„Egy turista mit tehet?
Örül neki, hogy itt lehet…” –
énekelte a ’80-as évek eleje Magyarországának undorgrund rockzenei idolja, az Európa Kiadó pösze frontembere körülbelül húsz évvel ezelőtt, amikor Arató András még csak egy szorgalmas és bár cseppet sem tehetségtelen, de, gondolom, meglehetősen alulfizetett mélyépítő mérnök volt. Azóta azonban eltelt huszonkét esztendő, és ma már ő az ország egyik legsikeresebb menedzsere, aki az úgynevezett rendszerváltást követő tíz év alatt még csak nem is a mérnöki, de közgazdasági ismereteinek és főként invenciójának köszönhetően az ország egyik leghíresebb elnök-vezérigazgatójává emelkedett, akinek üzletemberi mivoltánál mégis, azt kell mondjam, csak az embersége és az ízlése figyelemreméltóbb. Ő ugyanis egyike azon nagyon keveseknek a magyar nagytőke üstökösként egünkre száguldó igen tisztelt képviselői közül, akik a tőkefelhalmozás első évtizede után úgy döntöttek, hogy vagyonuk tekintélyes hányadát az ebek harmincadjára jutott közjó meg a számtalan régi és új sebből vérző magyar kultúra megsegítésére fogják felhasználni.
Arató az, aki 2001-ben a 95.3-as hullámhosszon létrehozta – ki ne tudná? – a Klubrádiót, amely, talán nem csak az én megítélésem szerint, ma az egyetlen magyar rádióadó, amely rezerváltan liberális szellemiségét, egyszersmind kiemelkedő szakmai színvonalát egy pillanatra sem hajlandó alárendelni sem Orbán Viktornak és baráti körének, sem az úgynevezett pénzkitermelésnek, a gátlástalan nyerészkedés manapság a kereskedelmi médiában igen divatos, habár a törvény betűibe kétségtelenül nem ütköző szempontjainak.
De ma nem ezért vagyok itt.
Ha Arató András fotói netán rosszak vagy akárcsak közepesek lennének, én nem állnék Önök elé, nem tehetném meg, mivel ez egy kiállítás-megnyitó, és szépírónak szavai hitelén kívül tényleg nincs más vagyona, továbbá egy ilyen embert, afféle igazi Aranyembert, én világért sem szeretnék megbántani. Arató azonban – elgondolkodva és meglepetten, ám számtalan képének megtekintése után mély meggyőződéssel állítom – igazi fotóművész. Is.
A legjobbak közül való.
Nem különös? Aratóról, ki a privatizáció egyik lebonyolítója volt, egy szép napon kiderül, hogy másfelől komoly művész. Énnekem az jutott eszembe erről először, hogy az élet, bizony mese is. Kegyetlen, de olykor megható és mulatságos mese, fordulatainak racionális szinten sokszor megragadhatatlanul mély értelme van. Nem elég az életnek, hogy az ügyes mélyépítő, a kicsi mérnököcske, aki egyebek közt a városligeti híd patinás szépségét, millenniumi báját visszaadta egykor, megmentette a számunkra, és a további magyar századoknak is, utána röpke tíz év alatt egy a rendszerváltás lebonyolításában döntő érdemeket szerző mamutcég, a Dunaholding társtulajdonosává, majd elnök-vezérigazgatójává válik, válik, mindez azonban nem elég – kinek is? az életnek? vagy a sorsnak? netán a lelkiismeretnek? – hanem még arra is ráveszi, hogy tőkéje tetemes részét arra költse, legyen végre egy rádió Magyarországon, mely az információkat nem vegyíti sem hallgató-fosztogató, sem pártpolitikai célokat szolgáló hazugságokkal. És akkor még mindig nem érzi úgy – mondjuk így, az Élet, a Tehetség –, hogy megtette azt, amit ezzel az emberrel tenni kell. Hanem az ezredforduló táján egy fényképezőgépet ad a kezébe, amit ez az, úgy látszik minden ízében tehetséges ürge úgy használ, mint ihletett festő szokta az ecsetet, illetve mint filozófus a golyóstollát, vagyis inkább a laptopját.
Én először elképesztő fotóalbumát, a 2001-ben megjelent, kétnyelvű FEJEZETEK /CHAPTERS című könyvét láttam, és benne olyan megrendítő képeket, melyekhez képest e mostani kiállítás műtárgyai könnyű és élvezetes vázlatok, bárha ugyanarról a dermesztően pontos, szinte kegyetlenül precíz tekintetről tesznek tanúságot. A kivételes kompozíciós készség és a téma lényegének megragadására bravúrosan képes, keserűen ironikus tekintet, amelyben mégis poézis bujkál, a világlátás különössége adja Arató képeinek sajátos erejét. Őszintén szólva elképzelésem sincs róla, hogy az e fotókban megnyilatkozó civilizációkritika akaratlan-e, vagy tudatos alkotói szándék eredménye. Hogy ezt nem tudom, azt kell mondanom, még az is e művek javára írandó. Az igazán nagyszabású valóságábrázolás sosem didaktikus, sosem agitatív, hanem az alkotó – esetleg önmaga által sem ismert – legmélyéről szakad fel, mint valamiféle elementárisan őszinte megnyilatkozás, és azért hat ránk maradandó érvénnyel.
Mielőtt azonban Arató kultúravíziójának akárcsak vázlatos ismertetésére vállalkoznék, szeretném kiegészíteni a sorsról mint meséről szőtt gondolatomat. Az a gyanúm, hogy ő, mint egyébként minden ember, még annál is titokzatosabb lény, mint amilyennek első pillantásra látszik. Hogy aztán mi ővéle az élet, a sors vagy a teremtő szándéka, az alighanem csak akkor válik világossá, ha már – és természetesen mindannyiunkkal együtt – ő sem lesz jelen, csak a műveiben, tetteinek hatásában és következményében, a nyomokban, amit a földön, a porban maga után hagyott. De egyvalamit azért e tanulságokkal kapcsolatban már most megkockáztatnék: Arató műveihez igenis hozzátartozik Arató sorsa.
A sors a mű része.
Hogy ez mit jelent, azt Kertész Imre Nobel-díja kapcsán múltkorjában az egész világ megérthette, ha akarta. Meggyőződésem, hogy Arató fotóinak megértéséhez pozitívan járul hozzá a tény, hogy ezeket a műveket egy minden értelemben független egzisztencia készítette, olyasvalaki, aki a kor nyelvén, vagyis közgazdaságtanul folyékonyan és hibátlanul beszél: nem egy vesztes, hanem egy győztes, ha szabad így mondanom, durva korunk hőse, ha tetszik, az üzletember – Arató alakjában alighanem ez a tipikus –, de ugyanakkor egy éles szemű képalkotó, világ-, valóság-, és lényeglátó „vén perui”, hogy Edward Lear limerickjének kedves megfogalmazását vegyem kölcsön; ez Arató András alakjában a lukácsi értelemben vett különös, a nem mindennapi, a művészre valló, hogy a világállapotról, a világirányról – nem neki, hanem a műveinek – poétikus értelemben megvalósult, művészi véleménye van. Ő olyasvalaki, aki, mikor az élet drámájában a lényegről kellett szavaznia, döntő szavazatait kellett leadnia a fontosról és a még fontosabbról, csak először mondta azt, noha először kétségtelenül azt mondta, vagyon. Mert utána meg azt mondta: közjó és szabadság (amelynek végtére is valamire alapulnia kell), végül pedig, anélkül, hogy előző szavazatait visszavonta volna, mindennek a tetejébe azt mondta: művészet. Vagyis szellem. Vagyis: kezdetben való teremtés; ingyért, önmagáért teremtés, a tulajdon fogalmán kívül – azon innen és túl. Ahogy a szellem él.
És most a képekről.
„Athéni szél és spártai eső,
Ülünk a tűznél, én meg az idő,
A hírnök jön és integet,
Hírek már régen nincsenek (…)
Még nem háború, rég nem béke,
Felizzik a vágy villamosszéke:
Európa kiadó! Európa kiadó!” –
énekeltük már a nyolcvanas évek elején is, és alighanem mindketten, Arató is, meg én is, de azóta nem sokat változott, hanem csak romlott a helyzet, és akinek van szeme a látásra, nem csak tudja ezt, de nagyszerű képek sorozatában képes megörökíteni: megmutatni nekünk, hogy mi van.
Hogy hol tartunk.
Az egyik képen a lehetséges tévéantennák összes nemzedéke a hatvanas évektől a Billenniumig, ami már – és nem több – a mi „múltunk, mind, egymásra torlódva”, ráomlik a több száz éves harangtoronyra; megszünteti, megsemmisíti, értelmetlenné teszi azt. De együtt, mégis: ez kép. Az új kép, valami, ami akkor is van, ha zavarónak, netán idegesítőnek találjuk… Nem az. Nem csak az. Ez az élet, ez az új valóság. Amennyi a turistának látszik, annyi van.
Miért, hát mennyi van?
Végül is a képen az van – nem lehet más: – ami látható. És ma a világ: zsibvásárszerű átmenetiség, zűrös nép- és kultúra-, de főként áruvándorlási útvonallá alakult urbisok, belvárosok helyett bolhapiaccal. Ami nem turistaporond, az meg úgynevezett természet. Mintha azt mondanám, a bé jellegű díszlet. Álomba való. Nincs iparilag megdolgozva. Annál furcsább. Szép, mint egy kép. Nem tudom, érzik-e a megfogalmazásban: ami szép, mint egy kép, abban azért van valami halott. A természeti fotók tökéletességében, ahogy Arató tudja csinálni, van valami álomszerűen dermesztő. Valami gyanúsan, pokolian mitikus. Valami szépségesen ellenséges. A Chaptersben látható Golden Gate felhők közt nyíló látomása például a szigorú humorú René Magritte-ot juttatja eszembe. A Scotland I. Scotland II. pedig a nagy, őrült, német romantikus Carl Caspar Friedrich képeivel vetekedő, nagy szorongásos látomások. Vagy az a fotó a legelésző birkák nyomasztóan kék tenger előtt káprázó idilljéről, a Ketten a vízparton – olyan, hogy a pre-raffaelita festők, Dante Gabriel Rosetti, vagy Pierre Puvis De Chavannes sem tudták az ilyesmit különbül és kísértetiesebben. Aratónak egyébként több olyan alkotása is van, amely szívének kedves klasszikus festők, illetve nagy, de elmúlt, és már művészettörténetté lett irányzatok stílusában születtek – de nem másolatok, hanem hasonmás látomások, fotóban. Szellemidézések. Nem ugyanaz, hanem AZ. Az Arno I., II. például. Van e fotók tökélyében valami már-már nyugtalanító, nem is tudom, mi. A kézügyességük szédítő, irrealitást sugároz a realitásuk.
Azután van – főként van, lebírhatatlanul és kiiktathatatlanul van – az utca. Helyesebben a bóvli tér, az „öt percre kiugrok az autómból, hogy pislantsak és szuvenírt vegyek” atmoszférájú turista placc a lenullázott röneszansz és a többi évszázadával; immár feleslegessé lett, amortizálhatatlan teherként viselt lovas szobraival, latin felirataival, kipufogógáztól sárgálló, málló erkélyzeteivel… A mai utca.
Ahol az élet van.
Mármint, amit így hívunk.
A kirakatba, ami nagyon XIX. századi dolog, jobb helyen árut már nem is tesznek ki, mert akkor nem jön be a vásárló, de kiteszik az ablakba a Visa Mastercard és az összes többi bankkártya logóját, mellé pedig, észre sem vett önellentmondással, az antiamerikánus, vagyis „iraki háború-ellenes” (ma így kell mondani, hogy Amerika-ellenes, pontosabban zsidóellenes) Pace Mozgalom lobogóját. Miket beszélek, a logóját! Az áru, pontosabban a bóvli ziláltan elhagyja XIX. századi megvasalt kereteit, és egyenesen az utcára ömlik, mindent elönt. A báli ruhákat ódivatú utcai kandeláberek és más hamisított műemlékek tartó vasára akasztják. A kávéházi terasz előtt nem utcai zenészek, hanem azok bevásárlószatyor-görgőkre szerelt, bőrbe csomagolt hangszerei álldogálnak. Az ember ebben a világban természetesen és minden tragikus pátosz nélkül a tárgyak kiegészítő tartozéka. Elsősorban az autóké, azután a ruháké, no és a közlekedési tábláké. A villamosnak a templom akadály. Az ember már nem az.
Rettentő az ember egzisztenciális kicsisége és a magánya.
Balkáni szegénységben az ilyesmi kevésbé üvölt, mert ott a bérben tüntető lumpen és a dagadtra vert roma csecsemő az, aki üvölt, de Nyugat-Európában az ember magánya a lélegzetelállító; Arató András legszebb képei e kiállításon erről a döbbentő, fullasztó és szemmel láthatóan gyógyíthatatlan magányról szólnak. Nézzék meg egy fekete-fehér fotón a gömbölyűre nyírt lombkoronájú, néptelen sétatéri fák alatt, a kőkerítés tövében ücsörgő, egyébként jólszituált nyugdíjast. Mellette a botja. Ez a fotó-festmény nem Giorgo de Chirico hasonmás, de legalább akkora ereje van, mint az ő képeinek. És még azokról a láthatóan jó ingekben, jó nadrágokban mosolygó dél-európai kisvárosi emberekről is, akik e fotók egyikének-másikának tanúsága szerint tűrhetően elboldogulnak egymással, csakúgy, mint sok mindenre elég szociális segélyük elköltésének nem túl bonyolult gondjával, lerí, hogy azért ők már a bóvli tér unatkozó statisztái csupán, akikkel legföljebb a kutyájuk áll szóba. Ők maguk, mint mindenki 35 év felett, leselejtezett fogyasztók, nincs bennük jövő, mert nincs rajtuk „haszon”.
A legtöbb ember élete már nem értelmes annyira, hogy dolga legyen benne. Vagy tűrhetetlenül sok idejük van, vagy egyáltalán semennyi. Azt a képet is jól nézzék meg, amelyen csakis hátak láthatók, egymás iránt az egyébként itthonról is jól ismert, jeges közönyt mutató, sietős léptű emberek hátát, lábát, és akkor egyszer csak felfedezhetik, hogy egyikük, jómódúnak látszó férfi valami képtelen szoknyában és rojtos hátú, bolondok báljába való felső öltözetben sétál közöttük, ők pedig mind úgy tesznek, mintha ez nem így volna. Vagy nem volna. Mindegy, hogy van. Bárhogy lehet. Bárhogy lehetsz. Szarok rád.
Általában szinte minden, amit a XXI. századi ember elfogad és elvisel a környezeteként e csodálatosan plasztikus atmoszférájú képek tanúsága szerint: tónusát tekintve hidegen hazug, technikai színvonalát, perfekcionizmusát tekintve viszont első osztályú, ámbár jövőtlen, hiszen a múltat is semmibe vevő; olyan, mint egy elbűvölően szép, éjszakai ég, de másfelől, ha alaposabban megnézed, olyan embertelen, olyan fenyegető is.
Arató eljárásmódjának az egyik legnagyobb trouvaille-ja, hogy az e világban, mindenekelőtt e világ technicizált formáiban tapasztalható sátáni atmoszférát tetten érve, meg újra kompozicionális szépséget talál benne, és ezt felmutatja. A maga részéről – és eszközeivel – a rosszat nyom nélkül hatástalanítja. De az ő művészete, ez a hihetetlenül pontos tekintet, szerintem nem azt mondja, hogy most aztán mindennek vége, meg hogy jaj – nem a szokásos kultúrsirámot és apokaliptikus siratót adja elő.
Azt mondja, ami van, arra kell berendezkedni. És meg kell próbálni teremtéssel változtatni rajta. A teremtésnek azonban feltételei vannak. Műveiben egy jó kompozíciós érzékkel megáldott, okos, józan, keserű humorú ember turistának álcázza magát, de egyszer csak rájövünk, hogy a részéről ez nem gúny, nem is megalkuvás. Hanem vállalás. Egyáltalán nem a tömegember gondolattalan és hiábavaló pillanat-megállítási kísérlete, mikor a gépével kattint (ami ugye gyakorlatilag gyilkosság; a koca-fényképész a pillanatot óhajtja megölni, hogy leterítetten a magáénak mondhassa, felszúrja egy tűre, mint a lepkét); alkotói módszere még csak nem is egy XXI. századi festő maszkja, hanem a reális pozíció fölvétele. Arató, képei tanúsága szerint, átlátja a zogenannte posztmodern (prosztóbunkó, ökonomikus handlé) civilizáció szellemi, sőt vizuális szerkezetét, ikonográfiáját; érti azt, és még az érzékelésen túli üzeneteit is hallja, képeiben sejteti. Nem tehet többet annál, mint hogy a struktúrából megmutat annyit, amennyire képes. De tudomásul kell vennünk, hogy ez a művész, minthogy megértette a kor parancsát, errefelé páratlan módon anyagilag is függetlenné tette magát a szabad alkotáshoz. Nem úgy él, mint az átlagművészek. De nem is úgy, mint a világlapok megfizetett, komplex trendnek, testületileg, divatlaborok által alkotott irányzatoknak engedelmeskedő sztár- és divatfotósai. Ő semmiféle értelemben nem alkalmazott. Odamegy, ahova kedve tartja, és azt tesz, amit akar. Azt fényképez le, és úgy, és annyiért, amit és ahogy és amennyiért neki tetszik. Ez, magában véve kuriózus képeket szül.
De nemcsak erről van szó.
Bárhova mehet, igen, de az, aki megy, és csinálja a képeket, nem is csak művész, hanem egy mérnök és közgazdász és médiatulajdonos. Valaki, aki sokat tud olyan dolgokról is, amiről a fotósok egy kukkot nem szoktak. És ez nagyon meglátszik a munkáin. Ahogy mindennek a szerkezete tisztán áll a néző előtt. A struktúra emblematikusan világos. A Szabadság-szobor fáklyát tartó keze. A Világkereskedelmi Központ elködlő iker-sziluettje előtt a hámló vaskerítés, melynek misztikusan titokzatos okokból, érthetetlen véletlen folytán, épp oly árnyalatú szürke színe van, mint annak a szürke pornak, amely néhány hónappal később, az ikertornyok felrobbanása után egész New Yorkot beborítja. A kép készítésekor ez tudhatatlan volt.
És végül, az a sirály!
Ne felejtsék el alaposan megnézni.
A levegőégben, micsoda kékben, az a hatalmas test, a feszülő szárnyak… És a nagy magasságban egyhelyben lebegő madár nyugodt, ám kétségbeejtően emberi, kémlelő pillantása, nehéz nem azt mondani, reménytelen, de barátságos tekintete…
Arató András: szemtanú.
És úgy tűnik, helyt áll.
Budapest, 2003. október 19.
- Kultúra [6]