I.
A „48” itt: összesen 48 naptári év. Ebben: a legbizarrabbul eltérő korszakocskák. Rémségesek, álmosak, lagymatagok, élénkítők, lehangolók stb.
Nem történeti taglalásra, elemzésre vállalkozom. És mégis: a „történetírás” a „történet” szóból jön. Petőfi még használta a „történelem” szinonimájaként is. Elismerem, „egy ember” (bár Vas Istvánnak más a véleménye! igenis „egy ember”-ről van szó mindig, csak hát mit akar az az egy?), az akár szélsőségesnek is nevezhető emberi sors, út stb. talán nem példáz semmit. Jó, ne példázzon. De a gondolatok a „történetből”, a magunk históriájából adódnak, ha oly arányban „a mi magunk” gondolatai, hogy megannyi hatással együtt is legalább árnyalatnyit, éles árnyalatnyit elkülönböznek a tömegszerűtől. Hogyan is mondta Szép Ernő a rémségek, álmosságok, lagymatagságok, élénkülések, lehangolódások etc. tárgyában írt verse végén?
„…És kegyetlen
Ordítottam vón: …………… téboly! nem igaz semmi!
De ez mind annyi volt, mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják, és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.”
II.
Változnak a korok divatjai.
S több is fakul, tűnik „nagy porban”. Államférfiak nevei, dívákéi, mecénásokéi; nézem csak, kiváló (nem is oly kiváló?) fiatal német (francia, angol) színészek nem ismerik már… nem hogy a némafilm, a korai hangosfilm nagy neveit, de jószerén Chaplinét, Fred Astairét se etc. Hóha hó! Tavalyi hó! Maria Schellét, Vanessa Redgrave-ét se. Pár évtized, s a művész híre elhuny, és nevét stb. csak Ki őrzi? A Halál, mondja hátborzongatóan Weöres Sándor.
Szerinte akkor állítólag a csakugyan mindig fénylő forró Igék adnak öröklétet, nem az emlékezet. Meg aztán végképp nem a pályadíjakat osztók. Akiről itt írok, igen sok pályadíjat megkapott. Keresett is tűrhetően, a tollrágó szakmához képest már-már igen jól; ez rég volt, megismerte a munkanélküliség fenyegetését (szó szerint; az írás nem munka, magam csak a műfordítást, alkalmi írásos reagálósdit tartom munkának; s mily messze kerültünk Rilke gondolataitól, melyeket egy fiatal költőnek fejtett ki sokáig-legendásan; hogy elsősorban az irodalomhoz már-már hasonlatos tevékenységet, az újságírást kerülje, mint… van rá hasonlat, kicsoda mit; ez a valaki, akit úgy fogok nevezni innen hamarost, hogy „én”, nem adta fel soha (hosszasabban), visszaküzdötte magát, és ha jó másfél évtizeden át kezdték eminnen-onnan jelentéktelen önismétlőnek tartani, hát nem hagyta annyiban, vagyis hogy a jó szerencséje nem hagyta el, és a szerencsét, általánosságban úgy tartják, ki is kell érdemelni; ez a „valaki”, aki itt a tapasztalatait általam (révemen, de jó szó!) elmondja, annyit akarna csak révbe juttatni, hogy „Kérem, kérem… figyeljünk innen is a dologra… ez is volt, volt így is”, ennyi a históriája.
Történet tehát – és folyamatosan várt jelen. Bekövetkezik az az idő, amire várnánk? Lesz, csekély tárgyunkban, valami is jobb? Ez a nagy kérdés.
III.
Engem – szintén általánosságban – újabb időn radikálisnak mondanak (TGM-től hallottam, nagy örömmel, ezt a meghatározásomat a minap), s mint ilyen nehezen is csatlakozhattam volna szorosabban bármelyik irányzathoz. (Nyelvünk ennyiben félrehord; semelyik irányzathoz nem csatlakozhattam.) Fontossága ennek a magam becses írói személyének szempontjából úgy van, hogy ekképpen sok odatartozási előnytől elestem, másrészt szabad maradtam; már amennyire szabadok lehetünk, s ne is elemezzük túlnyomóan az érzületi jelent. (A magam jelenét, melyben a magam felfogásával a magam dolgát tovább nehezítem, s mégis csak így lehetek, ld. a József Attila által használt szóértelmezést, „boldog”. Épp J. A. a jó példa a szavak többféle értelmezésére; van, ahol megvetően kezeli a boldogság fogalmát, van, ahol mint elérendő nagy célt jelöli, és ebben Wittgensteinnel ért egyet: tudjuk, a filozófus azt „üzente”, mikor már halálán volt: „mondjátok meg nekik, hogy boldog életem volt”, kb. idézem, és azt is mondta, hogy csak a boldog élet a teljes élet. Hát ez nagyon nehéz kérdés, ld. Móricz „Boldog ember”-ét, meg a másik, radikális végletet, már hogy amennyit én összeboldogtalankodom.
De erről másutt (már írtam épp eleget).
IV.
Ki tudja, írnám-e ezt a dolgozatot Beszélőmnek, ha és ha és ha. Apám, ezt is megírtam sokszor, egyszerű sorból jött fiú volt, az I. háborúba kellett elmennie, hogy külön engedéllyel egyetemet végezhessen, afféle hadilevelező volt, de rendesen vizsgáztatták, sőt, valamennyi szabadságot is kapott, hogy a Jog padjait (s az Államtudományét) koptathassa. Ugorjunk egyet.
Magam, miután 1956 októberében az iskolagyűlésen (hebrencskedve, egyáltalán nem igazi radikálisként, inkább izgágán) nem kiáltottam el, hogy „Le a vörös csillaggal!”, valamint apám sem engedett ki a harci időkben a Nagykörútra stb., eljutottam az egyetemi felvételiig. Ahol majdnem kihajítottak már (1957 késő tavaszán), igaz, a KISZ-tagság s más ilyesmi nem volt épp akkor még olyannyira perdöntő, de repülhettem volna könnyen a semmibe – s lett volna erőm vajon egyetem nélkül is? nem kellett az a 4 szabad év, egészen a gyakorlótanításig? a műfordítói szeminárium (Kardos Laci bácsinál), az írótársak, a szellemi lötyögés, a töltekező, mégis felelőtlen, nem karriert előkészítő szabadság, igen, s az, hogy végig kívülálló maradtam, ipari tanulóintézeti nevelő-portás, később felnőtteknek nyelvet oktató fura „polgári alkalmazott”, hogy aztán 1971-től szabad legyek, mint önmagam rabja, s ez így menjen a 34. naptári évben már? Vesszen a mondat, le a mondattal – folytatom így: nem gépelném ezt, ha mikor én-nem-tudom-kicsoda felvételi biztos azt mondja, hogy jó, jó, képzett fickónak látszik, de nem minden képzett fickónak volt a régi rendszerben MÁV kereskedelmi (fő?)igazgató az apja! Erre B. professzor, vagy S. professzor (irodalomtudós mindkettő) azt mondta: „De nem is rúgták ki az illető papát kormányzósértésért, s nem fél év elméleti börtönbüntetéssel ment kényszernyugdíjba.” Igen, idáig ugrottam az időben, s visszavetítve még: a papa pertörlésnek köszönhette, hogy nem kellett leülnie idejét. Az okokat etc. ne részletezzük. Egy fura, nem rokonszenves, bár sokáig prosperáló államképződmény (és pénznem, a pengő) érdekeit védte (jaj, tarifákkal, adókkal, leleménnyel), feledvén ifjúkora Ady-, expresszionizmus- és Rilke-rajongását.
(A „kormányzósértés”, nagyjából: ostoba ürügy volt.)
V.
A perc rajzához, fáradságosan, így készül Rilke szerint az elmélet alapja; vagy a gyakorlaté.
Itt annak az elméletéről és főleg gyakorlatáról lesz szó, mi is akkor hát az író és műfordító helyzete ma, milyen volt „57-től”, meddig volt ilyen, mi jött „68” után, s mert a történelemhez nem értek, csak ösztönös irodalomtudósi és szociológusi érzékemet használhatom, kitanult, finomított main stream eszközök (sic!) híján.
1956-ban a Weöres-verskötetnek szaga volt.
VI.
Szabadság-illata volt azon a tavaszon, és még az Irodalmi Újságnak, és Déry Tibor sok művének… és… és… és. De Weöres (A Hallgatás Tornya, ha jól írom, én naggyal írom, na), ő volt a csúcsosodás. Képzavar: annak a könyvnek már a sosem érzett illatával is, a papíréval, a nyomdafestékével. Zsarnokságot nem tűrő nyomdafesték illata volt, bűvölet. Magam egy irodalmi tehetséggel rendes fokig megáldott, később borszakértőnek tanult osztálytársamtól hallottam először Weöres hírét. „Van egy ilyen…” A költő (óriás) akkor már 43 éves volt, ha jól számolom. Különösek a lappangások! Aktualizálni kell az evidenciát! (A Mester maga húzta át a NAGYSÁG szót, ugye.) Valamikor, az elnyomatás „fordulatéveutáni” kezdetétől visszafelé számolva, Weöres kimagasló költőként élt az erre hivatott köztudatban. De a Nagy Pályaív az 1956 tavaszán megjelent kötettel kezdődött.
Nemes Nagy Ágnestől kaptam kölcsön a könyvet, a történet ismert. Persze, hogy az elnyomatás ellenében összetartottak a legkülönbözőbb írók, de 1956 előtt a szabadság, utána a rabság „zilálta szét” a sorokat. Nem tudom, ma 30-35 évük körül járó írótársaim mennyire érezhetnek bele ebbe egyáltalán? Nem részletezem, az Újhold hajdani köre miként ment szét már az ötvenes évek elején. Akadtak szorgosak, akik írtak, írtak az íróasztalfióknak. Előkeveredtek olyanok, mint Mészöly Miklós, akit – csakúgy, mint Ottlik Gézát – Nemes Nagy Ágnesnél, Lengyel Balázsnál ismerhettem meg. Kálnokyt. Mándyt. De csak Mészöly Miklóssal és Ottlik Gézával (két szomszédvár! ne tagadjuk) alakult tanítvány-mester kapcsolatom, azaz jó barátságom. Mészöllyel az irdatlan csatangolások, szekszárdi szüretek jártak még külön is a nagy tudásanyaggal, melyben Miklós és (Polcz) Alain révén részem lehetett évről évre. Mészölyéknél ismerkedhettem meg olyan emberekkel, akik – mint Ács Károly is, az újvidéki HÍD szerkesztőjeként; később Bányai János vitte ezt a szerepet, kapcsolatunk így-úgy ma is a régi! –, igen, akik a Töredék Hamletnek (a hivatalosságok által megtiltott, „letanácsolt” eredeti címén: Egyetlen, s mily pontos volt pedig e cím, hagyjuk) anyagából (brr, e szó) bőven közöltek az akkor nagyon is szellemszabad Vajdaságban, felbecsülhetetlen értékű publicitáshoz segítettek (olvasható lettem!), tudtak rólam az akkor valóban releváns értelmiség egészen különböző pólusain, titkos tipp voltam, s a kiadó-páros, Szépirodalmi és Magvető, rendre rugdosott ki; KISZ- és pártírók, meg csudák folytán egész mulatságos, bizarr, de a honi közfelfogásba-értékrendbe jobban beleilleszkedő szerzők mozogtak az érdemi terepeken, gondolni sem lehetett – !!! – arra, hogy pár inkább poszt-Rilkés versemen kívül magyarországi fórumon előfordulhassak; ezt adta a HÍD, délvidéki pátriám, azaz családomé, igen, apám óbecsei születésű, nagyapám Kecskeméten és vidékén élt soká, mint vegyesboltos, kocsmáros-féle, iparosember, mint apám családjának zöme… és a dédapám még Nándorfehérvár-Belgrád és a Felső-Kunság között pásztorkodott; nem véletlen, hogy lelenc kutyám lengyel alföldi pásztor volt, vicc, hogy anyám révén valami Sviderszky-is van itten, de nem „az” a Sviderszky, írjam, ahogy írom. Ottlik, Mészöly, Nemes Nagy a tanításon, jóbaráti kapcsolaton, ennek megannyi áldásán túlmenően konkrétabban semmit sem tehetett írói sorsomért, pályám elindulásáért! Ne feledje senki, ezek olyan idők voltak.
Ha ma szubjektív idealistának is ítélhető, de nem istenes, hanem radikális „elme” (gondolkodó, na ja) vagyok, hát legalább objektív idealistaként polgári csökevényként hajigálták ki munkáimat a kiadók.
Tenni értem gyakorlatilag az egyik legnagyobb magyar költő-mentő-fejedelem, Kormos István tett. Nem véletlen, hogy Ottlikéknál ismertem meg őt. Ottlikék (és a nálam fiatalabb Géher István tanár úr, akkor szerkesztő az Európa Kiadónál), ők tettek értem sokat a fordítás keserves, de boldog „mezőin”: eleve azzal, hogy rávettek, fordítsak. Ez még házasságkötésem előtt történt (tehát 1964-66 között), és Dylan Thomas-szal, Fitzgeralddal kezdtem.(Szerencsétlen dolog! A német munkák akkoriban messze lebegtek szemem előtt, ködösnél is bizonytalanabbul. Az említettek angol „orientációjúak” voltak, amerikaiasak… s én németül tudok viszonylag jól, angolul gyengébben, ezt nem is tagadtam soha. Iszonyú sziklamászás volt számomra az angol fordítás! Hogy ez ma hogyan van, erről később.)
Kormos István tehát. A Móra Kiadó „nagyhatalmú kívülálló beltagja” volt, és nagyon díjazta azt a lírát, amit én műveltem… meg örök fiatal ember, Párizst évszám járt tapasztalt világfi (szegény Pista, e hülye szóért pofon legyintene, ha a mennyországban meghallaná!), igazi földi mennyországot bűvölt elő köpenye leleményeinek redőiből – nekünk, költőknek. Az emlékezetes Első Ének, benne sokan, akik ma is viszonylagos erőben dolgozunk, ha utaink irdatlanul elváltak is… versantológia, s Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója ebből válogatott, s Kormosnak, jóváhagyólag Vasnak is az volt a véleménye, kezdjék velem.
Kormostól sok-sok műfordítást lehetett kapni, olyan fiatal kutyakölyökkorúaknak, mint magam voltam akkor, nekünk is; de a Nagyok (Jékely, Kálnoky, Nemes Nagy stb.) akkorra már fényes műfordítói pályán haladtak. Nemes Nagy mindig bíztatott: „Fordítson, fiacskám! Meg lehet belőle élni!” S hogy közel 400 forint havi többletjövedelmet „dobott” a műfordítás 1954-1957 között, és a továbbiakban ez a számszerűség csak nőtt!! Nem sok időbe telt, nősülésem meghozta szorgalmamat, Kormos, az Európa, a Gondolat hamarosan, a Kossuth (barátságokkal, anélkül) a további munkákat, és…
De ezt részletezem.
VII.
Csak hogy el tudja képzelni valaki az elképzelhetetlent, tessék. A nagyoknak anno 4000 forint havi. És a fizetések alig haladták meg az 1200-1300 forintot. Magam 1959-től az Expressz Utazási Irodánál idegenvezetősködtem nyaranta-őszönte. Megtanultam németül. Bizonyos vagányságig vittem. A magam ura voltam. De hát évi 5-6 csoporttal se tudtam ezervalahány forintnál, na jó, kétezernél többet összebrusztolni. Egy évben. Persze, az akkori NDK, a mai lassan teljes érvényű, szépséges Németország sok vidékét megismertem. Nem főnökösködtem, volt politikai csoportvezető, sokszor ezek egészen jópofa fickók voltak, nagy linkek, kedvesek. Lóghattam mellettük, élhettem csekély életemet – a magányt, a könnyed társaságot, élvezhettem a tájakat, legalább 20 várost megjártam 5-6 év alatt, többször voltam Rügen szigetén… de anyagi utam a semmibe vezetett. Magánórákat adtam aztán, a hatvanas években majdnem végig, és közmegelégedésre búcsúztam a főiskolai tanintézettől. Nem voltam KISZ-tag, nem voltam párttag, nem voltam szakszervezeti tag, nem volt a Hamlet-köteten kívül másom… 35 éves koromig.
Rendkívül gyors a gépelő két ujjam, a „kezem”, alaposan tönkre is ment. Csomók, meszek etc. Ezt kényszerűen szereztem be, ezt a bajkoszorút. Saját érdemem csak a mostani enyhe láb-gátoltságom, 2003. január közepe óta. Balesetben mozgásképtelenné váltam kis időre, de visszaküzdöttem magam: mivel sehova se járok (társaságba, megnyitóra, verset mondani, dedikálni; nem utazom már Bécsbe se, meg egyáltalán, repülővel, vonaton), elképzelhetetlen volt, hogy orvoskézre adjam magam. Kikezeltük valahogy itthon a sokszoros térd- és combsérülést, ki tudja, mit, nem vagyok futóképes, elugróképes stb. A kezem azonban ma is hihetetlenül gyors.
Bár bizonyos szempontokból keresve nehéz tőlem még jobban eltérő alkatot találni, mint amilyen Eörsi István, sok minden összeköt bennünket, s én például – nem tartozik ide – nagyon nagyra értékelem a költő Eörsit. Pista szerezte egyik „korszakos” munkámat, „a Lukácsot”. Akkoriban 1000 forint körül volt egy ív fordítás díja. Adó alig. Nyugdíjjárulék (elsikkasztották; így végül a MAOE, az Alkotó-alap kb. 42 000 forintot tud juttatni nekem havonta… mondjuk, olyan 90-100 000 forint helyett; ez is nagyon jó, hogy van). De hát az ezer forint, az ezer forint! Lakásárakban kifejezve… kész őrület. Nemrég még kamatból kifejezve is: azt jelenti, hogy ma tisztán, adó után legalább 50 000 forintot kellene kapni fordításért ívenként.
Magam olyan 16 000 forintos, 20 000 forintos ívhonoráriumokért dolgozom, melyekből 36-40 százalék adó megy le… nem folytatom. S még jó az is, ha akad ilyen munka. Egy-két (de inkább egy) fix hely. Füzetes regények fordítása. Másutt erotikus regények. A harmadikon (bedugult a forrás) bestsellerek. De amit ott is fizettek! Valaki azt mondta: galádul. Mert 35 000-40 000 forint (lenne) a normálisnak elfogadott (nem azt mondtam, hogy jó!) fizetség ma ívenként, mínusz adó. (Horribilis adó. Igazságtalan, mert rajtunk műfordítókon szinte fillérig – fillér nincs is, na ja! – bekaszálható adó. Nem részletezem. Ez így van, amíg így van.)
Hát mondom, Kormosnak hihetetlen lehetőségei voltak. Az akkori rendszer fura ellentmondásait használta ki. Elmondom, ahogy terveztem: az '56-os forradalom szélárnyékában (vagy miben? hogyan? az akkor is jó Magvető – nekem kétszer lett később rossz, Kardos és Jovánovics híján, majd egy újabb „éra” közepétől) sorra jelentette meg (pl. a Magvető, Képes Géza vezetésével) a jobbnál jobb világirodalmi műveket. De az Európa is! Ezek kincset értek a majdnem teljes rabság idején, igen, Ottliktól az Iskola a határon azért is volt akkor olyan karizmatikus könyv, amilyen se külföldön nem lehet, se itt nem lesz – szerencsénkre! – talán soha, mert hogy a „szabadság a hó alatt” eszméje virult benne. Természetesen a folyóiratoknál eleinte, évtizedig legalább, szó sem lehetett merészebb fiatal irodalom publikálásáról. Ezért volt élet-levegő a HÍD! Meg Jugoszlávia, azaz Dalmácia, de Belgrád is. A csoda volt! Konzervekkel, de vörös bort vásárolni képesen, legalább öt őszi hónapot töltöttünk ott 11 év során feleségemmel. Belgrádban fel tudtunk ruházkodni, hogyan mondjam. Ehettünk májat, ami a korai Kádár-korszakban számunkra nem létezhetett. És voltak „olyan” hanglemezek… nekem dzsessz, másoknak rock… S volt egy légkör. Persze, kölcsönös horvát-szerb utálatokkal etc., de mi nem törődtünk ezzel. Vigyáztunk, senki ne provokáljon minket, szabályosan küldtem ki, az ellenőrző minisztériumon át a műveket, egyebekre az a rendszer ilyesmiben nem volt érzékeny. Hogy így mondjam. Ezt mindenki tudja, aki járt azokban az években, abban a másfél évtizedben a HÍD pénztáránál.
„Jugó” a madaraink miatt maradt abba. Meg a nyugati utazások is csak elkezdődtek volna 1976-ban. Madaraink élete volt fontosabb számomra a megpályázható (felajánlott) berlini DAAD-nál; és jól döntöttem. 1990-ig a honi vagy külföldi szereplés bensőmből elgondolhatatlan volt a számomra. (Pár éve, mint említettem, szintén az. Végleg. Ez kizárólag belső alakulás/om függvénye, nincs politikai oka, nem is volt. Nem tudtam kétféleképpen. Vészesen radikális voltam ebben az életfelfogásomban is. Megannyi rémséges, önhibás gödör, bukdosás ellenére: a végsőkig kitartó voltam.) 1977-1989 közt számtalan lehetőséget kínált a minisztérium (a kultusz, vagy nem így hívták): Japán, Hollandia, Portugália, Németország, Bécs… Aztán 1990, végre, kinti hívásra: Düsseldorf. Szakmailag sikerrel – sőt! s akkor „vezettem be”, hogy nem olvasok fel, hanem előadok, performansz-szerűen majdnem; a felolvasást unalmasnak ítéltem s tartom ma is –, emberileg kicsit botorkálva abszolváltam első szerepléseimet. És a végsőkig „unpraktikusan”. Pár remek kis irodalmi kapcsolatom azért csak alakult, jól is jártam ezekkel – egy határig. Hatalmasak lettek a magyarhoni ambíciók, a cél, már a szabadság világában: Ausztria, főleg Németország… Japán, Amerika stb. Nekem itt volt az életem: hol 7, hol 15, hol 9 madár képében.
Később is szakadtam el Budapesttől, mint a repüléstől és Londontól, Dublintól (mindig magánemberként jártam ezeken a helyeken, 1999-ben egy G. György – Gömöri – szerkesztette est volt a boldogtalan londoni kivétel, és félig a „Londoni Tandori” című „szelleméletrajzi és helyszínéletrajzi” film, ez utóbbit nem bántam meg, bár nekem a filmezés kibírhatatlan műfaj, nem, nem; ld., hogy javamra bevigyen a mentő a lábammal, az is abszurd műnem), Párizstól etc., meg a vonattól és Bécstől, holott napi 120-140 percet el tudok tölteni Bécsben úgy, hogy érdekeljen, na persze, járkálásokról van szó csupán, előbb szakadtam el az 1990-2002 eleje közt aktív lószínterektől (nekem aktív dolguktól), előbb, mint Budapesttől. Városommal épp a lábsérülés tette lehetetlenné a viszonyt. A kényszerű itthon-tartózkodás evidensen és elemien hozta: egészséges lélek vagyok, mégsem kívánkozom ki a lakásból. Itt jó nekem. S lásd: radikalizmus. A madarak is radikálisak. Hajaj!
VIII.
Mondta valaki, s látszik festők stb. példáján is: egy-két „nagyságrendnyi” szintkülönbséget jelent (anyagiakban, mecenatúrában), ha valaki német földön, koreaiaknak, japánoknak, amerikaiaknak etc. dolgozik. Magam, megjegyzem, sosem tiltottam meg, hogy folytatódjék épp-elindult ausztriai kiadásom, megjelenjen netán további pár könyvem. Frankfurtra már be se vettek a keretbe. Tiszteletvendégként ott lehettem volna. Köszönöm. Szerepeltem előtte két évvel, a portugálok esztendejében a Buchmessén, már akkor kicsit kedvetlenebbül. Baj nem volt. Csak semmit se értem vele. S ha magam inkább munkára és magánidőre osztom az életemet, mit mondjak? Félve, mit hoz az uniós csatlakozás – persze, meg kell lennie! –, elgondolom: aligha nekem az uniósabb fordítói béreket. Nem szólva róla, hogy 65 éves vagyok pillanatokon belül, s ha még egy kis időt lehúzok, nem csupán naptári 40 lesz a Dylan Thomas-szal, Fitzgeralddal kezdődött fordítói pályafutás.
A kezdetek kezdetén, a „pólyafutás” idején (így, viccnek) olyan sokan támogattak, hogy megsérteném őket, ha az eddig említetteken – és Bojtár Endrén – kívül bárkit is külön emlegetnék. Az Európa, de igazgatóságig fel, különféle nyelvi csoportokig oldalvást… a Gondolat, a Kozmosz–Móra, Kormos halála után főleg a Kozmosz, a Kossuth, még a Zrínyi is, kicsit, a Szépirodalmi nem… Hagyjuk. Egy konkrétum: ha felhív hirtelen, égből pottyanva, régi „gondolatos” szerkesztőm, egy kiadóvezető hölgy, olyan szép árat ígér másodközlésért, hogy az… Hagyjuk. Egy konkrétum: ha felhív hirtelen, égből pottyanva, régi „gondolatos” szerkesztőm, egy kiadóvezető hölgy, olyan szép árat ígér másodközlésért, hogy az… dalol. ő miért tudja ezt nyújtani, mások miért nem? Mások nem is akarják? Voltak újabban is csodás honoráriumaim – alig. Meg nem nevezhetem, kiktől. (Mert megszűntek, mert rájuk rontana valaki… etc.) Általában botrányhatárt közelítő honoráriumokért dolgozom.
Ezt tömörebben nem lehet kifejezni.
„Okadatolom.” Azaz: „végigpergetem a dolog történetét”.
IX.
Amikor valójában „a nyomdai viszonyok rendszerváltozása” című kor eljött, és nagyon sokak számára jóval több lehetőséget hozott, mint nekem (én aránytalanul, naivul hamar szabadnak éreztem magam, már 1988 végén, ekkor is mentem, Szpéró madaram halála után először Angliába), hagyom ezt a kinek-mit-hozott játékot… tehát amikor nagy terjedelme miatt bedöglött két könyvem is (jaj, istenem, háromszázötven és négyszázhúsz oldal; félek, örömmel is dobtak ki az adott helyekről, valamint az 1984-85-ben írt utolsó, sorozatzáró Nat Roid-könyvem is elkezdte pangását, máig kiadatlan), igaz, kaptam „kártérítést”, egész tisztességes összeget az egyik helyről, az akkori Magvetőtől, másunnét nem… nos, akkor éreztem, itt valami baj fenyeget. Nem lesz munkám. Se.
Hát nekiláttam. Jó helyen fogtam meg a szál végét… hanem hát ezt megírtam többször is.
Következett a másik metszésvonal. Évre meg nem mondanám. Csak a jellegeket. Elvégeztem egy fordítást. Megkaptam a fele pénzt. Tél volt, vettem egy repülőjegyet – London, Párizs –, odaadtam a nem fukar kézzel mért háztartási pénzt… s maradt félreteendő is kicsinyke. Az élet nem utazáson mérendő. Nem is utazom. A repülőjegyek ára háromszorosnál is többre emelkedett, de aki figyeli a piacot, kifoghat jó lehetőségeket. „Nyugat” is hatalmasat drágult. Magam a saját zsebemből beutaztam még a 90-es évek elején a fél Rajna- és Ruhr-vidéket, micsoda múzeumokat láttam, egyebeket. Öt-hat vonatjegy került annyiba, amibe ma a feleségemnek majd egy ottani vonatjegy kerül. A forint értéke messze lement a nyugatinak nevezett valutákhoz képest.
De ez nem érdekes, mondom.
Ami az: az itthoni élet iszonyatosan megdrágult. Példák: az újságok ára, nem is a 60 fillérről, de a 3,60-ról… hova ment? A Kalmopyrin, a Polybé… Például a 2,70-es Polybé ma messze 350 forint körül jár.
S a közművek… a szolgáltatások.
Szauder József professzorunktól akadémiai cédulázási munkákat kaptunk, ki kellett cetlizni a könyvtári katalógusfiókokból bizonyos illetők bizonyos dolgait (XVIII–XIX. század). 10 forint volt az óradíj. Két ilyen egyetemistai óradíjból már fejedelmien lehetett jó kisvendéglőben a séf specialitását enni, bugaci aprópecsenyét pl. a budai Duna-parton, plusz inni, plusz borravaló.
