Alighanem bárki, aki hajlandó rászánni az életéből néhány órát, kevés munkával összeállíthatja a saját, külön bejáratú Tandori-közhelygyűjteményét. A dallam ismerős: Tandori mindig ugyanazt írja (lovak, játékmedvék, verebek), az írói figura rátelepszik a szövegekre, a „magánmitológia” monologikus szólama mindent maga alá gyűr. (Ráadásul ez a figura nem különösebben rokonszenves: elvárja az olvasóitól, hogy tökéletesen ismerjék a „magánmitológia” minden apró részletét, egyszóval az igencsak terjedelmes, mi több, folyamatosan bővülő Tandori-életmű egészét, és a könyvekben rendre gorombán helyreutasítja a szerinte „értetlen” kritikusokat.) Vagy: Tandori számolatlanul ontja magából a könyveket, ami nem is csoda, hiszen ezek nem komoly műgonddal megírt, alkalomról alkalomra jelentős poétikai újdonságot hozó regények vagy elbeszélések, hanem szerkesztetlen naplófeljegyzések és asszociatív úton egymás mellé került esszétöredékek. Vagy némiképp jóindulatúbban fogalmazva: a Tandori-életmű (a prózáról van szó, nem a költészetről!) végső soron egy nagy avantgárd vállalkozás, egy látványos irodalmi kísérlet eredménye: hogyan lehetséges, és lehetséges-e egyáltalán egy furcsa, különc figura életét percről percre dokumentálni az írás segítségével – és persze a gesztus értelmezéséhez vagy értékeléséhez felesleges végigolvasni azt a számtalan könyvet.
A közhelyekkel általában nincsen semmi baj, ám ezek eléggé szerencsétlen közhelyek. Részint azért, mert nem igazak: a szerkesztetlenségnél vagy az impresszionisztikus-asszociatív szövegépítkezésnél kevés dolog áll távolabb az újabb Tandori-regényektől; s tekintve, hogy e könyvek poétikai tétje éppen az, hogy sikerül-e mindig újabb és újabb perspektívából megmutatni a szövegekben létrejövő (s szövegről szövegre némileg különböző) Tandori-magánvilágot, tévedés valamiféle monologikus szólam vagy kizárólagos perspektíva uralmáról beszélni. Részint pedig azért szerencsétlenek ezek a közhelyek, mert azt sugallják, hogy az újabb Tandori-regények a formai gesztusokon túl nem tartalmaznak további értelmezésre váró mozzanatokat – mintha a megírás mikéntje és az elbeszélői szituáció mellett az már egyáltalán nem lenne érdekes, hogy pontosan mit is írnak meg ezek a regények.
Vessünk egy pillantást Tandori Dezső három legutóbbi regényére! Közülük kettő, A komplett tandori – komplett eZ? és a Zombi 2007-ben jelent meg, a harmadik, a Torlandó szörfpóker 2008-ban. (A recenzens óvatos, alkatilag irtózik a túlzásoktól, ezért csak zárójelben meri megjegyezni, hogy szerinte az elmúlt időszak – ha nem a teljes prózai életmű! – legjobb Tandori-köteteiről van szó.) A három regény szerkezete minden felszíni hasonlóság ellenére lényegesen különbözik egymástól. A komplett tandori – komplett eZ? osztott perspektívájú önéletrajzi regény: a rövid, lapnyi terjedelmű, számozott szövegrészekben a közelebbről meg nem nevezett „lelkem” beszámol „gazdám” életéről és mindennapjairól. (A kötet utolsó harmadában „gazdám” átveszi a szót, innentől fogva ő szólítja meg „lelkemet”.) „Lelkem” egyfelől hűséges beszélgetőtársa és életrajzírója az ő Mesterének (megbízható Eckermannja az ő Goethéjének), másfelől viszont az író ironikus Doppelgängere: kellőképpen közel áll „gazdámhoz” ahhoz, hogy hűségesen közvetítse, amint az író számot vet egész addigi múltjával és cseppet sem szívderítő jelenével (beleértve ebbe a Tandori-életmű állítólagos kanonikus helyzetét is) – ám kellőképp kívül áll az író világán ahhoz, hogy finoman ironikus kommentárjaival és szelíd megjegyzéseivel kissé más fénytörésbe állítsa a Tandori-magánvilág eseményeit. „Gazdám itt ordít a gyönyörűségtől”, jegyzi meg lakonikusan, mikor arról beszél, hogyan találta meg az író Szép Ernő verseiben saját helyzetének legtökéletesebb kifejezését. (Fontos részletről van szó: A komplett tandori – komplett eZ? szövegvilágában Szép Ernő költészete az egyik abszolút viszonyítási pont.) Majd pár oldallal később hozzáteszi: „Szép azt kérdi, olyan lesz-e érdeklődésed, tekinteted, hangod, mint az enyém (Szép), s a végtelenségen is ugyanúgy csüng? Gazdám nem csüng pl. a végtelenségen. Akkor? Ezen nem én gondolkozom, én semmin sem gondolkozom, nem is tehetném, gazdám adja meg a feleletet.”
A Zombi esetében is ironikusan osztott perspektívával van dolgunk, ám itt (egyetlen rövid jelenetet leszámítva, amikor a két főszereplő neveik hasonlóságán elmélkedik) fel sem merül, hogy a két perspektíva ugyanahhoz a személyhez tartozna. A Zombi szerkezete teljesen különbözik A komplett tandoriétól. A regény a „talált kézirat” fikciójára támaszkodik: az író, TD rendbe szedi a magyar nyelvet különös, soha nem létezett akcentussal beszélő (és író!) barátjának, dr. Yeman Desmond-nak, a Dokinak az emlékiratait. A Doki történetének két főhőse van: egy Zombi nevet viselő, gondolatok útján kommunikálni képes játékmedve, akit a főhős az utcán talált meg kifejezetten rossz állapotban; valamint maga TD, aki korábban oly sokat beszélgetett a szomorú sorsú kegyetlenségtörténésszel (mit van mit tenni, a Doki ezt a furcsa szakmát választotta). Míg A komplett tandori – komplett eZ? elsősorban az önéletrajz műfaji sémáit hívja segítségül (persze meglehetős iróniával: „Látod, lelkem, így gazdám, itt volt egy ilyen alkalom, és egész végig csak rólam nem volt szó”, szól az egyik utolsó mondat), addig a Zombi a feszes cselekményű, hátborzongató thriller, a tizenévesek lelki épülésére szolgáló ifjúsági regény, valamint a hard-boiled detektívregény formájába bújtatott egzisztencialista regény ironikus műfaji ötvözete. (Miközben a szöveg végső soron másról sem beszél, mint hogy mit jelent felelősséget vállalni a másik személyért; erre később még visszatérek.)
Míg a Zombi főhőse-elbeszélője kifejezetten sokat beszélteti íróbarátját, hiszen lépten-nyomon TD mondásait, véleményét idézi, addig a Torlandó szörfpóker szövegterében alig-alig jelenik meg az író figurája. (Leszámítva természetesen a kézírásos-rajzos függeléket, amelyben TD ellenőrző kérdéseket tesz fel az olvasónak, valamint rövid polémiába keveredik az Úrral.) Pedig itt is TD teszi rendbe a főhős kéziratát: Bernie egy kis svájci faluban egy „világregényt” (valójában: szoftpornót, de Sade márki modorában, továbbá melodramatikus kalandregényt és krimit) fordít, ám különböző sajnálatos események (árvíz, földcsuszamlás) következtében a fordítást az írónak kell befejeznie, és neki kell végleges formára hoznia a korábban elkészült részeket. Szemben a Zombival, ahol az elő- és utószavaktól eltekintve mindvégig a talált kézirat (TD által rendbe szedett) szövegét olvassuk, és az író csupán egyetlenegyszer szól bele „kívülről” az elbeszélt történetbe, a Torlandó szörfpóker esetében egyszerre, párhuzamosan ismerjük meg a „világregény” szövegét, Bernie kommentárjait, valamint TD megjegyzéseit. Merthogy a cselekmény valódi tétje is egészen más: sikerül-e Bernie-nek, majd TD-nek megakadályoznia, hogy a regény „virtuális rétegei” egymásba csússzanak, hogy a „világregény” szereplői megjelenjenek Bernie-ék történetében (amely már amúgy is a „világregény” fordulatait ismétli). Jegyezzük meg, csupán a rend kedvéért: sikerül.
Adott tehát három regény, amelyek látványosan különböző elbeszélői szerkezettel rendelkeznek (A komplett tandori: két narrátor, akik egymás után lépnek színre, s két részlegesen különböző perspektívát jelenítenek meg; Zombi: két hangsúlyosan különböző narrátor, akik soha nem lépnek színre egyszerre, mert az egyik a beágyazott elbeszélés narrátora, a másik pedig a kerettörténeté; Torlandó szörfpóker: két vagy három narrátor, akik sokáig egyszerre vannak jelen a regény szövegterében), amelyek más és más műfaji hagyományokat idéznek meg (A komplett tandori: önéletrajz; Zombi: thriller, ifjúsági regény, hard-boiled krimi; Torlandó szörfpóker: erotikus regény, filozófiai regény, szerelmes lektűr), és amelyekben az állítólag mindent maga alá gyűrő szerzői szólam egészen más funkcióval rendelkezik, és egészen más mértékben vesz részt a szövegvilág kialakításában (az első regény önéletrajziságához képest a harmadik regényben már alig találkozunk önéletrajzi utalással). Akkor hát mégis milyen poétikai kapcsolat van a három mű között – a szerzői név azonosságán és a jól felismerhető stilisztikai hasonlóságokon túl?
Mindhárom regény kulcsfogalma az elder-felhár. Olyannyira, hogy A komplett tandori – komplett eZ? egyenesen az „Egy elder-felhár regénye” alcímet viseli. De mit is takar ez a fogalom? „Lelkem” a következő precíz definícióval örvendezteti meg az olvasót az első oldalon:
„Azt jelenti nagyjából, hogy sem a dolgok kideríthetőségében nem hiszünk, feltárásban, igazi megismerésben, sem abban nem bízunk, balgaság is lenne, hogy a legtöbb dolog kivédhető. Vagy érdemben jószerén bármi. Ez az elder-felhár, de lehet, szélső esetben, személy is; magatartás, meggyőződés, filozófia, érzület; s végül lehet a személy ilyen magatartásának stb. összesített eredménye.”
A Doki így adja vissza TD barátjának szavait a Zombi egyik korai fejezetében:
„Hogy magam is ilyesmit gondolok nagyján: semmi, ami tényleg érdekel minket, nem tisztázódik… miért bántanak, miért utálnak… rendben, nagyján tudjuk, de senki nem vallja, nem deríthető fel istenigazából. Még rosszabb, ami jön. Elháríthatatlanok a rossz dolgok! Tehát az író, aki reménytelenül küzd, hogy legalább az élete és a dolga (ha nem is mások életének és mások dolgának) ügyében tisztán lásson, meg mindenféle kicsit is úgy történjék legalább, ahogy ő helyesnek látná, az író az elder-felhár. Se fel nem derít, se el nem háríthat semmit.”
A Torlandó szörfpóker TD-je így fogalmaz közvetlenül a regény legdrámaibb fordulata (a Bernie halálával végződő kettős természeti katasztrófa) előtt:
„[D]e hát nekem jócskán félre kell tennem elder-felhár mivoltomat, hogy tudniillik semmi sem deríthető fel, minden csak el, semmi nem hárítható el, inkább csak fel, a magasabb erőkre kell fogni a dolgok alakulását.”
Az elder-felhár világában tehát az egyénnek nincs lehetősége megismerni az eseményeket és az emberi sorsokat irányító törvényszerűségeket, és nincs lehetősége kivonni magát e rejtélyes és fenyegető törvényszerűségek uralma alól. Ezek a törvényszerűségek elsősorban események, nevek, mondatok titokzatos összecsengésében mutatkoznak meg (így tesz szert különös jelentőségre például egy ló neve: az „Arm And A Leg” név TD mindhárom regényben megírt balesetére rímel) – ám ezek az összecsengések gyakran csapdába csalják a szereplőket, mert ott is összefüggéseket sugallnak, ahol valójában nincs ilyesféle (érthetetlen, megismerhetetlen) kapcsolat.
Az elder-felhár A komplett tandori – komplett eZ? szövegvilágában az írófigura tudatosan vállalt magatartása. Ám „gazdám” hittel vallja, hogy van mód az egzisztenciális magány, a teljes kiszolgáltatottság és világbavetettség borzongató tapasztalatának enyhítésére: a másik személlyel való azonosulás, a másik iránt érzett személyes felelősség gyakorlása. „De mi a nagy azonosulás akkor?”, teszi fel a kérdést „lelkem”, s rögtön meg is adja a választ: „Hogy a maga másmilyensége ellenére teljes odaadással és megértéssel azonosul”. Más szavakkal: akkor viselhetünk felelősséget a másik személy iránt (hiszen akkor tekintjük valóban személynek a másikat), ha engedjük érvényesülni az ő sajátos perspektíváját – miközben nem adjuk fel a sajátunkat. „Gazdám” magánvilágát ilyen kölcsönös felelősségi viszonyban álló személyek népesítik be: az író felesége, a Felügyelőné, a befogadott madarak, a játékmedvék (Nagy Koala Kártyabajnokság!), vagy akár a verseinek értelmezése révén alakot nyert Szép Ernő. És természetesen ilyen személy a számozott fejezetek narrátora: „lelkem” azt az egyszerre külső és belső perspektívát biztosítja, amely életet lehel a Tandori-magánvilág figuráiba – első helyen az író alakjába (elvégre önéletrajzi regényt olvasunk).
