Kétségtelen, tenni kellene valamit annak érdekében, hogy az alpári uszításnak, az ordas hazugságoknak és az aljas rágalmaknak ne legyen hitelük. De mit lehet tenni? Ebben fölöttébb bizonytalan mindenki. Ennek a bizonytalanságnak az az oka, hogy a tények, legyenek bármily nyilvánvalók, hatástalannak tűnnek. Bírság, bíróság, „adminisztratív eszközök” úgyszintén. Mit lehet tenni azzal a közeggel, amelyben a hazugság és rágalmazás becsület és dicsőség dolga, s amelyben a hitelességet erősíti mindaz, aminek a tárgyi valóság szerint hitelvesztéshez kellene vezetnie? Attól tartok, semmit. Legalábbis semmit, aminek közvetlen és látható hatása van. Azért lehet tenni valamit, hogy ez a közeg minél szűkebb és elszigeteltebb legyen, s minél kevésbé befolyásolja kedves hazánk életét. E közeg mérete és dinamikája a magyar demokrácia egyik sorskérdése.
Az állításainknak van valamilyen céljuk és van valamilyen viszonyuk a valósághoz. Ha az állításainkat kizárólag a cél szentesíti, és a valósághoz való viszonyuk érdektelenné válik, akkor a tényekkel már nem lehet nekünk ártani. Kérdés, hogy ennek a tézisnek az érvénye meddig terjed, de erről majd később.
Az elmúlt hetek a tények hatástalanságáról és a rágalmak sérthetetlenségéről szóltak.
Az esetek:
1. A Tilos-ügy. Ez az ügy két részből áll, egy kis botrányból meg egy nagyból. A kis botrány az volt, hogy egy kontrollálhatatlan műsorban egy önkontrollját vesztett, részeg egyén egyre vadabb dolgokat mondott, s a folyamat csúcspontján, szembeszállva társaival, akik éppen arról akarták meggyőzni, hogy azért ő is el tudja fogadni gyűlölködés nélkül a keresztényeket, kirobbant belőle, hogy ő bizony kiirtaná őket. Amennyire valami evidens lehet, annyira evidens volt, hogy ennek a mondatnak a szörnyűségével mindenki tisztában van. A kimondása után öt másodperccel már az is tisztában volt vele, aki kimondta. A következő napokban és hetekben boldog-boldogtalan azzal foglalkozott, hogy ezt az evidenciát demonstratív módon kifejezze. De hiába foglalkozott ezzel a boldog is meg a boldogtalan is: a polgári jelzőt bitorló sajtó a vele szemben álló tábor egészére rákente a keresztényirtás szándékát. A Barangó, úgymond, csak kibökte, amit a többiek magukban gondolnak. Az elhatárolódás mögött lényegi azonosulás rejtőzik. Ez az antiszemita tüntetésbe torkolló rágalomhadjárat volt az igazán nagy botrány. Egy folyamatos, félévszázados keresztényüldözéssel vádolt táborral szemben hirdették meg a „zéró toleranciát”. Ezzel a „zéró toleranciával” Kövér László hevesen egyetértett.
