Kérdések, hiányzó válaszok
Már a klasszikus közgazdaságtan XIX. századi megalapítói, Adam Smith és David Ricardo a gazdaság egyik legfontosabb kérdésének tekintették a jövedelmek eloszlását az akkori társadalmi osztályok, munkások, tőkések és földtulajdonosok között. Elméletük szerint a társadalom fejlődésével, gazdagodásával a földtulajdonosok relatíve gazdagabbá válnak a tőkések rovására. Ezzel szemben állt Marx azzal a nézetével, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan a gazdagok relatíve gazdagabbak, a szegények relatíve szegényebbek lesznek. Hozzátehetjük ehhez még Alfred Marshall reményét: a gazdagok relatíve szegényebbé, a szegények relatíve gazdagabbá válnak. És hogyan vélekedjünk Paretónak a jövedelem-eloszlás terén folytatott munkálkodásában kikristályosodott következtetéséről, miszerint a jövedelemegyenlőtlenség állandóan létező társadalmi adottság, amelynek megértése, okainak feltárása feltehetőleg már az emberi felfogóképesség és befolyásolás határain túl esik? Engedtessék meg már dolgozatom elején sommás állásfoglalásom: a huszadik század utolsó harmadában és az ezredforduló körül kialakult országokon belüli, valamint a globális világméretű tendenciák alapján Marx és Pareto álláspontját osztom.
Edvin Cannan a XX. sz. elején folytatott közgazdasági kutatásaiban égető kérdésekre kereste a választ: miért van az, hogy társadalmak egyike-másika gazdag vagy szegény, és miért kerülnek egy közösségen belül egyének, családok az átlagos jövedelmi szint alá, mások fölé. Cannan gondolata ma ugyanolyan aktuális, mint száz évvel korábban. Ma sem tud a közgazdaságtudomány válaszolni olyan fontos kérdésre, hogy teljesítményeink összehasonlításában, értékelésében, anyagi elismerésében mi a meghatározó kritérium: képesség, tudás, az ismeretek elsajátítására fordított idő, diploma, magas intelligenciahányados, ügyesség, ügyeskedés, szélhámosság, netán politikai helyezkedés? Talán nem sokat tévedek, amikor azt gondolom, hogy azok a közgazdasági elméletek, amelyek valaha is kísérletet tettek e kérdések megválaszolására, ma nem sokat segítenek az eligazodásban. Milyen elméleti irányzat tudná megmagyarázni, hogy egy kiváló szívsebész, világhírű atomfizikus, nagyműveltségű irodalmár, történészprofesszor munkáját miért értékeli a társadalom egy középszintű bankvezér munkájának jó esetben felére, harmadára, tizedére. Számos, a hétköznapok emberét is izgató és érintő kérdés megválaszolása még várat magára. Nincs egységes válasz arra a kézenfekvő kérdésre sem, hogy milyen mértékű jövedelemdifferenciák lennének ideálisak egy társadalomban, amelyek még nem irritálóak, de ugyanakkor a gazdaságra nézve ösztönzőleg hatnak. Megoszlanak a vélemények a tekintetben is, hogy a kormányoknak milyen mértékben kellene beavatkozni a jövedelemegyenlőtlenség csökkentése céljából – s egyáltalán akarják-e ezt tenni – a jövedelmek újraelosztása (transzferek és az adózás) eszközeivel.
A jövedelem-eloszlás minden gazdaságban a makrogazdaság egyik legfontosabb területe: jelentős hatást gyakorol mind a fogyasztói keresletre, mind a beruházásokra, s nem utolsósorban az állam tevékenységének számos területére, ugyanakkor a hatás visszafelé is érvényesül: a fogyasztói kereslet befolyásolja a jövedelem-eloszlást, hiszen mind a fogyasztás, mind a beruházások iránti növekvő kereslet nagyobb munkaerő-keresletet involvál. Alapvető kérdés, hosszú távon hogyan alakul a bérhányad és a profithányad (a bértömegnek, illetve a profitoknak a GDP-hez viszonyított aránya).
Fontossága ellenére a jövedelem-eloszlás, a jövedelemegyenlőtlenség témaköre, noha a gazdaság működésére gyakorolt hatásának súlya indokolná, a XX. századi közgazdasági kutatásokban nem kapott fontosságának megfelelő figyelmet. Ezt állapítja meg Atkinson, a London School of Economics professzora is, aki hosszú éveket szentelt e témakör tanulmányozásának, kutatásának (Atkinson, 1983).
