Wittner Máriát a rendszerváltás óta ismerheti a közvélemény. Számos TV-, rádióinterjújával, dokumentumfilm-szerepével az egyik leghíresebb ’56-os „pesti srác” lett. Nyilatkozataiból megismerhettünk egy rendkívül viszontagságos életutat, és láthattuk, hogy ha kellett, elszántan védelmezte a volt felkelők és más ’56-osok érdekeit mindenfajta igazságtalansággal szemben, síkraszállt a történelemhamisítás ellen is. Ha nem is volt mindig teljesen igaza, hiteles személyiségével fontos szerepet vállalt az Ügyért.
Ennek most már két éve vége. Wittner egy villámgyors fordulattal a „polgári-nemzeti” politikusok janicsárja lett, és ezt a kötete félreérthetetlenül dokumentálja.
Azt azonban sajnos nem, hogy mindez miért, hogyan ment végbe. Így pedig ez a kötet semmiben nem különbözik bármelyik magyarfórumos vagy demokratás opus színvonalától. Recenzióra tehát csakis e páratlan ívű életpálya kedvéért vállalkozom.
Wittner 1937-ben született Budapesten. Hat testvére volt. Édesapját nem ismerte (úgy tudja, iráni volt, aki perzsaszőnyeg-készítőként és kereskedőként a Párisi Áruházba járt, ahol édesanyja dolgozott). Édesanyja kéthónapos korában dajkaságba adta, kétéves korában pedig a keresztanyja elhelyezte egy karmelita zárdában. Apácák nevelték 1948-ig, amikor felkutatták édesanyját, és visszavitték hozzá. „Nem éreztem semmi anyai melegséget [...] valahogy mindig kínos teher voltam, akit le kellett tagadni, akinek kényelmetlen volt a léte.”[1] Két hónap múlva az Üllői úti gyermekotthonba került. Gimnáziumba íratták, de két osztály után félbehagyta tanulmányait, és Szolnokon, majd Kunhegyesen, a járási tanácson gépíró lett. 1954-ben teherbe esett, majd összeveszett vőlegényével. Állást is változtatott: gazdasági idénymunkát végzett, később pincértanulónak szerződött. A szülés miatt a szerződést nem tudta teljesíteni, fél évig Debrecenben, egy csecsemőotthonban tartózkodott, majd Budapesten előbb alkalmi munkát vállalt, később háztartási alkalmazott lett. A VIII. kerületi Lévai Oszkár utcában lakott albérletben.
1956. október 23-án részt vett a Rádió ostromában és az épület elfoglalásában (a lőszerutánpótlást biztosította). A reggeli órákban csatlakozott a szovjet katonák és a rendőrök elleni harchoz. Oldalkocsis motorkerékpárral a kórházba szállította sebesült társait. 25-én a Corvin köziek kötelékében tevékenykedett, a harcok alatt főleg lőszert szállított, tárakat töltött, és benzines palackokkal látta el a férfiakat. Itt ismerkedett meg Havrilláné Sticker Katalinnal, akivel a forradalom idején nagyrészt együtt tevékenykedett. A 26-án megalakuló Vajdahunyad utcai felkelőcsoporthoz csatlakozott, és a továbbiakban is részt vett a harcokban. 30-án egy felkelőcsoporttal megtámadta a X. kerületi rendőrkapitányságot, és elszállította a fegyvereket, amelyekből – a hatósági iratok szerint – osztott a pártház épületét ostromlóknak. Kiss Károly parancsnok kérésére cikket írt a Magyar Honvéd számára Hogyan győztünk az ávósok és a szovjet csapatok ellen címmel (valószínűleg november 3-án), de már nem jelenhetett meg. November 4-én az Üllői úton harcolt a benyomuló szovjet csapatok ellen, míg egy aknaszilánk meg nem sebesítette a hátán és a lábán. Bekötözték, és kórházba szállították.
November 9-én hagyta el a Péterfy Sándor utcai kórházat, december 15-én udvarlójával, a később szintén elítélt Farkas Józseffel Ausztriába menekült. Hiányzott a gyermeke, így a karácsonyi napokra illegálisan hazajöttek, majd 27-én ismét határátlépést kíséreltek meg (ismét a gyerek nélkül), elfogták, majd hamarosan kiengedték. „Már csak egy szóval tudok felelni, hogy miért jöttem haza: mert hülye voltam.” Gyári munkásként elhelyezkedett a Palack- és Üvegipari Vállalatnál. Két hét múlva, 1957. július 16-án letartóztatták, és nyolc társával I. rendű vádlottként állt a bíróság elé. 1958. július 23-án az elsőfokon eljáró Tutsek-tanács halálra ítélte. „...Irataim között találtam egy félig befejezett levelet a börtönből, amit még anyámnak írtam. [...] Egyetlenegy levelet írtam, amikor halálra ítéltek. És akkor azt hittem, [...] hogy ha már felakasztanak, legalább az unokájának megbocsát, vagy az unokáját magához veszi, vagy én nem is tudom, mit kéne megbocsátani, azt, hogy megszülettem. [...] És nem kaptam rá választ. Akkor nem kaptam rá választ, amikor a legkutyább helyzetben voltam, amikor ott álltam, hogy élet vagy halál, amikor minden remény kiveszett az emberből.”[2] A 24-ei kegyelmi tanácskozáson csak Nagy László ügyész tekintett volna el az ítélet végrehajtásától. A másodfokú tárgyaláson, 1959. február 24-én a Borbély-tanács az életfogytig tartó börtönbüntetés mellett döntött, csaknem biztos, hogy fiatal korának köszönhetően. (Három társát, Havrillánét, Kóté Sörös Józsefet és Tóth Józsefet kivégezték.) 1970. március 25-én szabadult amnesztiával.
Varrónőként helyezkedett el, előbb a fővárosban, a FEDOSZ-nál, majd Dunakeszin, Gödön. Évekig Szolnokon lakott, majd férjhez ment, és Dunakeszire költözött. Ebből a házasságból született második gyermeke. Elvált alkoholista férjétől. 1956-os sérülése egyre jobban terhelte a gerincét, állást kellett változtatnia, nagy nehezen felvették a gödi téeszbe, takarítani. 1980-ban sor került a gerincműtétre, ami után leszázalékolták.[3]
A rendszerváltás idején Krassó György köréhez tartozott: tüntetett a kerekasztal-tárgyalások, majd a listás választások ellen,[4] emellett súlyosan kifogásolta az „elvtársak” részvételét az 1956-os emlékünnepségeken.
1990-től a Pofosz kegyeleti és szociális elnökhelyettese, valamint az ’56 Alapítvány kuratóriumi tagja, 1993-tól a Szabadságharcosokért Alapítvány Lakásfelmérő Bizottságának elnöke.
Ebből az időből számos interjú készült vele, és a médiaszerepléseiből eredő népszerűségét általában nemes ügyek szolgálatába állította. Síkraszállt azért, hogy a hozzá hasonló többi halálraítélt is kapjon lakást.[5] Harcos antikommunizmusát mindig megtartotta, voltak megalapozatlan kijelentései is, de tartózkodott a gyűlöletbeszédtől.
A lakásfelmérő bizottság elnökeként a mátyásföldi bajtársi otthonok elosztása miatt súlyos konfliktusba került Pongrátz Gergellyel és az ő emigráns barátaival, akik még a tettlegességtől sem riadtak vissza. Amennyire rekonstruálni lehet a tényeket, Wittner a tényleges rászorulók érdekeit képviselte. „A forradalom után emigráltaknak fogalmuk sincs a megtorlásról, arról, min mentünk keresztül. [...] Senkinek sincs joga sárba tiporni a lyukas zászlót, vagy ugródeszkának használni azt.”[6] Ekkoriban súlyos támadás érte az 1956-os Magyarok Világszövetsége részéről is. 11 aláíró kijelentette, hogy „Wittner Mária soha nem volt szabadságharcos, és fegyver akkor volt életében először a kezében, amikor egy fotós előtt pózolt. Mint maga is nyilatkozta 1991. október 18-án, eszmeiség nem vezérelte. Harci cselekményekben nem vett részt. Így tisztségeit, kitüntetéseit is indokolatlanul kapta.”[7] (Wittnert más rágalmak is gyakran érték az ’56-os múltjával kapcsolatban.) Az ’56-osok széthúzása nagyon elkeserítette. „Ma már odáig jutottam, hogy lassan el kell kezdenem szégyellni magam, azért, hogy ’56-os vagyok, ezért a sok viszálykodásért.”[8]
Ekkoriban következetesen fellépett a történethamisítás ellen is, részt vett az Iván Kovács Emlékbizottság felállításában. Az ’56-os Emlékbizottság tagja lett többek között Donáth Lászlóval, Halda Alízzal, Hegedűs B. Andrással, Litván Györggyel, Mécs Imrével együtt.[9]
Az 1956-os Intézet szervezésében a forradalom 40. évfordulóján tartott nemzetközi konferencián részt vett, ő olvasta fel a távollevő Benkő Zoltán írását.
Az igazság elkötelezettjeként lépett fel akkor is, amikor az ügynökügyben hajlandónak mutatkozott tanúvallomást tenni Torgyán József ellen.[10]
Az 1998-as választást követően, amikor az új kormányzat minden támogatást megvont az 1956-os Intézettől, személyesen igyekeztem aláírásokat gyűjteni az ’56-os Szövetség és más szervezetek Nádor utcai székházában. A volt ’56-osok megosztottak voltak, többen tartottak a támogatás következményeitől, annál is inkább, mert Sinkovics Gyula, az ’56-os Szövetség elnöke deklaráltan az új kormányzat híve volt. Wittner Mária azonban mellém állt, és minden kételkedőt azzal igyekezett meggyőzni, hogy az 1956-os Intézet támogatása teljes mértékben 1956 érdeke.
Ekkoriban rendszeresen látogatta intézetünket, ez lassacskán elmaradt, majd jött a radikális metamorfózis, a 2001-es parlamenti beszéd. Tényleg érdekes lenne tudni, hogy mi történt.
Könyvében már minden végletesen leegyszerűsödik. Már az ’56-os történetek sem érdekesek, csak az, hogy vannak a jó népnemzetiek és a gonosz liberálbolsevikok.
A mű nagyobb részét 2001 utáni interjúk, visszaemlékezések, beszédek, levelek teszik ki, így a benne ismertetett MIÉP-es felfogás többször ismétlődik.
A korábbi küzdelmei is feledésbe merülnek, Iván Kovács-bizottság törekvése is időszerűtlenné vált.[11]
Egyedül a Tóth Ilona rehabilitálásáért folytatott harcnak szentelt helyet, igaz ennek egy teljes fejezetet. Wittner már a 90-es évek elejétől kezdve koncepciósnak tartotta a szigorló orvosnő perét, és végül diadalmasan idézi a semmisségi ítéletet mint a győzelem egyértelmű bizonyítékát. A Tóth Ilona-ügyet itt nem részletezem,[12] csak annyit jegyzek meg, hogy e leközölt bírói végzés a koncepciós elv látványos vereségét igazolja (hogyan lehet ezt nem észrevenni?), mivel az indoklás így hangzik: „Tóth Ilona elítélésére – a forradalom és szabadságharcos céljával, eszmeiségével való azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt került sor.” Az pedig bajtársiatlanságként értékelhető, hogy a per férfiáldozatairól még csak meg sem emlékezik.
A politikai küzdőtársak közül csak Krassó Györgynek állít emléket. Teheti, mert ő már nem tud tiltakozni. Nyilván, mint 1990-ben, elhatárolná magát e könyv szellemiségétől, azaz „a politikai handabandázásoktól, a nemzeti pántlikás akcióktól, amelyek lealacsonyítják a magyar forradalom és szabadságharc szellemiségét, célkitűzéseit és emlékét...”[13]
Nem csoda, hogy Wittner történelemszemlélete is megváltozott. Korábban ezt nyilatkozta: „Köztudott már, hogy nyilasokból lettek a legvéresebb szájú kommunisták, mert nekik kellett legjobban bizonyítani.” „Elég volt, hogy 1945 után a nyilasokból partizánok lettek.”[14] Újabban azonban csak a szovjeteket tartja megszállóknak, a németek oldalán küzdő magyarokat pedig hősöknek.
Ami korábban elképzelhetetlen lett volna: ő is beállt az ’56-os halálraítélt Mécs Imre molesztálói közé. Az apák és fiúk felfogást is teljesen átvette, miként az EU-ellenességet, a globalizáció-ellenességet és a különféle összeesküvés-elméleteket. Egyértelműen kiáll a Vasárnapi Újság és a Demokrata mellett, és stílusa is mindezeknek megfelelően alpárivá változott. Ugyanakkor átszellemült katolikus lett belőle, aki gyakran beszél a szentekről és a megbocsátásról is.
Érzékelhetően a 2001-es parlamenti beszédére a legbüszkébb. Higgyük el neki, hogy az teljes mértékben az ő alkotása. Most már a NÉP nevében nyilatkoztatja az IGAZSÁGOT. És minden témakörben szakértő, neki mindegy, hogy gazdasági, közbiztonsági, kultúrpolitikai kérdés merül fel. Ugyanilyen magabiztos egy évvel később a szavazatok újraszámlálásáért tartott beszédekor is.[15]
A szerző számos levelet is közölt kötetében, természetesen olyanokat, amelyek vele teljesen egyetértenek. Egy kivétel is akad, aki ezt merészelte írni: „Wittner Máriát soha senki nem hatalmazta fel, hogy a Magyar Nép nevében beszéljen.” Természetesen előtte és utána is megkapta a magáét. Végső érvként pedig egyébként is bármikor előjöhet azzal, hogy halálra ítélték és 13 évet raboskodott.
Dr. Tamáska Péter történész szerkesztésével, bevezetőjével,[16] jegyzeteivel és riportjaival alaposan hozzájárult e valójában sztálinista brosúrákra emlékeztető műhöz.
Jegyzetek
[1] Interjú Wittner Máriával. Készítette Lugossy István 1991–92-ben. OHA, 364. sz. 3.
[2] Wittner-OHA, 27.
[3] Eörsi László: Corvinisták 1956. 1956-os Intézet, 2001. 494. (Források: Wittner Mária és társai. BFL 8046/58, TH V-142941.)
[4] Ezek mindenképpen elhibázott akciók voltak.
[5] Molnár Pál: A Szolidaritás jele (Wittner Mária szabadságharca). Népszava, 1991. X. 21.
[6] Ötvös Zoltán: Senkinek sincs joga sárba tiporni a lyukas zászlót. Népszabadság, 1993. X. 22. L. még S. Ráduly János: Emigrációs szindróma. Magyar Narancs, 1993. X. 14.
[7] 56-os Híradó, 1994. II. 1.
[8] Győrffy László: Halálra ítélték? Életre ítélték? Hitel, 1994/10.
[9] Magyar Nemzet, 1994. október 19.
[10] Bartha Szabó József: Tanúvallomások Torgyán József ellen. Népszava, 1997. VI. 25.
[11] Sőt a 26. oldalon színes fényképen együtt pompázik korábbi ellenlábasával, Pongrátz Gergellyel.
[12] L. E. L.: Tóth Ilona. A valóság és a mítosz. Beszélő, 2002/6. 82–96. – E. L.: Mítoszok helyett, 1956. Noran kiadó, 2003, előkészületben.
[13] Magyar Narancs, 1990. XI. 22.
[14] Molnár Pál, id. cikk – Ötvös Zoltán, id. cikk.
[15] A demonstráció egy éves évfordulóján Wittner a következőket mondta: „Magyarországon törvénytelen bábkormány működik, a tavalyi választásokra charterekkel hozták haza a kettős állampolgárságú izraelieket.” Népszabadság, 2003. VII. 5.
[16] Ízelítőként: „Nem ellenőrizve – pecsételheti rá a forradalom harcosnője a mai, a Nagy-Románia létrejöttét Budapesten ünneplő Nasatasével koccintó, a pártállam köpenye alól kibújt új elitre.”