Amikor tehát az elbeszélő (akár „lelkem”, akár „gazdám” hangján) a Tandori-életmű kanonikus helyzetére panaszkodik, valamint olykor goromba szavakkal illeti a korábbi könyvek kritikusait, akkor ennek bizony poétikai szerepe van. (Függetlenül attól, hogy adott esetben megalapozottnak érezzük-e a szerző ítéletét.) „Az irodalmi közeg”, fogalmaz a kötet Tandori által jegyzett fülszövege, „egyszerre hagyja figyelmen kívül és emeli piedesztálra” őt – azaz vagy nem hagyja érvényesülni a szövegek perspektíváját, vagy kritikátlanul azonosul vele: megpróbál belépni a „magánmitológia” (figyeljünk a kifejezésre!) terébe. Esetleg kedvenc elméleti téziseinek illusztrálására használja a regényeket – ilyen lenne mondjuk a „nyelvi megelőzöttség” „belátása”. (Mintha abból, hogy egy szövegben látványosan keverednek a műfaji kódok, s a bonyolult narratív szerkezet minden elemét áthatja az irónia, már önmagában következne, hogy a mű valamiféle „nyelvkritikai” álláspontot fejt ki.) Pedig hát „a lényeg nem a nyelv, nem a kritika, hanem a szív. Az, hogy Főmedvémmel szeretjük egymást, a dolgok felforrósodnak.”
A Zombi már jóval bonyolultabban ismétli ezt a szerkezetet. A meghitt Tandori-magánvilágot megteremtő, egyszerre külső és belső perspektívát ezúttal az elbeszélőtől hangsúlyosan különböző Doki képviseli. A Doki megpróbálja megismételni TD sorsát: az emberi kegyetlenségek világából a kidobott, megalázott beszélő játékmackóhoz, Zombihoz menekül. Kísérlete azonban kudarccal végződik: minden igyekezete ellenére hibát követ el, félreértés és szorongás fertőzi meg a kapcsolatot, s a játékmedve elpusztul. Ráadásul a regény elbeszélője mindvégig szándékosan nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon a Doki tényleg egy gondolatok útján kommunikáló játékmackót talált az utcán, vagy csupán a főhős ruházta fel „őt” személyiséggel. Valóban képes meghitt magánvilágot teremteni a hozzánk képest egyszerre külső és belső perspektíva jelenléte, ha ez a perspektíva képzeletünk teremtményeihez, tehát végső soron hozzánk tartozik? A Zombi gyönyörű metaforájával szólva: a meghitt magánvilág végső soron nem a sakktábla 65. mezője, az abszolút magány világa?
A Torlandó szörfpóker egyebek közt erre a kérdésre adja meg a választ. („A Zombi után Tandori Dezső meglépte, ami várható volt”, olvashatjuk a kötet hátoldalán egy fiktív recenzens – feltehetőleg a szerző által jegyzett – ajánlását.) Legyen szó bármilyen műfaji konvencióról, írjunk vagy olvassunk kifinomult szépirodalmat vagy ócska ponyvát, „világregényt” vagy füzetes történetet (olykor a kettő ugyanaz!), az irodalom közegében megfogalmazható és az öntudatos azonosulás világteremtő játékával enyhíthető az egzisztenciális idegenség tapasztalata. És ezért az sem túl nagy ár, ha olykor íróként vagy olvasóként komoly erőfeszítést kell tennünk a „virtuális síkok” elkülönítése érdekében. Hiszen az Úr is figyelmeztette a szerzőt a regény egyszerre megrendítő és ironikus zárlatában: „az egész népség [ti. a szereplők] és dilinyós – természetes, emberi! – eseményeik híján valami hatalmas magányba manőverezted magad, kedves Fiam. Az író sorsa, el kell viselned.” Tegyük hozzá sietve: soha rosszabb sorsot az olvasónak!
Tandori Dezső: A komplett tandori – komplett eZ? Palatinus Kiadó, Budapest, 2007, 264 oldal, 2900 Ft;
Tandori Dezső: Zombi. Egy eléggé kegyetlen történet. Jaffa Kiadó, Budapest, 2007, 180 oldal, 2490 Ft;
Tandori Dezső: Torlandó szörfpóker. Jaffa Kiadó, Budapest, 2008, 228 oldal, 2790 Ft
- TD 70 [6]