Közgazdasági tankönyvek cáfolták évtizedeken keresztül Marx sokat idézett jóslatát, amelyet hosszú ideig nem támasztottak alá semmilyen történelmi, statisztikai elemzések sem Európában, sem Amerikában. Mígnem 1977 és 1992 között az Egyesült Államokban kialakult nagymértékű jövedelemegyenlőtlenség következtében a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lettek, s számos amerikai közgazdász, köztük Paul Krugman, az MIT professzora, következtetése az volt, hogy ez által éppen Amerika lett szegényebb (Krugman, 1992). 1992-ben „Az Elnök Gazdasági Jelentése”, noha igyekezett a kérdésnek annak súlyához képest kisebb jelentőséget tulajdonítani, kénytelen volt az előző négy évtized alatt soha nem tapasztalt szintű jövedelemegyenlőtlenségről beszámolni. Ez konkrét számokban azt jelentette, hogy amíg 1973-ban a legfelső 20 százalékba tartozók jövedelme 11-szerese volt a legalsó 20 százalékba tartozókénak, addig 1989-re az egyenlőtlenségi mutató 13,2-re nőtt. Egyenlőtlenségcsökkentő és -eredményező intézkedéseket vezettek be.
A jövedelemegyenlőtlenség alakulása a rendszerváltozás után
Hogy lássuk, kinek kedvez leginkább az SZDSZ által megígért és a kormánytöbbség által 2002-ben törvénybefoglalt adócsökkentés, vissza kell tekintenünk a rendszerváltás óta eltelt időszakban a jövedelem-eloszlásban végbemenő folyamatokra.
A rendszerváltás előtti központi jövedelemcentralizáció és jövedelem-újraelosztás megváltoztatásának igényét az államháztartási reform már a ’80-as években célul tűzte ki, nem utolsósorban a nemzetközi szervezetek (Világbank, IMF) ösztönzésére. Ez az ösztönzés a ’90-es években – a GDP csökkenése mellett – még erőteljesebbé vált. A rendszerváltás kezdetétől azonban Magyarországon egy rendkívül súlyos, elhúzódó és elmélyülő átalakulási válság alakult ki, amelynek következtében minden gazdasági mutató mélyre, erősen az 1980-as szint alá csökkent. 1989 és 1994 között a bruttó hazai termék 18, a végső fogyasztás 15, a reáljövedelem és reálbérek mutatója 18-20 százalékkal csökkent, s mindez soha nem látott magas – 13 százalékos – munkanélküliséggel és 20-35 százalék közötti inflációs rátával párosult. Hozzátehetjük még a tömeges szegénységet, a nyugdíjak értékvesztését, az egész nyugdíjrendszer, az oktatás és egészségügy csődjét. 1994-re a GDP csökkenése megállt, s pár éves stagnálás után 1997–98-ban 4-5 százalékos emelkedés tapasztalható.
1990 óta a jövedelemegyenlőtlenség alakulását illetően sommás megállapítást tehetünk: a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek, a középrétegek pedig lesüllyedtek. Pedig a józan gazdasági megfontolás és a társadalmi igazságérzet egyaránt azt diktálta volna, hogy a súlyos és elhúzódó válság terheit legalábbis arányosan, de inkább progresszíven viselje a társadalom. Minden elemzés azt mutatta, hogy a jövedelmek egyenlőtlensége a válság legkritikusabb éveiben, 1989 és 1993 között nőtt leggyorsabban, 1997-ig lassabban ugyan, de tovább nőtt. A gazdagok akkor váltak sokkal gazdagabbakká, a szegények még szegényebbekké, amikor az elosztható jövedelem jelentősen megcsappant. A KSH adatai szerint 1987-ben a népesség legfelső tizedének jövedelme a legalsó tizedének 4,6-szerese volt, és 9,2-szerese lett 1997-re. Nemzetközi összehasonlításban ez radikális egyenlőtlenségnövekedésnek számít.
A TÁRKI (Sági, 2001; Szívós, 2000; Tóth, 2002a, 2002b) a Közgazdaságtudományi Intézet (Kapitány–Molnár, 2002) és a KSH (Havasi–Horváth–Rédey–Schnell, 1998), vizsgálatai azt mutatják, hogy a jövedelemegyenlőtlenség növekedése 1996 után lényegében megállt. A szociológiai felmérések szerint viszont a megkérdezett emberek nem csak saját helyzetüket tartják sokkal rosszabbnak, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket is növekvőnek érzékelik (Andorka, 1996; Róbert, 1996). Az emberek, noha nem jövedelem-eloszlással foglalkozó szakértők, látják a társadalmi valóságot, és elég jól meg tudják ítélni abszolút és relatív helyzetüket is. Másrészt a reprezentatív adatfelvételek, azok hiányosságai miatt, nem a lakosság valóságos, tényleges jövedelem-eloszlásáról adnak képet. Ismert tény, hogy az alacsonyabb jövedelműek túl-, a jómódúak alulreprezentáltak, a nagyon gazdagok és a nagyon szegények eleve be sem kerülnek a mintába, tehát az így nyert kép távolodik a valóságtól, a minta nem tekinthető reprezentatívnak. Erősíti az egyenlőtlenség növekvő tendenciáját az a tényező is, hogy a létra legtetején lévő, de a felvételi mintákban nem szereplő gazdagok jövedelme nem csak hogy magas, de a rendszerváltás utáni években 2000-ig mindenképpen gyorsabban is nőtt, mint az alacsonyabb jövedelműeké. Véleményem szerint a hazai jövedelemegyenlőtlenség mértéke jóval nagyobb, mint amit a mintavételen alapuló eredmények mutatnak, még akkor is, ha a különböző számítások egymást megerősítik, alátámasztják.
Állításomat az 1996 és 2001 között személyi jövedelembevallást tevő összes állampolgár összesített jövedelmének (az összevont jövedelem és a külön adózó – forrásadós – jövedelmek összegének) elemzésére alapozom. (Az adatok forrása: APEH Sztadi). Az összesített jövedelem tartalmaz olyan némiképpen jövedelemnivelláló elemeket, mint pl. a családi pótlék, gyes, gyed, ösztöndíj, stb., amelyeket be kell vallani, de nem kell utánuk adót fizetni. Mivel a felsorolt jövedelmek bevallói éppen az első népességtizedet töltik fel, ezért az első népességtized jövedelme alkalmatlan a magasabb népességtizedek jövedelmeivel való összehasonlításra. Informatív képet kapunk azonban az összesített jövedelmek egyenlőtlenségének alakulásáról a 10. és pl. a 3. népességtizedbe tartozó jövedelmek hányadosának időbeli alakulásából, a legfelső népességtizedekben koncentrálódó bevallott jövedelmekről. Hangsúlyozzuk, hogy nem a teljes társadalmi jövedelemegyenlőtlenséget vizsgáljuk, hanem a személyi jövedelmeket bevalló népességre vonatkozó jövedelem-eloszlást, de az adókulcsok változtatása szempontjából éppen ebből nyerhetünk releváns képet.
Az adatokból az alábbi következtetések vonhatók le:
– Az adóbevallók zöme az alacsony jövedelemkategóriákhoz tartozik. Az összesített jövedelem egy főre jutó éves átlaga 1996-ban 480 ezer, 1998-ban 706 ezer és 2001-ben 1,1 millió Ft. A bevallók 69-71 százaléka az átlagnál alacsonyabb jövedelemmel rendelkezik, s az összesített jövedelmekből rájuk eső hányad 32-33 százalék. A módusz, a leggyakrabban előforduló jövedelem jóval az átlag alá esik. Az egy bevallóra eső átlagos jövedelem minden évben indokolatlanul magas, 1996-ban 40, majd a következő években 35, 39, 30, 30 és 2001-ben már a legmagasabb, 40%-os kulccsal adózott. Az a tény, hogy az átlagjövedelem a legmagasabb adókulccsal adózzon, önmagában nézve is elfogadhatatlan, ugyanakkor társadalmi feszültségek forrása, s nemzetközi összehasonlításban nézve egyedülálló jelenség. Ebben nem más, mint az állam fiskális szemlélete, a költségvetési bevételek egyre nagyobb arányú növelése mutatkozik meg.
– 1996-ban az összesített jövedelem 38 százaléka a bevallók legfelső 10 százalékának (430 ezer személy), 27 százaléka a bevallók legfelső 5 százaléka (215 ezer személy) kezében koncentrálódott, miközben a harmadik népességtized az összes jövedelem 3,5 százalékát tudhatta magáénak. Követve a tendenciát 2001-ig, a jövedelemkoncentráció fokozódott, 2000-ben érte el csúcspontját, 40,2 százalékot, a legfelső 5 százalékban 28,9 százalékot. 2001-ben a koncentráció minimális csökkenéséről beszélhetünk, amikor a legfelső népességtized jövedelme az összjövedelmeknek 39 százalékát, a legfelső népességötödé az összjövedelmek 28 százalékát tette ki. Amíg 1996-ban a 10. népességtized jövedelme 10,7-szerese volt a 3. népességtized jövedelmének, addig ez a hányados 2000-ben 11,8-re emelkedett, majd 2001-re 9,6-re csökkent. Tehát a személyi jövedelembevallások alapján készült egyenlőtlenségvizsgálat szerint nem állt meg 1996-ban az egyenlőtlenség mértékének növekedése – ez 2001-ben következett be.
– Súlyos, negatív jelenség bontakozott ki a rendszerváltást követő években: felgyorsult a középrétegek lesüllyedése. Mivel a leggazdagabbak a legalacsonyabb jövedelmet bevalló rétegek rovására már nem gazdagodhattak tovább, a köztük lévő távolság már nem nőhetett tovább, a jövedelem a belső, az 5–8. népességtizedből áramlott felfelé. Az idetartozók egy része lesüllyedt, ez magyarázza az alacsonyabb jövedelmű rétegeknek a népességen belüli igen magas arányát. Kapitány–Molnár (2000) kimutatták, hogy a fölfelé irányuló mobilitás intenzitása a középrétegekből 1996 után jelentős mértékben megtorpant.
– Az adózás előtti és utáni adatok elemzése során világosan kiderül, hogy az adózás egyáltalán nem csökkenti a jövedelemegyenlőtlenséget. Az adózás utáni összesített jövedelem eloszlása éppoly egyenlőtlen, mint az adózás előttié.
– Kiszámítva 2001-re az adófizetési kötelezettségnek az összesített jövedelmekhez viszonyított százalékát jövedelemsávonként, ami azt mutatja, hogy az egyes sávokban ténylegesen hány százalékos kulccsal adóztak, a következő eredményeket kapjuk: 400 ezer Ft alatt 8,5%, 1 és 2 millió Ft között 30-33%, 2 és 4 millió között 33,8-34,1% és 4 millió Ft felett, akik az éves bevallott összesített jövedelem 22 százalékát (1,07 billió Ft) tudhatják magukénak, 28,1%. Vagyis az egészen alacsony jövedelműektől eltekintve a leggazdagabbak a legkedvezményezettebbek, mert dúskálhattak a kedvezményekben, és végső soron sokkal alacsonyabb kulcs szerint adóztak, mint az alacsonyabb jövedelműek. (Nincs adatom a 2002. év folyamataira, de nem valószínűsíthető, hogy radikális változások történtek volna.) Ebből egyenesen következik, hogy az adórendszer szerepe nem egyéb, mint a kormányzatok fiskális céljai végrehajtásának, valamint a gazdagok támogatásának eszköze.
Sok elemző hangoztatja, hogy a gazdaság jelenlegi problémáit leginkább az elmúlt 2 évnek a GDP növekedési ütemét messze meghaladó ütemű bérkiáramlása okozta, ami alapvetően az alacsonyabb béreket növelte, s ami mögött nincs teljesítménynövekedés. Az elemzők érvei nehezen egyeztethetők össze a fent vázolt képpel. Vajon a százmilliós, milliárdos jövedelmek 6-8 év alatti keletkezése és koncentrációja mögötti termelékenység- és teljesítménynövekedést miért nem firtatják? Nehéz elképzelni, hogy mindez termelékenységnövekedés eredménye lett volna. A vitatott bérkiáramlás jelentős részben hosszú évek során felhalmozódott bérelmaradásokat pótolt.
A rendszerváltás immár közel másfél évtizede nem arról szólt, hogy a hitt és remélt demokrácia minél hamarabb viszonylagos jóléttel párosul a társadalmi többség javára, hanem éppen ellenkezőleg: elenyésző kisebbség számára teremtett kirívó, társadalmilag irritáló, abszolút jólétet. Rövid távú haszonrealizálás és haszonkoncentráció ment végbe, s ehhez az ellentétes oldalakon álló, de nem feltétlenül ellenérdekeltségű politikusok és gazdaságpolitikusok, illetve kormányok kellőképpen hozzájárultak, miután látványosan kihátráltak a jövedelemegyenlőtlenség csökkentésének feladatköréből. A lezajlott folyamatot, sokakkal ellentétben, nem nevezném eredeti tőkefelhalmozásnak: az állami vagyonnak a politikai elit hatalmi eszközeivel történő gazdasági hatalommá, vagyonná történő konvertálása, tőkeátcsoportosítása ment végbe hihetetlen rövid idő alatt. A meggazdagodás forrása a privatizáció volt, s alapja az informáltság előnye, amellyel a megfelelő időben, megfelelő helyen lévő emberek rendelkeztek.
Az adórendszer hiányosságai
Az adósávok és az adókulcsok kialakításakor alapvetően fontos kormányzati feladat lenne a jövedelem-eloszlás elemzése. Hogy ez nem történt meg, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1996 és 2001 között a jövedelmek eloszlása minden évben indokolta volna mind az adósávok határainak, mind a kulcsoknak a módosítását. A sávokat az infláció mértékének, a kulcsokat pedig az adórendszer újraelosztó szerepének megfelelően kellett volna alakítani.
Torz vonása a jövedelem-eloszlásnak, hogy a legfelső népességtized jövedelmi sávja rendkívül széles: 1996-ban 918 ezertől 2,2 milliárd forintig, 2001-ben 1 milliótól 2 milliárd forintig terjedt, tehát ezerszeres nagyságrendi különbség van a sávon belül a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelem között, miközben az összes többi népességtizedben ez az arány 1,2 és 1,5 között mozog. A legfelső 5 százalék (215-225 ezer személy) jövedelemsávja 2001-ben 3 milliótól 1,8 milliárd forintig terjedt. Az összesített jövedelemből 28, az összesített jövedelem éves növekményéből 24, a külön adózó jövedelmekből pedig 71 százalékkal részesedtek. Még ebben a rétegben is hatszázszoros különbség van a legkisebb és a legnagyobb jövedelem között, amiből az következik, hogy létezik egy még szűkebb, 2-3 százaléknyi kör, amely a bevallott jövedelmek 17-20 százalékával rendelkezik. Mivel a legfelső népességtizedbe tartozó jövedelmek a legmagasabb adókulcs hatálya alá esnek, az előbbieknek egyenes következménye az adóztatás torzulása: a legmagasabb adókulcs alatt összemosódnak az évi átlagjövedelemnél valamivel magasabb, valamint a sok tízmilliós, sok százmilliós és milliárdos évi jövedelmek. Mindenképpen szükség lenne arra, hogy ezt a széles jövedelmi sávot, amely a jövedelmek 38-40 százalékát tömöríti, a pénzügyi kormányzat adóztatás szempontjából differenciált kulcsokkal kezelje.
A fent idézett adatok azt bizonyítják, hogy az adósávokhoz rossz és valóban magas adókulcsok tartoznak. De éppenséggel mégsem azok adóznak a legmagasabb adókulccsal, akik a leggazdagabbak, mert ők a kedvezményezettek, mert különadózó jövedelmük csupán 20 százalékos kulccsal adózik. A számok egyértelműen azt mutatják, hogy a 40 százalékos kulcs alá eső több tízmilliósok, százmilliomosok, milliárdosok nyernek a legtöbbet az adócsökkentéssel. Ők ugyan kevesen vannak (100-110 ezer személy), de övék a bevallott jövedelmek kb. egyötöde (mintegy 1 billió Ft), vagy másként fogalmazva a legfelső népességtized jövedelmének több mint fele, miközben átlagosan 29 százalékos kulccsal adóznak.
Másfelől az adórendszer meg van terhelve olyan szociálpolitikai elemekkel, amelyeket nem az adópolitikában, hanem a szociálpolitikában és a családpolitikában kellene érvényre juttatni, amelynek következtében sokkal nagyobb esély lenne arra, hogy a támogatások valóban a rászorulókhoz jutnának el. A gyermekek után járó adókedvezményeknek az adórendszerbe való beépítése éppen a szociálpolitika terét és a rászorultsági elv érvényét csorbítja. Kirívó példákat lehet erre említeni, mint pl. a „sulinet” program: a TV-ben nap mint nap hallhatjuk, hogy megéri számítástechnikai eszközöket vásárolni, mivel a diákok családtagjai akár három éven keresztül évi 60 ezer forintot levonhatnak adójukból. Akik igazán rászorulnának a segítségre, éppen azokhoz nem jut el ez a kedvezmény, mert nem tudják megvenni a számítógépet, akik viszont nem szorulnának rá a támogatásra, a számítógépek mellett akár digitális fényképezőgépet is kedvezményesen vásárolhatnak. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a lakáscélú hitelek adókedvezménye. 2002-ben a kedvezményezettek 63 százalékának egy főre jutó összevont jövedelme (forrásadós jövedelem nélkül) meghaladta az egymillió forintot, egyharmad részük 2 milliónál többet vallott be. Éppen a leginkább rászoruló rétegekhez nem jutnak el a kedvezmények, mert nem rendelkeznek az 50 ezer forint körüli havi törlesztéshez szükséges jövedelemmel. (Farkas László, 2003). Ezzel szemben magas jövedelmű családok kedvezményes kamattal akár 30 millió forintos hitelhez jutnak luxuslakások vásárlásához, építéséhez.
Az adócsökkentés csapdája
Annak ellenére, hogy a közgazdasági kutatói érdeklődés homlokterébe került jövedelem-eloszlás témakörében mára már könyvtárnyi irodalommal gazdagodtunk, számos ország gazdaságpolitikusai, köztünk hazánkéi is, ügyet sem vetnek a tudomány megállapításaira, következtetéseire. Igaz, sok kérdésben maguk a közgazdászok is homlokegyenest eltérő véleményeket fogalmaznak meg, amelyek ütköztetése nem igazán szakmai berkekben, racionális érveken nyugvó viták keretében történik. Alapvető gazdaságpolitikai kérdések ad hoc politikai elhatározások alapján dőlnek el, háttérbe szorítva a szakmai, közgazdasági érveket.
Nem történt ez másként az adócsökkentés felfokozott, megítélésem szerint politikai köntösbe öltöztetett vitája kapcsán sem. A fellángoló vita arra engedett következtetni, hogy az adócsökkentés választási ígérete, s végül törvényerőre emelkedett programja nem volt kellően átgondolt, különösen egy olyan gazdasági helyzetben, amikor az amúgy is magas költségvetési hiányt a tervezett adócsökkentés további 160 milliárd forinttal toldja meg. Az SZDSZ politikusai görcsösen ragaszkodtak álláspontjukhoz, ami mellett számtalan fórumon határozottan kiálltak. Érvelésükben néhány nagy reményeket keltő bombasztikus mondatba foglalt számmal kápráztatták el a lakosságot, amelynek lényege, hogy megígérték választóiknak, hogy csökkentik az adókat, és azt szeretnék, hogy a költségvetésből így kieső 160 milliárd forint az adófizetők zsebében maradjon. Az adókulcsok csökkentésének bejelentése, miszerint „minden adózó állampolgárnak átlagosan 46 ezer forint marad a zsebében” sok százezer ember számára félrevezető, csalódást okozó módon történt. Az átlagszámok mindig elmossák a mögöttük meghúzódó bármilyen szélsőséges különbségeket, ezért a politikusoknak és a tárca szakértőinek az is dolguk lett volna, hogy az embereket hiánytalanul felvilágosítsák, és elmagyarázzák nekik, mit is takarnak az átlagszámok, melyik jövedelemsávban konkrétan ki mekkora adómegtakarításhoz jut. Ekkor szembesült volna a társadalom azzal a ténnyel, hogy az adócsökkentés elsősorban a magas jövedelműeknek kedvez.
Az érvek között nagy hangsúlyt kapott, hogy támogatni kell a vállalkozásokat, hogy a náluk hagyott adókedvezményeken keresztül ösztönözzék őket a beruházások növelésére. Nem értek egyet azzal az érveléssel, hogy az adócsökkentés jelen esetben elősegítené a beruházások növekedését, hiszen akkor joggal kérdezhetjük, hogy az utóbbi években a leggazdagabbaknál adókedvezmények formájában hagyott több százmilliárd forint vajon miért nem testesült meg beruházásokban. Annak fényében, hogy történelmi távlatban gondolkodva hihetetlen rövid idő alatt radikálisan változtak meg a jövedelemtulajdonosok egymáshoz való viszonyai a jelentős tulajdonosi átrétegződés következtében, a kapitalista átalakulás, a magánszféra kibontakozásának tízéves folyamatában abszurdnak és ellentmondásosnak találom, hogy a bevallott összesített jövedelem túlnyomó részét – 1996-ban 92,5, 2000-ben 90 és 2001-ben 91 százalékát – a bérek és fizetések tették ki. A fennmaradó 8-10 százalék a különadózó vagy forrásadós jövedelmek, amelyeknek 80-90 százaléka viszont a bevallók legfelső 5-10 százalékának kezében koncentrálódik. És akkor még nem is beszéltünk a feketegazdaságról! Arra kellene inkább technikákat kitalálni, hogy a vállalkozók sokasága ne minimálbéren jelentse be alkalmazottait, miközben zsebbe fizetve, kibújnak a bérterhek és járulékok megfizetése alól.
Az én logikám azt diktálná, hogy lehetne csökkenteni a 20, 30 százalékos kulcsokat, úgy, hogy a legfelső népességtized jövedelmét további kulcsokkal differenciáltan, a forrásadós jövedelmeket pedig a legmagasabb kulccsal adóztatnák. Úgy vélem ez utóbbi serkenthetné a beruházásokat, hiszen a jövedelemtulajdonos ekkor nem érdekelt abban, hogy nyereségét drágán kivonja üzleti vállalkozásából, inkább abban lenne érdekelt, hogy tőkéjét visszaforgassa a termelésbe. Ha ezt megteszi, és munkahelyet teremt, és nem luxusfogyasztását növeli a kivont nyereségből, akkor lehet kedvezményeket nyújtani. Másfelől úgy vélem, hogy helyes árfolyam-politikával és kamatpolitikával jobban tudná a kormányzat ösztönözni a vállalkozásokat.
Azokra az érvekre, hogy a magas adók még jobban késztetnek a jövedelmek eltitkolására, azt lehet válaszolni, hogy aki el akarja kerülni a 40 százalékos adókulcsot, az elkerüli a 38 százalékosat is, természetesen, ha hagyják neki. Ez ellen csak a törvények betartatásával lehet védekezni. Elhangzott olyan érv is, tiltakozásul az MSZP-nek egy, a leggazdagabbakra kivetendő magasabb adókulcs bevezetése ellen, hogy a gazdagok már úgyis kétszer akkora adókulccsal adóznak, mint az alacsonyabb jövedelműek. Nos éppen ez az állítás nem állja meg a helyét teljesen. Kétségtelenül vannak olyan rétegek, amelyekhez képest a leggazdagabbak kétszer akkora kulccsal adóznak, de a probléma ott van, hogy éppen a leggazdagabbak azok, akik ténylegesen 29 százalékos kulccsal adóznak a tetemes kedvezmények következtében, effektíve jóval alacsonyabb kulcs szerint, mint a náluk jóval alacsonyabb jövedelműek.
A kormány, s nem utolsósorban a lakosság jelentős része azért esett bele az adócsökkentés csapdájába, mert a költségvetésből kieső bevételeket valamilyen forrásokból pótolni kell. A megtalált források: egyfelől a közvetett, fogyasztási adók, ÁFA kulcsok emelése és egyéb új adók bevezetése, másfelől az állam működtetéséhez fűződő költségek lefaragása, megtakarítása, többek között létszámleépítés formájában. A különböző adófajták logikájából következik, hogy amíg a progresszív személyi jövedelemadózás jobban sújtja a gazdagokat, ezért a bevezetett adócsökkentés inkább a gazdagoknak kedvez, viszont a fogyasztási adók – amelyek egy adott termék vagy szolgáltatás árába beépítve mindenki számára egyforma mértékűek – növelése jobban sújtja az alacsonyabb jövedelmű rétegeket, mert ugyanaz az összeg alacsonyabb jövedelemnek magasabb, magasabb jövedelemnek alacsonyabb hányadát teszi ki. A különböző jövedelmű társadalmi csoportok közül még sokan nem látják világosan, hogy amit megnyernek a réven, azt milyen mértékben veszítik el a vámon.
Amikor javaslatomban amellett érvelek, hogy a legfelső népességtizeden belül differenciált adókulcsokat vezessen be a kormányzat, egyáltalán nem arról van szó, mint ahogy ezt sokan, köztük elemző ifjú politológusok is értelmezik. Merő populista demagógia lenne, ha csak annyit állítanánk, hogy de jól hangzik, hogy a gazdagokat jobban meg kell adóztatni, amikor másfelől rendre hozzáfűzik, hogy ezt az SZDSZ úgyis megakadályozza. Hanem arról van szó, hogy miért ne várhatná el a társadalom egyfelől a gazdagoktól, másfelől az államtól, hogy a közterhek viselése alól a gazdagok ne vonhassák ki magukat mindenféle kedvezményekkel, s helyettük miért az alacsonyabb jövedelműek vállaljanak magasabb terheket magukra. Nem gondolnám, hogy ez az elvárás demagógia lenne, s ellentétben állna a társadalmi igazságosság megvalósításának elvével, ha ilyesmiről még egyáltalán beszélhetünk. Fájdalmas kimondani: amikor a kormány elutasítja a leggazdagabbakra kivetendő magasabb adókulcsot, akkor ezzel a döntéssel sem szociáldemokrata, sem szocialista elkötelezettségről nem tesz tanúbizonyságot.
Mint elemző közgazdászt, engem megdöbbentettek a számok, mert üvöltő társadalmi igazságtalanságot mutatnak, egyfelől a hatalmas jövedelemkoncentráció miatt, másfelől azért, mert ez a folyamat rendkívül rövid idő, mindössze 7-8 év alatt alakult ki. Liberális elveket valló kollégám, Bauer Tamás szerint, nem baj, hogy nálunk ilyen nagy jövedelemegyenlőtlenségek alakultak ki, mert most értük el a fejlett nyugati országokban tapasztalható szintet. Érvelése szerint ezek nem is olyan nagyok, mert ahol igazán nagyok az egyenlőtlenségek, az India és Tunézia, Oroszország és Ukrajna. Talán nekünk nem Tunézia és India lenne a példa Európába tartva!
Miért baj közgazdaságilag a Magyarországon, történelmi távlatban nézve, pár év alatt kialakult mértékű jövedelemegyenlőtlenség? Azért, mert a jövedelemegyenlőtlenség túlhaladta azt a mértéket, ami hajtóerő, ösztönző lehet a gazdaság fejlődése szempontjából. A kormányzatoknak fel kell ismerniük, hogy a nagyarányú szegénység a gazdaság hatékony működése ellen hat, veszélyezteti az ország hosszú távú növekedési esélyeit. Miért a gazdagok sorsa miatt kellene aggódnia egy magát szocialistának nevező párt kormányának, miközben az országra a tömeges elszegényedés jellemző? A szegénység nemcsak annak teher, akinek el kell viselnie, de a társadalomnak is. A demokratikus intézmények a nagyjövedelműeknek kedveznek, érdekeik érvényesítéséhez több és kifinomultabb eszköz áll a rendelkezésükre. Hosszú távon pedig fontos lenne megakadályozni, hogy a társadalmi igazságtalanságokat elszenvedő tömegek gazdasági kiszolgáltatottsága politikai kiszolgáltatottsággá váljon, és így veszélyeztesse a társadalom demokratikus alapelveit. A demokratikus jogállam értékei csak akkor érvényesülhetnek, ha a gazdasági kihívásokra adott jó válaszokkal, jó megoldásokkal párosulnak, s ez a lakosság szempontjából nem jelenthet mást, mint életszínvonalának folyamatos javulását. Ha az emberek e helyett azt tapasztalják, hogy egy vékony réteg kezében összpontosul a jövedelmek aránytalanul nagy hányada, akkor nehéz elhitetni velük, hogy a változások értük történtek.
Felhasznált irodalom
Andorka Rudolf (1996): Elégedetlenség. In Sik–Tóth (szerk., 1996): Társadalmi páternoszter 1992–1995. Jelentés a Magyar Háztartás Panel 4. hullámának eredményeiről. BKE, TÁRKI, KSH, Budapest.
Atkinson, A. B. (1983): The Economics of Inequality (Second Edition). Oxford, Clarendon Press. 330.
Galasi Péter (1995): A jövedelemegyenlőtlenségek változása Magyarországon 1987, 1992–1994. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutató Intézet. 60.
Havasi Éva–Horváth Ádámné–Rédey Mária–Schnell Lászlóné (1998): A mai magyar háztartások jövedelem-eloszlása. Statisztikai Szemle, 1998. március. 221–37.
Kapitány Zsuzsa–Molnár György (2000): Inequality and mobility analysis by the Hungarian Rotation Panel 1993–1998. Budapest, MTA KTK Műhelytanulmányok MT-DP. 2002/4. MTA KTK.
Krugman, P. R. (1992): Like It or Not, the Income Gap Yawns. The Wall Street Journal, 1992. május 21.
Róbert Péter (1996): Fogcsikorgatva: a megkeseredett rendszerváltás. Századvég, Új Folyam, 2. szám, 1996. ősz. 59–86.
Sági Matild (2001): Elégedettség, jövedelmi feszültség. In Szivós–Tóth (szerk.): Tíz év. TÁRKI Monitor Jelentések. Budapest, TÁRKI, 2001. December. 148–164.
Tóth István György (2002a): Jövedelem-eloszlás a kilencvenes években. In Kolosi, Tóth és Vukovich (szerk.), 2002. 20–41.
Tóth István György (2002b): Jövedelemegyenlőtlenségek: tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk? Közgazdasági Szemle, 1993. 3. sz. 209–234.
- Játéktér [6]