintenek. Ha ugyan tekintik valaminek egyáltalán, hiszen többnyire a létezéséről sem vesznek tudomást – kívül esik szemhatárukon.
Komáromi Gabriella, az első professzor, aki a gyermekirodalom témaköréből habilitált, egy cikkében összeszámolja, hogy a magyar irodalomtörténet-írás kezdeteitől napjainkig hány oldal jutott a gyermekirodalomra. Közel tíz.
Ez persze nem meglepő egy olyan országban, ahol az amerikai gyorsfalodák megjelenéséig fel sem merült, hogy gyerekekre méretezett székre is szükség lehet egy étteremben. Úgy látszik, csakis a mohó profitvágy teremhet ilyen ötleteket, míg a világszínvonalúnak hirdetett magyar vendéglátás gondolatkörébe nem fér bele a gyerekszék – következésképpen az sem, aki ülhetne rajta.
A magaskultúra (lásd irodalomtörténet-írás) és a mindennapok kultúrája (lásd vendéglátóipar) talán ebben az egyetlen kérdésben vannak egymással teljes szinkronban.
A légkör vagy inkább a légüres tér persze hat a művészetekre. Mi motivál egy pályakezdő írót vagy filmest? Mióta a világ világ, mindig ugyanaz: a siker lehetősége, a hírnév, netán a pénz (csoda esetén a kettő egyszerre). A gyermekeknek szóló könyvek világában az anyagi siker lehetősége fel sem merül (kivételt képeznek a dilettáns mondókagyűjtemények és elborzasztó kifestőkönyvek), és a kritikusok sem igen vesztegetik energiájukat ilyesmire – hiszen az ő ázsiójukat sem növeli, ha gyermeteg dolgokkal foglalkoznak. Kezdő művésznek gyerekkönyvet írni felér az önsorsrontással. Esélye a figyelem felkeltésére minimális. Ráadásul ettől kezdve nem „író”, hanem „gyerekíró”, és ez a minősítés magyar közegben, magyar hangsúllyal már-már pejoratív.
A rendszerváltás óta két magyar gyerekfilm készült. Nem voltak különösebben sikeresek. Mégis feltűnő, hogy minden háromezer nézőt vonzó, jeltelen bukásról több szó esett, mint e kevéssé sikerült produkciókról vagy akár a gyerekfilm hiányáról. Pedig arról van mit beszélni – a hiány óriási. És láss csodát: a Magyar Mozgókép Alapítvány tavaszi pályázatára beérkezett tervek, forgatókönyvek közül hány volt a gyerekfilm-terv? Egy sem. Egész rendezőgenerációk gondolkodásából sikerült kitörölni még a lehetőségét is, hogy a gyerekekre figyeljen. A filmes szakma kardot ránt, küzd a maga milliárdjaiért, átalakul, kül-, majd belháborút folytat, felháborodik, megbékül, végül felosztja a kiharcolt pénzt, de nincs olyan rendező, akinek akár csak megfordulna a fejében, hogy „lealázza művészetét”. (Persze van ebben némi ráció, végül is egyre kevesebb az újszülött, elfogynak szép csendben film nélkül is, akkor meg minek erőlködni?)
Nem szeretném egészen reménytelen-feketére mázolni az amúgy elég lehangoló képet. Vannak kivételek és vannak változások. Az utóbbi időben több olyan író és költő evezett a gyerekirodalom vizeire, aki eddig másfelé hajózott. Születtek minőségi gyereklapok. Több folyóirat adott ki különszámot a gyerekirodalomról. Fontos, jelképes gesztus, hogy az új Nemzeti Színház Weöres Sándor A holdbéli csónakosával nyitja első évadját. És olvastam már minőségi kritikát is új magyar gyerekkönyvről. A kedvező jelek ellenére a magyar szellemi alapállás ebben a kérdésben – divatos szörnyszóval élve – nem euro-kompatibilis. A gyerekek világa Európa legtöbb országában kiemelt figyelmet és támogatást kap, hiszen földrész-szerte tudatosult a végtelenül egyszerű alapigazság: amilyen a ma gyerekkultúrája, olyan a holnap nemzeti kultúrája.
Európáról, csatlakozásról, jövőről beszélni akkor, ha nem jut kellő figyelem a gyerekekre, üres szócséplés. Ugyanis – bár egetverő közhely, mégis igaz – ők volnának a jövő. És még olvasnak, ha kevesebbet is, mint annak előtte, de azért sokkal többet, mint a felnőttek. És akár a nekik szóló új magyar filmeket is megnéznék, ha volnának.
Mindez pedig – legalább részben – a szellemi, művészeti elit felelőssége. Egyben önérdeke is. Hiszen könnyen belátható, hogy a négy síkon játszódó, vendégszövegekkel bélelt, komplex utalásrendszerekkel operáló, bölcsészszívet dobogtató művek közönsége egyszerűen elfogy, ha a következő generációk nem kapják kézbe azokat a meséket, történeteket, regényeket, amelyek megilletik őket. Ráadásul – hogy mondjak valami biztatót is – gyerekeknek írni hosszú távon jó befektetés. Megkockáztatom: Janikovszky Éva és Lázár Ervin meséi, történetei jóval túlélik majd a fentebb jellemzett divatszövegeket. Megkockáztatom: Mándy Iván hírnevének fennmaradásához ma legalább annyival járulnak hozzá a Csutak-könyvek, mint a novelláskötetek. És hányan ismernék Weöres Sándort a Bóbita nélkül?
Az, hogy a légkör, az öröklötten csámpás értékrend megváltozzék, hogy gyerekeknek írni, rendezni, játszani valóban megbecsült, minden egyébbel egyenrangú tevékenység lehessen, jórészt a magaskultúra szereplőinek érdekből és/vagy belátásból fakadó szemléletváltásán múlik. Ha nekilátnak, magukon is segítenek. Ha nem, maguk alatt vágják a fát.