Mottó 1:
„A koncerttermek, a modern könyvtárak, színházak és megfelelő központok biztosításával azt szeretnénk elérni, hogy polgáraink a nemzet kulturális örökségéhez teljes körűen hozzáférhessenek.”
1946 – John Maynard Keynes beszéde az új testület, az Arts Council működésének alapelveiről

Mottó 2:
„A brit turizmusnak az a kultúra, mint ami Spanyolországnak a napfény.”
1985 – William Rees-Mogg, az Arts Council elnöke

Mottó 3:
„Kultúránknak nem része, hogy egy kulturális politika fogalmi rendszerében gondolkozzunk.”

Mire ez az interjú megjelenik, éppen belelépsz a hetvenes éveidbe. Isten éltessen.

Köszönöm szépen.

Ebből az alkalomból is, meg a tematikus számunk alkalmából is arról szeretnék beszélgetni Veled, hogy miként és miből él meg a kultúra a mai Nyugaton. Ezt kevesen tudhatják jobban Tenálad, mert az utóbbi egy-másfél évtizedet javarészt a nyugati művésztársadalom közegében élted le, meglehetősen fontos intézmények élén.

I.

A „48” itt: összesen 48 naptári év. Ebben: a legbizarrabbul eltérő korszakocskák. Rémségesek, álmosak, lagymatagok, élénkítők, lehangolók stb.

Nem történeti taglalásra, elemzésre vállalkozom. És mégis: a „történetírás” a „történet” szóból jön. Petőfi még használta a „történelem” szinonimájaként is. Elismerem, „egy ember” (bár Vas Istvánnak más a véleménye! igenis „egy ember”-ről van szó mindig, csak hát mit akar az az egy?), az akár szélsőségesnek is nevezhető emberi sors, út stb. talán nem példáz semmit. Jó, ne példázzon.

Hajdanán, az óvilágban, minden komoly társadalmi vita egyetemes volt. Másképp nem lehetett legitim. Mindenkinek abba a világtörténelmi folyamatba kellett belehelyeznie az álláspontját, amelynek az élén jártunk, s a vitatott álláspontról ki kellett mutatni, hogy az egyetemes történések félreértésén alapul.

A kultúra árujellegéről is így vitatkoztak. Ma is vitatkozunk rendületlenül. Mit nevezhetünk kulturális értéknek? Mit támogassanak az adónkból, mit ne és miért?

Feljegyzés Csoóri Sándorral és Kiss Ferenccel folytatott beszélgetésről


Március közepén személyes hangú, oldott beszélgetésben ismerkedtem össze közelebbről – Kiss Ferenc, egykori kollégám meghívására – Csoóri Sándorral. A beszélgetés során mindketten elmondták azokat a legfontosabb véleményeket, amelyeket az elmúlt években az Írószövetség különböző fórumain (…) is hangoztattak másokkal (pl. Czine, Fekete Gyula, Sánta, Mocsár Gábor stb) együtt.

Úgy érzem: árnyaltan kellene értékelnünk ezeket a „nemzeti szempontú” bírálatokat az irodalom- és kultúrpolitikáról.

Úgy tapasztalom, a közönség még mindig hajlamos meglepődni azon, hogy a magyar író, költő is pénzből él, és nem méltóztatik diszkréten eltitkolni pénzéhségét, vagy nagy művekkel a háta mögött csöndben felfordulni. Lengyel Géza, a Nyugat kiváló kritikusa ezt a tévhitet nevezi babér-elméletnek. „A művész marokszám kap hódolatot, előlegezett elismerést, bókot, babért, de keserű anyagi ügyein mosolyognak, elhitetik vele, hogy a művészet hitvány anyagi érdekeknek tökéletesen fölötte áll.

Gyönyörű képességünk, a díj


A Baumgarten-díjkiosztás két évtizedes, viharokkal teli története során az 1936-os esztendő talán abban különbözött a többitől, hogy az évben nem csupán egyetlen esemény, hanem valóságos botránysorozat kavarta fel a kedélyeket.

François Marie Arouet-ről, akit a világ Voltaire néven ismer, köztudott, hogy a XVIII. század egyik legnagyobb hatású, legszellemesebb írója volt. Az már kevéssé közismert, hogy milyen kiválóan értett az uralkodók kegyeinek biztosításához, s e kegyek készpénzre való átváltásához.

Igaz, saját hazája uralkodójának, XV. Lajosnak a kegyeit nem tudta elnyerni, csak a pénzét.

A peregrinatio azt jelenti Szenci Molnár Albert 1604-es szótárában,[1] hogy idegen nép között járás, zarándokság, zarándokjárás. A hazai értelmiség képzése évszázadokon át így, idegen népek között járással történt, felsőfokú tanulmányokat ugyanis a középkor századai óta csakis külföldi egyetemeken lehetett folytatni. Néhány XIV. és XV. századi, azaz Nagy Lajos-, Zsigmond- s Mátyás-kori (általában rövid életű) alapítástól eltekintve nem volt egyetem az ország területén egészen 1635-ig.

 
Két dologgal feltétlenül tisztában kell lennie annak, aki meg akarja érteni a kultúra finanszírozásának antik módszereit. Az egyik az, hogy az egyén nem rendelkezhetett korlátlanul saját vagyonával, mivel a közösség bizonyos adományokat elvárt tőle. Ezt hívták leiturgiának. A másik az, hogy a leiturgiák teljesítése még látszólag sem volt önkéntes. Aki nem vállalta ugyanis e költségeket, könnyen elveszíthette vagyonát a vagyoncsere (antidoszisz) intézménye által.

A leiturgiának két fajtáját ismerték.