T. D. monók
Életemmel élnek, ha érvényesek a versek,
és érzem, hogy tőlem független a létek,
ahogy már léteznek. Elgondolásaim nem
oly titokzatosak. Csak mint megközelítések,
míg önmagamtól tünékeny. Én nem létezem
attól függetlenül, mert én nem létezhetem
függetlenül attól, ahogy léteznek a versek
a nélkülemben. Vagyis velem nem létek
léteznek. Hisz ily egyetlenné csak az időben
létezések tehetnek engem, az egyetlen el nem
gondolható versben. Valójában sosem kívántam
az újdonságot változatlan. Gyarlónak tartom magam
azért, hogy bárminek így bedőltem. Nem akarom
érvényesíteni már nézeteimet. Természetes, hogy
ponttal befejezhetetlen a vers. A teljestérnyi
szélből félrehajolni képtelen. Felfogásom, hogy
ami történt, nem történt, és ami van, az nincsen. Nem
arról van szó, hogy képtelenséget akarnék. Csak ezt az
állapotot érzem át a legteljesebbemként. Kétségtelen,
történtek általam némi engedménytételek versben
az érzéseknek. Világos az is, hogy ennek az érzetnek
a halál nem rokona. Nem elhozója. Nem megoldás
rá. De hagyjuk ezt is. Mind, mind a részletet. Amikor
teljesebb leszek, akkor tompább is. Ez a múlás. Ami ma
jól sem kellene, az lel rosszabbik felére. A részleteknek
átadva magam kevesebb leszek. Ám ez nem pusztulás-
vágy. Így nincs az, ami van. Nem nyelvről van szó. Nálam
mindig arról volt szó, hogyan lehet létezni, amikor
igazából nem lehet. A meglét lehetőségei kerültek
vissza kérdőjelek közé. De a kérdőjelek mintha idéző-
jelekké váltak volna. Így lehetett amit, így-úgy végig
csinálni. Múljak csak! Az értéssel maradva egyedül Félre
- TD 70 [6]