Anyám heti 50 forint zsebpénzt adott nekem. Meséltem már, az egyetemen (ahol aztán káderlapomat megnézhettem, fene tudja, mikor is, kiderült: „T. D. a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be”, hála az égnek; mert más dolog az, ha bolondos turistacsoportokat vezetsz az NDK-ban, vagy ha a párt terminológiája szerinti irodalmi cikkeket írsz) elszúrták az ösztöndíj-lehetőségemet, talán fél évre 1000 forint lett volna (királyi pénz), benyomtak épp német nyelvgyakorlatból egy 4-est. Minden nyelvszakos közül elsőül fejeztem be másodéves szigorlati dolgozatomat, zárthelyimet, vagy mi. A rám jellemző szabadságvággyal. Gyerünk csatangolni. Talán ha két hibám volt összesen, pedig.
Nem az utazás számít, nem is a vendéglő. Az élet egészének költségei számítanak, és én nem röstellek beszélni e témáról.
Ma kb. névértékben (tehát 100 000 forint, meg a kolosszális adó) alig kapom meg a 8-9 évvel ezelőtti honoráriumot bestseller fordításért!!! És mégis talpon vagyok.
Irdatlan sokat kell dolgozni ezért. A hátépét sem tudom odaadni sokszor egy olyan összegből, amelyből régen 3-4-5 hónapot megcsináltunk.
A feleségemnek elég „menő” állása volt, a művészeti-kereskedelmi szakmában. Később hogyan bírta volna, nem tudom. De azért hagyta ott 1978-ban, mert ez lett A Tandori Cég. ő meg én, azaz: ő a munkám része lett azzal, amit csinált. Hogy nem voltunk nyitottak más témákkal „a világnak”.
Szeretett volna fordítani is. A nehezénél kezdte. (Filozófia; alig folytathatta. Egy képtelen Antonin Artaud és egy ugyancsak képtelen Rostand nyerse. Csinálnánk az Artaud-t, nincs rá mód. Kiadói mód.) Ezt azért mondtam el, mert valaki „felkérdezheti”.
Nem lehet jól kiadni pl. Artaud-t. A külföldről jövő mecenatúra, nekem legalább ezt mondják, elenyésző „nagyságrend”. Nem tudom. Magyarországon a „felvezetett közönségigény”, a közönség… fogózzunk!… „piacszempontúsítása”, piacszempontú felvezetése nem azonos az ausztriaival. Három sorozat is bedöglött itt, három olyan cukorként fogyó sorozat… az ám, de német földön fogy így. Pedig politikaorientált a „német”. Az osztrák nem annyira.
Bedöglöttek ezek a sorozatok… és bedöglöttek akkor, mikor azt gondoltam: jó, 60 éves vagyok, ismét meglódult az ipar, van sok munkám, függetlenül a politikától – én aztán igazán nem voltam így „sehol” rossz helyen, 1998-2002, ezt írjuk, keveset keresek viszonylagosan, jó, de vannak a díjaim, szépséges díjak, van a régi miniszter úr, „a Bálint” jóvoltából és kitalálása nyomán, azóta is élő Digitális Irodalmi Akadémia, melynek juttatását állandóan meg kell hosszabbíttatni ugyan, s ez az Akadémia benső munkatársainak is nagy bánata… mi meg ki akarjuk már nyitni a szánk, hogy „hol van ez a színészekétől… hol ez a Corvin-lánctól” stb., s miért? Amikor a „Töredék…” megjelent, pályatársaim azzal jöttek „A Tandorinak miért szabad, nekem miért nem?” – „Én is ilyen szép fekete borítót akarok…”
Hát csak én ne mondhassak ki soha semmit?
X.
A „sárga könyvemet”, az Egy talált tárgy megtisztítása címűt nem csupán a hivatalosság jókora ellenzése, meg nem értése „mellett” adták ki, de még egészen jeles kritikusok, egyetemi előadók is inkább kínosan vigyorogtak: „Hát emmán mög?” (Hogy Vas István gúnyszavát idézzem a hivatalosságokkal kapcsolatosan.)
Vas István egyébként, annak ellenére, hogy „száraz tónak nedves partján” és „süket halászok beszélgetése” felkiáltással az akkori Népszabiban kétélűen írt a „Töredék…”-ről, nagyon becsületesen járt el. Egyrészt megmondta, még kéziratosan látva, hogy ő ezt „a dolgot” meg akarja bírálni. Utána jó barátságba keveredtünk, igaz, későn indult ügy volt, s nálam beütöttek a „sehova nem járok” évei, elgondolásai… gyönyörű cikket írt Vas az Új Írásba (a ragasztás diadaláért), arattam is irigységet „hatért”.
A Kardos György-féle, Sík Csaba-féle Magvetőnek azonban a szeme se rebbent. Nem volt semmi gond. (Nem volt gond? Mint hallottam, a régi Magvető-táján „életműkiadás” felkiáltással egy egész sor írónak – nem akarok neveket mondani – havi kolosszális, de kolosszális apanázsokat fizettek. Én szépséges, tényleg szépséges pénzeket kaptam mindig „frissen írt” műveimért. Mai nagy nemzetfik persze leköröztek, messze!)
A „Töredék…” és az eredetileg „A. Rimbaud a sivatagban forgat” címmel tervezett, majdnem 5 évig kiváratott („a dolgozó nép pénzét nem áldozhatjuk rá”), általam a szerződés alapján kétszer is kifizettetett sárga könyv után sokféle szélcsendbe kerültem.
Csakhogy engem az nem izgatott. Tudott az engem nem izgatni.
Feleségem is, én is átlagos keresetű dolgozók voltunk a munkahelyünkön (a szakma kiváló dolgozói lettünk kb. búcsúzóul mindketten, ki-ki másutt), és három éve voltunk házasok 1970-ben, amikor…
A „Hamlet” pénzéből. (Az akkor 14 000 forint volt. Ma közel egymillió lenne ez.) A „sárga” Illés Endre által rendesen kifizetett 32 000-éből (hú, haragudott is rám, de ismert becsületet); meg a műfordításból…
Pedig még nem volt „Musil”, „Emberiség végnapjai”, nem volt „Edda”, nem voltak „Medveénekek”, nem sorolom, mindenki utánanézhet, akit érdekel, van egy ilyen könyvecske, folytatása is lesz, két jeles barátom, Kovács Ákos – az a Kovács Ákos! a szociográfiás… vagy hogy is mondja, hű, baj lesz! – és Gergely Ferenc jóvoltából, „Miért ne élnél örökké?”, ott látható, mi mindent összefordítottam…
S lőn 1970-re, bár egy fillérünk nem maradt, „Jugóba” se mentünk akkor, „csak” a Balatonra, lőn lakásunk.
Azaz vettem egy kis szoba-hallt apámnak-anyámnak. Az ő kezdeményezésükre.
Az akkori mecenatúra nem volt „piac”. Nem tudom, mi lenne a mai megoldás.
Az akkori rendszer sem nevelte különösebben magas igényességre a sokaságot. Belekerült a magyar műfordítás a kiszolgáltatottság hidegébe. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud.
A műfordító feje felett az állandó munkanélküliség fenyegetése lebeg itt nálunk.
Nem mondhatom, hogy volna „munkáltatóm”. Sorra bedöglenek – a művek iránti érdektelenség, a furkálódás stb. miatt, egyéb kideríthetetlen okokból – a források, a munkateremtés lehetőségei. Hol a nullán állok munkailag, hol hirtelen rám zúdul egy sor teendő.
A folyóiratok, a szegények, általában igen keveset fizetnek. Miért van az, hogy némelyik mégsem? Miért vannak itt is három-négy nagyságrendes különbségek?
A 36 százalékos adó pluszban még mindent tönkretesz!
Gondoljuk meg: pl. jómagam nem kis hangulatcikkeket írok általában. Épp radikalizmusom okán még a szórakoztatóbb folyóirat-sorozataimba (pardon, hetilapokba), napilapokba etc., ilyen közérvényű helyekre is akaratlanul, óhatatlanul valami „gondolatibbat” sikerítek. Másutt azt mondhatom: hát a 30-40-45 év írói, szakemberi („szaki” az író és műfordító, igen, és ezért mondtam: az egyetlen jó szakszervezet = a szakszerűség szervezete), tapasztalati múlt, hogy ne mondjam, tudás, érzék… az nem számít?
A lovak világából hoztam: olyan ez, mintha egy sokszoros „Group A/I” élenhelyezett, netán nyertes ló kénytelen lenne, megpakolva nagy súlyokkal, állandóan a nyeretlen két- vagy háromévesek mezőnyében, a G osztályban versenyezni. Fityingért.
Igyekszem nem inni. Tűrőképesnek lenni. Körültekintőnek. Rengeteg helyre kell dolgoznom. Mint indián varrottast, úgy toldom össze a hátépét. Mit! Az „életművet”. Könnyelműség messze tőlem. Ingerült vagyok mégis.
Ha belegondolok: meddig bírom ezt pl. akár még én is? Meddig? Örök bérrabszolgaként. Lehetőségem sincs, hogy többet kérjek. Hogy munkát válasszak. Javasoljak. Ismétlem, kiadók is megbukogatnak azokkal a kiváló dolgokkal, melyek a ki nem művelt közönségnek ínye szerint nem valóak.
XI.
Dolgozom így; s Gábor Miklós remekül írja, de hát lázálmomban sem hasonlítom magam Minden Mesterek Mesteréhez, Sékszpír Vilmoshoz, emez úr dolgozott este, kifizetetlen szobában (jó, nálunk ilyen gond nincs), sértett szerelmek kínjával (ilyen sincs), küszködve a szereposztással (jó, ilyen nálam már van: mit hová adjak? mikor hozzák? nem folytatom, khm…), az igazságtalanságokkal (vannak!), mint hajós a kötelekkel a viharban, csúszkálva a fedélzeten, törve fejét (S. V.), hogyan plagizáljon (jó, én nem plagizálok, de ösztönösen is akarok mindig valami „újabbról” írni, legyen az bár amerikai absztrakt expr. festészet, lóverseny, madarak élete, posztmodern irodalomelmélet, fiatal költő… nem sorolom), mi lesz az előadás bevétele holnap (hajaj!) – elég.
Mielőtt két dologgal zárnám ezt, nagy betűkkel leszögezem: Nem Önsajnáltatás, Ha Ma Itt Bármit Is Panaszkodik Az Író, S Mindegy, Örökölt-e Nyaralót, Öröklakást, Hegyoldalt (én nem!), Vagyont (nem!), Az Érdekes Egyedül, Hogy Ha Kajagondokkal Küszködik, Nem Rangosabb Gondokkal. Akárhogy Van Is:
A MAI HONORÁLÁS KÖZBOTRÁNY.
És nincs is remény.
Magánmecenatúráról nem is álmodom!!!
Jöjjenek a záradékok.
XII.
Magam – vannak erre népi mondások – épp azzal lettem megverve, ami a szerencsém volt. Az adottságaim miatt lettem megverve.
Mivel nem „mentem el” vadi-avantgárd irányba(n), meg a többi, élményköltészetnek hihető dolgot kezdtem csinálni. Élményprózát. És ez a mások szívében forrongó politikai vágyak (jó, rendben, megfelelőek így-úgy), illetve az érezhető posztmodern széljárás szerint érdektelennek minősült (le), alma lett.
Már harmadik kötetem – A mennyezet és a padló – inkább szakmai fanyalgást váltott ki. De könyörgök: ha ma aztán Végképp Nagy Név tudósom is röhögött a „sárga könyvön”, mely pedig…
Mint kiderült, a „Hamlet…” (a „Töredék…) jó pár darabja mellett határainkon belüli posztmodern irodalom – nem a képzőművészetről és az intermediálisról beszélek! bár a határjáró képzőműviben hamar nekilódultam én is! teljesen magamnak! és Korniss Dezső kis záró, posztmodern korszakát kettőnk közös munkáival tudtam ihletni, tovább megyek, meghatározni! a Kornisst érő sok szimplifikáló hatás ellenében! de hagyjuk –, igen, a posztmodern első, sok „nyugati” elméletét jócskán megelőző kezdet volt az 1970-ben már készen álló „sárga könyv”, a „Talált tárgy…”, és a próza, amit félve bár, hitetlenül, még azt is csodálva, hogy az a Magvető ilyen jól fogadja – Keszthelyi Rezsőt is említsük itt! –, a próza, amit írni kezdtem, s amit lenéztek, kicsinyelgettek, periférikusnak bélyegeztek, még rosszabbnak is, bornírtnak, ez a próza a korai posztmodern próza volt határainkon belül.
A hatás semmi. A kritikusok testületileg „ellenemben döntöttek…” Feledték a tantételt, a magukét: hogy a posztmodern szinte túlnyomóan igenis a periférikus? A különös? A modern után a logikusan szélső érték?
Tovább megyek. A líra, költészetnek bőven nevezhető produktumom, a már említett 3. kötettől ugyanerre a perifériára szoríttatott. S lefelé ment a dolog. Hiába, hogy 1993-ban a „Balassi Kiadó”-kötet meghozott valami formai nimbuszt megint, aztán hiába, hogy (a rendszerváltozásnak nevezett fordulat után) 1990-től több könyvem jelent meg, mint annak előtte, épp csak hogy a honoráltság volt a korábbiak eszméletlenül kicsiny töredék része, hiába.
Tandori és a posztmodern – épp csak megtűrt kapcsolat volt. Megtűrtnek megtűrt, de szélről.
XIII.
Így aztán, s itt fejezem be – majd máskor, ha kedvem marad még, részletesebben –, sokat már segíteni nem lehetett. Talán ha már nem a Régi Professzorok közvetlen és közvetett kineveltjei ítélnek, tanítanak… talán ha lesz reneszánsza az igazi evidens, releváns irodalom iránti érdeklődésnek…? Ah, rossz költő vigasz, így Tóth Árpád.
Nem volt szerencsém a pályatársakkal sem. Vagy ingereltem lelküket, piszkálódások követték egymást; vagy nagyívűnek remélt pályáikon övék lett a közérzületi támogatás… hagyjuk ezt is. Több hasznát remélte tőlük ily-oly réteg, mérvadó.
Elő se jön az a kérdés: és ha kedvem elfogyna? (Nem válasz rá: valamit csak kellene csinálnod… csináld hát Nekünk-És-Nekünk… csináld az önbecsülés kedvéért… csináld, hogy miközben uszodába, színházba, társaságozni, utazni nem jársz, nem jártok, nem isztok drága italokat, nem taxiztok, pár kis „luxusotok” van, nem költötök drága cigarettákra, parfőmökre, ruhákra… csináld, Öreg, hogy a hátépét büszkén összevarrd havonta, netán pár hónapra előre is, ah. Ez nem válasz rá. Hogy érthetetlen, számomra a piaccal sem magyarázható módon, leszámítva egy kis csoportot, a nem szakmait, nem unióst stb. fordító fordítók, ugyanígy: az írók… honoráriuma galádul megcsúfolja a szellemi teljesítményt.
Írtam a minap egy kis cikket egy jó költőről, eléggé középkorú ember már, sok visszhangja nem volt eddig, bár nem tétlenkedett… nem vagyok hivatott megítélni mások sorsát, azt se tudom, igazam van-e.
De az írásba – mely nem kritika – rajzoltam ott valamit. Elmagyarázom.
Nekem az örök változás Hérakleitosza (így, nem fordítva!) a hullámvonal.
Lapszélre ilyesmiket adok.
De álljon itt, szép terjedelemben, az említett rajz.
Nem fűzhetek hozzá mást, mint hogy: kik akarják megúszni a mecenatúrát? Hérakleitosz már hullámozni sem óhajt?
Vagy hogyan van ez az egész? Magam kegyelemkenyeret: No.
Teljesen magukra lehet hagyni azokat, akik ez ellen úgysem tudnak tenni semmit? Vagy épp ezért? Nyista.
Vagy mert épp így változtak a dolgok.
Csak ehhez képest túl sok az „egyebekbeni etikai duma”!
Magam meg: nem is tudom, mit mondjak. Valahogy megvagyok. Fogalmam sincs, mi lesz viszont holnapután. Rossz így is, úgy is.
Marad (a „Hamlet-Töredék”-kötetből) a Koan?
Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?
(2003. március vége)
Megj.: Szerző elnézést kér, hogy némely korábbiakat – igen röviden, mégis – elismételni kényszerült. Ez itt azonban nem pamflet, nem petíció, nem szociológia, hanem ilyen-olyan módon mégis írásmű. Érthetőségéhez szükségesek korábbi elemek. Szerző azonban nem „menekül” kényelmes búvóhelyre: hogy mindez csak írásmű lenne, netán hasonlat. Nem. Ez főleg az, ami.
Csupán reményei lennének ködképek. Eliot: „Mert nem remélek új fordulatot…” Elképzelni sem tudom, hogyan „kavarodhatna” több pénz a minőségi (a minőségi!) kultúrába, s honoráriumi formában ez miként érvényesülhetne? Tehát így: hogy szervek, kiadók, egyének rémálmukban se hihessék, amit ma – meglehetős rémvalóságra nekünk, fordítóknak, íróknak etc. – hisznek. Nos, magam azt nem hiszem, hogy különösebb változás veszélyében éreznék magukat. Ha ez így van, hát akkor mintha nem is szóltam volna semmit.
Hanem ha valaki/k mégis gondol/nak, gondolhatónak tartanak valami jobb fordulatot, változást e tárgyban…? Olyan képtelenség? Ha nem is radikálisan. De hogy egy nevezetes újságban, adó után, ne 12 800 forintot kapjak egy teljes oldalért, hanem legalább tisztán húszat, huszonnégyet? hm? Ugye, ugye.
Valóján persze egészen más az, amiért, akiért a szívem szorong. Hérakleitosz végtelen számú értelem hordozója. Van, aki-ami életében nagyon is lassú „Hérakleitoszt” kívánok magamnak.
De már az esszé „istensége” csak ilyen: természetes, hogy (önellentmondóan) végtelen-s-első fontossággá emeli, amiről minket szólni enged. Ajánlom írásomat azUtolérhetetlen Hajdani Jelesek emlékének.
És egy kesernyés tréfát még ide:
Hát azt legalább nem mondhatja rólam senki, hogy úgy… khm, khm… beszéltem volna egy bizonyos módon, mint a vízfolyás!
Senki azt ne higgye (mely randa fordulat!), hogy az ország nehézségeit át nem látom. Ahogy mondani szokás, ezer szál köt ide, és épp ahhoz a valamihez-milyenséghez, melynek ma kell(ene) alakulnia. Olyan családból származom, mely sokszor tényleg épp hogy megúszta. „Másik nagyapám” hazajött amerikai földről a századforduló elején, nem maradt ott. A II. háború után nincstelenné váltunk valamennyien. Apám politikai balszerencséinek tanulságaképpen, valamint mert egy valóban véres rendszert – másfelet – kellett a II. háború után is megélnem, mert ismerem az égett emberi és állati tetemek szagával lengő utcasikátorokat, az elaknásított Széchenyi Alagútban a „malenkij robot” elől bujkáló papámnak tányéraknák közt vittem kosztot minden délben hetekig… mert, mert és mert… ezt csak úgy mondom. A normális és nem a radikális gondolatok kikényszerülése közepette zajló életre vágytam. Hogy a politikától távol? Magam ellen védekeztem, ez egy; kettő meg: nyolcéves korom óta csak és csak író akarok lenni. Valamint apám, mint mondtam, „nagy” adó- és vámszakértő volt, erre járt az agya, becsülni tudom hát a jó pénzügyeseket, publikáltam még a Pénzügyminisztérium lapjában is! Tehát nem azt mondom, hogy akár csak halvány fogalmam is lenne róla, mit lehetne tenni (az írót végzetesen, megalázóan, lehangolóan, nagyon gyakorlatian sújtó) aránylag túl magasnak rémlő adó „ellen”.
Én például kezdetektől fogva rendesen és zokszó és utánfelszólamlás nélkül kifizetem. Van, ahogy van.
S mert ez a Lap (Beszélőm) nem kisebbségek, szegények, gazdagok, többségek stb. „fóruma”, semmi abból, amit mondok még, nem célzatosság.
De:
hajlandók vagyunk felejteni, hajlandók vagyunk nem törődni vele, hogy lapok sora, értékes folyóiratok sora szűnt meg? Épp az extrább kérdések lapjai. (Nappali Ház, Pompeji, Határ… biztos több is.) Rendben, a válasz nekem erre: ez mindig így volt. De ilyen módszeresen? (Akaratlan módszerességgel.) Almanachok, egyéni „gründolások” nem pótolják nekem azt, hogy pl. manapság rendszeresen lehetne ily helyekre konceptről, posztmodernről, Artaud-ról, halmazelmélet-és-irodalomról írni. Pl.
És:
hajlandók vagyunk feledni, hogy megmaradt folyóirataink krónikusan küzdenek anyagi gondokkal, hogy szinte rendszeresen tér vissza e bajuk? Még hetilapjaink is, ha igazán szellemien rangosak. És ennek következtében késlekednek a honoráriumok kifizetésével.
Valamint:
versenyt lehetne hirdetni, ki van jobban megalázva, az, aki keveset publikál, s akkor sem kap rendes árat és bért érte, vagy az, aki – alkatánál, erejénél, netalán tehetségénél, kitartásánál stb. fogva – többet, „sokat”, és az ilyen akkor sokszor, még többször van megalázva azokkal a kocsmai segédmunkások szintjén is kiröhögött, el se hitt honoráriumokkal, mondom, melyeket kézhez kapunk?
Továbbá:
nevetségesen csekély az a pénz, az, ami arra jut „az ország pénzéből”, hogy megjelenendő könyveket az ismert közalapítványok vagy micsodák révén támogassanak. Ez a rendszerváltás kezdete óta így van. Egymás mellé kerül így… hogy csúnyábban ne mondjam… szalmakrumpli és pudvás krumpli, finom krumpli, fagyott krumpli, összekeveredik alma és körte. Minden könyvnek van joga, végső soron, megjelenni. Jó. De hogy épp e csekély támogatás okán – itt azért szeretnék remélni! az elébbiekkel ellentmondásban! igenis centrális helyektől remélni végre változtatást! – vagy azt ajánlja fel rögtön a kiadó, hogy ingyen adjam a könyvet, vagy megalázóan hazudozik, halogat a jámbor, és hogy fogalmam sincs, e színfalak mögött mi zajlik, pofán udvarolnak, de a hátam mögött kiszúrnak velem, ez az Európai Unióba menetelésünk általam igenis helyeselt útján Heltai Jenő Balkánjának, Kifosztovics pátriárkáknak az idejét hozza vissza képzeletemben. Nem radikalizmus ez, hanem a normálisság hiányolása.
Korántsem végezetül:
ne mondja nekem senki, hogy csak piac van, csak gyors jövedelmet „dobó” merkantilizmus, ezt szolgáló reklám (píár) van. Nekem a píár: a kör „r” rádiusza és a „pí”, a szorzószám. Ott még tisztán látok, bár irracionálisba vész. Jószerén bűntudat van keltve bennünk (pardon), olyan írókban, akik nem a népszerűségi listák első nemtudomhányadik helyeit célozhatjuk meg munkáinkkal… kötetek jelennek meg, kiváló verskötetek, melyekre senki oda se miccen (Kormos szava). Aránytalanságok szülnek további aránytalanságokat. Ezzel, sajnos, semmit se tudok mondani „úgy”, hogy látnám az úgynevezett kiutat. Hanem attól, hogy egy súlyos betegség nem gyógyítható, azért az a betegség még nagyon is – van. Beszélni kell róla.
Nem ismétlem el itt további aránytalanság-érveimet. Nevetséges lenne a nyugati szemetes legény havi kb. 325 ezer forintnak megfelelő jövedelméről beszélni. De már klasszikus tünet, hogy költő barátom írja, elment támogatást kuncsorkálni lapjának, ahol szerkesztő, hát találkozik szintén 31 éves volt iskolatársával, aki „coordinator”-ként, almenedzserként növeszti ott hátsóját. (Saját beismerése szerint.) Havi 500 000 forintért. Egy-egy könyvre 200 000, 300 000 forintos támogatások buknak ki. Tessék. Már figyelmeztetnem kell a kiadót, kérlek, el ne vidd, Zórádkám, a támogatást a Klavák Kálmán elől (Mándy stílje), engem a Klavák Kálmán már rendszerességgel kiad, és ha téged mostantól nem támogat, Zórádkám, a Cruxipaxi, hát keres más sponzort… etc.
Ez így megy. És marad a balladai homály, és marad az, hogy ezt a cikket is valahol egyszerűen abba kell hagyni.
Ezt a cikket legalább lehet.
De nem lehet. Mert most jönne az, hogy:
rontják a helyzetet afféle örök-hírek, közlések, hogy az én Barnabás bátyám csak a fele honoráriumot kapta meg a két éve leadott fordításért; mire én: jó, nekem 28 hónapja halasztódik, meg minden, a könyvem;
jön: eleve ingyen vállalta a srác a klapakundai frízekről szóló munka megírását, ez a szerelme; jó, klapakundai frízek, de jómagam – és néhány más illető is –, igen, azt szeretnénk, ha alapvető XX. századi, nem okvetlenül nacionalista vagy marxista jegyű (nem tettem egyenlőségjelet!) szellemi folyományt a magunk módján is ismertethetnénk, vizsgálhatnánk;
jön: hogy demoralizált demoralizál tovább megannyi demoralizáltat;
jön, hogy: TéDé, apa, de azért tudsz még erős paprikát szórni a zsíros kenyeredre, arra még van miből?
S így tovább. Mindenféle jele oly dolognak, mely nincs jól.
Nem lesz jól attól, ha nem mondtuk ki egy értekezleten, hogy többet szeretnénk. Mert ez szép, szép, életbiztosítóan fontos, de idejét múlta. Kiadóm, aki többször átvert más kérdésekben, bátorít: mondjam meg. Én se mondtam meg.
Fortélyos félelem megint? Újabb tizenhárom évünkben is? Most lenne ideje változtatni ezen. Csakhogy: 678 fontosabb kérdés van, mint az író-műfordító helyzete. Hagyom is az írót. A műfordító: bérmunkás. Ott miért van ez így? Ilyen elviselhetetlenül, általában? Meg vannak osztva, fiacskám, mondja N. N. Á. a túlvilágról. Van, akinek igenis jól megy fordítóként… és visszaérkeztünk. S például igaza van, úgy érdemben és szegről-szélről ama Tamás Gáspár Miklósnak, aki velem, ugye, ezt az én radikalizmusomat „pozitív értelemben”, de hogy átforrósodott tőle az elmém, közölte. Ő Marxot tanulmányoz. Jó, én inkább halmazelméletet, de értem TGM-et, hogy ő miért amazt. És itt jönne, hogy miért kezdi igen sok, majdnem minden kiadó azzal, hogy „de Tandorikám, mi nagyon keveset tudunk fizetni, nem vagyunk gazdagok”, aztán mikor pusztán azért, hogy nekem ne számolgassák soraimat, betűimet, spáciumaimat, mondok egy kis összeget, azt felelik: na jó, 70 + 30, oké? Olyan kicsinek tekintik, amit kérni merészelek.
Leszámítva pár kirívó esetet, ahol „nem hagytam magam”, s elértem vita során, ízléses vita, hadd mondjam, azt az összeget, mellyel a munkáltatónak kezdenie kellett volna, mint nem túl magas summával, leszámítva ezeket, általában József Attila szavai kezdenek ránk illeni. Hol lennénk altisztek, azt kutatjuk, holott… jól fenékbe kellene rúgnunk magunkat. Mit, hogy 160 000 forint egy könyvért, amelyen ennyit és ennyit és ilyen szinten és ennyi tapasztalattal és életmunkácskámon „belül” ilyen arányításban etc. dolgoztam, mit! 500 000-et. Egy ülepmeresztő – vagy mit bánom én, fontos hivatalnok – havi bérét legalább!
De mi nem.
Mert velünk igen.
Mert hogy a fejünkre. Végül is.
És félek, ismétlem, ez nem lesz jobb.
Miért? Kiért? Mikért? Kikért?
– – – Na, itt fejezem be.
- Kié a pénz? [6]