Arról, hogy a kultúratámogatásnak kevés modernebb és demokratikusabb rendszerét lehet elképzelni, mint amilyen az NKA, az érintettek körében közmegegyezés alakult ki. Hogy létezik-e igazságosabb, arról addig folynak majd a viták, ameddig az egyes kulturális területek úgy nem érzik, köszönik, éppen elég az a pénz, tessenek most már másokra is gondolni. A magyar kultúratámogatás rendszere mindenesetre – mint mondják – a nemzetközi összehasonlításban is mintaértékű, hiszen egyensúlyban vannak az államigazgatás szervei és a szakmai civilszervezetek, a döntések pedig a legteljesebb nyilvánosság előtt zajlanak. És nemcsak a szakmai kollégiumok döntései nyilvánosak, nyilvános a miniszteri döntések eredményeképpen elköltött pénzek minden forintjának sorsa is. A rendszerváltás óta eltelt időnek kevés olyan vívmánya van, amire ilyen büszke lehet – vélik a bizottságban és a szakmai kollégiumokban ülő informátoraim. A kollégiumok rendelkezésére bocsátott összegek folyamatosan nőttek, az idén a tavalyihoz képest átlagosan tíz százalékkal. Az NKA működésének kezdetén alig néhány százmillió forint felett rendelkezett. Ma hat-hétmilliárd forintos keretével a kultúrafinanszírozás egyik legfontosabb forrásává nőtte ki magát.
A szakmai kollégiumok között elosztható pénzek mostani arányáról az NKA Bizottságának egyik megkérdezett tagja szerint aktuálisan nem időszerű beszélnünk, hiszen átmeneti időszakban járunk, amikor az előző év tapasztalatait ismerjük, de az előttünk álló év számairól még csak előzetes döntés született. Az előző kormányzati ciklusban a miniszter által személyesen kiosztható pénz összegét úgy szabályozták, hogy a miniszter rendelkezhetett az NKA-keret ötven százalékával. A döntés akkor meglehetős vitát generált ugyan, de tény, hogy Rockenbauer Zoltán soha nem költötte el teljesen a rendelkezésére álló pénzt, és hogy ebből a miniszteri keretből fedezett egy sor kiadást.
Ismeretes, hogy a zenei terület az utóbbi néhány évben – köszönhetően Rockenbauer Zoltán zeneszeretetének – jól járt, a miniszter a korábbiaknál jóval több pénzt juttatott zenei intézményeknek. A jó szándék ellenére persze kérdés, mit indított el a zenekedvelő miniszter személyes adakozókedve? Vajon elindultak-e az elengedhetetlenül szükséges strukturális változások, vagy inkább – ahogy azt sokan vélik – egy öröklött, torz struktúra bizonyos elemei kaptak lehetőséget a túlélésre? Vajon Rockenbauer személyes döntései nyomán nem korszerűtlenül gondolkodó és működő intézmények kaptak laufot, nem kényszerülve tevékenységük átgondolására? – tűnődnek az előző miniszter kritikusai.
Az NKA miniszteri keretét a kormányváltást követően 25%-ra csökkentették, ezzel egyidejűleg pedig egy sor – az előző ciklusban a miniszter által felhasználható pénzből finanszírozott – feladatot visszasoroltak a szakmai kollégiumok hatáskörébe. A központi intézményeknek ezután ugyanúgy pályázniuk kell, mint bárki másnak, és így akár rosszabbul is járhatnak, mint korábban, amikor a miniszteri gondoskodás mértéke kiszámítható volt. A zenei kollégium által elosztható pénz nagyságrendjét tekintve százhatvanmillió forint körüli, amiből produkciókra, projektekre lehet pályázni. Természetesen a pályázók találékonysága kéréseik pályázatba foglalásánál nem ismer határokat, amikor arról van szó, miként kell a produkciók költségvetésébe olyan összegeket is beszámítani, amelyek amúgy a fenntartás, a működtetés rubrikába tartoznának. A szakmai kollégiumban immáron második ciklusát töltő beszélgetőtársam úgy véli, elérte a tűréshatárt az, ahogy a működtetés költségeit megpróbálják ráterhelni a produkciók költségeire. A zenei kollégium támogatása a könyv-, kotta-, és CD-kiadásra, koncertek, koncertsorozatok rendezésére, rendezvényekre, rendezvénysorozatokra, külföldi művészek magyarországi meghívására, illetve magyarok kiutazására szólhat. Jelentős összeget fordít a szakkollégium a kortárs zene támogatására, új művek megírásának ösztönzésére. A zenei kollégium egyik megkérdezett tagja szerint aggasztó, ahogy a zenei élet szereplői a zenei kollégium némely felhívására reagálnak. A nyári zenei fesztiválokra kiírt pályázati felhívás nyomán az ország településeinek kilencven százaléka hirtelen rájött, nyári fesztiválnak kíván otthont adni, és ezért pénzt kér. Ez a magyar zenei élet egyik alapvető problémáját mutatja: a koncepció hiányát. Azoknak, akik ebből élnek, semmiféle ötletük nincsen arra nézvést, hogyan kellene szervezniük a zenei életet. Ha lenne ötletük, pénzük akkor sem lenne az ötlet megvalósítására. Ezért megkeresik a pénzhez jutás lehetőségét, és azt csinálják, amire – reményeik szerint – pénzt kaphatnak. Ha a magyar zenei élet működtetésére rendelkezésére álló pénz nem szóródna szét, ha nem aprózódna el, ha koncepciózusan költenék, európai színvonalú lehetne a magyar zenei élet – véli informátorom. Ahány előadóművész, annyi önálló vállalkozó próbálkozik CD-kiadással, ahány sufnija van az országnak, annyi az önálló műsort szervező koncertterem. Ellenőrizhetetlenné váltak a folyamatok. Akik döntenek a pénzek elosztásáról, utólag sem vizsgálják a ráfordítások hasznosulását. Nem vizsgálják az outputot. Egy-egy projektet automatikusan sikerültnek tekintenek, ha az megvalósul. Senki sem vizsgálja, hogy például egy támogatott koncertet hányan hallgattak meg, fölvették-e, dokumentálták-e, van-e valamilyen folytatása, illetve kézzel fogható hatása a rendező település kulturális életére. E tekintetben az NKA zenei kollégiuma erősen emlékeztet a pénznyerő automatákra.
Beszélgetőtársaim szerint semmivel sem biztatóbb a kép, ha azt vizsgáljuk, mennyire kompatibilis az NKA támogatási rendszere az Európai Unió zenei életében. Mint mondják, elégedettségre az adhatna okot, ha léteznének olyan átlátható, világos követelményeknek megfelelő elosztórendszerek, amelyek biztosítanák a zenei élet alapvető bázisát. Az NKA-nál például csak az adott naptári évre lehet pályázni. Egy rangos művész viszont öt-hat évre előre tervezi meg programjait. Mármost az NKA-hoz így nem lehet olyan támogatásért fordulni, amely művészek meghívását tenné lehetővé. Ugyanez a helyzet a magyar művészek külföldi utaztatásával. El kellene érni, hogy bejáratott, állandó rendezvénysorozatok kikerüljenek a pályáztatás rendszeréből. Állandó probléma, hogy rangos, hosszú múltra visszatekintő fesztiválok alig néhány hónappal megnyitásuk előtt sem tudhatják még, mennyi pénzből gazdálkodhatnak. Ezek a rendezvények létükben függnek az NKA-tól, kiszolgáltatott és megalázó helyzetben vannak, hiszen állandóan változik a rendelkezésre álló pénz mennyisége, a változó összetételű kuratórium ízlése meghatározza, mekkora támogatásra számíthatnak, és nem tervezhetnek előre.
Mindenesetre a rendszerváltós időkben, és még az NKA megalakulásának idején is folytatott bozótharcok megszűntek. A zenei élet résztvevői rájöttek, a harc folytathatatlan, engedményeket kell tenni, olyan kompromisszumokat kell kötnie, amilyeneket jó szakmai lelkiismerettel csak nehezen kötne, de amelyek a normalitáshoz mégis szükségesek. Az NKA zenei kollégiumának döntéseiből a politika árnyéka is eltűnt. Béke van. Ami azért köztünk szólva nem semmi. A többi meg a jövő zenéje.