Skip to main content

Szponzorok a görög–római világban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A kierőszakolt bőkezűség
Epizódok a pénzkérés történetéből

 
Két dologgal feltétlenül tisztában kell lennie annak, aki meg akarja érteni a kultúra finanszírozásának antik módszereit. Az egyik az, hogy az egyén nem rendelkezhetett korlátlanul saját vagyonával, mivel a közösség bizonyos adományokat elvárt tőle. Ezt hívták leiturgiának. A másik az, hogy a leiturgiák teljesítése még látszólag sem volt önkéntes. Aki nem vállalta ugyanis e költségeket, könnyen elveszíthette vagyonát a vagyoncsere (antidoszisz) intézménye által.

A leiturgiának két fajtáját ismerték. Az egyik egy hadihajó felszerelése, a másik egy kórus bemutatójának szponzorálása volt (khorégia). A betanítás során a khorégosznak állnia kellett a többnyire szegény polgárokból álló drámai- vagy dithürambosz-kar élelmezését, jelmezeit, próbatermét. Igaz, az esetleges győzelem után a karvezető neve az általa állított győzelmi emlékművön megelőzte a költő (mondjuk Szophoklész) nevét. A kardalgyőzelem növelte egy politikus népszerűségét, így a siker kárpótolt a költségekért. Nem csoda, hogy Themisztoklész és Periklész is karvezetőként kezdte politikai pályafutását. Themisztoklész Phrünikhosz darabját, Periklész pedig Aiszkhülosz Heten Thébai ellen című tragédiáját vitte sikerre (Kr. e. 467.). Ismerünk olyan khorégoszt, aki nem kevesebb mint 5 ezer drakhmát, vagyis 15 ezer napi napidíj összegét költötte egy bemutatóra! A legszebb khorégosz-emlékmű, amelyet Lüszikratész állított Kr. e. 335-ben, ma is eredeti helyén áll Athénban. Felirata így hangzik: „A Kikünna községbeli Lüszikratész, Lüszitheidész fia állította ki a kórust. Az Akamantisz törzs gyermekkórusa győzelmet aratott. Theón volt az auloszjátékos. A kórust azt athéni Lüsziadész tanította be dithüramboszára Euainetosz arkhónsága idején.”

Ha a népgyűlésen az a „megtiszteltetés” ért valakit, hogy khorégosznak javasolták, csak azzal a feltétellel mondhatott nemet, ha vállalta a vagyoncserét, vagyis azt, hogy teljes vagyonát elcseréli a javaslattevőével, aki ezután köteles volt kiállítani a kórust. Nyilvánvaló, hogy ezt a kockázatot nem sokan vállalták, inkább „önként” támogatták az athéni nép kulturálódását.

A görög és római világban ennek ellenére egyre nagyobb tért hódítottak a tehetős polgárok (és uralkodók) valóban önkéntes adományai, amelyekkel közösségüket gazdagították szobrokkal, festményekkel, középületekkel vagy iskolák fenntartásával. Az ilyen jótékonykodást euergesziának hívták, a jótevőt pedig euergetésznek, akinek a nevét a közösség megtisztelő feliratokkal örökítette meg a város főterén. Magukon az épületeken az euergetészek feliratai hirdették, kinek is köszönhette az adott város a színházát, oszlopcsarnokát vagy éppen vízvezetékét. Marcus Agrippa, Augustus barátja például önként vállalta Rómában az aedilisi tisztséget, és saját költségén kijavította az utakat és középületeket, rendbe tétette a városi vízvezetékeket, hétszáz vízmedencét, ötszáz szökőkutat és százharminc elosztótartályt építtetett. Az épületeket háromszáz bronz- és márványszoborral valamint négyszáz márványoszloppal díszíttette, és mindezt egyetlen év alatt. Városszépítő munkáját a Pantheon ma is álló, hatalmas épületével koronázta meg. Homlokzatán szerényen csak ennyi olvasható (igaz, hatalmas betűkkel): „Marcus Agrippa, Lucius fia, harmadízben consul (Kr. e. 27.)”.

Nem minden építtető volt ilyen gazdag. Amikor Kr. e. 373-ban elpusztult a delphoi Apollón-templom, egész Hellaszban gyűjtést rendeztek helyreállítására. Az adományozók nevét márványtáblákon tették közzé, innen tudjuk, hogy míg a spártai állam 510 aiginai drakhmával (3,2 kg ezüst) támogatta az építkezést, a spártai Timeasznak vagy a pellénéi Damonoosznak csak 3-3 oboloszra (fél drakhmára) futotta.

A pórul járt jótevő


A megajándékozott nép azonban nem mindig bizonyult hálásnak. Hadrianus korában, a Kr. u. II. században élt Vedius Antoninus, aki pompás középületeket emelt Epheszoszban. Amikor a nép felháborodott, hogy Vedius nem cirkuszi játékokra és egyéb látványosságokra, hanem oszlopcsarnokokra költi saját pénzét, egy felirat tanúsága szerint személyesen a császár kelt védelmére: „Vedius Antoninus törekvését, hogy közmegbecsülésre találjon nálatok, nem annyira a ti leveleitekből, mint inkább az övéiből ismerem, ugyanis amikor segítségemért folyamodott a műalkotások kicsinosítása végett – amelyekért ti kigúnyoltátok –, tudomásomra hozta, hogy mily sok és mily nagy épülettel gazdagította a várost, ti azonban nem az őt megillető módon fogadtátok. Részemről beleegyeztem abba, amit kért, és elfogadtam, hogy nem a polgártársainál szokásos módon, akik a pillanatnyi hírnév érdekében látványosságokra, osztogatásra meg versenyek rendezésére fecsérlik becsvágyukat, inkább azt válassza, amin keresztül reményei szerint városát a jövőben pompásabbá teheti.” Az epheszosziak később rendszeresen igényt tartottak a mindenkori császár támogatására. Fennmaradt egy ügyvédük felirata, aki állandóan Septimius Severus, Caracalla és Macrinus nyomában járt, akármerre is utaztak a birodalomban, és városa kéréseivel ostromolta őket.

A császárok amúgy is némi nyomást gyakoroltak az önkéntes adományozókra. Augustus, aki példát mutatott omladozó, régi templomok és középületek felújításával, barátait és a senatus tagjait is erre ösztönözte. Marcius Philippus a Múzsák Herculesének templomát, Lucius Cornificius Diana templomát, Asinius Pollio a Szabadság templomának átriumát, Munatius Saturnus templomát, Cornelius Balbus egy színházat, Statilius Taurus egy amphiteatrumot épített újjá, Marcus Agrippa hatalmas építkezési programjával pedig már az előbbiekben megismerkedtünk.

A szerényebb községek szerényebb támogatással is beérték. Azt mindenesetre határozott formában jelezték, hogy valamiféle jótéteményt szívesen látnának a kipécézett gazdag férfiú részéről. Ifjabb Pliniust például a birtokával szomszédos Tifernum városkája választotta meg még szinte gyermekkorában pártfogójává, és ahányszor csak odaérkezett, látványos ünneplésben volt része. Plinius értett a finom jelzésekből, és saját költségén templomot emelt a tifernumiak számára, felszentelésén pedig valóságos népünnepélyt rendezett.

Udvari hízelgők


Nagy Sándor építésze és szobrásza, Sztaszikratész egyszer azzal a fantasztikus tervvel állt elő, hogy az uralkodó hírének legmegfelelőbb emlékmű egy hatalmas szobor lenne, amelyet Athósz hegyéből faragna ki. A hegy nagyságú Nagy Sándor-szobor bal kezében egy tízezer lakosú várost tartana, jobbjából pedig egy folyó zuhogna a tengerbe. A makedón uralkodó éppúgy visszautasította a monumentális tervet, mint a szofista Anaxarkhosz hízelgését, aki a mennydörgés hallatán e szavakkal fordult Nagy Sándorhoz: „Nem te vagy ez, Zeusz fia?” Igaz, a nagy hódító arra kényes volt, hogy portréját csak a kor legnagyobb szobrásza, Lüszipposz készíthette el.

A profi hízelgők persze tisztában voltak vele, melyik uralkodónak mivel járhatnak kedvében. Az ínyenc és élveteg Tiberius császárt Asellius Sabinus kulináris költeménnyel lepte meg, némi támogatás reményében: megverselte egy gomba, egy pipiske, egy osztriga és egy fenyőrigó vetélkedését a legfinomabb ínyencség címéért. Azt azonban a lump költő sem gondolta volna, hogy „teljesítményéért” kétszáz sestertius (5,46 kg ezüst) fogja ütni a markát. Mindez alig hatvan évvel az után történt, hogy Augustus barátja, Caius Maecenas olyan halhatatlan költőket részesített támogatásban, mint Vergilius, Horatius és Propertius. Nyilvánvaló, ha a megrendelő személye és ízlése változik, szükségszerűen változik az is, amit megrendel.

Az Asellius Sabinushoz hasonló udvari költők vagy előkelők házánál lebzselő haszonlesők kézikönyvét Lukianosz írta meg Az élősködő címmel. Szimón, a főszereplő a gazdagokon való élősködést tudománynak tekinti, amely magában hordja saját célját. A paraziták és filozófusok összevetéséből Szimón arra a következtetésre jut, hogy míg az élősködők nem szorulnak a filozófiára, a filozófusok gyakran szorultak előkelők támogatására. Fel is sorolja a barátaiból élő Szókratészt, a szürakuszai Dionüsziosz türannosz udvarában letelepedett Aiszkhinészt és Platónt, valamint a kürénéi Arisztipposzt. Ők éppúgy a zsarnok kegyéből éltek, mint ahogy a makedón udvarban letelepült Euripidész, a jeles athéni drámaíró a királyéból. A különbség köztük és a paraziták közt csupán annyi, jegyzi meg Szimón, hogy a filozófusok, drámaírók, szónokok és művészek munkájukért cserében várják el a támogatást, az élősködők viszont mindezt munka nélkül érik el, így az előkelők barátjának, nem pedig alkalmazottjának vagy éppen szolgájának érezhetik magukat. A parazita és eltartója ugyanakkor kölcsönösen előnyös üzletet kötnek, mert mit ér az előkelőség és a gazdagság, ha a patrónus egyedül, kísérők és hízelkedők hada nélkül jelenik meg az agorán vagy a forumon? Ki hiszi el róla, hogy valóban befolyásos ember?

Ifjabb Plinius mindenesetre szép és helyes szokásnak tartotta azt, hogy a költőket, akik egyes személyeket vagy egész városokat magasztaltak verseikben, tisztségekkel és pénzzel jutalmazták meg. Azzal is elbüszkélkedett, hogy őt nem kisebb költő foglalta versébe, mint a különben csípős nyelvű Martialis, akit ezért hálából „ellátott egy kis útipénzzel”. A pénz hatására, úgy tűnik, még a legélesebben fogalmazó kritikus is hajlandó megenyhülni.

Tanárok pályázatai


Az ókorban nem létezett állami, kötelező közoktatás, hanem a szülők vagyoni helyzetüknek megfelelően vagy tanárt szerződtettek gyerekük mellé, vagy beíratták egy vállalkozói vagy alapítványi formában működő iskolába. Ifjabb Plinius arról is ír, hogy nem látványosságok vagy gladiátori viadalok szponzorálásával akart könnyű népszerűséget elérni, hanem alapítványt tett szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatására. Arról, hogy hogyan is működött egy ilyen alapítványi iskola, a milétoszi Eudémosz Kr. e. 200 körül tett alapítványának feliratából alkothatunk képet: „Azért, hogy döntéseik alapján megfelelően kezeljék a rendelkezésre álló pénzalapot, Eudémosz a megállapodás során meghatározott időközönként átutalja az egy évre felajánlott pénzösszeget a kincstárnokoknak, a kincstárnokok pedig azonnal átadják azt az államkassza választott kezelőinek, s ők nyissanak egy állami számlát az Eudémosz által a szabad gyerekek nevelésére adományozott összeg címmel, jegyezzék fel rá és őrizzék meg ezt a pénzt, de át kell adniuk azt az őutánuk választott pénzkezelőknek, hogy a népgyűlés határozhasson a jövőben általuk befizetett jövedelmekről. Ha mégsem adják át azt a pénzt, ami a számlán áll, büntetésül fizessék meg a népnek az összeg kétszeresét. Az állami jövedelmekről mérleget készítő adófelügyelők különítsenek el minden évben, az egyenlegben háromszáz sztatért a pénzalap leendő jövedelmének fejében, és utalják át minden hónapban a kincstárnokok kiadásaira az esedékes összeget. Ha pedig nem különítik el az összeget az előírtak szerint, fizessenek ötszáz sztatér büntetést, amelyet Hermésznek és a Múzsáknak szenteljenek.

Akik testnevelést vagy írást akarnak tanítani, iratkozzanak fel a jövő évre beiktatott gyermekfelügyelőknél, minden évben van feliratkozás Artemiszión havának közepétől huszadikáig, a felügyelők pedig függesszék ki a neveket Antiokhosz oszlopcsarnokára. Nyolc nappal az említett hónap lejárta után, miután összegyűlt a népgyűlés, helyezzenek a színpadra egy háromlábú edényt és egy füstölőt, legyenek ott a papok közül a gyerekek tornacsarnokában tisztelt Versenyek Hermészének papja és a Múzsák papja, a szentély hírnöke, azok, akiket kézfelemeléssel megválasztottak és be akarják tölteni a gyermekfelügyelő tisztét, és amíg él, maga Eudémosz is, azután pedig Eudémosz leszármazottai közül a legidősebb, s ő mutassa be a tömjénnel a füstáldozatot Hermész, a Múzsák és a Múzsákat vezető Apollón tiszteletére, a szentély hírnöke pedig imádkozzék a népgyűlés résztvevőiért, hogy aki szavaz a testneveléstanárokra és az írástanárokra, azokra szavazzon, akiket a gyerekek tanítására a legalkalmasabbnak talál, és semmiféle becsvágy ne befolyásolja az igazságosság ellenében döntését, és aki az igazság szerint dönt, annak jól menjen a sora, de aki nem, annak éppen ellenkezően. Ezután pedig a gyermekfelügyelők adják át a tanács írnokának a felírt neveket, ő pedig vezesse elő őket egyenként. A bejövőket eskessék meg egyenként a papok és a szentély hírnöke. A testneveléstanárok esküje pedig így hangozzék:

Esküszöm Hermészre, hogy a milétosziak közül senkit sem beszéltem rá, hogy énrám szavazzon, és mást sem bíztam meg vele, hogy érdekemben propagandát folytasson, és átok terhe alatt kijelentem, hogy az igazul esküvőnek jól menjen a sora, a hamisan esküvőnek pedig éppen ellenkezően.

Az írástanárok ugyanezt az esküt tegyék le, de Apollónra és a Múzsákra esküdjenek. A megjelentek közül szavazzanak meg kézfelemeléssel és nevezzenek ki négy testneveléstanárt és négy írástanárt.

A testneveléstanárok bére a határozat értelmében havonta és személyenként harminc drakhma, az írástanároké pedig havonta és személyenként negyven drakhma... Azért, hogy a bért mindegyikük rendszeresen megkapja, a kincstárnokok a meghatározott összeget minden hónap első napján adják át a testneveléstanároknak és az írástanároknak. Ha valamelyikük mégsem adja át, fizessen büntetésként ötszáz sztatért, amelyet Hermésznek és a Múzsáknak szentelnek, ebből hajtsák be a testneveléstanárok és írástanárok számára kifizetendő bért a piacfelügyelőkre vonatkozó törvénynek megfelelően. A költségvetés által e célra elkülönített alapot senki, semmilyen formában ne használja föl más célra. Ha azonban valaki javaslatot tesz vagy előterjeszt vagy szavazásra bocsátja, hogy vagy más célra fordítsák, vagy a javasoltnál alacsonyabb összeget állapítsanak meg, azt, aki ezek közül valamit elkövet, sújtsák ötszáz sztatér bírsággal, amelyet Hermésznek és a Múzsáknak szentelnek.”

Amint a feliratból is kitűnt, egy jobb állásért folytatott harcban meg nem engedett eszközöket is bevethettek a jelentkezők. A pályázó lelki állapotát kiválóan jellemzi Lukianosz egy másik írása: „Féltékenyen figyeled vetélytársaidat – tegyük fel, hogy mások is pályáznak ugyanarra, amire te –, s úgy érzed, minden szavad félresikerült. Félsz és reménykedsz, beszéd közben le nem veszed a szemedet az arcáról, ha valamit helytelenít, a vesztedet érzed, ha viszont nyájas mosollyal hallgat, ujjong a lelked, és reményeid élednek. Nyilván sok ellenséged akad, aki veled szemben mást támogat. Ezek mindnyájan titokban, mintegy leshelyről lövöldözik rád nyilaikat. Azután gondold csak el, milyen fonák helyzet az, amikor egy hosszú szakállú és ősz hajú embert kikérdeznek, tud-e valami használható dolgot, s egyesek úgy vélik, hogy igen, mások pedig, hogy nem. Közben van egy időszak, mikor szimatolni kezdenek egész korábbi életed után... Az is gyanús azonban, ha mindenki egyöntetűen dicsér, mert azt gondolják, hogy megvesztegetted őket. Sok mindenben szerencsésnek kell tehát lenned, és tökéletesen gáncstalannak, mert csak így maradhatsz felül a versenyben.” Ha ezek az ezernyolcszáz éves sorok túlságosan is ismerősnek tűnnek a mai, pályázatokra épülő világban, már meg sem lepődik az olvasó, hogy az állást elnyert ifjú alaposan csalódik a fizetésében, amit munkaadója így indokol meg: „Egyébként is illő, hogy ti, tudósok fölötte álljatok az anyagiaknak.”







































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon