Balázs László Kristóf

Nyomtatóbarát változat

„Aki a politikusokat nem szereti, a demokráciát nem szereti.”
Béki Gabriella a
Civiliáda 2003 rendezvényen


Látványosan nyílt jogalkotási előkészítés után a parlament június 23-án elfogadta a civil szféra új támogatási rendszerének létrehozásáról, a Nemzeti Civil Alapprogramról (NCA) szóló törvényt (2003. évi L. törvény). A jogszabály fő célkitűzése, hogy változtasson azon a gyakorlaton, hogy míg a civil szervezetek alapvetően programpályázatokon nyert pénzekből gazdálkodnak, a működési költségeikre sehol sem tudnak támogatást szerezni. Jövőre a nonprofit szektor (alap)működését a központi költségvetés az eddiginél nagyságrendileg nagyobb összeggel fogja támogatni. A törvény alapján ugyanis az állam az NCA-n keresztül ugyanakkora összeget biztosít a civil szervezetek támogatására, mint amennyiről az állampolgárok rendelkeztek az előző költségvetési évben a személyi jövedelemadójuk egy százalékának felajánlásával. A támogatási összeg ugyanakkor nem lehet kevesebb az előző évben befizetett szja fél százalékánál. Az új támogatási szisztéma, amely hivatalos indoklás szerint az apparátus felállításának és a pályázatok összeállításának időigényessége miatt 2004-től indul, jövőre tehát mintegy hétmilliárd forinttal gazdálkodhat.

A forrás időarányos részét negyedévenként a Magyar Államkincstár folyósítja az NCA-nak, amely többségében – legalább 80%-ban – nyilvános pályázatok formájában, a fennmaradó részben egységes elvek alapján meghatározott támogatási döntések szerint (normatív támogatásokkal) osztja el a pénzt a szervezetek között. Azon társadalmi szervezetek és alapítványok pályázhatnak, amelyeket a bíróság a pályázati kiírás vagy a támogatási feltételeknek való megfelelés megállapítása évének első napja előtt legalább egy évvel nyilvántartásba vett, és az alapszabályuknak, illetve alapító okiratuknak megfelelő tevékenységüket ténylegesen folytatják. Ezen belül az NCA leghangsúlyosabb tevékenységére, a civil szervezetek működési finanszírozására – az alapprogram büdzséjének legalább(!) hatvan százalékára – minden szervezet pályázhat, kivéve, amely az állami költségvetésből nevesített működési támogatásban részesül. Ugyanakkor a programtámogatásokra csak közhasznú jogállást elnyert civil szervezetek pályázhatnak. Míg tehát a lehetséges támogatottak köre igen széles, az új pályázati rendszerből ki vannak zárva a pártok, a munkaadói és munkavállalói érdekképviseleti szervek, biztosító egyesületek, az egyházak, a közalapítványok, valamint azok a civil szervezetek, amelyek közvetlen politikai tevékenységet folytatnak.

Az NCA elvi irányítása a tanács feladata, a pályázatokat pedig a kollégiumok írják ki és bírálják el. A tanácsban és a kollégiumokban többségben lesznek a civil szektor képviselői: kilétükről a civil jelöltállítási rendszeren keresztül döntenek a szervezetek delegáltjai. A választási procedúrában csak a regionális (azaz legalább egy megyére kiterjedő hatókörű) és az országos (azaz legalább hét megyére kiterjedő hatókörű) szervezetek vehetnek részt. A kisebbek csak megfigyelőként követhetik az eseményeket a gyűléseken, aktív szerepük így „csak” a támogatások megpályázásában lesz.

A tizenhét tagú tanácsba egy-egy tagot az öt tevékenységi csoport szerint szerveződő országos elektori gyűlés, egyet-egyet a hét regionális elektori gyűlés delegál, kettő tagot az országgyűlés társadalmi szervezetek bizottsága (tszb) jelöl ki, hármat pedig az esélyegyenlőségi miniszter nevez ki. Miután feláll a tanács, a miniszter a tanács javaslata alapján meghatározza, hogy hány kollégiumot hozzanak létre, azok milyen taglétszámúak legyenek (a törvény 5-11 főben állapítja meg a keretet, amelyből egyet a miniszter nevez ki), és mely elektori gyűléseken válasszák meg a tagokat.

Az NCA kezelőszervét, amelynek feladata lesz többek között az NCA költségvetési tervének és beszámolójának előkészítése, a roppant mennyiségű pályázatok fogadása, az elnyert támogatások átutalása a kedvezményezetteknek és más ügyviteli, szervezési, adminisztratív, technikai feladatok ellátása, nyílt közbeszerzési eljárás útján választják ki. Az NCA működésével és kezelésével kapcsolatos összes költség nem haladhatja meg a program költségvetésének tíz százalékát.

Működés

A KSH adatai szerint mintegy ötvenezer szervezet (döntően alapítvány és egyesület) alkotja a nonprofit szektort. A statisztikai hivatal adatait alapul véve megállapítható, hogy a nonprofit szervezetek bevételeinek átlagosan egyötöde származik állami forrásból, egyharmada nem állami támogatásból, s hozzávetőlegesen a fele saját bevételből (alaptevékenységből, vállalkozásból, tagdíjból). Az állami közalapítványok, közhasznú társaságok és köztestületek – miközben a nonprofit szervezetek szám szerinti 5%-át teszik ki – a források 40 százalékával gazdálkodnak. Feltehetően ezt az aránytalanságot vették figyelembe, amikor ezeket a tehetős szervezeteket az alapprogram kedvezményezettjeinek köréből kizárták. Ami a nonprofit szektor központi állami támogatását illeti: a normatív támogatás mértéke jellemzően kisebb, mint az egyedi támogatásé; ezek forint milliárdjainak többségét ráadásul pályázaton kívüli eljárásban osztják szét.

A nonprofit szektorban visszatérő probléma a működési költség biztosítása: a civileknek elhanyagolható a tagdíjbevételük, az alapítványoknak nincsen valóban potens alapjuk. Az egyesületek, alapítványok tipikusan pénz nélkül működnek, amin az önkéntesek munkái legfeljebb a kisebb szervezetek esetében segítenek, de a nagyobbakat nem húzhatják ki a bajból. Működési támogatást eddig csak a tszb meg egy-két megye, illetve város osztott. Ennek következtében a civilek döntő többsége nem jutott működési támogatáshoz, így projektfinanszírozásokba bújtatták működési költségeiket. Az NCA alapfeladatának tekintett működési támogatás biztosítása tehát hiánypótló, és nemcsak a pénzösszeg nagysága miatt – a tszb mintegy 400 millió forintjával szemben az alapprogram nagyjából négymilliárdot fordíthat erre a célra. Az NCA elosztási rendje demokratikusabb és jóval szélesebb körű, míg az Országgyűlés illetékes bizottsága támogatásaira jobbára csak a nagy közhasznú szervezetek pályázhattak. Továbbá, biztatónak tűnik, hogy többségében civilek döntenek majd a támogatásokról a politikusok helyett – bár a rossz nyelvek szerint ez nem lesz igazán releváns különbség, hiszen az új rendszerben majd a civil döntéshozókat kell megtanulni befolyásolni. Egyelőre azonban legyünk bizakodók. Mindenképpen örömteli, hogy végre kikerül a bizottságból a támogatások szétosztásának jogköre, hiszen végtelenül alpári volt, ami ezen a címen ott zajlott.

Területi elv


Az állam a civil szférának döntően a szektor ágazatai (ifjúsági, környezetvédelmi stb.) szerint oszt pénzt nem normatív, egyedi támogatások, projektfinanszírozások révén. Ez az ágazati logika óhatatlanul a nagy szervezeteket részesíti előnyben. Az általunk megkérdezett szakértők egyöntetű véleménye, hogy az NCA pénzosztásának területi (jelesül: regionális) logikája a működési támogatás preferálása mellett a rendszer másik kardinális eleme. Ugyanis az ágazati logika úgy működött, hogy központi elosztásnál a nagy ernyőszervezetek kapták a pénzt, amit aztán leosztottak azoknak a helyi szervezeteknek, amelyeket nem feltétlenül ismertek „fent, a központban”. A regionális elosztásnál nagyobb az esélye annak, hogy a regionális szervezetek delegálta kurátoroknak (kollégiumi tagoknak) nagyobb lesz a rálátásuk a régióbeli szervezetekre, s így alaposabban mérlegelni tudják a helyi pályázatokat. Nem csoda, hogy az alapprogram regionális logikáját legerősebben a hagyományos, nagy szervezetek kérdőjelezik meg, amelyek eddig privilegizált helyzetben voltak.

De nem csak nekik vannak fenntartásaik. A tavaszi „főpróbán”, amikor is többségében civilek osztották ki a tszb idei támogatásait, már szintén régiónként bírálták el a pályázatokat. A kísérlet zökkenők nélkül zajlott le, legalábbis eljárási szinten (jelöltállítás, szavazás). A regionális logikával kapcsolatban mondja egy tszb-tag, hogy a területi szempontnak torzító hatása van, mert esetlegessé vált, hogy egy adott szakterület átlagon felül vagy alul reprezentált-e. Ez fából vaskarika: valóban esetleges, miként azoknak a támogatásoknak a területi eloszlása is, amelyeket ágazati logika szerint osztanak.

A törvény a tanács hatáskörébe utalja annak eldöntését, hogy hány és milyen jellegű kollégium alakuljon meg. Veszélyes üzem lenne, ha létrejönnének ágazati kollégiumok. Ugyanis a pályázatok elbírálásakor a regionális logika alapján tisztább a leosztás, mert ekkor nincs rangsorolás ágazaton belül, kisebb az összejátszás lehetősége. Ugyanakkor a szektort általánosan érintő témakörök mentén szerveződő kollégiumokra (pl. Pályázati Önrész Kollégiumra) igenis szükség van.

Ha mégis alakulnának ágazati kollégiumok, akkor még inkább felerősödik az egyébként is fennálló veszély, hogy ti. a szakminisztériumok elmismásolják az eddig nyújtott ágazati támogatásokat, szakmai programok finanszírozását azzal a felkiáltással, hogy az alapprogram úgyis egy rakás pénzt fizet a civileknek. Elviekben ennek nem szabadna bekövetkeznie, hiszen az NCA azoktól független pályázati forrás, ráadásul döntően működést támogat. Az ágazati kollégiumok létrejötte viszont már túl magas labdát kínál az ágazati minisztériumoknak – figyelmeztetnek a szakértőink.

Ernyőt rá?


„A szektorszintű képviselet alapproblémája a nonprofit szervezetek együttműködése: hogy ez szervezetileg intézményesített formában (ernyőszervezetek) vagy csupán csak eseti rendezvényekben, fórumokban artikulálódik. Ezek alulról történő szerveződése, ágazatonkénti, illetve területi/regionális működése lehet az egyik út, amely megalapozhatja a reális szektorszintű képviselet létrehozását és működtetését. A másik út a nonprofit szervezetek alanyi jogú részvételével felülről, jogszabály által generált szervezet, fórum, mechanizmus, amely létrehozza a szektorszintű képviselet bázisát. Az első út szervesebb, kooperatívabb, indirektebb és függetlenebb a kormányzati akarattól; a második út direktebb, nyersebb, gyorsabb és, meglehet, hatékonyabb, de kifejezetten az állami politikai akaratra épít. A magyarországi civil szektorban az első útnak megfelelő, alulról építkező ernyőszervezetek és fórumok szép számmal létrejöttek (politikai és ágazati logikák alapján inkább, területi/regionális logika lapján kevésbé), viszont szektorszintű szerveződésre még nem képesek” – írja Bíró Endre A nonprofit szektor analízis című munkájában. Ugyanakkor egyes vélemények szerint (l. pl. a Bruszt László-interjút a Magyar Narancsban) a tagolt egyeztetési fórumok lehetségesek ugyan, de az egész civil szférát képviselő testület holt ötlet, nem lehet azt a civil társadalmat egészében képviselni, amelynek természetes állapota a fragmentáltság.

Az NCA döntéshozó testületeibe történő civil delegálás kapcsán is felmerült az országos civil érdekképviselet (OCÉ) kérdése. Pénzosztáskor a mindenkori kormányzatnál felerősödik a szándék, hogy a nonprofit szektorból kikényszerítsenek egy „felkent” testületet (a fent leírt második útnak megfelelően), amellyel egyszerűbb tárgyalni, megelőzendő a szektor jellegéből fakadó sokszínű vircsaftolást. Most a kormány egy országos civil érdekképviseleti szerv létrehozásában kívánta megoldani a civil delegálás kérdését, elannyira, hogy az NCA törvénytervezetének harmadik, negyedik verziójáig a – még nem is létező! – érdekképviseletre volt bízva a delegálás feladata. Hogy kerül a csizma az asztalra, kérdezhetnénk a szakértő rácsodálkozásával, hiszen az ágazati munkákat helyi és országos szinten összefogó érdekképviselet összeegyeztethetetlen a pénzosztó szerepkörrel. A civilek többsége a szektor fejletlensége miatt korainak tartotta az országos érdekképviselet létrehozását, úgyhogy mindenképpen üdvözlendő, hogy a kormány elállt attól a szándékától, hogy az NCA civil delegálását összekapcsolja a civil érdekképviselettel.

Ugyanakkor a nagy országos szervezetek, illetve ernyőszervezetek köréből érkező gyakori vélemény (l. pl. Hanti Vilmos írásait a Népszabadságban), hogy csak az erős országos szervezetek tudják megjeleníteni a hatalom felé a civil érdekeket, így nekik kellene közvetíteniük a kormányzat és a nonprofit szektor között. A civil delegálás jelen formáját abban látják problematikusnak, hogy egy kisebb szervezet képviselője ugyanúgy egy szavazattal rendelkezik majd, mint egy tekintélyes országos szervezeté. A regionális elven történő pályáztatás rendszerét pedig nyilvánvalóan nem szeretik, hiszen ezúttal érvényét veszíti a számukra kedvező gyakorlat, hogy az ágazati pénzek központi elosztásakor a nagy ernyőszervezetek kapják meg a támogatásokat, és azt osztják le tovább a helyi szervezeteknek. Így aztán ők nehezen megfogható országos érdekek sérüléséről beszélnek.

Apropó „főcivilek”: félő, hogy OCÉ híján az NCA legfőbb testületének, a tanácsnak a civil tagjai óhatatlanul a szektor reprezentánsaivá válhatnak, hiszen csak „nekik lesz arcuk” a közvélemény felé, ők lesznek megszólíthatóak – és ez nyilvánvalóan nem csak a tanács ügyeire fog korlátozódni. Pedig megbízatásuk semmi egyébről nem szól, mint hogy egy civil pénzosztó testület tagjai.

A munka az érdekképviseletről azóta is lázasan folyik. Különböző modellek vannak terítéken, meglátjuk, mi sül ki belőle. Az OCÉ modelljét kidolgozó munkacsoport nemrég alapított egyesületet az OCÉ létrehozására, ám amennyiben 2005 végéig nem lesz a munkájuknak eredménye, megszűnnek. Nem könnyíti meg a munkát, hogy az „ernyőszervezetek” néhol nem elismertek, legitimek az ágazatukon belül, l. például az oktatás- és egészségügyet. Ennek megfelelően szakértőnk szerint nem is kell, hogy eleve teljes legitimitással álljon fel a képviselet – hiszen ez valószínűleg úgysem menne –, annál fontosabb viszont, hogy a tevékenység maga legyen sikeres, és majd ez fogja az OCÉ-t legitimálni.

Van másik


Az ún. 1%-os törvény soha nem látott mértékben szélesítette ki az állampolgárok beleszólási jogát a civil szféra állami támogatásával kapcsolatos döntésekbe. A liberális szellemiségű törvény lehetővé teszi, hogy az állampolgárok direkt módon támogassák az általuk preferált szervezeteket az szja felajánlott egy százalékával, kikapcsolva ezzel az államot a pénzosztó szerepköréből. Ezzel egyidejűleg a jogszabály végre bekapcsolta a támogatotti körbe az egyesületeket, amelyeket az adótörvények hátrányosan megkülönböztettek, mivel alapítványi formához kötötték az adományozók által igénybe vehető kedvezményeket. A jogszabály életbe lépésével kiderült, hogy az szja teljes összegének kevesebb mint fél százaléka jut csak el a szervezetekhez, az egy százalék jelentős hányada évről évre bennragad a költségvetésben. A nonprofit szervezetek évek óta szeretnék elérni, hogy a bennragadt pénzt valamilyen formában megkaphassa a szektor. Ez az előzménye annak, hogy az NCA költségvetése ez a keret lett volna a törvény sokadik tervezetéig, mígnem éppen a kormányzat oldaláról érkezett a javaslat, hogy a ténylegesen felajánlott egy százalékok összege adja ki a büdzsét. Ez a változtatás üdvözlendő, hiszen így a civilek kettőzötten motiváltak maradnak az 1%-os kampányaik sikerességében, továbbra is közvetlen kapcsolatot kell teremteniük az állampolgárokkal.

Az NCA liberális kritikusai (l. pl. Bullain Nilda hozzászólásait az osszefogas.nonprofit.hu fórumain) éppen az egyszázalékos törvény szellemiségét kérik számon az új támogatási rendszeren. Míg ez a törvény az állampolgárok rendelkezési jogáról szól, addig – szerintük – az NCA bevezetésével az állam nem respektálja, hogy a polgárok mennyit kívánnak az adóikból a civil szférának juttatni, illetve azt sem, hogy milyen arányban osztják fel a civilek között. Pedig a politikamentességet is leginkább az 1%-os – és a normatív – támogatási formák szolgálják. Többen – köztük Bauer Tamás a Népszabadságban – javasolták azt a kézenfekvő megoldást, hogy ha a civileket több pénzhez akarják juttatni, akkor adják nekik az szja felajánlott egy százaléka helyett annak kétszeresét, vagy támogassák a plusz pénzből őket normatívan. A kritikák részben okafogyottá váltak, miután eldőlt, hogy végül nem a bennragadt pénzt osztják szét.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mivel a tapasztalat szerint a támogatások különböző formái más és más jellegű szervezeteket preferálnak, az 1%-on kívül – amely kétségtelenül a legszimpatikusabb eljárás – egyéb logikájú állami pénzosztásra is szükség van. Az 1% és az adókedvezmények esetén a leginkább kedvezményezettek, akiknek a tevékenysége sokakat érint, vagy akik rászorultakkal foglalkoznak, így könnyen részvétet keltenek. Normatív támogatásokat leginkább a nagyobb, szolgáltató tevékenységet végzők vehetnek igénybe. A közvetlen kormányzati döntéseken alapuló támogatásokat nyilván a tűzhöz közel lévők érhetik el, míg a pályázati úton osztott pénzek hozzáférhetősége a legnagyobb.

Maszek világ

A nonprofit szektor államtól való függőségét természetesen a magánforrás erőteljesebb bevonásával is lehet gyengíteni. A történelmi adottságokon (a magánszféra évtizedes háttérbe szorításán) kívül a jelenlegi jogszabályok játsszák a főszerepet abban, hogy a szektor az állami köldökzsinórról nem tud leválni. Honnan indult és hol tart ma a szektor ez irányú szabályozása?

„Az 1990-ben bevezetett adótörvények (adómentesség, az alapítványoknak nyújtott egyéni és vállalati adományok teljes összegű leírása) olyan közvetett támogatási rendszert jelentettek, amelyek kedvező módon járultak hozzá a szektor fejlődéséhez. 1991–1994 időszak egyik fő jellemzője, hogy a szektor szabályozása szigorodó fiskális és adóügyi szabályozásokban öltött testet: a természetbeni adományok elvesztették adókedvezményüket; a társasági adót kiterjesztették a gazdálkodó nonprofit szervezetekre; 50%-ra korlátozták az alapítványoknak nyújtott egyéni és vállalati adományok leírhatóságának mértékét. 1995-ben lépett életbe az alapítványoknak nyújtott adományok utáni adókedvezményeket tovább (az 1993-as 50%-ról 30%-ra) csökkentő törvény, amely még mindig érvényben van. Az úgynevezett közhasznúsági törvény keretében a közhasznú és a kiemelkedően közhasznú státust elnyert egyesületek végre jogosulttá váltak az adományokhoz kötődő adókedvezményekre” – foglalja össze Bíró Endre említett munkájában.

Nem csak liberális vélemény, hogy a magánforrásoknak az adójogi és államháztartási szabályokban kedvezőbb feltételeket kellene teremteni. Meg kell szüntetni azt a helyzetet például, hogy a közhasznú szervezeteknek nyújtott magánadományok adókedvezménye nem elég ösztönző; az adományok 30%-a írható le az adóból, ráadásul évi – igen alacsony – 50 ezer forintos felső határral. Az adományozás egyáltalán nem kitüntetett formája az adóleírásnak, így a cégek nincsenek „rákényszerítve” a támogatásra.

Komoly érvágás a szektornak, hogy az amerikai támogatók, mint pl. Rockefeller kivonultak vagy „kivonulófélben” vannak (lásd Soros) az országból (ebből a szempontból épp jókor indul el az alapprogram). Ráadásul Magyarországon – szemben Lengyelországgal – nem lobbiztak azért, hogy egy alapítvány esetén a kapott támogatás tíz százalékát be lehessen tenni az alapba. Pl. az amerikai–magyar fejlesztési alap úgy vonult ki az országból, hogy nem maradt utána semmi, szemben a lengyel–amerikai alappal, amely továbbra is működik. Ott sikeresen elérték, hogy a támogatók fel legyenek tőkésítve. Többekben felmerült, hogy az NCA-ból kellene az adományozó alapítványokat feltőkésíteni. Persze erre az alapprogram rendelkezésére álló keret nem elég.

Elektori gyűlés

Januárban lesznek az első elektori gyűlések, az NCA civil jelöltállítási rendszerének megfelelően az első körben a tanács tizenkét civil tagját választják meg. Hamarosan tehát szembesülünk az új támogatási rendszer működőképességével. A törvény kimondja, hogy csak regionális és országos szervezetek képviselői kerülhetnek az elektori gyűlésekbe, a kicsik távolmaradásának (helyesebben távoltartásának) leggyakoribb indoklása, hogy úgymond mederben akarják tartani az eseményeket, de hallani olyan érvet is (l. pl. Pettkó András, tszb-tag véleményét a HVG-ben), hogy problematikus lenne, ha minden szervezet delegálhatna a gyűlésekbe, hiszen akkor azok a civilek kerülnének helyzetbe, amelyek jól képesek mozgósítani (pl. polgári körök, a Kádár-korszak „társadalmi szervezeteinek” ivadékai).

A választások kislistás szavazással zajlanak majd. Minden jelölt neve felkerül a szavazólapra, akit a jelenlévő elektorok 10%-a nyílt szavazással támogat. Ezek közül a legtöbb szavazatot elnyerő jelölt lesz tagja a tanácsnak. Ilyen választási szisztéma mellett félő, főként a kevésbé aktív vidéki régiókban, hogy kevés szervezet delegál a gyűlésekre, és így a megválasztott döntéshozó tag nem lesz igazán legitim. Többfordulós szavazás nyilván segítene az ügyön, azonban hozzá kell tenni, mondja egy, az NCA előkészítésében együttműködő szakember, hogy az előkészítő bizottságban senki nem tudott demokratikusabb megoldással előrukkolni, csak abban értettek egyet, hogy az érdekképviselet kerüljön ki a civil jelöltállítási rendszerből.

Nem világos, hogy a delegált elektorok mennyire lesznek felkészültek abban az értelemben, hogy tudják, kire érdemes vagy kire akarnak szavazni (ahogy például a zöldek, akik már az éves országos találkozójukon megállapodtak, hogy kit küldenek a tanácsba), vagy csak ad hoc módon teszik le voksukat. Borítékolható, hogy a legerősebb, kiterjedt országos hálózattal rendelkező szervezetek el tudják érni, hogy emberüket bejuttassák a tanácsba. Ez persze nem baj. Arra is csak az elektori gyűlést követően kapunk választ, hogy milyen mértékű és jellegű koalíciók köttetnek a szavazásokkor, hogy kerülnek-e be levitézlett politikusok a döntéshozó testületekbe, és egyáltalán: ez a fragmentált szektor hogyan veszi az első akadályt.

Mert hiába az alaposan átgondolt támogatási rendszer, hogy milyen is lesz valójában, az csak működése közben fog kiderülni. Sok múlik majd azon, hogy kiket – és mennyien! – választanak meg a civilek a tanács és a kollégiumok tagjaivá. A miniszteri kinevezettek és a tszb-delegáltak kilétén is nyilván sok múlik, remélhetőleg nagymértékben civilesedni fognak az új struktúrában. De legfőképpen, mivel a pénz beszél, a pályázatok elbírálásakor derül majd ki, hogy az alapprogram valóban forradalmasítja-e a nonprofit szektor támogatási rendszerét.

Írásomhoz nyújtott önzetlen segítségükért köszönetet mondok Bíró Endre, Gerencsér Balázs és Márkus Eszter civil szakértőknek.

• Játéktér