Nyomtatóbarát változat

Feljegyzés Csoóri Sándorral és Kiss Ferenccel folytatott beszélgetésről


Március közepén személyes hangú, oldott beszélgetésben ismerkedtem össze közelebbről – Kiss Ferenc, egykori kollégám meghívására – Csoóri Sándorral. A beszélgetés során mindketten elmondták azokat a legfontosabb véleményeket, amelyeket az elmúlt években az Írószövetség különböző fórumain (…) is hangoztattak másokkal (pl. Czine, Fekete Gyula, Sánta, Mocsár Gábor stb) együtt.

Úgy érzem: árnyaltan kellene értékelnünk ezeket a „nemzeti szempontú” bírálatokat az irodalom- és kultúrpolitikáról. Fellépésükben nem szabadna eleve nacionalista klikk-megnyilatozást, hatalomra-törést látni: megnyilatkozásaikban szét kellene választani a jogos észrevételeket a rágalmaktól, a valóban korrigálandó hibákat célzó bírálatokat a nacionalista vagy más típusú felhangoktól.

Csoóriék álláspontjának a lényege:

1. Szerintük a magyar kormány nem érzi át eléggé az erdélyi, felvidéki, stb. magyarság sorsát, nem tesz eleget diplomáciai és politikai téren. Tudják, hogy a nyílt sajtókampány csak rontana a helyzeten, de politikai és diplomáciai taktikánkat erőtlennek, ügyetlennek tartják. S főleg azt hibáztatják, hogy semmit nem hoznak nyilvánosságra a tárgyalásokról…

2. Bírálják néhány lap szerkesztési elveit, főleg Népszabadság, a Kritika és a Nemes-féle ÉS számos cikkét, amelyek – úgymond – egyrészt tájékozatlanul, korszerűtlenül, megalapozatlanul, sőt demagóg módon írnak a határon túli magyar irodalomról; másrészt a nemzeti kérdéssel foglalkozó cikkekben is egyoldalú hangsúlyokat, kozmopolita, a nemzeti érzés iránt érzéketlen vonásokat vélnek felfedezni.

E bírálat részben jogosult: anélkül, hogy itt részletesen kifejteném, van mit javítani a lapok munkáján ebből a szempontból. Az indoklás ideológiai háttere és személyi konzekvenciái vitathatók, elutasítandók. Nem – miként mondják – „szereposztás” kérdése ez (…) hanem egyrészt konkrét, bírálható tévedéseké, másrészt kissé érdesen megfogalmazott, de helyes marxista álláspontoké. (…)
Agárdi Péter, 1975. március 28.

Magyar Országos Levéltár, MDP–MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 19 őe. (1975), 226–227. l.

Feljegyzés Déry Tibor kéziratáról


Kovács Sándor Iván, a Kortárs felelős szerkesztője Déry Tibor újabb problematikus írásának ügyében jelentkezett az Alosztályon (Kulturális Alosztály) – időben és jogos, helyes szempontokkal.

Véleményünk szerint – egybehangzóan a szerkesztő álláspontjával – Déry A gyilkos és én c. kéziratát erős társadalmi szkepszis, individualista tartalmú – de öniróniától is áthangolt – társadalomkritika jellemzi. Tekintettel azonban, hogy legnagyobb élő prózaírónkról van szó s hogy a kézirat kisebb korrekciókkal nem tartalmazna antiszocialista, a publikációs kereteket sértő szemléletet, egy színvonalasan érvelő – vitatkozó kritikai tanulmány kíséretében közölhetőnek tartjuk az írást.

Kovács Sándor Iván e tekintetben puhatolódzó beszélgetést is folytatott Déryvel, igen pártszerűen saját szerkesztői véleményeként adta elő a fentiekben leírt alosztályi álláspontot. Déry – ugyan némi ingerültséggel – hajlandónak mutatkozott e feltételek elfogadására, ő viszont azt a feltételt szabta, hogy beletekinthessen a tanulmányba. Az adott helyzetben és Déry esetében ezt érthető s elvileg teljesíthető kérésnek tekintjük. A magunk részéről Pándi Pált javasoljuk a tanulmány szerzőjéül: az ő személyében biztosítottnak látszik a tanulmány marxista érvelésének Déry számára is elfogadható hitelessége és árnyaltsága.

Miután a XI. Kongresszust követően ez a Déry-ügy, illetve a javasolt megoldás a művészetpolitikai gyakorlat szempontjából precedens- illetve modell-jellegű lenne, kérjük az osztályvezetést a javaslat jóváhagyására s arra, hogy végső álláspontot egyeztesse Óvári és Aczél elvtársakkal. Tekintve, hogy Déry Tibor magatartása sürgető s hogy kívánatos az ügy zárt körben maradása, a kiszivárgás megakadályozása, jelenleg a felelős szerkesztőn kívül csak mi tudunk róla, kérjük, hogy a választ mielőbb megkaphassuk.

Budapest, 1975. november 27. Tóth Dezső

Magyar Országos Levéltár, MDP–MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 19 őe. (1975), 270. l.

Dr. Marczali László
miniszterhelyettes elvtársnak,
Budapest,
Kulturális Minisztérium





Tisztelt Miniszterhelyettes Elvtárs!

Karinthy Ferenc Kossuth-díjas író Házszentelő című kisregényének Kortárs-beli megjelenésével kapcsolatban igazoló jelentésemet az alábbiakban foglalom össze.

Kiindulásként legyen szabad jeleznem, hogy mostanában hosszú és nehéz vitánk volt egy másik kézirat tekintélyes szerzőjével, Déry Tiborral is, akinek A gyilkos és én című – különben ragyogó írói technikával készült – elbeszélése rendkívül erős társadalmi szkepszist fogalmaz meg, s nem kevesebbet mond ki, hogy a bűnöző minden rendű társadalom számára integrálható, a művész ellenben szembenáll vele, s őrá a társadalomnak nincs szüksége. E kézirat szerkesztői és kritikai értelmezéséhez – az író tudtával – kultúrpolitikai segítséget kellett kérnem, mert úgy éreztem, szerkesztőségünk hatáskörén túlmutató jelenségről van szó; olyan esetről, amikor egy nagy író kételyeinek nyilvánosságra hozatalát nem szabad ugyan meggátolni, de gondos előzetes egyeztetéssel el kell döntenünk azt is, a marxista kritika miként értelmezheti, kell értelmeznie a megjelenéssel egyidőben. (Déry Tiborral való tárgyalásaink különben eredményre vezettek; sikerült egy elfogadható, meghúzott szövegben megállapodnunk és elkészült az egyidejűleg megjelenhető kritikai értelmezés is.)

Karinthy Ferenc kisregénye körül ugyancsak hosszas belső szerkesztőségi vitánk volt, ez esetben azonban nem éreztem szükségét annak, hogy előzetes konzultációra kerüljön sor, úgy gondoltam: a szerkesztőség, illetve a szerkesztő saját hatáskörében döntést hozhat, mert az író műve ugyan vitatható, de mégiscsak a szocializmuson belül, szocialista társadalmunk érdekében teszi fel kérdéseit.

A továbbiakban e most is vallott szerkesztői hitnek a jegyében fogalmaznám meg a közlés melletti érveimet. (…)

Amikor Szeberényi Lehellel a teljes kéziratot elolvastuk, álláspontunk megegyező volt: ha az íróval sikerül finomíttatnunk azokat a helyenkénti utalásokat, amelyek internacionalista érdekeinket sértőnek tűnhettek volna föl, illetve amelyek a párt szerepének esetleges indokolatlan bírálatára adhattak volna alkalmat, a kisregényt elfogadjuk közlésre. Az egyeztetés során kiderült, Karinthy Ferenctől mi sem áll távolabb, mint ilyen esetleges félreértésekre alkalmat adni, s rendre beleegyezett a kért korrekciók elvégzésébe. Kettőnkön kívül még hárman olvasták a kéziratot a szerkesztőségben: Farkasházy Zoltán, Alexa Károly, Thiery Árpád. Farkasházy és Alexa a vitathatóság ellenére ugyancsak javasolták a közlést, Thiery Árpád véleménye lényegében elutasító volt: „Rendkívül mozgalmas riportregény, csak az bánt, hogy ebben a sokszereplős történetben jóformán nincs egy becsületes, tisztességes ember, a megyei vezetés, mindenféle apparátus egyetlen bűnszövetkezet, társadalomellenes maffia. Ennek elméleti megfogalmazását adja Haudek monológja… A magam részéről eltekintenék a közléstől ebben a változatban, mert ahhoz nem elég mély az ábrázolás.”

