Angyalosi Gergely

Nyomtatóbarát változat

Egy sem

Aki elveszti egészét,
    megleli részeit.

Őrzöd pár töredékét,
    idegen egészeit.

Az Egy sem című vers Tandori – ma már nyugodtan mondhatjuk – korszakos jelentőségű első kötetében jelent meg (Töredék Hamletnek, 1968), és az új kiadás tartalomjegyzéke szerint 1966-ban íródott. Gondo­lati elemeit tekintve (legalábbis első látásra) a modern magyar líra történetének ama vonulatához kapcsolódik, amelyet olyan alkotások mérföldköveznek, mint Adytól a Kocsiút az éjszakában vagy Kosztolányitól a Kétségbeesés. Az Egész elvesztésének, egyidejűleg pedig a Részletek térnyerésének egzisztenciális ta­pasz­talatáról van szó, amely a két költőnél más-más hangszerelésben jelent meg. (Ne feledjük, hogy a két költemény születését negyedszázadnyi idő és egy világháború választotta el egymástól.¹) A Tandori-mű hangulatilag inkább Kosztolányi világához látszik kapcsolódni, hiszen hiányzik belőle az a tragikus hangütés, amely a „minden egész eltörött” fájdalmát kántáló Adynál rögtön megragadja az olvasót. Más kérdés persze, hogy a Kosztolányi-vers címe sem vé­let­lenül az, ami. Kétségtelen azonban, hogy az utóbbi legtöbbet idézett sorai – „Mert idegen és őrült az egész, / de nyájas és rokon velem a rész” – mintha megoldásként kínálnák fel a szubjektumnak a részletekbe menekülést. (Ezt a benyomásunkat a mélyebbre hatoló befogadás később egyértelműen cáfolja.)

Tandorinál szinte automatikus fejleményként merül fel a részletek meglelése. Olyannyira magától értetődőnek látszik ez a „megoldás”, hogy azonnal kedvünk támad arra, hogy megfordítsuk a két állítás sorrendjét. „Aki megleli egészét, / elveszti részeit.” Ezt az ellentétező szimmetriát alátámaszthatná, hogy a részek megtalálása automatikusan következne be az egész elvesztésével; semmi jele annak, hogy az én mérlegelésének, választásának ebben bármilyen szerepe adódna. Márpedig az „egész” megragadása minden tapasztalásformában a részletek szem elől tévesztésével jár, legalább átmenetileg: képtelenség egyszerre, egy mozdulattal átfogni az egészet és alkotórészeit. Ám elgondolhatjuk a következő két sort is: „Aki megleli egészét, / megleli részeit”. Ez utóbbi lenne a, mondjuk így, szubjektumfilozófiailag „optimista” sor. A megszólaló alany képes lenne átélni önmaga egész-voltát, miáltal az összes részlet a helyére kerülne. Helyreállna a rend az énben és a világban egyaránt; ennek a gondolatmenetnek ellenben útját állja a cím, amelynek elemzésére még visszatérek. Felvetődhet a kérdés, hogy milyen jogon változtatjuk meg, ha csak játékos feltételezésként is, a vers gondolati felépítését? Ezzel a jogosultsággal véleményem szerint maga a költő ruház fel bennünket. Tandori Dezsőnek (az Egy talált tárgy megtisztítása című kötettől már egyértelműen) az egyik leggyakrabban alkalmazott poétikai fogása a variációs lehetőségek kihasználása, s az olvasót is mintegy felszólítja ugyanerre. Visszatérve az eredeti szöveghez, megállapíthatjuk, hogy az Egész megélhetetlensége a szubjektum számára az említett költészettörténeti és egyben filozófiai hagyománynak megfelelően Tandorinál is veszteségként említődik. Ugyanakkor az első két sor felkínálja azt az értelmezési lehetőséget, hogy ezért a veszteségért a „nyájas és rokon” részletek kárpótlást nyújthatnak.

A szentenciózus kijelentésként is olvasható első részhez viszonyítva a második sorpár radikális változásokat hoz. Mindenekelőtt a megszólaló átvált egyes szám második személybe, vagyis az általános alany helyére valamilyen személyesség lép. Nem tudjuk pontosan meghatározni a mibenlétét, hiszen az „őrzöd” kijelentéssel a beszélő éppúgy fordulhat önmagához, mint egy (akár általános értelemben vett) „te”-hez. Az állítmány nyilvánvalóan a korábban említett „részekre” vonatkozik, amelyek itt a „töredék” elnevezést kapják. Ez lényeges különbség, főleg akkor, ha meggondoljuk, hogy csak „pár” töredék őrzéséről esik szó. Ha egy egész részei meglelhetők, sőt biztosan megleljük őket, az azt is jelentheti, hogy hiánytalanul megvannak, és egyszer talán rekonstruálható belőlük a teljesség. Ha „töredékről” beszélünk, akkor az egész nagyobbik része veszendőbe ment, tehát a „totalizálás”, ahogy Sartre fogalmazott valamikor, nem lehetséges többé.

Úgy kell-e értenünk, hogy a beszélő önmagához fordul, mintegy megállapítva, hogy hajdani „egészlétének” csak néhány darabja maradt a birtokában, azokat „őrzi”? Esetleg ez is általános alanyként értendő? Ez esetben miért váltott át harmadik személyről másodikra? Mit jelent itt az „őrzés” voltaképpen? Valódi birtoklást vagy csak megőrzést, mint amikor valakire ideiglenesen rábíztak valamit? („Ha csontjaimat / Meg kelletik adni” – írta Arany János.) Az „idegen egészeit” jelzős szerkezet inkább ez utóbbi feltevést támasztja alá. Az őrizni igével előtérbe nyomul az idődimenzió, amely eddig csak távoli utalásként volt jelen. Az a személy, akire a kijelentés vonatkozik, úgy bánik a valaha volt egész töredékeivel, mint ahogy emlékekkel szokás. A töredékek az őrzésben idegen egészekként vannak jelen. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a töredék – szemben a résszel – nem (feltétlenül) egyetlen virtuális totalitás fennmaradt darabja; akár minden egyes töredék utalhat más, a személytől teljesen idegen, számára ismeretlen „egészre”.

Így tehát több ismeretlen vagy elvesztett személyre is. Ezzel felbomlik az első két sor közhelyszerű bölcsessége által sejtetett általános alany önazonossága. Nem biztos, hogy annak a személynek a részeit őrzi valaki, aki „elvesztette egészét”. Lehet, hogy csak a belőle megmaradt töredékekre mint jelekre vigyáz, amelyek idegen, érthetetlen teljességekre utalnak; vagy mondhatnánk úgy is, hogy idegenségükben hordozzák az „egész” visszfényét. Ennyi marad Tandorinál az „egész” metafizikai erejéből. De nem is feltétlenül az a személy őrzi a töredékeket, aki elvesztette egészét, hiszen akkor maradna az egyes szám harmadik személy: „Őrzi pár töredékét...”

Az idegen egészek mint idegen, megközelíthetetlen vagy visszaszerezhetetlen személyek üres nyomainak „őrzőjeként” konstituálódik az a „te”, akiről a meghatározhatatlan helyről érkező hang állít valamit. Ezt mondja ki a kötet előző lapján található vers egyik mondata. „Így keletkezik egy személy, / még csak híjának a helyén se.” (Félreérted)

Most már próbálkozhatunk a vers címének ér­tel­­me­­zésével. Mire utalhat az „egy sem” kifejezés? Ta­lán arra, hogy az egész „elvesztése” már önmagában véve is illúzió, valamilyen nemlét hiányként való félreértése. Ezért aztán a „meglelt” részek (a töredékek) sohasem válthatják fel az egészet; de egyetlen „egész” sem a tied, mert csak töredék formájában, idegenségének takarásában „őrizheted”. Könnyű belátni, hogy a második sorpárt úgy is olvashatjuk, mintha nem egyszerűen folytatná az elsőt, hanem vitában állna vele. Amit az első rész higgadtnak álcázott „bölcsességgel” kijelent, azt a második kiigazítja, s nagyjából visszavonja. De csak nagyjából. A cím ugyanis éppen arra figyelmeztet, hogy egyik sem birtokolja az igazságot, nincs olyan „egy”, amely újra elgondolhatóvá tenné a rész-egész dialektikát. Csak egy sem létezik a maga nem-létében, egy nélkül. „Így nincsen az, ami van”– írja Tandori a kötet új kiadásának utószavában². Ez azt jelenti, hogy nem pusztán „meglétünket (törekvéseinket etc.) értjük félre [...] hanem még hiányukat, »nélkülüket« is túl »pozitívan« értelmezzük”.

A meglét és a hiány folytonosan egymás maszkjába bújva jelennek meg Tandori első kötetében, s ez a folyamatos, leállíthatatlan mozgás nem-dialektikus, vagyis fogalmilag nem megragadható. Ez a megragadhatatlanság azonban nem elgondolhatatlanságot jelent; a kötet címadó verse szerint; bárminek az „egyetlenként” való megragadása éppen az „el-nem-gondolás” következménye. „Minden megközelítés már / önmagától tünékeny: mérték, / melyet mindig saját / változása teremt meg; oly síp, / mely csak saját hangjára szól –” (Töredék Hamletnek). Ez a költői látásmód, amelyre számtalan és számtalanszor idézett példát hozhatnánk a kötetből, nem csupán a hatvanas-hetvenes évek magyar költészetében, hanem a magyar filozófiai gondolkodásban is teljesen társtalan és ismeretlen volt. Ezt részben elfedték a tradicionálisabb lírafelfogás felől könnyebben értelmezhető darabok, illetőleg a Pilinszky-féle beszédmód kétségtelen hatása olyan verseken belül, amelyek akár Derrida akkor formálódó elkülönböződés-filozófiáját is felidézhetik mai tudatunkban. „Átvérző helyszineid már / felületeket ütnek rajtad; magad elé / dobált nyomokba lépsz...” „És már-már időnyi közök / háló-merülése lehetsz, / és belülről boríthatod / a sohajöttű suhanást, / az érkezésükbe halókét.” (Átvérző..., 1963) Az „átvérzés” mint az emberi egzisztenciára alkalmazott költői kép nyilvánvalóan Pilinszkytől ered, előrevetett nyomok és az érkezéssel azonos halál idő-tér viszonyai viszont hasonlóságot mutatnak Derrida öt évvel későbbi előadásának (La différance, 1968) problematikájával. De nyilvánvalóan találhatnánk olyan filozófiai párhuzamokat is, amelyek Tandori akkori (elsősorban talán német) filozófiai olvasmányaival állhattak kapcsolatban, noha költészetének filozofikuma nem vezethető le semmiféle direkt bölcseleti hatásból.

Az 1973-as Egy talált tárgy megtisztításában (a „sárga könyvben”) Tandori felfeszítette, szétbontotta, körülbeszélte, ha úgy tetszik, dekonstruálta a Töredék hermetikusan feszes darabjait, így többek között az Egy sem címűt is. Ezzel megindult a ma már óriási terjedelműre bővült életműben folyó belső, önmagával folytatott párbeszéd, amelynek számbavétele nélkül nem képzelhető el színvonalas Tandori-értelmezés. Ezúttal csak néhány mozzanatot villan­tanék fel A lélek és a test – nagy ének és kis ének című huszonnégy részes, a kötetben tizenöt oldalt elfoglaló szövegből, amelyek megvilágíthatják az Egy sem mélyén rejlő szubjektumfelfogást. Az első részben megjelenik egy Ő, aki nem azonos sem egy férfi, sem egy női szereplővel (akárcsak a négysoros versben megszólaló hang): „ő veszíthetett / el hat személyt, ezek / kombinációit, ezek / közül egyet...” A rész-egész viszony, az elvesztés-meglelés itt személyek közötti kapcsolatként adódik. Néha mintha eldönthető lenne, hogy valóban két vagy több személyről van-e szó, máskor inkább arra hajlunk, hogy töredékekre, „idegen egészekre” osztódó personákról, személyiségárnyakról beszéljünk inkább. „emlékszem, mondta (ez megint másik személy), / emlékszem, mondta (még nem s későbbi két / közül), e. m. (e. m.), / e. m. = emlékszem, mondta, / e. m. = ez (megint) (másik).”

Ez a sokrészes ének a legkönnyebben követhető dimenziójában egy tengerparti nyaralás elbeszélése vagy inkább elbeszélhetetlenségének tanúsítványa. Tandori mintha éppen arra kérdezne rá: mit jelent bármit elbeszélni. Tudjuk-e, mit teszünk, amikor „valamit elmondani” próbálunk? Tudjuk-e, ki (kik) beszélnek és mikor? Létezik-e párbeszéd, s ha igen, honnan tudjuk? Ebben a közegben történik meg az Egy sem ironikus dekonstruálása. „Őrzöd / pár töredékét (idézőjelbe, onnan, hogy: »Őrzöd«) / »Őrzöd...« stb. (a pillanat varázsa elmúlt; / ez volt itt a / Legfontosabb Zárójel), hagyjuk abba – / »idegen egészeit«.” Az a kegyelmi pillanat, amelynek jegyében a Töredék Hamletnek verseinek túlnyomó része megszületett, ekkorra már elmúlt. Ez volt az a varázs, amely lehetővé tette annak a költészetnek a létrejöttét, amely „kérdőjelek közé tette a meglét lehetőségét”, ahogy a költő írja a már idézett utószóban. Később a kérdőjelek idézőjelekké alakultak: egyfajta naivitás nélkül számára nem volt lehetséges többé a „meglét lehetőségének” faggatására felépíteni egy poétikát. Segítettek az idézőjelek: „így lehetett – kizáró önellentmondás nélkül – végigcsinálni, amit e kötet első (számomra) érvényes verse óta így-úgy végigcsináltam.”³ Ezek között az idézőjelek között, a védelmükben felépülhetett a Tandori-univerzum, amelyben változatlanul és mindig arról van szó, „hogyan lehet létezni, mikor igazából nem lehet”. Erről írt Tandori Dezső néhány éve e cikk szerzőjének címzett, de egy, a műveiről rendezett konferencia résztvevőihez forduló levélben. „Mindig is ön-élet-író spiritomaterialista egzisztencialista voltam. A »Hamlet«-kötet idején a filozófia volt az »éle­tem«, ott a korai félzsengék mellett ez van. A »sárga könyv«-nél az avantgárd volt az életem. Életíró és nem létíró vagyok. Létíró a képverseimben, ideo-grammáimban. Minden dolgom teljesen áttekinthető, szélső rémségeivel együtt (ami nem felmentés). Szeretettel Neked és ott Mindenkinek. TD” A „Hamlet”-könyv több mint négy évtizede tart felénk az időben; újra és újra elér hozzánk, és mind jelentősebbnek tűnik fel. Nekem – és talán nem túlzás ezt mondani – mindenkinek, aki rendszeresen olvas verseket Magyarországon.

Jegyzetek

1          Erről részletesen l. Az egésztől a részig című tanulmányomat, Alföld, 54. évf., 2006, 30–36. o.

2          Tandori Dezső: Utószó. In: Töredék Hamletnek. Fekete Sas Kiadó, 1999, 125. o.

3          I. m. 126. o.

• TD 70

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges