Farkas Eszter

Nyomtatóbarát változat

A magyar gyermekműsoroknak valaha rangjuk volt a világban, idehaza pedig generációk nőttek fel Mazsola, Böbe baba, Vízipók, Kukori és Kotkoda, Mekk Elek, Frakk vagy akár a Kockásfülű nyúl (a felsorolás tetszőlegesen folytatható) történetein. Joggal állíthatjuk, hogy ezek a hősök – a gyermekirodalom klasszikus alakjai: Nemecsek Ernő, Alice vagy éppen Micimackó mellett – a magyar gyermekkultúra szerves elemei voltak. Elég, ha a filmek főcímdalának néhány taktusa felcsendül valahol, máris előmasíroznak az emlékeinkből, élükön a már régen felnőttkorba lépett Tévémacival. És míg a szülők és nagyszülők nosztalgiával vegyes iróniával figyelik a fekete-fehér vagy színes képsorokat, a gyerekek ma is rácsodálkoznak az egyszerű tanulságokra az m2 esti mesesávjában, amit 15-20-25 évvel ezelőtt az állami televízió drágán, de rendkívüli igényességgel hozott létre. Abban az időben természetesen nem egyedül a dramatikus műsorkészítés volt az ifjúsági főszerkesztőség dolga – itt gyártotta az egység közel 150 munkatársa az iskolatelevízió adásait, a nívós ifjúsági és gyermek magazinokat, ismeretterjesztő és szórakoztató műsorokat, vetélkedőket is. Elkötelezett, felkészült műsorkészítők és alkotóművészek dolgoztak azért, hogy neveljék és szórakoztassák a rájuk bízott közönséget – felelősségüknek mindig tudatában voltak.

De mi a helyzet ma?

Sokan, sok helyen írtak már arról, miért vált szükségessé az állami tulajdonú televíziózás átalakítása, legutóbb éppen György Péter fejti ki a Filmvilágban (2003. május), miként teremtette meg a politikai elit a többpólusú médiarendszert, mint vált a televíziók elsődleges feladatává a nagypolitika mozgásának figyelemmel kísérése, s hogyan sodródott félre az, ami ezen kívül esett. Ez történt a gyerekek és a fiatalok – azaz a nem szavazó lakosság – médiajelenlétével is.

Európa lánca

Európában a kereskedelmi televíziók által teremtett versenyhelyzet a közszolgálati gyermekműsorok percszámának növekedését hozta magával. A legtöbb európai ország köztelevíziójában nagy, fegyelmezett és erősen motivált gyermekszerkesztőség működik, mindent elkövet – és televíziójától, kormányától sokat meg is kap – azért, hogy a legjobbat kínálhassa fiatal nézőinek. A közszolgálat nekik a változatos műsorkínálattal, a gyereknézők tiszteletével egyenértékű, kötelességüknek tartják, hogy közönségük életkorának megfelelő módon közvetítsék a nemzeti értékrendet és a nemzeti kultúrát, de – helyzetükből fakadóan – nyitottak más kultúrák értékeire is.

Az európai közszolgálati gyermekműsor-készítők legjelentősebb véd- és dacszövetsége több évtizede az Európai Műsorszórók Szövetsége, a European Broadcasting Union (EBU) ifjúsági programcsoportja, melynek 1992 – az Intervízió feloszlása – óta az MTV is tagja, sőt, 1997–99-ig mi adtuk a szervezet egyik alelnökét is – személyemben. Ez az évente összeülő társaság nemcsak stratégiai terveket készít, és a tagok taktikai lépéseit teszi közkinccsé. Komoly tréningeket szervez, európai gyermekhírláncot működtet, dokumentum- és kisfilm-sorozatok gyártását irányítja szigorú szabályok szerint, és létrehozott egy példa nélkül álló európai animációs műhelyt is. Az ok: a világ rajzfilmtermésének több mint 90 százaléka Európán kívüli műhelyekben készül. A cél: Walt Disney és társai ellenében megtámogatni az európai rajzfilmgyártást. A magyar nézők is láthatták legelső vállalkozásukat, A gyűszűnyi erdő állatai címmel futó 36 részes sorozatot, amely harmadik szériájának koproducerei között ott volt a Magyar Televízió is. A film forgalmazása évről évre megbízható, szerény bevételt jelent – amit az animációs programcsoport tagjai rendszeresen az új rajzfilmekbe forgatnak vissza.

Az ifjúsági szakcsoport megbízására a leuweni egyetem három éven keresztül (1992–95) vizsgálta az európai közszolgálati televíziók helyzetét. Ebből a tanulmányból tudjuk, hogy csatornánként átlagosan 9,5 százalék volt a gyermekműsorok részesedése a műsoridőből, melyek naponta, általában délután fél öttől fél hétig-hétig vannak a képernyőn, amikor a gyerekek már hazaérnek az iskolából, és a hét végén reggel és délelőtt. Itt írták le először, mit jelent a versenyhelyzet a közszolgálati gyermekműsorok számára. Mivel a programigazgatók nem akarták műsor nélkül hagyni azokat az idősávokat, melyekben a kereskedelmiek jelen voltak, akár 25 százalékkal is növelték adásidejüket. A játszmában központi szerep jutott a gyermekműsor-szerkesztőségeknek is: a megnövekedett műsoridő kitöltésére külföldi – olcsó, gyakran silány – rajzfilmeket vásároltak. A műsorkínálatban így túlsúlyba került az animáció, ugyanakkor visszaesett a hazai gyártású műsorok aránya. Veszélybe került a változatosság, sérült a programok nemzeti karakterének elve is.

A közszolgálati gyermekműsor-készítés meghatározó egyéniségei, hogy a világ figyelmét felhívják az ügy komolyságára, 1995-ben, Ausztráliában gyermektelevíziós világtalálkozót tartottak, melyen elfogadták a gyermektelevíziózás chartáját. Ebben a dokumentumban a kormányok és a tőkeerős szponzorok segítségét kérik a gyermekműsorok támogatására és finanszírozására, valamint megfogalmazzák a közszolgálatiság kritériumait ezen a területen. A szöveget ismeri és aláírta a világ csaknem valamennyi köztelevíziója, köztük az MTV is.

Magyar függőség

Nem sokkal ezután Magyarországon is megjelentek az első kereskedelmi televíziók, melyek naponta több órán át sugározták a vásárolt rajz- és ifjúsági filmsorozatokat: elkezdődött az addig csak hírből ismert harc a nézőért. A kereskedelmi hadszíntéren a fiatal néző is számít. A nyugati hirdető számára a gyerek háromszorosan is fogyasztó: költi a saját zsebpénzét, befolyásolja szüleit a vásárlásban, és mire fiatal felnőtté válik, a reklámok hatására kialakul benne a „márkafüggőség”.

Az MTV-nek is jócskán volt gyerekműsora, bár az erre költhető pénz az előző évekhez képest némiképp csökkent. 1997-ben még 19 féle sorozatműsort kínáltunk nyolc műfajban, négy korosztály számára az 1-es csatornán, háromezer percnyi európai filmet vásároltunk, közel harmincezer percet újítottunk fel az archívum anyagából, készült egy bábfilm-sorozat, és részt vettünk az EBU két műsorcseréjében. Díjakat szereztünk Japánban és itthon, ifjúsági portréink tolerancia-, nívódíjakat kaptak.

Ahogy a hirdetők átpártoltak a kereskedelmi szférához, úgy fogyott a műsorokra költhető pénz a Magyar Televízióban. A médiatörvény értelmében ugyanis az intézmény „gazdagsága” részben a hirdetési bevételeken múlik. Az MTV-nek kényszerűségből meg kellett nyirbálnia azokat a műsoros területeit, amelyek alacsony nézettséget értek el, így csak kevés reklámot lehetett eladni melléjük. Idetartoznak többek között a lakosság egyik legnagyobb rétegének, a kétmillió 18 éven alulinak szóló programok is. Ennek a tendenciának a következtében ma a földi csatornán szombaton délelőtt másfél órányi új műsort, az m2-n hétfőtől péntekig pedig az ismételt esti meséket adja a szerkesztőség.

A helyzetet elfogadva, de abba nem beletörődve házon kívül keresett segítséget a szakma. A Film- és Televízióművészek Szövetségének Gyermek és Ifjúsági Szakosztálya – írók, dramaturgok, szerkesztők, rendezők, a gyermektelevíziós személyiségek – 1998 decemberében fogadták el annak a memorandumnak a szövegét, amiben kérték, hogy az MMA hozzon létre gyermekfilm-, gyermekműsor kategóriát, a Nemzeti Kulturális Alap létesítsen gyermekfilm-, gyermekműsor-, gyermekkultúra szakkollégiumot, és az ORTT a műsorszolgáltatási alapból a gyerekek és a fiatalok társadalmi jelenlétének, fontosságának megfelelő mértékben támogassa a hazai gyermekműsor-készítést.

Médiaerőszak

A gyermek és a média kapcsolata rendszeresen visszatérő témájává lett a hazai konferenciáknak és tanácskozásoknak. Vitatkoztunk az erőszakos tartalmakról, a televízió ártalmairól és áldásairól, de abban mind egyetértettünk, hogy a képernyő része a gyerekek életének. A Tárki adatai szerint minden gyerekes családban van televízió, ezek nyolcvan százalékában több mint 5 csatornát tudnak fogni, és minden második gyerek szobájában ott a tévékészülék. És bár a gyerekek ma sem tévéznek sokkal többet, mint a nyolcvanas évek elején – azaz átlagosan heti 9 és fél órát – tény, hogy elsősorban ezzel töltik az idejüket.

És hogy mit néznek? Egy szűk réteg óvodás-kisiskolás gyerekein kívül, akik szüleikkel az m2 és a Duna Televízió esti meséi előtt ülnek, csaknem valamennyien a valóság show-kat, a dél-amerikai szappanoperákat, az akciófilmeket, jó esetben a fizetős tematikus csatornákat. A televízió ma ezeket a lehetőségeket kínálja a tájékozódásra, az ismeretszerzésre. A gyerekek alig szembesülnek saját problémáikkal, nem találnak választ a fontosabb kérdéseikre, mint ahogy követhető mintát sem mutat a képernyőn nekik senki.

A segélykérő kiáltás nem maradt teljesen válasz nélkül. Voltak mecénásaink, minisztériumok, szponzorok, akiknek jóvoltából ideig-óráig a felszínen maradhatott egy-egy műsorunk, és az ORTT 2000-ben több mint 300 millió forintot osztott ki gyermekfilmekre és műsorokra. A pályázatoknak köszönhetően látható a képernyőn például a Magyar népmesék legújabb 13 epizódja és a Janikovszky Éva regényéből készült Velem mindig történik valami! című filmsorozat. A közelmúltban a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium írt ki nagyobb volumenű pályázatot. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk hamarosan megnyitja előttünk az európai forrásokat, a Media+, a Pygmalion-program jelentős összegeket szán a közös európai kultúránkat feldolgozó gyermekfilmek, tévéműsorok forgatókönyvére, megvalósítására.

Ma még úgy látszik, hogy a közeljövőben aligha költhet a televízió a mostaninál nagyobb összeget gyermekműsorok, filmsorozatok, rajzfilmek készítésére. Hiba lenne azzal áltatni magunkat, hogy a közszolgálati televízió hamarosan ismét a gyermekkultúra, rajzfilm-, bábfilmgyártás, filmkészítés mecénásává válhat. A politika azonban mintha érzékelni kezdené a felelősségét a kialakult helyzetért. Az elszigetelt, de egyre szaporodó pályázati kiírások azt jelzik, akár pénzzel is készek az értékes gyermekműsorok gyártását támogatni. A szándék dicséretes, de csak apró eredményeket hozhat. Hatásosabb lenne az Ausztrál Gyermektelevíziós Alapítvány mintájára egy gyermekkultúra- és gyermekfilm alapítvány létrehozása, amely összegyűjtené a médiapénzeket, pályázna itthon és Európában, hazai alkotókkal magyar gyermekfilmeket gyártatna, forgalmazna, és gondoskodna a gyermekterületen dolgozók szakmai megújulásáról.

Az utóbbi évek televíziós műsorpolitikája nem tett gesztusokat a gyerekeknek. Nem lepte meg őket sem szép mesefilmekkel, sem izgalmas vetélkedőkkel, műsoraikhoz kapcsolódó, további kapcsolattartásra ösztönző honlapokkal. Alig hallathatták a hangjukat, hiányoztak a képernyőn ábrázolt valóságból. De igénylik a párbeszédet, és van véleményük a világról. A leveleik, sms-eik ezt bizonyítják. Erre építve újra lehet kezdeni. Sportnyelven szólva: innen szép győzni!

• Mi jár a gyerekeknek?