Angyalosi Gergely

Nyomtatóbarát változat

Angyalosi Gergely: Hölgyeim és Uraim! Mindenkit szeretettel köszöntök. A jelenlévők bizonyára tudják: azért jöttünk össze, hogy Tandori Dezső első két verseskötetéről beszélgessünk. Ennek az aktualitását természetesen az adja, hogy Tandori Dezső a napokban hamarosan betölti a 70. életévét, egészen pontosan december 8-án. A Beszélő valószínűleg ezt a társalgást is köszöntésnek szánja, a 70 éves költő köszöntésének. Fölmerülhet az a kérdés, hogy miért ez a két kötet a témája a mai találkozónknak, miért ezt a két kötetet választottuk ebből az óriási életműből. Nos, egyrészt azért, mert az életmű valóban olyan óriási, hogy akár csak az összes dimenzióját áttekinteni is lehetetlen lenne egy beszélgetés során, másrészt pedig azért, mert ez két egészen kivételes jelentőségű kötet a XX. századi magyar líra történetében. A XX. század második felének magyar líráját ez a két könyv rendkívül erősen meghatározta. Vannak olyan irodalomtörténészek, akik azt mondják, hogy a megjelenésük közötti időszakban, tehát 1968 és ’73 között történt egy határozott váltás a magyar lírában, és ennek a váltásnak az egyik kezdeményezője és képviselője Tandori Dezső volt. Tehát ennek a két kötetnek a jelentőségét alig lehet túlbecsülni. A beszélgetés szervezőjének, Ambrus Juditnak a bölcsessége jóvoltából itt láthatják beszélgetőtársaimat, akiket rögtön be is mutatok. Mindannyian költők: Takács Zsuzsa, Szabó T. Anna, Várady Szabolcs és Krusovszky Dénes. Én vagyok egyedül a kakukktojás, mint nem költő, ezért én csak megpróbálok segíteni a költőknek, hogy meg tudjanak nyilatkozni. (A költők köztudomásúlag nehezen fejezik ki magukat.) Láthatják, hogy a jelen lévő poéták a legkülönfélébb korosztályokhoz tartoznak. Azt hiszem, ezzel a szervezők azt akarták érzékeltetni, hogy ez a két Tandori-kötet az elmúlt évtizedekben mit sem veszített a fontosságából. Tehát nemcsak a megjelenésük idején voltak meghatározó, sőt korszakos jelentőségűek, hanem bátran állíthatjuk, hogy az újabb és újabb generációk számára is impulzusokat adtak, és ma is nagyon gazdag és termékeny felfedeznivalókat kínálnak az új költőgenerációknak. Az első kérdésem éppen erre a recepciókülönbségre vonatkozik. Úgy is mondhatnám, hogy két teljesen különböző kérdésről van szó. Egyrészt, hogy milyen szerepet játszott először is a Töredék Hamletnek. Ugyanis a két kötetet mégiscsak különválasztva kellene tárgyalni, beszélni kellene a közöttük levő óriási különbségekről, meg hát a folyamatosságokról is. A kérdés tehát az, hogy a Töredék megjelenésekor emlékeik szerint milyen hatást gyakorolt a jelenlévőkre és az akkori magyar lírára általában. (Erről természetesen a fiatalok is alkothatnak véleményt.) A másik kérdés pedig az lenne, hogy ma hogyan látjuk ezt a két művet. Először is Takács Zsuzsának adnám át a mikrofont. Ő hogyan emlékszik erre az időszakra?

Takács Zsuzsa: Hát nagyon jelentős esemény volt, mondhatni. Egyszer Tandorit megkérdezték arról, hogy mit szólt a Weöres Sándor-jelenséghez, hogyan értékelte, Tandori azt mondta, hogy „engem nem zavart különösebben”. Ugyanezt a kérdést tehetnénk föl vele kapcsolatosan. Volt, aki zavart a generációnkból, de semelyikünket sem hagyott közömbösen. Mi ráadásul évfolyamtársak is voltunk a bölcsészkaron. A napokban egy interjúban azt kérdezték, hogy utolsó verseskötetnek szántam-e 2004-ben megjelent kötetemet, hiszen azután novella- és esszékötetem jelent meg csak. Azt mondtam, én úgy gondolom, hogy minden verseskötetet úgy kell megírni, mintha az utolsót írnánk. Tehát az elsőt is. Tandori Dezső esetére ez különösképpen áll. Ez egy pálya lezárását jelző, nagyon szűkszavú, redukált világú kötet. 1968-ban jelent meg, mindannyiunk köteténél előbb. Az Első énekben még vele együtt szerepeltünk sokan, aztán őneki már nem volt szüksége a Költők egymást közt című antológiára, ahol többek közt Petri Györggyel, Oraveczcel, Beney Zsuzsával, Kiss Annával együtt én is szerepeltem. A Töredék Hamletnek nemcsak egy sorozatot indított, hanem ki is vált a sorozat többi kötetei közül – külsejében és tartalmában egyaránt. Láthatni, hogy mekkora gondot fordított rá a Szépirodalmi Kiadó. Fekete külső borítója, ahogy többek között az én Némajátékomé is, jelzésértékű volt, a belső vászonkötés és színes előzék azonban csak Tandori kivételes költői teljesítményét volt hivatott hangsúlyozni. Akárcsak Pilinszkyt, az ő verseit is tudtuk kívülről. Annyira kevés vers szerepelt ebben az első kötetben, hogy nem is jelenhetett volna meg, ha nem fűz hozzá Tandori egy csaknem harmincoldalnyi hosszúverset, a néhány hét alatt elkészült Vissza az égbe című – Albert Langlois clochard emlékének – írott anyagot. Minden kritika átsiklik e fölött a vers fölött, hiszen annyira elüt az összes többi verstől, pedig érdekes volna egyszer közelebbről is szemügyre venni ezt az írást, amelyből következtetni lehet a későbbi kötetekre.

Várady Szabolcs: Én is úgy gondolom, hogy az első kötet, de talán még inkább a második valóban valami gyökeresen újat hozott a magyar költészetbe. Ezt vol­ta­képpen a XX. századból csak a Nyugat indulásához tudom hasonlítani. Akkor persze nem egy költő, hanem egy egész nemzedék tört be a magyar irodalomba „új időknek új dalaival”, és tényleg valami teljesen mást hozott, mint amihez addig az olvasóközönség hozzá volt szokva. Ennek megfelelő arányú ellenállásba is ütközött az egész akkori hivatalosság részéről. Tandorinál ez csak azért nem volt ennyire látványos, mert egyrészt egyetlen emberről volt szó, másrészt meg beérte azzal az akkori hivatalosság, hogy évekig nem engedte publikálni a kötetet. Úgy tudom, jóval előbb készen volt, mint amikor megjelent, hiszen az első verse még az 1959-es dátumot viseli.

Takács Zsuzsa: Van benne 1958-as vers is.

Várady Szabolcs: ’58-as is? Tehát pontosan húszéves volt akkor. Húsz- és huszonhat éves kora között írta, és 30 éves volt, amikor végre megjelent a kötet. Én egy folyamatot látok benne, ami elindul még a hagyományos költészetnek az eszköztárával és a nyelvén, bár az sem volt olyan nagyon hagyományos a magyar költészetben, a késői Rilke és talán még a késői Hölderlin nyomait lehet benne leginkább fölfedezni, és ehhez jött még Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes, de korántsem olyan feltűnően, vagyis mint közvetlen költői hatás. Ez leginkább az első, Kert című ciklusra jellemző. Azután ez a kötet fokozatosan redukálódik. Mindazokat a kérdéseket és kételyeket magával a költészettel vagy legalábbis az addigi költészettel szemben, vagyis azt, amit először még ennek a költészetnek a nyelvén fejez ki, azt a koanokkal egyre inkább redukálja oda, ami aztán a teljes végkifejletét a második kötet első ciklusában találja meg. Én akkor úgy láttam – 1974-ben, azt hiszem, írtam egy esszéféleséget Két költő címmel…

Angyalosi Gergely: 1972-ben.

Várady Szabolcs: ’72-ben, köszönöm szépen, ja igen, mert Petri első kötete után nem sokkal –, hogy két olyan költő jelent meg a magyar költészetben, akik valami gyökeresen mást akarnak, akiknek a kiindulópontja az, hogy egy költői hagyomány folytathatatlanná vált, és másfelé kell elindulni, ha egyáltalán el lehet indulni. Tandori a radikálisabb forradalmár, már poétikailag értve, és hát valóban, az egész iránya oda látszott tendálni, hogy ezután már csak az elhallgatás következhet. Gondolom, erről majd beszélünk bővebben, úgyhogy most inkább továbbadom. Hogyan látta az, aki nem is tudom, egy vagy több évtizeddel később találkozott vele?

Szabó T. Anna: Hát igen, ’72-ben, amikor írtad a tanulmányt, én akkor születtem, és fogalmam sem volt nagyon sokáig arról, hogy vannak új utak a költészetben, örültem, ha a régit megismertem. Nagyon naiv olvasó voltam, de nekem megvolt otthon Tandorinak a Medvetalp és barátai, ezt nem értettem, nem szerettem, szokatlan volt, és furcsa, nem is igazi mese, és kicsit félelmetes rajzok voltak benne – csak most tudtam meg, hogy ezeket a montázsokat egyébként Szántó Piroska készítette. Ki kellene próbálnom most a könyvet a gyermekeimen, hátha majd ők megszeretik, mert nekik lesz vezetőjük hozzá. Mégis innen indultam Tandori felé, annyit tudtam, hogy nagyon játékos ember, de amit nagyon-nagyon szerettem, hogy az Állatvilág nevű folyóiratban írt rendszeresen a verebeiről, és ennek én rendkívül nagy rajongója voltam, tehát nem tudtam akkor, hogy Tandori Dezső költő.

Várady Szabolcs: Azt hitted, hogy ornitológus?

Szabó T. Anna: Biztos beszélt ő arról, hogy költő, de nem ez tűnt fel, mert a verebek voltak a központban, és én remegő izgalommal vártam mindig, hogy mi történik a verebekkel, és aztán később, mikor megjelent a Madárlépte hó című könyvem, akkor azért küldtem Tandorinak belőle, hogy hát madarak vannak a címben – pedig a versekben, sajnos, nincsenek. Megírtam neki ezt a történetet, mert akkor éreztem úgy, hogy én már Tandori verseit megismertem eléggé, vagy legalábbis valamelyest. De az én költészetfelfogásom kezdetben rendkívül konzervatív volt. Én Szilágyi Domokosnál találkoztam először valami másféle versbeszéddel, de ő nem bontja le radikálisan a verset, őt könnyebb azonnal elfogadni. Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy Tandori megközelíthetetlen, ezért a könyveit, ezt az első kettőt sem vettem a kezembe egészen az egyetemig. Aztán Mesterházi Mónika az Eötvös kollégiumi szobámban két órát töltött azzal, hogy elmagyarázta nekem, honnan érdemes megközelíteni Tandorit, az Hommage-zsal kezdtük. Ez megfogható volt, addigi ismereteimmel is megközelíthető, ráadásul nagy vers. Nem sokkal később Margócsy István is azt mondta az órán, hogy olvassuk el az Egy talált tárgy megtisztítását. És ne­kem, mondom, naiv olvasó voltam akkor még, nekem nagyon nagy reveláció volt ez a vers – tehát ami mindenkinek evidencia volt akkor, nekem még nem. De legalább felfedezhettem magamnak, hogy van ilyen, hogy Törlendő segédegye­nesek, hogy milyen roskatag állványzat tartja a vers emelkedett beszédét.

Krusovszky Dénes: Ha jól emlékszem, én 1996-ban olvastam először Tandori-verseket. Akkor voltam tizennégy éves, elsős gimnazista, és mivel van egy bátyám, a tankönyveket, szöveggyűjteményeket megörököltem tőle, és folyton próbáltam előreolvasni, mert zavart, hogy ő többet tud. Az egyik szöveggyűjteményében volt két vers, a Töredékből az Hommage és a Macabre a mesterekért. Szerencsés voltam, mert az osztálytársaim újabb szöveggyűjteményében nem voltak benne ezek, nyilván mások szerkesztették. Egyszóval, akkor ezek a versek nagyon megfogtak, de a teljes köteteket csak kicsit később olvastam el, tizenhat évesen, még mindig kamaszként, de akkor már jobban ráláttam a dolgokra, és volt bennem egy nagyon erős vágy, hogy valami radikálisabbat találjak magamnak, mint amit az irodalomórákon tanultunk. A tananyag nagyon langyos volt ugyanis. Végül is Tandori első két kötete volt az, ami ezt az igényemet kielégítette. Máskülönben ennek a két kötetnek a története, megjelenése az én generációm számára már irodalomtörténet, vagy még inkább legenda.

Szó volt arról, hogy a Töredék bizonyos szempontból utolsó kötet, és akkor még azt is meg kell említeni szerintem, hogy mind a két könyvnek más címe lett volna. A Töredék Hamletnek, ugye, az Egyetlen címen jelent volna meg, és ez milyen jól összejön azzal, hogy ez tulajdonképpen befejező kötet. De erre még úgyis visszatérünk.

Szóval ez a cím valamiért nem ment át a rostán, amit a mai napig nem értek, ahogy azt sem, hogy a Töredék Hamletnek pedig igen. Ugyanez a helyzet a második kötetnél is, tehát, hogy az A. Rimbaud a sivatagban forgat, az vajon milyen cenzurális szempontoknak nem felelt meg, ezt nem értem. Másfelől nézve viszont mintha mind a két „kényszercím” valahogy jobb lenne, mint az eredeti.

Próbáltam utánaolvasni a két kötet megjelenése körüli visszhangoknak, és nagyon érdekes különbségeket lehet találni. Persze valamennyire azért természetesnek tűnik, hogy a Töredék Hamletnek kötetet egyértelműbben elfogadó kritikai megnyilvánulások kísérték, míg a második kötet inkább meglepetés volt, sokkolta a korabeli kritikát. Tehát azok is meglepődtek, akik az elsőt még revelációként fogadták. De ami szerintem igazából mulatságos is volt valamilyen fanyar szinten (sokfajta abszurd dolog történt akkoriban), hogy ’69-ben szerveztek Lillafüreden egy konferenciát, amely a fiatal irodalommal foglalkozott, ahova meghívtak kritikusokat meg szerzőket is. Oda három szerzőt nem hívtak meg, ami a későbbi kánon szempontjából visszanézve azért tényleg vicces, Tandorit, Petrit és Oraveczet. Ezt az ügyet egyébként Bedecs László is említi a Beszélni nehéz. Tanulmányok Tandori Dezső költészetéről című könyvében. Ráadásul eljött az MSZMP kulturális bizottságának a vezetője, aki beszédében Tandorira külön kitért, hogy bármit, csak ezt ne, ez volt ’69-ben, tehát egy évvel a Töredék  megjelenése után. Ehhez képest mi most mégis erről a könyvről beszélgetünk.

Angyalosi Gergely: Köszönöm szépen, az első körön túl vagyunk. Ha jómagam is hozzátehetem a saját emlékeimet mint egy köztes generáció képviselője, én ’70-ben találkoztam Tandorival egyetemista ismerőseim jóvoltából. Ebben az időben már kívülről tudtam Tandori-verseket, ami elég példátlan dolog volt. Ahogy visszaemlékszem, az volt az érdekes ebben a hatásban, hogy nagyon gyors és elementáris volt. Viszonylag széles körben úgy beszéltek róla, hogy ez egy evidensen nagy költészet. Első kötettel nem szokott ez megtörténni, és számomra ma is rejtélyes, hogy milyen csatornákon keresztül és hogyan jutott el annyi emberhez. Hogy alakult ki viszonylag ilyen gyorsan konszenzus arról, hogy ez valami nagyon jelentős dolog? A másik, amit Szabolccsal egyetértve én is szeretnék hangsúlyozni, hogy az első kötetnek valóban van egy belső mozgása. Kálmán C. György barátom írta róla, hogy lassan megszűnik a világ és a nyelv közötti szolidaritás a kötetben. A nyelv elszakad a világtól, és egyre inkább önmaga tárgya kíván lenni. Ez persze olyan kijelentés, ami aztán közhelyszerűen visszatér a Tandori-jellemzésekben a későbbiek során, és amely ellen Tandori maga mindig hevesen tiltakozott. A Töredék új kiadásának az utószavában is elmondja, hogy a fő témája az, hogyan lehet élni, ha nem lehet. Tehát egyáltalán nem pusztán a nyelvről van szó szerinte, hanem az egzisztenciáról, az életről. Ezt a két nézőpontot nyilván provokatívan állítja így egymással szembe. Mindig a nyelvről is szó van természetesen, és hát, gondolom, a költőket akkor az ragadta meg elsősorban, ahogyan a nyelvhez viszonyult. Továbbá az, ahogyan a Szabolcs által is említett Rilke-, Nemes-Nagy-, Pilinszky-hatásokból kialakított egyfajta költői szubjektumot (mert mégiscsak működik itt egy költői szubjektum, és mások szerint éppen ez a szubjektum bomlik szét aztán a Talált tárgyban). Van valamiféle énszerűség a Töredékben, egy önmagát állandóan megkérdőjelező és visszavonó énszerűség, amely ugyanakkor nyelvi történés is. Ez az, ami a kötetben zajlik, és talán ezzel tette a legnagyobb hatást az akkori költő kortársakra. Azt szeretném a következőkben kérdezni, hogy véleményük szerint milyen ez az „énszerűség”, amelyet a Töredék hordoz magában. Egyébként a címváltoztatásra visszatérve azt gondolom, hogy nem rosszak ezek az új címek. Az Egyetlen cím, ami a Töredéké lett volna, nekem kicsit semmitmondó: akkor telik meg tar­talommal, ha mögéolvassuk az egész kötetet. Az A. Rimbaud forgat a sivatagban természetesen eléggé provokatív, de az Egy talált tárgy megtisztítása sem kevésbé provokatív, tehát nekem ez azért tetszik.

Szóval visszatérve a kérdésemhez: milyen énszerűséget érzékeltek ebből az első kötetből, és ez milyen hatást gyakorolt és gyakorol ma rátok?

Takács Zsuzsa: Érdemes beszélnünk talán a Tandorit érő hatásokról is, amelyeknek természetesen életrajzi hátterük van, nevezetesen az, hogy Tandori az Újhold körében jelentkezett először. Nemes Nagy Ágnes középiskolai tanára volt, és Nemes Nagy Ágnes azonnal megérezte, hogy tanítványa óriási költői tehetség. A szülei mérnöknek szánták, úgy tudom, ellenezték, hogy irodalmi pályára menjen. Végül engedtek Nemes Nagy Ágnes rábeszélésének. Több helyütt elmondja Ágnes, hogy alig aludt a Tandori felvételije előtti éjszakán. A hatásokra visszatérve, úgy látom, Rilke hatott elsősorban rá inkább, Nemes Nagy Ágnes, a fordító jóval erősebben, mint N. N. Á., a költő. Az Újhold baráti köre által fordított, illetve az általuk föltérképezett irodalmi forrásokban szereplő szerzők művei vagy személyiségei közül válogatta Dezső a mintaképeit. Az angol költészet és angol nyelvű próza szerzői és szövegei hatottak rá. Úgy hiszem, ez már az első kötetére is áll, s később ez a hatás dominánssá válik. Nagyon erősen jelen van írásaiban a később itthon is kultuszkönyv-szerzővé váló Salinger a koanjaival. A Salinger-kötetek akkor már Amerikában nagy példányszámban jelentek meg. A Franny és Zooey című kisregény meditatív sugallata, a csönd, az elvonulás, az elhallgatás felértékelése a Töredékben szembeötlő. A második kötetben Tandori új pályát nyit. Egy pillanatra visszatérve a Töredékre, ott is a Kert című ciklusra (ami pazar, tökéletes, ’58-ban, ’59-ben írott verseket tartalmaz): érdekes, hogy ez a ciklus a második helyre került a kötetben. Ez az egyetlen nem kronológiai, kronológiába nem illeszthető ciklus a Töredéken belül. Szó esett arról is, hogy a politika hogy fogadta Tandorit. Nem egyedül Tandori, Oravecz és Petri hiányzott Lillafüredről. Nem voltak ott a Költők egymás közt más, jelentőssé váló költői sem. A nemhogy az akkori magyar államba vetett bizalmat megkérdőjelező, de még a nyelvbe vetett bizalmat is aláásó magatartás nyilván elfogadhatatlan volt az akkori politikai, irodalompolitikai elképzelések számára. Nem kellett Tandorinak ellenzéki verseket írnia ahhoz, hogy elfogadhatatlan legyen az irodalom irányítói számára. Tandorit a politika, a többségtől eltérően, nem is érdekelte, hidegen hagyta. Második kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása nem továbblépés az elkezdett úton, hanem maga az új út a hazai avangárd előtt, s egyben a magyar költészet vagy irodalomtörténet új korszakának nyitánya.

Várady Szabolcs: Nem tudom igazából, az volt-e a kérdés, hogy Tandorira kik hatottak, vagy hogy ő hogyan hatott a többiekre, de ha még egy pillanatig visszatérhetünk ehhez a kérdéshez, akkor úgy gondolom, hogy még néhány külföldi szerzőt mindenképp meg kell említeni. Beckettet mindenekelőtt, aztán Joyce-ot, akitől a Finnegans Wake kezdő mondatát bele is szövi valamelyik versbe a második kötetben. Én még Eliotot is erősen ott érzem, noha ez a hatás közvetlenül nem annyira mutatható ki, mint inkább bizonyos versszerkesztési, versépítési metódusokban. Csak egy konkrét példát hadd mondjak. A második kötet egyik fő darabja, maga az Egy talált tárgy megtisztítása című vers egy utazásnak a leírása. Ebben megint csak a hagyományos költészet ellenében jár el (egyébként Tandori maga mindig erősen tiltakozott az avangárd szó ellen, mondván, hogy semmi köze az avangardizmushoz), tehát kiszűrve a leírásból mindent, ami költői elem, hagyományosan költői elem, egészen odáig, amíg aztán mindebből a hatalmas prózai és adattömkelegből és ennek a különböző nyelvtani manipulációiból a legvégén egy hagyományosabb értelemben vett vers bontakozik ki a romok alól. Megkettőzi a szöveget, két hasábra osztja, és a versszöveg megy a bal oldalon, jobb oldalon pedig ehhez részben ezt megkérdőjelező vagy visszavonó, kvázi széljegyzetek csatlakoznak. Hasonló eljárást alkalmaz, csak fordított sorrendben Eliot az egyik versében. Késői nagy ciklusának, a Négy kvartettnak az East Cooker című darabjára gondolok. Ennek a második részét egy költői hagyomány jegyében kezdi. Hadd idézzek egypár részletet, és aztán jön az, ami Tandorinak fontos lehetett: „Mihez fog a késő november / A tavaszi gerjedelemmel, / Nyári hő alakzatai / S foszló hópelyhek mit neki” stb. A vége: „Egeken síkokon a hajsza / Kerengő örvény a világot / A végpusztító tűzbe hajtja / S csak aztán a jégtakaró. // Hát így is ki lehet fejezni – nem éppen kielégítően: / Iskolás körülírás volt, elévült költői divat, / Nem takarítja meg a tűrhetetlen viadalt / Szóval és jelentéssel. Nem fontos a költészet. / Nem az volt – kezdjük újra el –, amire számítottunk.” És egypár sorral később: „S úgy látjuk mi már, / Legföljebb korlátolt értéke van / A tapasztalatból leszűrt tudásnak. / A tudás mintát szab, s ezzel hamisít, / Mert a minta minden pillanatban új, / S minden pillanat új és megrendítő / Értékelése mindannak, ami voltunk. És csak akkor látjuk át / A csalatást, ha már többé nem árthat.” Vas István fordította. Hát ennyit még a világirodalmi háttérről. Nem tudjuk, hogy mondjuk Wittgensteint már akkor olvasta-e. A későbbi műveiben erre már nagyon sok nyílt utalás történik.

Szabó T. Anna: A versei már azelőtt nyugtalanítóak, mielőtt a nyelvre kérdezne rá, vagy a nyelvet kezdené szétszedni, kétségbe vonni. Mert ami őt foglalkoztatja, az nem nyelvi, hanem egzisztenciális természetű kétely, aminek a nyelv csak része. A különbség matematikai-filozófiai fogalma foglalkoztatja legjobban, pont ez, amit Várady Szabolcs Eliotban is kiemel: az időpillanatok különbsége, a személyiség különbsége, a személyiségmeghatározás nehézségei. Az Egyetlen címűnek tervezett kötetben is állandóan erről beszél: „és még vigyáz, ami marad, az egyetlen legyen így már kicsit elég. Nem tudsz magadtól már megízesedni, egyiked sem vagy már, egy íz sem.” Tehát már ezek a korai versek, mondjuk például a Szobák vagy az Alsóváros, ezek teljesen klasszikus versek, mégis van bennük valami nyugtalanító íz: „itt a macskakövek is az idő apró süllyesztői”, vagy „üres szobákat látok odabent / akár a végső percek, egymásba nyílanak”. Én Pilinszky felől közelítve az ilyen versbeszédhez rögtön tudtam viszonyulni. „Elvéthetetlen üldözött – / elalszol és felébredsz” – de ezen a sűrűségen, a koanokon, már Pilinszkyhez képest is el kell gondolkodni. Tandori a Talált tárgyban már maga is megmagyarázza nagyon sokszor, túlmagyarázza, agyonmagyarázza, és mégsem magyarázza meg azt, hogy miről beszél. Az Egy vers vágóasztala például ilyen magyarázatok gyűjteménye – nem programbeszéd, mert Tandori folyamatosan rákérdez, ha valahol evidenciát észlel. Itt sok mindenre rákérdez, az élmények és a vers viszonyára is: „Egy biztos: eszembe / jutott, elmondhatom. Valamiféle / szeméttelepen gyűjtjük-e kincseinket? / Hogyan áll a dolog / emlékezetünkkel? Igényelhet-e bármi, / ami a kezünk alól kikerül, / olyasféle teljességet, amiben nekünk magunknak / (méghozzá: önmagunkként) sincs részünk? / Vagy éppen ezért? / És nemcsak igényelhet, hanem / mindez egyenesen kötelező?” Tehát ő nagyon is kimondja, hogy mire gondol, mégis magunknak kell az olvasmánnyal és a saját élményeinkkel is újra meg újra elszámolni. A Töredék-kötetben ez a kérdés, ez az állítás még sokkal sűrűbb volt: „Nincs-hol, nincs-hogy-vonal: / széttörve, összeforrhatatlan / itt van, megvan.” Én nagyon erősnek érzem Tandorin a Beckett-hatást. A Beckett-prózában van ez, hogy sokszor agyoncsikorgat szituációkat, agyonbeszél, a humorosságig fokozva, de alapvetően mégis mélyen tragikus. És mindig meglep. Mondjuk, adott egy túlságosan is hosszú leírás, ami önmagában teljesen érdektelen volna, de egyszer csak egy mondat szíven üt – mert kellett hozzá ez a folyamat, a leírás nehézkessége, ahogy mondjuk a szeméttelepről összegyűjtött dolgok között van valami, ami fontos. Tehát én azt gondolom, hogy újrakezdte, igen, másképp beszél, igen, de a klasszikusan szóló Tandori nyugtalanító hatása már korábban érezhető, nem csak a Talált tárgyban.

Krusovszky Dénes: Nekem az jut eszembe erről, amit Bán Zoltán András írt a második kötetről, tehát, hogy az a magyar irodalomnak az egyik kopernikuszi fordulata volt, ami nagyon fontos mondat. Ha a két kötet viszonyáról van szó, akkor szerintem ez a megállapítás elég jó kiindulási alap lehet, mert ha jobban végiggondoljuk, ez nem másról szól, mint a költői megszólalás lehetőségének újraértelmezéséről. Valószínűleg, én legalábbis így fordítom le magamnak, ez olyan fordulat, ami után már nem a nyelv kering a költői szubjektum körül, hanem a költői szubjektum kering a nyelv körül, tehát hogy benne van a nyelvi megelőzöttség. Ez a második kötetben érezhető. Beszéltünk arról, hogy az első kötet hogyan helyezhető el. Azt hiszem, hogy ez az ő forrásainak egyfajta összefoglalása. Ha úgy vesszük, akkor az érvényesen megszólalni tudó késő modern magyar lírai paradigmának talán az egyik végpontja vagy sarokköve lenne a Töredék. A második kötet pedig ehhez képest hoz kopernikuszi vagy csúnya szóval posztmodern fordulatot. Ilyen szempontból az is nagyon fontos, hogy ez nem klasszikus avangárd könyv. Ezt nem azért mondom, mert Tandori itt-ott tiltakozott ez ellen, hanem mert ez neoavangárd, ami azért egészen más. Abban az időszakban ráadásul Tandorinak voltak is kapcsolatai a neoavangárddal, Szentjóbyval vagy az Erdély-féle körrel. Aztán, ha ez meg is szakadt később valamennyire, szerintem ennél a könyvnél nagyon fontos azt tudni, hogy egyedülálló ugyan, de volt egyfajta szellemi közege. Érdekes lehet például Erdély ötvenes évekbeli szövegei közül néhányat összeolvasni a Tandoriéval, ezek szerintem egészen jellegzetesen egymás felől olvasható dolgok. Ha ez igaz, akkor egyértelmű, hogy mi a különbség a két kötet líraeszménye között. Nem véletlenül kellett újrakezdenie úgymond Tandorinak is a saját költészetét. És, hogy ezután a hatáskérdésre milyen választ lehetne adni? Amit én nagyon fontosnak látok, az éppen az, amiben eltért, mondjuk, a saját újholdas indíttatású költői hagyományától. Azt hiszem, hogy a Töredék Hamletnek ott válik igazán izgalmassá, amikor nem ez a fajta Nemes Nagy-os, pilinszkys vagy rilkés, de Nemes Nagyon átszűrt hang szólal meg. Ami ebből a leginkább közel áll hozzá valamilyen szempontból, főleg a rövid versekben, az a Nagyvárosi ikonoknak egy-két darabja talán, és aztán onnan lép a második kötettel el.

Angyalosi Gergely: Igen, én is úgy látom, hogy az egész szakirodalomban vagy Tandorira vonatkozó irodalomban van ilyen vita. A két kötet között vagy a folytonosságra helyezzük a hangsúlyt, vagy a totális és gyökeres újrakezdésre, valószínűleg többen vannak, akik ez utóbbit hangsúlyozzák, és nyilván joggal. Valóban úgy volt, hogy a Talált tárgy megjelenése után a kritikákból, még a nagyon értő kritikusok tollából valókból is érezhető volt valami meghökkenés. Váratlanul érte őket, és váltásnak érezték a kötetet. Ugyanakkor magam nagyon sok folyamatosságot is látok, visszautalásokat az első kötetre. Az viszont döntő különbség kétségkívül (ebben általában egyet szoktak érteni a kommentárok), hogy az első kötet hangvétele alapvetően tragikus. Tragikus hangvétel ez, nagyon kevés játékosság van benne, és nagyon sok önirónia. Van pátoszos önmagához fordulás is a kötetben, szóval nagyon sokféle hangnem szólal meg, de az a fajta, hogy is mondjam, vidám kifacsarása a nyelvnek, illetve a nyelv és a világ viszonyának, a szavak és a dolgok viszonyának, ami a második kötetben észlelhető, az az első kötetben még valóban nincs meg. Erre a vidámságra vagy erre az ironikus, önironikus világvége-hangulatra, mert én ezt annak érzem, nos, erre nem voltak fölkészülve talán a kortárs kritikusok, ezt meg kellett emészteni. Ugyanakkor az érdekes, hogy végül is ezek a technikák, amelyekkel Tandori él, azért nem voltak teljesen ismeretlenek a magyar költészetben. Voltak már az avangárd hagyományok felől ennek előzményei, és mégsem keltettek ilyen feltűnést és hatást. Például, hogy egy méltatlanul elfelejtett példát mondjak, Rákos Sándornak a különböző kísérletei a hatvanas években. Ezekről Örkény nagyjából azt írta, hogy „fúróval fölrepesztetted a nyelv szövetét”. Említhetnék persze másokat is, és mégis Tandorira mondjuk, hogy kopernikuszi fordulatot hajtott végre. Szóval visszatérve a kérdésem elejéhez, valóban úgy kell-e szemlélni a két kötetet, mint két teljesen egymással szembeforduló alakzatot? A második kötet szembefordul az elsővel, megtagadja, kifigurázza? Mi történhetett itt a kettő között tulajdonképpen?

Takács Zsuzsa: Azt hiszem, hogy sok estét betöltő téma az első két kötet, már az első kötet is, főleg, ha még a hatásvizsgálatot is beleiktatjuk. Természetesen én úgy hiszem, hogy Tandorinak több énje van (a világirodalom ismer ilyen költőket, Pessoának öt alteregója volt, öt élete, öt énje). Azt hiszem, hogy Tandori Dezső, akárcsak Weöres, mindent meg tudott írni, amit csak akart. Nem akarok Weöresnél elidőzni, de szerintem a legjobb – ha volna ilyen – „női irodalmat” is Weöres művelte a Psychével. Amit Tandori fölépített az első kötetben, lebontotta, dekonstruálta a másodikban. A második kötet címében szereplő Talált tárgy szóválasztása mégis visszautal az elődökre is, József Attilára nevezetesen, akinek hatása Pilinszky költészetén érinti meg Tandorit, és aki, az előbbi Rákos Sándor-példával is egybecsengően: a „szövedék felfeslésén” keresztül a lényegre látott. Az Anna által idézett Tandori-sor, az „elvéthetetlen üldözött, elalszol és fölébredsz”, valóban Pilinszkyt juttatja eszünkbe. Kettőjük vékony kötetét, a Töredéket és az ’57-ben megjelent Harmadnapont betéve tudtam, egy idő után azonban a fenti Tandori-sor emlékezetemben a Pilinszky-idézetek közé raktározódott, mégpedig a Pilinszkyt jellemző, József Attilát is továbbgörgető hatások közé. De van egy furcsa dolog, amit, gondoltam, megkérdezek Szabolcstól, de ő nem tudott rá válaszolni, nevezetesen, hogy tud-e valami konkrétumot arról, hogyan történhetett, hogy Tandori írta le az első Petri-sorokat is. A Nyers című versre gondolok, amely az azonos című, kötetzáró ciklusban található. A következőképpen szól a részlet: „Felengedek / egy élő résnyit. / Valóban, boldogok a praktikus együgyűek, / mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet. / Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék: »mindent, de nem bármit.«”. Ez a néhány sor fülünkben ma már Petri költészetére vallana. Elhangzott az előzőkben Eliot neve is. Eliot a generációnknak meghatározóan fontos költője volt. Vas István fordításában ismertük meg Eliot Válogatott verseit, 1966-ban. Vas a könyvhöz írt előszavában leírja, hogy a sztálini korszakban Eliotról azt mondták, hogy „ha a hiénák és sakálok gépelni tudnának, olyan verset írnának, mint Mr. Eliot”. Erre pedig Ottlik azt a választ adta, idézi Vas, hogy „persze, ha írógépelni tudnának”. Nyilván Eliot minden szokványost fölülíró újszerűségével volt a bajuk, azzal, hogy ők, a végrehajtók nem hatolhatnak a gondolatai mélyére, s ezzel kivonják ellenőrzési körükből az olvasót, akiben megnő a kételkedésre, bizonytalanságra való hajlam. Dezső második kötete az avangárd vagy posztmodern szöveggyűjteménye lehetne, segédanyag annak dekonstrukció nevű tantárgyához. A kipontozott sorral való kezdéstől, az első mondat harmadik személyben történő megismétléséig számtalan költői bravúr kútforrása is a kötet. Az elképesztő kihívás, a türelmünket próbára tevő magatartás, amit Tandori tanúsít, második kötetétől máig tartóan jellemzi költészetét és prózáját. A másik kötetben már elkezdi a nyelv alkotórészeire való bontását, mivel hogy – nem akarok ismét József Attilára utalni – tekintete előtt a világ is darabjaira hullik. Az utazásban szereplő kezdőbetűkkel jelzett városnevek egyébként egy kordokumentumnak is beillő lengyelországi utat örökítenek meg. Wroclaw vagy Varsó (Warszawa), Lódz és Krakkó nevét rejtik a kezdőbetűk.

Várady Szabolcs: A kettő olyan értelemben mindenképpen összefügg, hogy van egy verse az első kötetnek az utolsó ciklusából, a Nyers című ciklusból, ami kicsit a köteten belüli hangváltást jelzi. Az a címe, hogy Személy, és ezt a verset azután intarziaként beleépíti és szétszedi, ahogy Zsuzsa mondja, dekonstruálja, a Test és a lélek című versben, ez talán a leghosszabb verse a második kötetnek. Nem a teljes verset építi bele, de egy jó pár részletét, és sok szempontból a visszájára fordítja. Ugyanakkor ez az egész eljárás, amit a második kötetben végigvisz, engem a homokórára emlékeztet, amiről sok szó is esik a kötetben, meg cikluscím is, de valahogy a kötet egész szerkezete is olyan, mint a homokóra, tehát először minden úgy megy a kötetben, hogy egy végpont felé szűkül, amely végpontban megjelenik egy egysoros vers, amiről nem lehet biztosan tudni, hogy ez egy vers-e vagy egy versnek a címe (amihez versszöveg már nem tartozik), mert a sárga kötetben cím nélküli versként szerepel, viszont a válogatott kötetben, a Vigyázz magadra, ne törődj velem-ben legalábbis a tipográfia szerint mint verscím szerepel, és annyi az egész, hogy „ugyanez elmondható bármiről”. És ez a fordulópontja a kötetnek. Innen kezdve elkezd széttartani, mint a homok­órának az alsó fele: miután az első részben mintegy porszívóval kiszívta a vers egész szerkezetéből mindazt, ami hagyományos költői tartalom és hagyományos poétikai eljárás, és maradnak pusztán a kötőszavak és a ragok, és legfeljebb még az egyéb írásjelek, mint a lábjegyzet csillaga, és akkor az ilyen módon megtisztított térbe betódul az a fajta élettörténeti nyersanyag, ami a szöges ellentéte annak, ahogy az életüket addig a költők használták. Arra használták ugyanis, hogy kiszűrve belőle az esetlegességeket, valamilyen magasabb szintre emeljék, és a poétikai eljárásokkal megnemesítve és tömörítve hozzanak létre valami maradandót. Tandori ennek pont az ellenkezőjét csinálja a saját életével, minden egyes pillanatát egyenértékűnek tételezve fel. Egyébként van is egy ilyen sor már a Hamlet-kötetben: „te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő megül halálosan”. Tehát itt valóban minden pillanat egyenrangúvá válik, és ezáltal válik a hagyományos költészet felől nézve teljesen elfogadhatatlanná, merthogy mi ebben a költészet, vagy mitől költészet ez? Tandori pedig azután, hogy végrehajtotta ezzel a kötettel ezt a nagyszabású terep-megtisztítást, nekilát (mert most már lehetővé vált számára), hogy a következő kötetektől kezdve szisztematikusan visszahódítsa mindazt, ami a költészet egész történetében mint poétikai struktúra és mint versforma létrejött. Ugye már a harmadik kötet nagy része szonettekből áll, és aztán jön az összes többi kötött forma a balladától kezdve, most kapásból nem tudom felsorolni, de nagyon sokféle forma, és ezek már azon az alapon épülnek fel, amit megteremtett a második kötetben, tehát garantáltan nem olyanok, mint amilyeneket addig írtak. És ami aztán nagyon termékenyen hatott persze tovább másokra is, különösen Ferencz Győző korai köteteiben feltűnő ez a hatás, de mondjuk személy szerint rám is hatott, különösen a Székek a Duna fölött című versnek a befejező részére, és hát aztán a fiatalabbaknál ez hosszan látszik. Egyet akartam mutatni még, ami ide tartozik, és ezt Ferencz Győző idézi is, a Tandori pályaképét fölrajzoló nagy tanulmányában. Azt írja a harmadik kötet egyik szonettjében, csak az első két strófát idézném: „Költészetet csak nagyon messziről / vagy nagyon közelről lehet csinálni; / az egyik: ha nem lehet odalátni, / ahonnét szól, s arra se, amiről; // a másik ez: ha minden beledől / abba, ami így lesz kint-bent rakásnyi, / vagyis ha se elásni, se kiásni / nem kell semmi elől, se semmiből.”

Szabó T. Anna: Én is itt láttam ebben az át-nem-szitált időről való sorban, hogy amíg azelőtt megpróbálta ebből a szétpergésből felépíteni, onnan kezdve elkezdett szitálni, ahogy „Rimbaud átpergeti az ujjai között az ábécét”. Tehát a nyelvet is szitálja, és az egzisztenciális időt, egyéni időt is elkezdi átszitálni – egyszerre játékos gyerek, kataton öreg és aranymosó. A költészetet is átszitálja tulajdonképpen, de ennek a megértéséhez mindenképpen ismernünk kell a költészet történetét, az előzményeket, amikor még nem kérdeztek rá az alapokra, vagyis inkább mertek nem rákérdezni. Az Egy Kosztolányi-vers című felsoroláshoz vagy inkább szinte szavak nélküli nap-holdkelte táblázathoz ismerni kell a vonatkozó verset és Kosztolányi hangütését, ehhez képest igazán jó. Ahhoz azért ismerni kell Kosztolányit. És azt, hogy mihez képest vers egy vers, vagy hogy mihez képest élet az élet, mi benne a fontos és a kevésbé fontos, hogy elkülöníthető-e egyáltalán. Mondok egy példát: nemrégen egy angol bulvárlap szinte szenzációként közölte le egy térfigyelő kamera felvételét egy busz teljesen hétköznapi belsejéről, az utasok közt egy lánnyal, aki, mint mindennap, hazafele tart a munkából. Ez a lány utolsó fotója, mert fél órával később megölték – ez a buszutazás azért emelődött ki a semmiből, az átszitálatlan időből, mert a lány hamarosan meghalt. Ez is egy Tandori-jelenség, mert nála is minden, mint ebben az említett Kosztolányi-versben, a halálhoz képest történik – és nemcsak az, ami fontos, hanem minden. Erre nemegyszer utal is, a Közjáték, képekkel például leírja, ahogy a művésztelepen két fiú beszélgetett, és azt is, hogy egyikük később öngyilkos lett. És te is, Szabolcs, a Székek a Duna fölöttre utaltál, és ott is elég erős a viszonyítás, tehát a különbség volt és van között.

Krusovszky Dénes: Még visszatérek röviden a kritikákhoz. Érdekes, hogy Vas Istvánnak, aki egyébként Petriről is írt, és ott is volt egy érdekes megjegyzése, hogy tudniillik nem érti, hogy miért ilyen szomorúak a fiatalok, és azt kérdezi, hogy ha ők nem csinálták végig azt, amit az előttük lévő generáció, akkor honnan veszik a bátorságot ahhoz, hogy ennyire rosszkedvűek legyenek? Szóval Vas Tandori második köteténél meg egyszerűen azt mondja, hogy ez túl sok, vagyis, hogy ezt mégsem lehet megcsinálni a „szent lírával”. És ehhez képest szerintem az egyik legjobb kritika, ami erről a könyvről született, az a Radnóti Sándoré, aki hasonlóképpen, de sokkal izgalmasabban teszi föl azt a lényegi kérdést, hogy mi líra még? Aztán ő is azzal folytatja, hogy összehasonlítja az első és a második kötetet, és sorra veszi a különbségeket. Persze nagyjából mindenben eltérnek, mégis, nyilvánvaló és talán közhely is, hogy nem lehet őket egymás nélkül elképzelni. A Töredékben például magának a töredékességnek egy hagyományosabb felfogása érhető tetten. Azt látjuk, hogy ami itt töredék, az önmagának a töredéke, míg a második kötet az úgy fragmentált, hogy közben nem lehet részekre bontani problémátlanul. De inkább felolvasok egy mondatot, nehogy félremagyarázzak valamit. „Megváltozott a forma. Ott is a legtöbb és legfontosabb vers »töredék« volt, de önmagának a töredéke, töredék voltában lezárt és lekerekített vers-individuum. Itt a töredékesség, a részletjelleg az egyes versek határvonalát el nem ismerve terpeszkedik el az egész köteten, s valamilyen viszonylagos teljességet csak a kötet egész anyagának befogadásakor nyerhet.” (Talált tárgyak költészete. In: Mi az, hogy beszélgetés? 1988.) Tehát ez lenne egy alapvető eltérés a két kötet között.

És még egy dolog, ami fontos lehet a második kötettel kapcsolatban, az az „ugyanez elmondható bármiről” kijelentés problémája. Ehhez köthető az újabb időszak legkomolyabb Tandori-kritikája, mármint itt konkrétan Farkas Zsoltnak a kritikájára gondolok (Az író ír. Az olvasó stb. In: Mindentől ugyanannyira, 1994). Tehát, hogy a második kötettől kezdve, amikor elhangzik ez a mondat, és amikor a magánélet egészen meglepően közvetlenül válik lírává, illetve bármi azzá válik, akkor onnantól kezdve egy hatalmas szövegáradat indul el. Radnóti is arra utal, hogy milyen érdekes – és ez a nagyon fontos különbség a két könyv között –, hogy az első az elhallgatás felé halad, a második pedig egy folyamatos beszéd felé. Azt hiszem, Farkas azt is írja ebben a híres vagy hírhedt kritikájában, hogy Tandorinak két korszaka van, az első két kötet és utána az összes többi, és aztán arra a már-már szállóigévé vált kijelentésre fut ki, hogy az élet rövid, Tandori hosszú. Azt hiszem, hogy a bármiből lírát csinálni elv kérdése az az alapvető probléma, amiről szót kell ejteni, ha a Talált tárgyról van szó, vagy még inkább az azt követő időszak szövegeiről.

Angyalosi Gergely: Igen, azt hiszem, hogy kaptunk egy összképet arról, hogy nagyjából hányféleképpen lehet látni a két kötet közötti viszonyt. Én már csak makacsságból is a folyamatosságra helyezném a hangsúlyt a magam részéről. Nekem személyesen sokkal könnyebb a kontinuumot észrevenni. Nem akartam a jelen lévő költőket ilyen irodalomtörténeti dolgokkal bosszantani, de ha maguk is bosszantják magukat, akkor miért ne? Van egy olyan irodalomtörténészi vélekedés, hogy az első kötet még benne ragad úgymond az utómodernségben, és nem tud áttörni a posztmodern felé, ami aztán diadalmasan sikerül a másodikban.

Bíró Dániel: Hülyeség.

Angyalosi Gergely: Valóban. De ez le van írva, és ekörül vita folyik. Tényleg átszakad valami gát a második kötetnél, úgy érzem. De pontosan ez a rész-egész problematika felől nézve tulajdonképpen minden benne van az első kötetben, legalábbis én úgy látom, amit a második kötet a maga sajátos módján kiaknáz, vagy a legvégső konzekvenciáig eljuttat. Láthatjuk abban a nagyon szép, klasszikusnak hangzó sorban, amit ketten is idéztetek, tehát a Töredék Hamletnek egy sorában, hogy „ily egyetlenné el nem gondolás tehet csak”. Miről van itt szó? Nagyjából arról, hogy akkor lehetsz egyetlen személyiség, ha nem gondolkodsz. Ha elkezdesz gondolkodni, véged van. Csak akkor van egységesíthető múltad, csak akkor vannak kontúrjaid, hogyha visszariadsz a dolgok végiggondolásától. Ha viszont elkezdesz töprengeni, akkor valóban ez a szitaeffektus lép be, akkor szétszitálódik az idő, és minden, ami egységes és egy egészre utaló, az szétmállik a kezeid között. Nagyon sokan úgy gondolják szerintem, hogy ez a rész-egész problematika tulajdonképpen folyamatosságot teremt a két kötet között. Nem tudom, erről mi a véleményetek?

Takács Zsuzsa: Én is azt hiszem, hogy összetartozik a két kötet, akkor is, ha, tréfásan fogalmazva, két különböző költő írta, akik furcsa módon egyaránt Tandori Dezső álnéven publikálnak. Ez a tréfa azonban nem vonatkozik a clochard emlékére néhány hét alatt írott (!), az első kötet harmadát kitevő Vissza az égbe! című ciklusra, ez ugyanis inkább tartozik a második kötethez. A későbbi kötetekből visszatekintve azonban megállapítható, hogy már a Töredékben is fellelhető az eddigi költői megszólalási módokat megkérdőjelező magatartás. Nem csupán az elnémulás folyamatának rögzítésével. Nem említettük, pedig dominánsan jelen van a Töredékben a drámai nyelv. Elsősorban a Hamlet-monológra gondolok, mely mintegy a költői vallomás idézőjelbe tételével, azt színpadra léptető távolságtartásával excellál; továbbá a már említett Eliot és Beckett drámai nyelvének a történetből „kiszóló” megfogalmazásaival. Ennél is fontosabb azonban Tandori nyelvteremtő képességének, feltett szándékának számtalan fényes bizonyítéka. A magyar nyelv köztudottan igei szemléletű. Az elvontságot nehezebben esik kifejeznie, mint egyéb európai nyelveknek. Cserében viszont rendkívül képgazdag, s nyelvének költői erejét nagyrészt ennek az adottságának köszönheti. Tandori első kötetéből viszont (nem azt mondom, hogy teljes egészében, de nagyon feltűnően) hiányoznak a képek, hasonlatok. Annál elszántabban főnevesít, ezzel tágítva a versben való fogalmi gondolkodás lehetőségeit, s közelítve a magyar költői nyelvet a filozófia nyelvéhez. Nemcsak állítmányt, egyéb mondatrészt is nominalizál. Néhány idézet már az első kötetből. „Ily egyetlenné el-nem-gondolás / tehet csak” „Ráunsz mindenedre”, „Félre­érted nélküledet: legjobb esetben nélkülednek, / fél­reértesz egy nélkület, miatta hiszed csak velednek.” „Aki elveszti egészét, / megleli részeit. / Őrzöd pár töredékét, / idegen egészeit.” „Nem tudsz magadtól már megízesedni, / egyiked se vagy már. Egy íz se. Semmi szökhető, de minden megszökőben.” „Számos, de nem következik, nem kérlelheti, köztedik, így egyetlen.” „Eggyé-lette halálos, akinek / minden rajta-kívüliség: halála.”

Várady Szabolcs: Talán az is jellegzetes, hogy ráadásul a főnevesített szavaknak egy jó része eredetileg névutó, és a nyelvnek azok a legkevésbé tartalmi elemei. Én igazából csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy az első kötet azért még viszonylag hagyományos annyiban, hogy az egyes darabjai megállnak a maguk lábán önmagukban is. A második kötet mint kötet, azt hiszem, szintén Tandori újítása a magyar költészetben, és azóta ennek sok változatát látjuk. A verseskötet mint önálló műalkotás. Nem azt mondom, hogy nincs olyan verse, amelyik külön is megáll, vagy akár minden verse külön is közölhető, de az egész együtt valami sokkal többet ad ki, tehát eleve kötetnek van elgondolva, nem individuális műalkotások füzére, hanem az egész egy nagy szerkezetbe illeszkedik, és aztán Tandori majdnem minden kötete ilyen a továbbiakban, és ezek, mondom, azóta szaporodnak a magyar költészetben. Ilyen azelőtt nem volt, úgy tudom.

Szabó T. Anna: Lehet, hogy ezt más is mondta már, de nekem az az elméletem, hogy Tandori egy blogger, tehát azelőtt is gondosan és nyilvánosan számon tartotta az időpillanatait, mielőtt az internetes naplót kitalálták volna. Nemrégen Váli Dezsőnek a műveivel és a naplójával foglalkoztam, és nagyon sok rokonság van közöttük, ő is már akkor kíméletlen őszinteséggel naplózott, meg is jelentetve a szövegeket, amikor ez még korántsem volt divat. Váli a vallási értelemben vett szakralitás felől közelít, de tulajdonképpen Tandori is, mert Tandorinak a halál az egyik nagyon fontos témája. Az Előkészületek és születésnapban például leírja, ahogy botorkál a hóban, és belebotlik a villanyvezetékbe, és kimondja, hogy ha megütötte volna az áram huszonkét évesen, akkor, ahogy mondja: „aligha méltányolhatnám az események mindenkori alakulásának méltányosságát”, vagyis nem írhatta volna meg a Talált tárgyat sem. Nem véletlenül mondtam el az előbb ezt a bulvárképet a lányról, mert Tandorit nemcsak a saját maga és a világ eleven térfigyelő kamerája, hanem a krimi is foglalkoztatja, de nem a bűnügyi történet értelmében, hanem egzisztenciálisan, hogy minek mi az oka, mi a végső oka. Itt van például a Philip Marlowe magándetektív névjegye, teleírva, hát ez az egyik legradikálisabb vers ebben a könyvben, és nemcsak formailag, ebben van egy mondat, lehet, hogy egyenes Chandler-idézet, hogy „talán egy váratlan sugallat hatására cselekedett” – na, ez a magyarázat, ami nem magyaráz meg semmit. Ennyit a nyelv hasznáról. De gondolkodni azért muszáj a halál ellenében: „Nem arról van szó, hogy meghal... arról, amit előtte végig kell gondolnia.” Ennyire radikális formailag nem volt később, tehát azért általában a gondolatmenetei követhetők, a mondatokat megtartja, sőt a későbbi verseiben a rím is visszatér – nem hallgatott el, hanem végül is beszélt tovább. Ennyiben megvan a folyamatosság.

Várady Szabolcs: Még az is különleges Tandoriban, hogy ahogy egy kötetet megszerkeszt, illetve ahogy eleve kötetet ír, ugyanúgy tulajdonképpen az egész, nemcsak az életmű, hanem maga az élete is néha úgy hat, mint egy megszerkesztett verseskötet. Az első kötetben feltűnik a clochard figurája, akkor még csak lerója neki a tiszteletét, de aztán valamiképpen ez a clochard-figura Tandoriban fokozatosan kibomlik az idők során, és ő maga is egy kicsit ilyen clochard-t csinál magából később. Attól is nehéz szabadulni, hogy az első kötet a lovakkal kezdődik. Ezek a lovak ugyan még korántsem azok a versenylovak, amik aztán később olyan fontosak lesznek Tandorinál, de mégis nehéz nem gondolni rá, hogy ez azért nem egészen véletlen, hogy rögtön lovakkal kezdi.

Szabó T. Anna: Sőt, madarakkal is.

Krusovszky Dénes: Az én ’99-es kiadásom utószavában, ha jól emlékszem, meg is említi, hogy később lepődött meg ő is azon, hogy már az első kötet nyitóverse is egy lovas darab volt, ami elég jó keret. Közben még azt akartam mondani, hogy ha már a két könyv viszonyáról beszélünk, akkor szót kell ejteni egy másik problémáról is, arról, hogy a Tandori-életművet miképpen lehet, ha lehet egyáltalán korszakolni. És van-e valaki, most ezt kicsit álnaivan kérdezve, aki ismeri a teljes életművet, hiszen iszonyatos mennyiségű könyvről van szó. Az egyébként sokszor elhangzik, hogy valószínűleg nem a kettő között lehet meghúzni, hogyha van ilyen korszakhatár, hanem a második után. És akkor ezzel kapcsolódnék vissza ahhoz, amit Anna mondott, hogy Tandori, bár afelé halad, nem hallgat el, és nem szedi szét, hanem utána valami újat kezd, de igazából el is hallgat, meg szét is szedi, és utána beszél tovább, és ettől a belső törésvonalak elhalványulnak.

Szabó T. Anna: Tulajdonképpen azt demonstrálja, hogy az ő életét csak ő tudja végigélni, azért mondom, hogy senki nem fogja őt igazán megismerni, hiába van ott ez a rengeteg szöveg, mégis vannak át nem szitált pillanatok, és már a nyelv elégtelensége, körülíró, különbségtevő természete miatt is lehetetlen teljesen átszitálni, és ezért nagyon szép kísérlet az ő életműve és az élete. Tökéletes kísérlet, ami nem akar bebizonyítani semmit.

Krusovszky Dénes: Egyszer egy kocsmai beszélgetésen, amikor a második Tandori-könyvről volt szó, a társaságból valaki teljesen kikelt magából, és az asztalt csapkodva arról beszélt, hogy Tandori nem kitalálta, hanem elrontotta az újabb magyar lírát, mert hát vegyük már észre, hogy a Talált tárgy után már bármit le lehet írni!

Szabó T. Anna: Hál’ Istennek.

Krusovszky Dénes: Persze ennek az ellenkezőjéről nem volt meggyőzhető, nagyon tartotta magát a véleményéhez. De szerintem éppen azért érdemes beszélni erről, mert miközben én nem gondolom, hogy bármit le lehet írni, abban biztos vagyok, hogy sokkal több mindent le lehet írni Tandori után, mint előtte. És ami még lényegesebb, hogy van, amit már nem lehet úgy leírni, mint előtte. Egészen egyszerűen szólva én úgy látom, hogy Tandori fellépése bizonyos avítt lírai beszédmódokat ellehetetlenített, ezért is feszélyezett sokakat sokáig, vagy feszélyez ma is. Kis túlzással nálunk egy Tandori csinált nyarat.

Szabó T. Anna: De nem folytatható ő sem, ránk bízatik, hogy mit csinálunk tovább vele, mellette és utána.

Angyalosi Gergely: Azt hiszem, hogy itt nem tudjuk bemutatni, hányféle vagy hány költőre hatott Tandori, és hogyan ismerhető fel a Tandori-hangütés. De aki verseket olvasott az elmúlt évtizedekben, az lépten-nyomon kihallja ezt, ahogy az ő költészetében is felismerhetők az elődök, illetőleg minták vagy modellek, akikről szó esett. Nagyon érdekes, hogy honnan ismerjük fel egy másik szövegben, hogy jé, ez Tandori. Rejtélyes dolog ez, de én esküszöm, hogy föl lehet ismerni. A magam részéről nem szeretnék zárszót mondani. Nagyon megköszönöm a beszélgetést mindenkinek, a türelmes odafigyelést a hallgatóságnak, s végezetül hadd olvassak fel egy Tandori-levélből egy részletet: „Nem járok sehová, értsd, estekre, dedikálni, tévé-rádió-szerepelni, nem tartok magánjellegű telefonkapcsolatokat, kapcsolataim a lapok és periodikák, szerkesztőikkel »beszélgetek« írásaim révén, s így, ha van, az Olvasóval. […] Szívfájdalom nélkül elhagytam a cigarettát, a rövid italt (röhej), a bort, ezt a sörön át, mert a sört, épp ma teszem, könnyű eldobni. Nem járok egyáltalán sehova, sötétben már kimenni sem mernék. Maradtak rövid bevásárlásra a piacok, ilyesmik. A kocsmák: csak emlék. Nem nagyon akarok beszélgetni senkivel. Annyi mindent írtam, még eztán is írok, ez, mondom, társalgás. Jól megvagyok. Az embernek, mondanák filozofikus írók, meg kell szoknia a maga gyötrődéseit.”

A Beszélő november 25-ei Nyitott Estjén elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

• TD 70

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges