Édes Sünike, felfogtam, Neked van, nekem meg nincs, s vagy kölcsönadod, vagy nem, tertium lehetetlenség, nem kéne ebből ekkora ügyet csinálni. És most nem is akarom előre lejátszani az esetet, non datur és kész. Csak az ötlött a fejembe, bizonyára újfent meghökkensz rajtam majd, hogy füvem nincs, rétem nincs, nem kívánok bérnyesni, akkor mi a fenének nekem az a fűnyíró?

Ennyi a rezümé, ennél többet nem is nagyon fogok tudni mondani, de azért valamelyest kifejtem.

Hallott Ön Lajosról? Lajosról, a művészről. S Fülöpkéről? Fülöpkéről, a Világvágyóról. Egyáltalán, gondolt már a Dózsa-féle parasztfelkelésre egy vadaskert szempontjából? Maga szerint mit érzett a krokodil Budapest ostromakor? Ön szerint a víziló melyik fürdőben nyugtatja a napi robottól megfáradt tagjait? S Nelly, a reumás elefánt Miskolctapolcára, Bükkfürdőre vagy Hévízre kapott-e beutalót? Hány tonna banán fogy egy évben az Állatkertben? Hogyan lehet kicselezni egy szerelmeskedni nem kívánó flamingót?

„Ahhoz, hogy madarat tudjak rajzolni,
magamnak is madárrá kell változnom.”
(Távol-keleti festőtanítás)



Az illusztráció szó hallatán általában mindenféle, szöveget kísérő díszítő motívumok, iniciálék, szakrajzok, természettudományos magyarázó ábrák, fotók jutnak eszünkbe.

Minden kép rejtőzködő. A legegyszerűbb plakáttól Mona Lisa mosolyáig, a videokliptől a művészfilmig minden, de minden egyes képkocka rejtvény vagy feladvány. Mi, felnőttek küzdünk ezek megfejtésével, gyermekeink szabadon asszociálva megfejtik azokat. Mi értelmezéseket keresünk, nekik viszont nyelvük van hozzá. Nyelvük a képes beszéd. Ha kommunikálnak, akkor szinte mindig vizuálisan kommunikálnak. Firkától a rajzi feladatig, képregénytől a graffitiig.

Könnyű nekik – mondjuk mi, felejtő felnőttek –, hisz valaha mi is így beszélgettünk, míg szavaink írásjellé nem váltak.

„A gyerekeknek is joguk van ahhoz, hogy sokszínű, változatos műsort kapjanak a televízióban, és ha zömmel családi programokat néznek is, igazán a kifejezetten nekik szóló műsorokat élvezik és értékelik” – mondta a közelmúltban a televízió- és rádióműsorok színvonala felett őrködő Broadcasting Standards Commission elnöke, abból az alkalomból, hogy a testület áttekintette a brit televíziók gyermekműsorait, és megállapította, hogy e műsorokban – tisztelet a kivételnek – drámaian csökkent a dokumentumműsorok, oktatási célú, irodalmi és szórakoztató produkciók aránya, és egyre több a

A magyar gyermekműsoroknak valaha rangjuk volt a világban, idehaza pedig generációk nőttek fel Mazsola, Böbe baba, Vízipók, Kukori és Kotkoda, Mekk Elek, Frakk vagy akár a Kockásfülű nyúl (a felsorolás tetszőlegesen folytatható) történetein. Joggal állíthatjuk, hogy ezek a hősök – a gyermekirodalom klasszikus alakjai: Nemecsek Ernő, Alice vagy éppen Micimackó mellett – a magyar gyermekkultúra szerves elemei voltak. Elég, ha a filmek főcímdalának néhány taktusa felcsendül valahol, máris előmasíroznak az emlékeinkből, élükön a már régen felnőttkorba lépett Tévémacival.

„Annak ellenére, hogy őszintén igyekeznek a demokratikus együttélés megvalósítására, számukra alapjában véve magától értetődő a gyermek diszkriminációja és jogfosztottsága, mert saját gyermekkori tapasztalataik alapján mást voltaképpen el sem tudnak képzelni.

Még az irodalomtudományban jártas szakemberek közül is csak kevesen tudják, hogy saját tudományágukon belül évtizedek óta létezik egy nemzetközileg elismert szakterület – nevezetesen a gyermek- és ifjúsági irodalom. Míg Nyugat-Európában egyetemi tanszékeket és intézeteket tartanak számon a gyermekirodalom első számú műhelyeiként, Magyarországon sajnos nem tartozik az irodalomtudomány elismert, egyenrangú tartományai közé.

A magyar kultúra nem különösebben gyermekbarát. Nyersebben fogalmazva: szembeszökő, hogy mennyire nem az. Különösen, ha összevetjük más országok hagyományaival, légkörével. Persze „légköröket” nehéz összehasonlítani, sikamlós talaj, aki ilyesmivel kísérletezik, mérget vehet rá, hogy elcsúszik – bármit mond is, ellenpélda mindig akad. Vállalván a fokozott csúszásveszélyt, megkockáztatok néhány (elnagyolt, itt most bővebben nem kifejtendő) kijelentést.

A magyar kultúra alapállása, mely a XIX.