egy
Nem szerencsés rabságba születni.
De nem biztos, hogy jó szabadon élni sem.
Sőt, lehet, hogy jobb börtönben születni.
Távol a való világtól.
És ott bent élni szabadon.
Általában ezeket szoktam mondani, amikor faggatnak a múltamról, hogy mondd Rácsika, te tényleg börtönben születtél, és mondd milyen ott bent? És hogyhogy ott születtél? Börtönőr volt az apád? Vagy az igazgató? Vagy a lelkész? És tényleg simogatják ott bent a nénik egymás nuniját? Meg hogy a börtönben csak bűnözők laknak. Akkor én tán öltem embert vagy loptamcsaltamsikkasztottam. De hát a kiskorú az nem büntethető. Ilyeneket szoktak kérdezgetni tőlem.
No hát ez jellemző a felnőttekre.
Hogy nem ismerik a valóságot.
Csak amit a tévében látnak, meg az újságban olvasnak, vagy valaki mondta nekik.
Ez a nuni dolog is milyen hülyeség.
Hogy egymáshoz dörzsölik.
Csak ezt tudják elképzelni.
Mert ezt látják a börtönös filmekben.
Anya szerint a börtönös filmeket férfiak rendezik, a férfiak agyában pedig ott motoszkál az a titok vagy vágy, mindegy, ezt a két dolgot Anya sem tudja külön választani, szóval Anya szerint a férfiak agyában ott motoszkál az a titok vagy vágy, hogy szeretnének nőként hozzáérni egy nőhöz. Hogy az milyen lehet. Az a lágyság. Vagy keménység. Szeretnének látni két nőt úgy együtt. És hát elég szégyen nekik, hogy egy nő nem őket választja a való világban. Ezért zárják össze őket a börtönben. Már amennyi filmet én eddig láttam.
Érdekes, de én a négy év alatt egyszer sem láttam Anyát, Cili nénit, Retek Katit vagy Irént vagy Beton Gizit, hogy egymáshoz dörzsölték volna a nunijukat. Persze látom az emberek szemén az izgalmat, amikor erről beszélek. Néha az az érzésem, hogy mindegy nekik, hogy igen vagy nem, csak az „arról” való beszéd a fontos nekik.
Ez a bűnöző dolog is furcsa.
Hogy csak azok vannak a börtönben.
Anya például nem bűnöző.
Csak hát ugye volt az a véletlen baleset.
Persze ezt én sem tudom pontosan.
Amikor Anyát vagy Tamásaput kérdezem erről, akkor mindig azt mondják, hogy jaj Rácsika, ne kérdezd már mindig ezt, menjél játszani vagy olvass valamit, majd megtudod, ha nagy leszel.
Retek Kati elárulta egyszer, hogy Anya elárulta neki, hogy a drogot nem ő tette az autóba. Csak rátagadták. Persze ez a drogdolog is furcsa, meg a Retek Kati ügye is. De erről majd később mesélek.
Ez a nagyság is milyen. Hogy valaki kicsi vagy nagy.
Kiskorú vagy nagykorú.
Én legalábbis úgy érzem, hogy éltem annyit, mint ők.
Na, akkor meg mire fel számolgatnak.
Én már úgyis voltam börtönben.
Én már úgyse leszek gyerek.
Ahogy Zoltánapu szokta mondani, az életben nem minden logikus.
Persze a Tamásapu meg azt mondja, hogy mindenki gyerek.
Mindenki valakinek a gyereke.
Nem tudom. Tényleg nem tudom.
két
Érted gyerek! Abban a kurva, kibaszott kocsmában kezdődött minden. Ha nem ott vagyunk. És nem pont akkor. Akkor nem történik semmi. Persze nem pont ott lenni és nem pont akkor, az teljes lehetetlenség. Mert mindig pont ott van az ember és pont akkor. Legalábbis én most már így gondolom. És hát nem is lehetett volna, hogy ne ott legyünk. Mert mindig ott voltunk. Legalábbis minden szombat este. És a kocsma se volt kurva, és nem volt kibaszott, vagyis hát kurva jó volt és kibaszott jól érezhette magát benne az ember. A világon valaha volt legszebb kocsmák egyike. Hatalmas kerthelyiség, óriás platánfák, zöld bádogasztalok színes rácsos székekkel, piros kockás abrosz, lampionok, szűrt fények, minden, ami kell. Alattad Budapest, a kivilágított Lánchíd, a Parlament és a Bazilika, az éjszakai fénylő Duna, a Dunán a csillogó hajók, minden, ami kell. Bent táncparkett, zenekari dobogó, no és a dizőz. Hát az valami félelmetes volt. Még a Gagarin vagy a Farkas Berci se láthatott olyat. Képzelj el egy nőt, egy kis vékony nőt, hatalmas, orbitális mellekkel. És orbitális hanggal, mintha a világ összes hangja abba a torokba, abba az orbitális tüdőbe szorult volna. Hátradőltél a széken, a lampionok fölött nézted a csillagokat és hallgattad azt a fájdalmasan szép éneket. Mint Armstrong és Nina Simone együtt. Ha ismered őket. Szóval abban a kocsmában és azon az estén kezdődött minden. Ott ültünk az asztalnál asszonyommal, Judittal, a húgával, Katival, meg az én édes jó barátommal, Józsival. Nem ünnepeltünk semmit, csak azt, amit minden nap, azt hogy élünk, hogy nem kell törődnünk semmivel, az élet legnagyobb problémája számunkra, hogy mit igyunk, vagy inkább úgy mondanám, hogy a legnagyobb döntés az, hogy vilmos vagy unicum. Hogy vilmoskörtét igyunk vagy unicumot. Heineken vagy Dreher. Kisfröccs vagy nagyfröccs. Azért ez így nem rossz. Nem? Gyerek. Szóval ott ültünk a szokott asztalunknál, az asztalon üres poharak szép rendben, ahogy Józsival szoktunk inni, unikornist raktunk ki üres unicumos poharakból, és akkor jön a pincér, a mi édes pincérünk, az Öcsi, és el akarja vinni a poharakat, hogy nincs már a pultban pohár, mind itt van az asztalunkon, más meg nem tud inni. El ne vidd, Öcsi, mondom neki. El ne vidd! Nézz csak ide az asztalra, szerinted mi ez itt, kérdeztem. Unikornis, mondta Öcsi, és már nyúlt volna az orrához, hogy onnan kezdje el bontani az asztalt. Ne, Öcsi, ne, tudod, mi az ott, kérdeztem. Hát az orra, mi lenne más, az orra, mondta, mi meg kacagtunk Józsival, hát hogy lehetne az az orra. Csecsemőorrhoz csatlakoztató orrszívó porszívó, mondtuk egyszerre, és nevettünk. Látod, Öcsi, nem minden az, aminek látszik. Nézz csak fel, oda a csillagos égre. No, onnan fentről figyelnek minket! Leskelődnek. Irigylik az unikornist. Figyelnek. Leskelődnek. És mindent tudnak rólunk. Rólad is, Józsiról és Katiról is. Apósom kedvence néz állandóan. A Big Man. No hát ezért hagyd csak itt a poharakat, hadd lássa, hogyan élünk, milyen ez a világ. Öcsikém, mondom Öcsinek, és kiválasztom az egyik csillagot. Öcsikém, látod azt a csillagot. Na, nem azt, ahova nézel, a mellette levőt. Azt ott, ott a sarkon. Na, látod? Na végre! Az az én szerencsecsillagom. Majd ha az lehull szikrázva, és itt a gyöngykavicson kialszik, akkor mindennek vége lesz, és akkor leszedheted az asztalt. De addig! Iszunk! Ittunk, és akkor a zenekar új nótába kezdett, a kedvenc nótánkba, és a dizőz énekelte azon a rekedtes hangján, hogy „Alain Delon szeretnék lenni, éjjel nappal napszemüvegben, nincsen nekem vágyam semmi, csak Alain Delon szeretnék lenni, jaaaj, jaaaj”. Érted, gyerek. Jaj de boldogok voltunk.
háá
Ne legyél lányom égő csipkebokor.
Legyél feketeeperfa.
Kislánykoromban mindig ezt mondogatta nekem Apa.
Legyél feketeeperfa.
Akkor persze nem értettem, Apa amúgy is szokott furcsákat mondani, fent a szószéken is, meg otthon a vasárnapi ebédnél is. Mindig magyarázta az életet, állandóan a létezés okát kereste. Én meg mondogattam, hogy persze édesapa, feketeeperfa leszek, feketeeperfa leszek, mért ne lennék feketeeperfa, már az oviban is az volt a jelem, csak nehéz volt Anyának belehímezni az ingecskéimbe, de hát a jóért és az örömért szenvedni kell, ezt szoktad prédikálni a híveknek is, s valóban örült Anya, amikor hazamentem az oviból, ahol az udvari fetrengés miatt csupa feketeeper volt az ingem.
Talán ott, azon az éjszakán értettem meg az egészet.
Ültünk az asztalnál, csodálatosan ragyogtak fent az égen a csillagok. Ültünk az asztalnál, Tamás, a férjem, bár félve ejtem ki ezt a szót, hiszen soha nem szerette, ha férjemnek neveztem, mindig azt mondta, hogy mondd csak azt Judit, hogy Tamás, ne tegyél hozzá semmit, mert az, amit mi egymásnak jelentünk, emberi szavakkal nem fejezhető ki. Állati szavak meg nincsenek. És ilyenkor nevetett. Szóval négyen ültünk az asztalnál, Tamás, Tamás legjobb barátja, Józsi és a húgom, Kati. Aznap nyert meg Józsi egy pert, azt ünnepeltük. Persze, ha Józsi minden megnyert perét meg kellett volna ünnepelni, akkor mindennap ott ülhettünk volna, de ha nem nyert volna meg egyet sem, akkor is ott ültünk volna. Nem volt túl bonyolult az életünk. Tamás jól menő üzletember volt, Józsi sztárügyvéd, a húgom meg az egyetem mellett válogathatott a férfiakból, ha pénzre lett volna szüksége, bármelyik sztármagazin címlapján hozhatta volna le.
Mondom, nem volt túl bonyolult az életünk.
Mégis azon az estén, ahogy azt a vérpezsdítő, vibráló zenét hallgattuk, akkor értettem meg Apát.
Valóban feketeeperfa vagyok.
négy
Az oltár előtt fogadtam meg, hogy soha nem leszek hűséges.
Amikor Frédi azt mondta, hogy nem.
Akkor fogadtam meg, hogy nem érdekel az erkölcs, a morál, kinyalhatja mindenki.
Persze csak ha hagyom.
Nem hiszem, hogy vannak véletlenek, mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy ennek a történetnek, amit később Tamás csak babakeringőnek nevezett el, így kellett lennie. Pont akkor kellett elkezdődnie, és pont ott.
Ültünk a kedvenc helyünkön a Platánosban, fénylett a hold és ragyogtak a csillagok, szólt a zene, lágy szellő volt és a pia is melegített, mintha szeretetáradat szállta volna meg mindenkinek a lelkét, vagy mintha anyag nélkül is be lett volna tépve az ember. A kedvenc számunkat játszotta a zenekar, hogy Alain Delon szeretnék lenni, éjjel nappal napszemüvegben, nincsen nekem vágyam semmi, csak Alain Delon szeretnék lenni. Jaaj.
És akkor megláttam a kapuban.
Napszemüvegben.
No nem Alain Delont, hanem Frédit.
Amikor a kis Duna parti faluból, ahol Judittal felnőttünk, Budapestre kerültem, azt hittem, hogy elveszek. S ha elveszek, ebben a nagyvárosban senki nem fog megtalálni. Persze, hogy ne gondoltam volna azt, hiszen itt hídból több volt, mint otthon utcából. Aztán rájöttem, hogy Budapest kicsi. Az is olyan, mint egy falu. Gyalog bejárható.
Itt Pesten járhat az ember száz kocsmába vagy akár százegybe is, itt mindig, mindenhol ugyanazokkal az emberekkel találkozik.
Mért nem lehet itt elbújni.
Ez jutott akkor eszembe, amikor megláttam a Frédit.
Az oltáros eset óta, mert így hívom már utólag az egészet, hogy oltáros eset, esküvőnek azóta se szeretném nevezni, szóval az oltáros eset óta nem találkoztam Frédivel. Akkor úgy kellett kimenekíteni a templomból, az utcán meg már járó motorral várta a barátja, mire a násznép utolérte volna, már sikerült elhajtaniuk. Mire én meg összeszedtem magam, és volt erőm megkeresni, már más lakott a lakásában. Fájt a szívem, hogyne fájt volna, fészkéből kilökött madárnak éreztem magam, meg rohadt kurvának, aki csak arra való, haza se mertem menni hetekig, csúnyábbik szájára vett a falu. Azt hittem vidékre költözött, elmenekült a bosszú elől, vagy azt, hogy legalább a helyemre, a helyünkre, a Platánosba nem meri betenni a lábát, és akkor most ott állt, akárcsak Alain Delon, fekete napszemüvegben. Egy szakadt kurva volt vele, amolyan szőkenő típus, nyáron fehér csizma, mini meg flitteres top, rákbőrretikül, nevetséges, ha létezne ízlésrendőrség, régen börtönben lett volna a helye. És akkor ott állt Frédivel, és elképzeltem, hogy ugyanaz a kéz fogja este simogatni, mint régen, engem, oly sokszor.
Gyere, menjünk ki, mondtam Juditnak, ki kell mennem, nem bírom ki egyedül.
Már megint kezded Kati, azt hittem, leszoktál. Dobd már el azt a kurva spanglit.
Judit nem szokott velem kiabálni, sőt nemcsak velem, de egyáltalán nem szokott kiabálni, Tamással sem, ha valami bajunk volt, hagyta, hadd tomboljuk ki magunkat, megvárta, amíg lehiggad az ember, aztán azt mondta, hogy na akkor most üljünk le, keressük meg az okozat okát, aztán meg a megoldást. Higgadtan. Szépen. Csendben. Ezért is volt most furcsa, hogy kiabál.
Szívtam még egy slukkot, aztán még egyet, vártam, hogy a vér, mint fáradtolaj felszívódjon az agyba, hogy elöntsön mindent.
Itt van Frédi, mondtam Juditnak.
A kurva anyját, mondta.
Meg tudnám ölni.
Adj nekem is egy slukkot.
egy
Anya szerint az ember nem tagadhatja meg a múltját.
Ő is vállalja a börtönt.
Azt szokta mondani, hogy ha az ember nem menne sehová, csak akkor nem történhetne vele semmi.
Semmi rossz.
De akkor jó se.
Ha például nincsen a börtön, akkor nem ismerkedhetett volna meg Cilivel, Retek Katival, Irénnel meg Beton Gizivel. Akkor talán a mai napig a Tamásapuval élnének, élnénk együtt. Vagy elváltak volna. Tudod, Rácsika, szokta mondani Anya, ha te is úgy nőttél volna fel, mint egy átlagos gyerek, akkor most nem lenne apád. Akkor te is úgy élnél, mint az oviban a legtöbb gyerek, egyedül nevelnélek, nem lenne csak anyád, apád néha látogatna, elvinne állatkertbe, venne lufit, jégkrém, bigmek, Dunapláza, játszóház, meg minden. Akkor Rácsika vasárnapi gyerek lennél.
Mint az oviban a legtöbb gyerek.
És akkor nem lenne ilyen színes az életünk.
Nem bírom már ezeket a fehér, koszfehér falakat, meg a szürke pokrócot, a barna rabruhát. Ha kikerülünk innen, soha nem akarok ilyen fehéret, szürkét és barnát látni. Ilyeneket mondogatott Anya állandóan a börtönben. És valóban, mióta kint vagyunk, színes az életünk. Otthon minden pasztell vagy éppen rikító színekben pompázik. Almazöld, okker, drapp, mályva, püspöklila, mákfagyi, kékazúr vagy éppen kikerics. A falak, a bútorok, a függönyök, a fürdőben a csempe, a konyhában a tányérok, a paplan, a szobácskámban a szőnyegek. Minden, ami körülvesz minket. Amiben élünk. Még az anya ruhái is. Most már minden olyan színes és vidám.
Csak ezt a vasárnap dolgot nem értem.
Hogy vasárnapi gyerek.
Eddig szombati voltam.
Akkor volt a beszélőcske.
Nem mindegy, hogy szombat vagy vasárnap.
Ez is a felnőttek butasága.
két
Meg tudtam volna ölni akkor, eltaposni, mint egy férget. Érted, gyerek. Csak úgy szétloccsantani a fejét, mint ahogy később ez meg is történt. Szétloccsantani a fejét. Pedig eleinte rendes gyereknek tűnt. Akkor már Judit a feleségem volt, tudod, olyan korai szerelem volt, vagy ahogy mondani szokták, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, aztán megkérni a kezét is. Már néhány hónapja együtt éltünk, amikor először mentünk le a szüleihez. Tudtam, hogy az apja lelkész, jó, jó, gondoltam először, nem túl gazdag a csaj, papok nem nagyon mászkálnak limuzinnal, nem számít, jó állásom volt, a szüleimtől örökölt lakásban meg eléldegélhettünk nyugodtan. Nem minden a pénz, gyerek. Érted. Hót szerelmes voltam. Ha lelkész, hát legyen lelkész, lelke legyen rajta, majd csak elbeszélgetünk valahogy, sok mindent kibírtam már az életemben. Ehhez képest nagyot csalódtam. Már a faluban is. Pesti gyerek vagyok, addig nem nagyon voltam falun. Néha a Balaton, de hát az más. Gondoltam tehenek az utcán, tyúkok, libaszar meg valami szakadt kármentő. Mint a híradóban a vágóképek. No, ehhez képest nem így volt semmi. Pipec kis házak, tisztaság, nyugati sörök a kiskocsmában, a Duna parton halászcsárda és a homokos strand. Mielőtt lementünk volna, belenéztem a Bibliába, ki tudja, mi vár rám, az apostolok nevei, a tízparancsolat meg a hét főbűn, meg egy-két sztori. Hogy legyen miről beszélni. Ehhez képest szó se volt a Bibliáról meg a szentekről, ültünk a parókia udvarán a nagy diófa alatt, vörösbort ittunk, borvizet meg borókapálinkát, észre se vettem, hogy estére mindent tudott rólam, szép csendben meggyóntatott. Bár náluk nincs is az. Mindegy. Együtt aludtunk Judittal a nagy nászágyas szobában. Reggel Apa – mert néhány nap múlva már így hívtam leendő apósomat, hívjál csak így drága fiam, mondta, neked már úgy sincsenek szüleid, mostantól Judit és mi vagyunk a családod, hívjál csak nyugodtan Apának te is, mint ahogy Judit –, szóval Apa reggel már nem volt otthon. Pontosabban otthon volt, csak bezárkózott a szobájába, készült az istentiszteletre. Judittal lementünk a partra, akkor szerettem meg igazán a Dunát. Ahogy feküdtünk a parton, Judit testére rátapadt a homok, vízivárat építettem a mellére. Aztán ebédnél elkezdte rugdosni a bokámat. Mi a fasz van, mi van, kérdeztem, csak úgy finoman. Hát együtt aludtunk, nem, suttogta a fülembe. Persze, hogy együtt, mondtam, már elég régóta együtt. Na, akkor kérd meg a kezemet, mondta, nálunk ez így szokás. Apa is így vette el Anyát. Apósom, vagyis hát Apa borókapálinkát töltött, ittunk, ettünk, egy hónap múlva a templomban volt az esküvő. A templomban volt az esküvő azon a napon is, Kati és Frédi esküvője. Emlékszem, igen jól emlékszem, amikor Kati bemutatta Frédit. Sportautóval jöttek le, piros cabrióval, összefutott a falu, amikor virágot vettek a főtéren az anyósnak. Majdnem annyian voltak, mint néhány hónappal később az esküvőn. Az ember csak nem lehet Isten, mondta Apu, csak nem gyakorolhatja a Mindentudót a saját lánya felett, a városból az esperest kérte meg a szertartásra. Nem mintha nem lett volna mindegy, hogy ki lett volna ott akkor. Nem. Mondta Frédi. Mi nem, kérdezte értetlenül az esperes. Hát nem akarom ezt a kurvát itt elvenni feleségül. És kisétált a templomból. Érted, csak úgy kisétált. Mire utánuk rohantam, már elhajtottak. Meg tudtam volna ölni akkor, eltaposni, mint egy férget, érted gyerek, csak úgy szétloccsantani a fejét, mint ahogy később ez meg is történt. Szétloccsantani azt a buzi fejét.
háá
Nem sokáig voltam feketeeperfa.
Amikor láttam a szélvédőn a szétloccsant agyvelőt, tudtam, többet már nem lehetek az.
Magától bekapcsolt az ablaktörlő.
Elmosódott minden.
Akárcsak, amikor a Kutya agyába nyúltam.
Mielőtt megismertem volna Tamást, egy Kutya nevű sráccal jártam. Nem tudom, miért becézték Kutyának, az emberek néha szeretik állatokról elnevezni magukat, a Cili például kifejezetten macskanév, még sincs semmi macskás Ciliben, se a börtönben nem volt, se most nem tapasztalom, amióta együtt lakunk. Mindegy. Kutyát Kutyának hívták, és ha jobban belegondolok, tényleg volt benne valami Kutyás, néha pincsi volt, máskor meg támadó pitbull vagy buldog vagy valamilyen harci kutya. Később ezért is hagytam el. Pontosabban az agyáért. Nem az eszéért, mert tényleg okos fiú volt, hanem az agyáért.
Kutya orvosi egyetemre járt, és mivel utálta a tömegközlekedést, az egyetem környékén bérelt barátaival lakást, s így természetesen a környék kocsmáit látogatta, ahol hamar összeismerkedett az ápolókkal, műtősökkel, proszektúrai dolgozókkal. Volt egy barátja, a Boncnok Karcsi, attól szerzett be mindent. Tele volt a lakása csontokkal, sőt egy eredeti csontváza is volt. Nem tudom, honnan szerezte, de eleinte furcsa volt, amikor szeretkezés után felkapcsolta a villanyt, és ott állt a sarokban Karcsika, mert így neveztük el barátja után. Végül megszoktam, ha ez kell az anatómiavizsgához, akkor legyen, meg ha Kutya nem volt otthon, én meg vártam rá, akkor jól elbeszélgettünk.
Szóval, Kutyával az agya miatt vesztünk össze.
Egyik nap éppen vártam rá, vagy az egyetemen volt még, vagy a kocsmában üzletelt valamit, nem tudom, nem is érdekes. Hideg téli nap volt, ilyenkor az erkélyre jártunk ki cigizni. Kivittem egy széket meg egy pokrócot, rágyújtottam, és néztem a szabadságszobrot, pont arra lehetett látni az utca végében. Az erkély sarkában egy Sparos szatyor hevert. Furcsának találtam, mert Kutya soha nem vásárolt annak az áruházláncnak az üzleteiben, Tescós volt, az éjjel-nappali, oda hajnalban is el tudott vezetni, amikor még nem ivott. Belenyúltam, valami hideg, velőszerű hús volt benne. Csomagolatlanul. Egészen mélyre nyomtam az ujjam, hideg, érdes tapintása volt. Nem tudtam, mit keres a szatyor hús kint, Kutya ugyan jól tudott főzni, de tudta, hogy a velőt nem szeretem, pontosabban nem nagyon eszem meg, otthon nem nagyon ettünk, Apa valahogy nem kívánta. Biztos vendégeket vár, gondoltam, annyiban hagytam a dolgot. Visszamentem a meleg szobába, bebújtam az ágyba, s amíg meg nem jött, Karcsikával beszélgettem.
Te nyúltál az agyamba? Te állat! Üvöltötte, amikor bejött az erkélyről.
A tenyerén egy emberi agyvelő volt, benne jól láthatóan az ujjam nyomával.
Egy rongyot adtam a Boncnoknak érte, mondta, meg kifizettem a számláját is, te meg belepiszkálsz.
És nekem rontott, mint egy állat.
Azután a velő szónak a hallatától is irtóztam.
négy
És akkor a Frédinek szétloccsant a feje.
Ott volt az agyveleje a szélvédőn.
Az meg bekapcsolt, és széttörölte.
Sokat mesélt erről nekem Judit.
Tulajdonképpen megérdemelte.
egy
Anya mindig azt mondta, a véletlen tehet az egészről.
Hogy a Frédi pont az autó elé lépett.
Meg hogy a vécében elvette Katitól az összes füves cigit.
Én nem tudom, hogy mi az a véletlen.
Az nem volt benne az Ablakzsiráfban.
Anya mindig azt mondta, amikor a balesetről mesélt, hogy nem hitte volna, hogy elítélik. Hogy Józsi bácsi pont az ő perét fogja elveszíteni.
Anya mindig úgy mesélte, hogy Katival nagyon beszívtak ott a női vécében. Nem akarta, hogy Kati botrányt csináljon, idegileg. Abban bízott, hogy Tamásapu elküldi Frédit, mire kimennek. És úgy is lett. Józsi bácsi jött be, hogy már tiszta a levegő. Képzelhetitek, egy buzi a női vécében, mondta mindig anya a cellában, és akkor a többiek, a Cili néni, Retek Kati, Irén és Beton Gizi mindig nevetett.
Na ezt sem értik a felnőttek, amikor mesélek.
Hogy honnan tudok ilyenekről, hogy idegileg, meg hogy tiszta a levegő, meg azt a buzidolgot.
Lehet, hogy mégse értik a tévét.
Mindegy.
Szóval Anya mindig úgy mesélte, hogy amikor Józsi bácsi bejött, hogy tiszta a levegő, akkor visszamentek az asztalhoz. Tamásapu az asztalra borulva aludt, Anya nem engedte, hogy ő vezessen haza. Tamásaput befektették hátra, és ott aludt. És akkor az a Frédi pont az autó elé lépett, és meghalt, Tamásapu meg legurult a földre.
Anya meg több évet kapott ittas vezetésért, embergázolásért, meg a táskában levő drogért.
Csak azt nem tudom, hogy ha Tamásapu aludt, hogy emlékezhet a Frédi agyára az ablakon.
Nem tudom, tényleg nem tudom.
két
Akkor szeretkeztünk utoljára Judittal, azon az éjszakán, mielőtt be kellett vonulnia. Érted? Gyerek. Az volt az utolsó. Utoljára még elmentünk vacsorázni. Én a Platánosba akartam menni, de Judit azt mondta, ne, oda ne, nem akarja, hogy az legyen az utolsó kinti emlékképe, úgyhogy nem oda mentünk. Egy hajóra vittem, tudod, vannak a Dunán ezek a sétahajók, gyertyafény, holdfény, lágy szellő meg minden. Ültünk a leghátsó, legutolsó asztalnál, néztük a kavargó vizet. Látod, mondta Judit, ilyen zavaros lesz most az életünk. Talán ez is jelképes, hogy nem előre ültünk. Nem az érdekel, hogy hová megyünk, hanem hogy honnan jövünk. Ezt a néhány évet csak a múltunkból fogom túlélni. Érted, gyerek, mit szenvedtem én ott. Ott ülsz egy nővel, akit szeretsz, és aki másnap elmegy tőled. Még jó magaviselettel is legalább négy évre. Amíg kihozták a kaját, addig egy kicsit pityergett, de aztán átadta magát az ízek élvezetének. Aztán táncoltunk. Ahogy ott hozzám bújt, és forgott, kavargott, hömpölygött körülöttünk minden, arra gondoltam, hogy lehet, hogy nekem nehezebb lesz kint, mint neki, hogy nekem nehezebb lesz kint egyedül, ott bent mégiscsak társaságban lesz. Aztán persze már nem törődtem ezzel, csak a testével, ahogy hozzám bújt, ahogy éreztem, ahogy utoljára éreztem a testét. Csodálatos éjszaka volt. Végigcsókolóztuk hazáig az utat, aztán ölbe kaptam, s keringtem vele felfelé a csigalépcsőn. A hajad, a szemed, az orrod, a szájad, az állad, a melled, a szíved, a hájad, a talpad, a farkad, mind, mind, mindig ezt fogom bent látni. Ilyeneket mondott, és közbe végigcsókolt, és nyalt és nyálazott, és még utoljára megtörtént akkor minden velünk, mindenhogy. Aztán elaludt. Az utca fényei berácsozták az arcát a reluxán át. Érted? Gyerek.
háá
Így utólag már nem tűnik olyan rettenetesnek az az első nap.
A megérkezés a cellába.
Látni azokat a koszfehér falakat, a sivár ágyon a szürke pokrócot, felvenni a barna rabruhát.
Meg az a négy nő, akiről tudod, hogy együtt fogod tölteni velük legszebb éveidet.
Meg az első megaláztatás.
Hú, hú, csajok, tengerparti nyaralást nyertem! Nem is tudom, hogy melyik tengerhez utazzak. Talán az Adriára. Állítólag ott még a halak is kékek, és olyan sós a tenger, hogy ha kimászol belőle és megszáradsz, csak úgy pereg le az emberről a sok só. Azt mondják, ott az asszonyok nem is járnak boltba sóért, csak úgy a bogrács fölé állnak, megrázzák magukat és pereg bele a sok só. Az Adriánál még a halászlé is azúrkék. Odamenni volna jó… A görög tengerbe meg lehet csupaszon is fürödni. Képzeljétek, mennyi férfi lehet ott. Persze az utazást beválthatom pénzre is. Ha nyerek még egy utat, és azt is beváltom, akkor abból kijön talán Amerika is. Oda vágyom.
A csaj, aki az utat nyerte, olyan harmincas lehetett, szikár, csontos, kemény arcú, de ettől a keménységtől függetlenül az volt az érzésem, hogy elhiszi, tényleg megnyerte azt az utazást, és talán már csak arra vár, hogy nyíljon a cella ajtaja, jöjjön a smasszer, a Róza Linda, és szóljon neki, hogy Irén, mert később kiderült, hogy Irénnek hívják, szóval, hogy jöjjön a Róza Linda, és szóljon, hogy készüljön, csomagoljon, várja őt a tenger azúrkék vize.
Oszt mit érsz vele? Úgyse tudsz kimenni innen. Akár nyerhetnél űrutazást is, akkor is csak arra várnál, hogy legalább az udvarra lemehessél, mondta az Irénnel szemben ülő nő. Látszott rajta, hogy csak kényszerből játszik, talán csak azért, hogy elüsse az időt, vagy hogy ne legyen egyedül.
A harmadik rab, aki a cellában tartózkodó négy nő közül a legidősebb volt, és amikor megszólalt, úgy éreztem, hogy ő lehet itt a főnök, rendet teremtett. Már megint hülye vagy Retek Kati. Ez csak játék. Amúgy is megegyeztünk, hogy az utazás beváltható másra is. Hagyd, hogy hadd örüljön Irén. Inkább dobjál. Ha rendes leszel, te is eljöhetsz velünk a tengerre.
A negyedik, aki az ablaknál állt, és eddig talán észre se vette, hogy én is ott vagyok, most megfordult, és olyan fájdalmas hangon, mint aki tényleg elhiszi, hogy a társasjátékkal nyert dolgok tényleg beválthatóak, azt kérdezte, engem is elvisztek, én is mehetek a tengerre?
Jaj, Beton Gizi, te akkor még bent leszel, amikor mi már mind kint szívjuk a szabad levegőt, mondta Retek Kati. Ha csak ez a kis kurva nem marad tovább? Oszt te mit keresel itt?
Amikor kimondták az ítéletet, azt hittem, rögtön szörnyethalok. Nem tudtam elképzelni, hogy lesz még egy reggel, amikor örömmel ébredek. Nem tudtam elképzelni, milyen egy ébredés, egy nap, egyáltalán az egész élet a börtönben. A két tárgyalás között a videotékák rabja lettem, börtönös filmeket vettem ki, azt gondoltam, úgy rá tudok hangolódni.
No hát, amikor bezárult mögöttem a kapu, rájöttem, hogy nem.
Hogy nem úgy van semmi, mint a börtönös filmekben.
Mert a tapintás, a szagok, a fények csak ott tapasztalhatóak meg.
négy
Hát tényleg egy rohadt pasi volt a Frédi.
Nemcsak engem tett tönkre, hanem Juditot is kicsinálta.
Még a halálával is kibaszott velünk.
Nem tudtam, hogy hogy mondjam meg Apának és Anyának. Judit nem merte megmondani, tulajdonképpen nem is tudtak semmit az egészről, bár Anya valamit érezhetett, persze az anyák általában mindent megéreznek, vagy csak később magyarázzák úgy, mintha megérezték volna, szóval Anya valamit érezhetett, mert állandóan telefonált Juditnak mindenféle mondvacsinált okokkal, hogy jaj Juditkám, jól vagy, jaj, Juditkám, nem vagy beteg, jaj, mostanában nem jöttök haza, meg ilyeneket mondott Anya. Judit meg annál rosszabbul lett, minél többször hívta, csak ült a tévé előtt, és nézte azokat a börtönös filmeket, és motyogott, hogy Istenem, milyen szégyent hoztam a családra, jaj Katikám, meg fog szakadni a szívük, biztos meg fog szakadni a szívük, kérlek, te mondd meg nekik.
Nem mertem egyedül lemenni.
Tamást kértem meg, hogy vigyen le.
Magasságos Szűz Mária, mondta Anya, Magasságos Szűz Mária.
És pont a Frédit. Pont őt?
Senki nem fogja elhinni, hogy nem bosszúból tette.
egy
Anya sokszor beszélt az első napokról.
Amikor én még nem voltam.
Vagyis nem tudott róla, hogy vagyok.
Hogy hiába nézte a börtönös filmeket.
Nem úgy történt semmi, mint ahogy gondolta.
Azokban mindig úgy van, hogy ha megérkezik az új rab, akkor vécétisztítás, párnacsata, kicsi erőszak. Hogy csicska lesz. Az olyan szolgaféle. De nem úgy volt. Amikor belépett a cellába, senki nem nézett rá. Társasjátékoztak éppen a többi rabok. Anya meg csak ott állt. És nem szólt hozzá senki.
Az a némaság volt a legrosszabb.
Az a csend fájt.
Anya mindig úgy mesélte azt az első napot.
Tudod Rácsika, szokta mondani anya, az a csend fájt a legjobban. Hogy nem szóltak hozzám. Csak álltam ott egyedül. A sarokban szólt a tévé, az asztalnál játszottak, én meg csak álltam ott egyedül.
- Kultúra [6]