E megállapítással nem érthettem egyet és vitatom most is. Ismerve direkt közéletiségű irodalmunk mai termését, ahhoz képest Karinthy Ferenc ábrázolása igenis nem felszínes, és ítéletem szerint nem méltatlan a mű saját munkásságához sem. Haudek monológja sokkal összetettebb és részleteiben igazabb annál, semmint egy társadalomellenes maffia önigazolásának tekinthetnénk, hiszen többek között azt mondja ki a magánnyomozó újságírónőnek: „vállalom, igenis, amit csinálok, vállalom az egészet … hisz nem kibicként vagy publikumként szemlélem, hanem … húzom a kocsit, még tolom is, ha úgy tetszik, és hajtok reggeltől estig, s ha kell, estétől reggelig… (…)

Negatív és pozitív tulajdonságok Karinthy Ferenc kisregénynek hőseiben – miként az életben is – elegyesen vannak jelen, a leginkább és legvastagabban odamondogató fiatalember azonban egyáltalán nem pozitív hős, sokkal inkább az Bíró igazgató lánya, aki végül el is távolodik a fiútól és már a lövés előtti vitában kimondja: „én csak részben értek egyet Robival.”

Folytatva a regény hevenyészett kritikai leírását, hadd utaljak még a következőkre. Az ellentmondásosságában igaz figura, a Bíró-lány szereplőpárja, az igazán pozitív hős magánnyomozó újságírónő éppen a maga gáncstalanságával szokványos kissé. (…)

Mivel nem riportról vagy szociográfiáról, hanem szépirodalmi alkotásról, regényről van szó, a szerkesztőt a történés és a figurák topográfiai betájolása helyett csak a mű tartalmi-világnézeti jelentése és esztétikai megformálása érdekelheti. Noha nyilvánvaló, hogy a regényben megtörtént események, hiteles megyei korrupciók valóságanyaga is benne van, mégsem hinném, hogy oly felismerhetően, mint Galgóczi Erzsébet némelyik írásában. A sztori elszakadása egyetlen megtörtént eseménytől, vagyis több esemény egymásra vetítése éppen hogy erény – hiszen a bírálat ezzel szemben konkrét: a hibákat, torzulásokat, a jóképességű vezetők esetében is előforduló félrelépéseket veszi bátran célba, anélkül, hogy szocialista társadalmunk egészéről mondana lesújtó kritikát. Itt tehát egy olyan művészi tipizálásról van szó, ami nem vezet negativista, hamis általánosításhoz.

Az író éppenhogy igenli, tisztán akarja megvalósultnak látni a szocialista etika parancsolatait, s művészi dialektikája még hibázó hőseiben is képes felmutatni az értéket, az erényt, a szembenézést és leszámoló képességet. S mindez nemcsak a cselekményvezetés síkján valósul meg, de lélektanilag is hiteles: Haudekben és Bíróban van annyi egészséges jellemréteg, hogy alapul szolgálhat az önvizsgáló morális megtisztuláshoz.

Mindezek alapján úgy kellett megítélnünk Karinthy Ferenc regényét (minden hibájával, tovább-finomíthatóságával együtt), hogy a kézirat publikálható, s a felelősségem most is vállalt teljes tudatában annak hitével adtam nyomdába, hogy a kért szerkesztői korrekciók keresztülvitele után nem sérti a párt publikációs politikáját. (…)

Karinthy Ferenc mostani próbálkozását éppen azért is kellett körültekintő szerkesztői figyelemben részesítenünk, hiszen korábbi, hogy úgy mondjam, igazán „közéleti korszaka” az 50-es évek után hosszabb idő elteltével jelentkezett ismét a mai valóságunkat kutató, vallató íróként. (…) Ez a pozitív előjelű pályafordulat – mert akként kell minősítenünk – az ő kitűnő írói képességeit azok táborában kamatoztatja ismét, akik – mint a realista Mesterházi, Sánta, Galgóczi, László-Bencsik, Kertész Ákos –, a szocialista erkölcs nevében fogalmazzák meg kérdéseiket, nem pedig leleplező irodalomként, egy időtlenített hatalom-elleneség szemszögéből.

Egy ilyenfajta felszabadultabb alkotói közérzet természetesen szoros függvénye a párt helyes politikájának, szocialista kultúrpolitikánknak. Az író és a szerkesztő számára érvényben lévő elméleti dokumentumok tézisei jelenthettek és jelenthetnek fogódzókat. „A szocialista realizmus megköveteli a konfliktusoknak, az ellentmondásoknak, a régi és az új harcának feltárását” – olvashatjuk A szocialista realizmusról című pártállásfoglalásban. (Társadalmi Szemle, 1965. 2. sz. 55. l.) „A szocializmus érdekeit szolgáló s a mi társadalmi rendünk negatív jelenségeit illető művészi társadalombírálat természetes velejárója a reális, művészi ábrázolásnak… Az irodalom és a művészetek közéletiségét és pártosságát nem szabad kizárólag a társadalmi eredmények méltatására és propagálására leszűkíteni.” – mondja ki Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban című másik dokumentum. (Társadalmi Szemle 1966. 7–8. sz. 44–45. l.) (…)

Ezekről az ellentmondásokról őszinte nyíltsággal esett szó magán a Kongresszuson is, s különösképpen Brutyó János elvtárs beszámolójában kapott nagy hangsúlyt a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen magatartás bírálata. Az általa idézett példákat a Házszentelőben ábrázolt esetek szinte művészileg hitelesítik. (…)

Mindezen érvek elősorolása után tisztelettel arra kérem Miniszterhelyettes Elvtársat, szíveskedjék hozzájárulni a regény – immár Ön által is elolvasott – második részének közléséhez. Hiszen a Házszentelő közéleti karaktere, végső soron pozitív jelentése csak a második rész publikálásával együtt lehet teljes, illetve nem tudható, milyen következményei lehetnének, ha a kinyomtatásra nem volna lehetőség.

Mivel a nyomda határidő-mechanizmusát nem sérthetem meg, s végső soron én nem állíthatom le a most következő nyomdai fázist, hiszen egyszer már kiszedettem a kéziratot, kérem, hogy a lapot még ma kora délután – határidőre – imprimálhassam.

Elvtársi üdvözlettel: Kovács Sándor Iván
A Kortárs felelős szerkesztője

Budapest, 1976. január 12.

Magyar Országos Levéltár, MDP–MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20 őe. (1976), 1–9. l.

Feljegyzés Kornidesz elvtársnak


A Kortárs 1976. januári számában megjelent Karinthy-írásra történt figyelemfelhívás nyomán, a teljes szöveg, tehát a februárban megjelenő második rész ismerete birtokában – az alábbiakban összegezzük véleményünket a Házszentelő című műről:

A kisregény – véleményünk szerint nem tartalmaz olyan alapvető ideológiai-politikai tendenciát, amely sértené publikációs politikánk elveit. Törekvésében mai érdekű, realista jellegű, időszerű, közéleti ihletettségű műről van szó, mely társadalmunk tragikus jelenségeiről, a legszélesebb nyilvánosság előtt is vitatott, bírált problémákról szól. A mégoly komor írói megfogalmazás – a teljes szöveg összefüggésében – társadalmunk egészséges erőit „juttatja meghatározó szerepbe”, a kisregényben a szocialista erkölcs követelményei dominálnak, ez határozza meg az író felelős kritikai szemszögét. Az más kérdés, hogy tartalmi és művészi szempontból szóvátehető a kisregény egyik-másik mozzanata, részeleme, amelyek azonban nem válnak tendencia-érvényűvé.

A fentiek alapján nem látjuk akadályát annak, hogy a Kortárs közölje a második részt, sőt: ez az összkép szempontjából feltétlenül kívánatos is. Nem tartunk szükségesnek egyéb – a Karinthy-írás közlésével kapcsolatos – intézkedéseket.

Tóth Dezső
Agárdi Péter

Budapest, 1976. január 9.

Magyar Országos Levéltár, MDP–MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20 őe. (1976), 10. l.


Feljegyzés Kornidesz elvtárs részére

1. 1975 elejére készült el Gazdag Gyula: Bástyasétány ’74 c. filmje, amely rendkívül torz képet ad a szocialista társadalomról, zavaros, ideológiailag kifejezetten hibás alkotás, ezért a Filmfőigazgatóság vezetője, Szabó B. István a film bemutatását nem engedélyezte.

A Bástyasétány ’74 elkészültéért a volt főigazgató, a MAFILM vezetése, a Hunnia Játékfilmstúdió Vállalat akkor még megbízott igazgatója, dramaturgiája és nem utolsósorban a film alkotója egyaránt felelős.

2. A Magyar Televízió a Győzelem Napjának tiszteletére május 6-án 21.25-kor Hatvan kérdés címmel vetélkedőműsort sugárzott a Szovjetunióról, amely kis híján kudarcba fulladt, s így céljával ellentétes hatást váltott ki a nézőkből.

Az adásért elsősorban a Televízió Szórakoztató és Zenei Főosztálya a felelős, de hibáztatható a Lapkiadó Vállalat igazgatója – aki a nyilvános vetélkedőt mindenáron szorgalmazta – és a műsorvezető Sugár András is.

A Televízió pártbizottsága az ügyben pártvizsgálatot rendelt el, s fegyelmi büntetésekre tett javaslatot.

Budapest, 1975. szeptember 10.

Tóth Lóránd

Magyar Országos Levéltár, MDP–MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20. őe. (1975) 389. l.

Feljegyzés a Bástyasétány ’74 című film stúdióvitájáról


Október 7-én került sor arra a megbeszélésre a Filmművészeti Tanács néhány tagja és a Hunnia Filmstúdió alkotói között, amelyet a Tanács szeptember 23-i ülésén határoztak el.

A vita vezetésére Rényi Pétert kérték föl. Az első hozzászólással Király István kedvező légkört teremtett az eszmecseréhez. Elmondta, hogy a Filmművészeti Tanács ülésén meglehetősen indulatos volt, de ez nem Gazdag Gyula személyének szólt. Annál is inkább, mert korábbi művét, A Sípoló macskakövet, meggondolkodtató, fontos üzenetet tartalmazó alkotásnak tartja. A Bástyasétány ’74 viszont elfogadhatatlan számára. Esztétikailag és ideológiailag zavaros. Olyan parabolát hozott létre a rendező, amelynek mesterségesen létrehozott világában következetlenül, nem saját törvényei szerint haladnak az események. (Kafka óta törvény – jegyezte meg Király István – hogy ha átugrunk egy szürrealista világba, ott már vaslogikával kell érvényesülnie realisztikus törvényeknek.)

A film első jelenetei, amelyek a reménytelenség, a perspektívátlanság, a „futószalag-embertelenség” képzetét keltik, lehetetlenné teszik a néző számára, hogy a filmet csak az operett-illuzionizmus lerombolására irányuló kísérletnek tekintse. Véleménye szerint az alkotás fellép a társadalmi, végső soron mindenfajta illuzionizmus ellen, s így válik a filmbéli fiatalok számára az otthonteremtés, az otthonépítés illúziója hazugsággá.

Gazdag Gyula élettapasztalataival függ össze, hogy az elmúlt 30 év képei derengenek át a filmkockákon, s ez azt sugallja, hogy ezt az operett-jövőt társadalmunk kínálja a fiataloknak. Király István szerint ez a kép a rendező művészi szándékától függetlenül áll össze, de mert nihilizmust, sőt cinizmust inspirálhat, a film bemutatása helytelen volna. (…) Azzal sem értett egyet Király István, hogy a filmbeli fiatalok az önmegvalósítás individuális útját kívánják járni, holott már Rousseau rámutatott, hogy az egyén biológiai korlátai nem teszik lehetővé az emberi kiteljesedést, erre az ember csak mint nembeli lény képes.

Kertész Ákos nem értett egyet a betiltásra vonatkozó javaslattal, mondván, hogy filmeseink sok-sok erőfeszítést tesznek azért, hogy a máról szóljanak, s most, miután a dramaturgia, a stúdióvezetés és más fórumok felelősséggel (!) átengedték a giccsgondolkodást, giccsembereket ostorozó – tehát mai problémát felvető – alkotást, a Filmfőigazgatóság a dobozban maradás mellett dönt. (…)

Nagyon fontos hozzászólás volt Szabó István filmrendezőé. A Bástyasétány ’74-et tévedések sorozatának tartja. Tele van stiláris hibákkal. Miután mondnivalójára többféle ideológiai magyarázat adódik, káros hatása lenne. Rosszul átgondolt mű, tévedésein az egész filmszakmának el kell gondolkodnia. Konklúziója kb. így hangzott: „Egy művet nem szabad a napi politika szempontjaitól befolyásolva betiltani, de mert élesen félreérthető, sőt a film a szakma, a kultúrpolitika ellen fordítható, nem lenne helyes bemutatni.” (…)

(…) Gazdag Gyula rendkívül szerényen, s korántsem megbántottan fejtette ki, hogy mindig feladatának tekintette a társadalom bizonyos torz jelenségeinek a bírálatát, és a jövőben is ilyen filmeket szeretne készíteni. Forgatás közben is érezte, hogy a film kulcsfigurái, a „két úr” nem illeszkednek szervesen a mű szövetébe, de dramaturgiailag ma sem tudna erre helyes megoldást javasolni. A vita alapján úgy látja, hogy többféle értelmezés is lehetséges, bár számára nem világos, hogy lehet a képei alapján ilyen magyarázatokat adni. (…)

Szabó B. István mintegy összefoglalva a vitát, kifejtette, hogy a Filmfőigazgatóság miért nem látja bemutathatónak a filmet. A kulturális politikának ez a döntése védelmet jelent az alkotónak, a társadalomnak, s nem szabad megfeledkezni a szocialista országokban kialakulható reagálásokról sem. Nem zárkózott el attól, hogy a rendező változtasson művén, de a stúdióvállalatnak minden lépését alaposan meg kell fontolnia ebben az ügyben. (…)

Három kérdésben tartottam szükségesnek hozzászólni: (…)

A legfontosabbnak tartottam Szabó István hozzászólására reagálni. Már a Filmművészeti Tanács ülése előtt kidolgozta a filmszakma a maga stratégiáját. Kovács András levélben egyértelműen kérte a film bemutatását és Gazdag Gyula „rehabilitálását”. Honnan-honnan nem, úgy tudták, a Bástyasétány ’74-et a fiatal rendező személye ellen fogják felhasználni. A Tanács ülésére a filmszakma képviselői úgy jöttek, hogy megvédik a filmet, rendezőjét is. Ám miután kiderült, hogy szó sincs fővételről, megelégedtek azzal, hogy a film bemutatása ellen foglaltak állást. Az október 7-i megbeszélésen viszont Szabó István már úgy szólt a film betiltásáról, mint a „napi politika szempontjainak” érvényesüléséről. Tehát, ha elmúlik a „politikai jelenidő” ahogyan fogalmazta –, nem lesz akadálya annak, hogy a közönség elé kerüljön a film. Erre válaszoltam, hogy nem pillanatnyi, nem „jelenidejű” döntésről van szó: a film esztétikai, ideológiai zavarossága olyan mértékű, amely a mű egészének hitelét kérdésessé teszi. Nem tartom helyesnek olyan fejlődését látni társadalmunknak, amelyben szalonképes lehet a film. (…)

Feladatunk, hogy a film gyengeségeit feltárjuk szakmai viták során, s ne engedjük, hogy Gazdag Gyula nevét zászlóra tűzhessék, valamiféle mártírt csinálhassanak belőle.

Budapest, 1975. október 15.

Tóth Lóránd

Magyar Országos Levéltár, MDP–MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20 őe. (1975), 383–389. l.

MSZMP Központi Bizottsága
Kulturális Osztálya
Budapest




Kedves Elvtársak!

A Tanú c. filmet az elmúlt hónapokban meglehetősen rossz vetítési körülmények mellett, ingyenesen, többek között a következő intézményekben vetítették:

Belügyminisztérium, Igazságügyminisztérium, Pénzügyminisztérium, Kulturális Minisztérium, Magyar Rádió, MÁV, Magyar Nemzeti Bank, Országos Statisztikai Hivatal, az összes egyetemek, KISZ Központi Iskola, Politikai Főiskola, stb.

A filmet általában disszonáns megnyilvánulások nélkül nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták. A Filmfőigazgatóság nem győzi regisztrálni a film vetítését igénylő kérelmeket.

A film vitáin többek között két alapvető kérdést tesznek fel:

1.) A film 1969-es betiltása sokféle szemponttal volt magyarázható. De mivel lehet indokolni a film nyilvános vetítésének nem engedélyezését, 1978-ban?

2.) Miért csak privilegizált rétegek nézhetik meg a filmet?

A szerző ezekre a kérdésekre nem tud válaszolni.

A fenti feszült és abszurd helyzet kiküszöbölésére a következő alternatív javaslataim vannak:

Vagy szüntessék meg egyszersmindenkorra a film mindenfajta vetítését,

vagy integrálja a szocialista kulturpolitika, és nyisson egy keskeny csatornát a film nyilvános vetítésére. Erre jó alkalom volna egy a tavaly decemberben rendezett retrospektív sorozat mintájára egy januárban rendezendő visszatekintés-sorozat a szerző Áramütés c. filmjének bemutatásával párhuzamosan.

Utána esetleg egy kis utánjátszó moziban a film további műsoron tartása, természetesen minden kritikai visszhang nélkül.

A fenti előterjesztést Pozsgay Imre kulturális miniszternek is előadtam.

Budapest, 1978. december 8.

Elvtársi üdvözlettel:
Bacsó Péter

Rátkai Ferenc elvtársnak
KB TKKO
Budapest




Kedves Rátkai Elvtárs!

Bacsó Péter Tanú c. filmjének forgalmazására vonatkozóan előzetes álláspontunk az volna, hogy engedélyezzük a film bemutatását a Filmmúzeum Filmkörkép műsorában, tehát egyetlen moziban, azon belül is meghatározott (többnyire bérletes) játékrendben. Ezzel biztosítható lenne a legális (mégis szűkkörű és behatárolt) nyilvánosság, elkerülve a tíz évvel ezelőtt készült filmről akkor hozott, a MOKÉP forgalmazást megtiltó döntés felülbírálását és természetesen elkerülve a sajtó-kritikai fogadtatást is. A Filmmúzeum említett sorozatában vetítenek máskor is, széles nyilvánosságra nem kerülő filmeket (pl. Pasolini: Decameron, Máté evangéliuma stb.), magyar filmek közül a közeljövőben Szőts István: Ének a búzamezőkről c. szintén nem forgalmazott filmje kerül oda.

A fentiek olyan előzetes álláspont, amelyet csak a KB illetékes osztályának egyetértésével (illetve korrekciójával) továbbítok döntés végett Pozsgay elvtárshoz.

Kérem állásfoglalását.

Budapest, 1979. január 9.

Elvtársi üdvözlettel: Tóth Dezső

Magyar Országos Levéltár, MDP–MSZMP iratok, 288 f. 36 (1978) 19 őe. 1, 3. l.

• Kié a pénz?