A rágalomhadjárat azzal folytatódott, hogy a tüntetés utáni zászlóégetés provokáció volt. Ezt a tényt a tüntetés másnapján főcímben rögzítette a Magyar Nemzet. A provokációt az ellenlábas politikai erőkhöz kötötte Hende Csaba és Áder János. Kövér László szerint: „valóban provokáció történt, olyan, amelyre valakik felbíztattak valakit. Már az Erzsébet hídi történések óta egyértelmű, hogy az MSZP-nek, arra a számára leküzdhetetlen fölényre, amivel a polgári oldal rendelkezik saját táborának a fegyelmezett mozgósítása terén, egyetlen lehetséges válasza van: meg kell próbálni ezeket a méltóságteljes, higgadt megmozdulásokat… szélsőséges csürhe randalírozásaként beállítani. Ehhez elég egy – már bocsánat – hülye, vagy álhülye, mint például Söjtörön, aki persze nem biztos, hogy magától volt hülye… […] Mintegy már meg is előlegezte Medgyessy Péter, hogy mi is fog történni a Tilos Rádió elleni tüntetésen. Megint csak megszólalt a D-209-es, és nem hisszük el, hogy mindez a véletlen műve lenne.” Medgyessy azzal „előlegezte meg” a történteket, hogy a tüntetés előtt néhány nappal kijelentette: kormánya polgárháborús állapotokat örökölt a Fidesztől. (Magyar Demokrata, 2004. január 22.) Mint látjuk, Kövér László a maga részéről befogadta a Söjtörön tüntető MIÉP-et a méltóságteljes polgári oldalba, ami nagyon is rendjén való. Egyszer majd a Fideszből kiavult Kövér Lászlót is be fogja fogadni a méltóságteljes MIÉP. Kövér az egyik provokációt visszavezeti a másikra: „egyre többen vannak, akik már abban is kételkednek, hogy a Tilos Rádióban elhangzott és a keresztények kiirtására vonatkozó mondat csupán egy részeg ember agyműködésének »botlása« lett volna. Ha visszatekintünk az elmúlt hetekre, hónapokra, akkor azt látjuk, hogy folyamatos provokáció zajlik, folyamatos inzultusok érik a nemzeti, keresztény érzelmű, értékrendű, gondolkodású embereket és közösségeket.” (Uo.)
Kitérő: „Sokszor éreztem hátrányát annak, hogy nem vagyok hívő” – mondta Kövér egy interjúban a rendszerváltás hajnalán. „Könnyebb annak, aki hisz, lelki problémákat megoldani, mert a hitetlenségből az is fakad, hogy minden relatív. Nincs egy abszolút pont, amihez az ember kötni tudná magát. Ez elég elviselhetetlen bizonyos szituációkban.” (Ellenzéki kerekasztal, Richter Anna interjúkötete, Ötlet Kft. 1990, 101. o.) A lelki problémák megoldását tovább nehezíti, ha az ember olyan frakciótársak között ül, akik kivörösödve ordítják az ellenfél szónoka felé, hogy „Ateista!”. S olyan csahostársak között igyekszik érvényesülni, akik „szánandóan fogyatékos értelmű”, „korcs kedélyű”, folyamatosan bujkáló és hazudozó „moszatemberekként” írják le azokat, akik nem hisznek Istenben. (Bayer Zsolt, Magyar Nemzet, 2003. július 12.) Nehéz ép lélekkel olyan csapat élén gyalázni az ellent, amelyben gyalázat olyannak lenni, amilyen vagyok… (A kitérő kitérője: első fokon hatszázezer forint kártérítés megfizetésére kötelezte a bíróság Veér Andrást, aki egy cikkben azt állította Kövérről, hogy mentálisan beteg. Veér orvosi kamarai tagságát e cikk miatt még korábban felfüggesztették. Azt hiszem, ez a minimum, amit ez az SZDSZ-közeli pszichiáter megérdemel. Három eset lehetséges, egyik rosszabb, mint a másik: a) Kövér nem beteg mentálisan, Veér politikai haszonlesésből felelőtlenül és felületesen távdiagnosztizált, már ha ilyen diagnosztizálás egyáltalán lehetséges; b) Kövér nem beteg mentálisan, Veér ezt tudja, de politikai haszonlesésből hazudott, kihasználva, hogy szakmai tekintélye ezt a hazugságot hitelesíti; c) Kövér beteg mentálisan, Veér pedig politikai haszonlesésből felrúgta a beteggel szembeni orvosi magatartás minden szabályát, a beteg érdekeire való tekintet és bármiféle illetékesség nélkül hozott nyilvánosságra egy szenzitív tényt. Azt gondolom, hogy Veér ezért a cikkért nem kapta meg az akkor – 2001-ben – ellenzéki véleményformálóktól az őt megillető megvetést.)
Vissza: Meglett a Tilos szálláshelyén bujkáló titokzatos provokátor, aki egyáltalán nem bujkált a Tilos szálláshelyén, semmi köze a szocikhoz, oda tartozik, ahová a többi zászlóégető… A provokáció vádja összeomlott, és mégsem omlott össze. Kidőltek alóla a tények, de ott maradt a levegőben. Mint az illuzionista asszisztensnője, aki alól eltolták az asztalt.
Magányos tett – tömeges vád – tömeges megtorlás: ez pogromlogika.
2. A Kondor-ügy. Adott egy tábor, mely az állampárti titkosszolgálatok ügynökeinek leleplezését és a politikai nyilvánosságból való kiszorítását erkölcsi értékrendjének alapjává tette. Ennek érdekében az előző kormány idején az átvilágítást kiterjesztették a sajtó vezető munkatársaira is. Kondor Katalin, vezető sajtómunkatárs e tábor felfogásával azonosult, többször leszögezte, hogy a titkosszolgálatok volt ügynökeivel nem szeretne a rádióban együtt dolgozni. A rádió vezetői törvénysértő módon bekérették a munkatársak érintetlenségét igazoló papírokat. Kondor utalt rá, hogy bizonyos munkatársak érintettségük miatt távoztak a rádióból, miközben ezek a munkatársak közszemlére tették az igazolást, hogy nem érintettek. A Népszava nyilvánosságra hozta Kondor Katalin ún. 6-os kartonját. Az ügynök- és bolsifaló tábor egységesen és lelkesen kiállt Kondor („Vári”) mellett, Kondor az antibolsevista ellenállás hősnője lett, tüntettek mellette, zajosan ünnepelték szerte az országban. Mindez azon a feltételezésen alapult, hogy Kondort rágalmazzák, a karton hamis, vagy ha nem hamis, akkor sem jelenti azt, hogy Kondort beszervezték. Ezen a hajszálon függött Kondor hitele, és mindenkié, aki kiállt mellette. Ugyanezen a hajszálon függött a Népszava hiteltelensége is. Január 23-án, a Népszava ellen indított per első napján ismertettek két dokumentumot, amelyet a Nemzetbiztonsági Hivatal a bíróság kérésére küldött meg. Az egyik dokumentumban Kondor régi ismerőse, a Szalánczi Béla nevű tiszt kéri, hogy ezentúl konspirációs lakásban találkozhasson Várival, közli, hogy Várit kioktatta a konspirációs lakás használatának szabályairól. A másik dokumentumban a Várival kapcsolatos költségelszámolás jóváhagyását kéri egy B. József nevű tiszt, aki személyesen is megjelent a tárgyaláson, azt vallotta, hogy ő volt Kondor tartótisztje Szalánczy után, és hosszan mesélt arról, hogy milyen kiváló munkatárs volt a Kondor.
Micsoda hívőképesség kell ahhoz, hogy valaki ezek után higgyen még Kondornak?! Vakhívőképesség: nem tudom, hogy ártatlan a Kondor, de valahogy ártatlan.
Az előkerült tények megint csak nem változtatnak semmin. De mintha ezt már tudomásul is vette volna mindenki. Mintha már természetes is lenne, hogy a függéshez nem kell a hajszál. Ezért lehet a média olyan fásult, hogy a Kondor-ügy fejleményeiről úgyszólván nem is vett tudomást.
3. A Bencsik-ügy és környéke. A forradalom hőseit a forradalom nevében gyalázzák. A gyalázók karában a forradalom egyéb hősei a diktatúra exseggnyalóival keverednek. Nyilván azok keverednek leginkább, akik kizárólag magukat és aktuális elvbarátaikat tartják autentikus antikommunistának. Visszataszító kísérletek történnek arra, hogy a gyalázást korabeli jegyzőkönyvek segítségével tárgyi alapokra helyezzék. Ezek a jegyzőkönyvek a rágalmazók koncepciójának megfelelően hol koncepciós koholmánynak, hol önmagukban is perdöntő bizonyítéknak minősülnek. A Bencsik-ügy azt mutatja, hogy amilyen könnyű visszaverni az ilyen rágalmakat, annyira lehetetlen.
A kihallgatások során nem mindenki tudott tisztességesen és racionálisan viselkedni, pláne egyszerre és folyamatosan, de aki tudott, az csak egy elvet követhetett: úgy ne ártson másnak, hogy a legkevésbé ártson magának. Mondja el, amit úgyis tudnak, mondja úgy, ahogy hallani szeretik, de tőle ne tudjanak meg semmit. Természetesen mindenki „vallott a társaira”, csak az a kérdés, hogy megtudtak-e tőle valami érdemlegeset. Ez egy jegyzőkönyvből természetesen nem derülhet ki, csak az egész iratcsomóból. Egy jegyzőkönyv alapján tehát mindenkit meg lehet rágalmazni azok előtt, akik a rágalmazásra szomjaznak, de senkit azok előtt, akiket az igazság érdekel.
Az igazság kiderítése nem mindig egyszerű, de Mécs Imre ügyében éppen az. A periratok rendelkezésre állnak. Mindenki megállapíthatja belőlük, hogy Mécs nem „dobott fel” senkit, már csak azért sem, mert őt vitték be utoljára, a kihallgatók nem mentek vele semmire, ezt a tényt tükrözi az első fokon rá kiszabott halálos ítélet és annak indoklása. A Bencsik-ügy bírája megvizsgálta az iratanyagot, megállapította, amit bárki megállapíthat, és igen súlyos ítéletet szabott ki a rágalmazásért felelős főszerkesztőre.
Az ítélet mértéke vitatható, de hatástalansága vitathatatlan. A tíz hónapi letöltendő börtönbüntetés nem sok, ha abból indulunk ki, hogy a forradalom hősét, aki nyolc és fél hónapig az akasztófa árnyékában élt, és a diktatúra idején, amikor rágalmazója a forradalom ellenségeinek alázatos szolgájaként kereste kenyerét, a legtöbbet tette a forradalom emlékének fönntartásáért, azzal vádolták meg, hogy elárulta a forradalmat és hóhérkézre adta társait. Egy közöttünk élő szabadsághős egész életének lényegét fordították az ellentétébe. Egy embert beszoroztak mínusz eggyel. Kétségtelen, hogy a sajtó útján elkövetett rágalmazásnak ennél súlyosabb esetét nehéz elképzelni. Másrészt viszont… Konszolidált körülmények között, békeidőben, egy szerkesztőt a börtönbe?! Egy bármilyen aljas, de mégiscsak büntetlen előéletű sajtómunkást rögtön letöltendő szabadságvesztésre ítélni, amikor ennek a mai magyar büntetőgyakorlatban nincs semmilyen előzménye… Ez nemcsak sokkoló, de attól tartok, sokkoló szándékú ítélet. Márpedig nem helyes, ha egy ítéletnek ebben az értelemben „szándéka” van.
De vélekedjünk bárhogy: akik eddig a kemény ítéletek elrettentő erejében hittek, azoknak ezen túl nincs miben hinniük. Az ítélet senkit semmitől nem rettentett el.
Bencsiktől továbbra is csak azok viszolyognak, akik eddig is. Abban a körben, amelyben neki eddig hitele volt, ezután is van, csak nagyobb. E kör sajtójában a leleplezett bűnös a hatalom áldozata. A gátlástalan firkász a véleményéért meghurcolt, de eltökélten harcoló gondolkodó. A nyílt, cáfolható és elítélhető rágalmat pedig sunyi és elítélhetetlen rágalomként forgalmazzák tovább. Ráadásul úgy, hogy a sunyiság a hatalommal szembeni kópésággá nemesedik. (Fontos kivétel!: Elek István: A bűnök és a méltányosság, Heti Válasz, január 30.) Ehhez a „kópésághoz” nem kell sok ész, bőven elég értetlenkedni. Arra nincs paragrafus. Ne is legyen. Arra sincs, hogy „nem szeretnék most Mécs Imre múltjában kutatni, mert nincs nálam gumikesztyű”. Az áttételes aljasság lehetőségei kimeríthetetlenek. És majd még jön a másodfokú ítélet, és a szabadságvesztés felfüggesztése nagyobb diadala lesz a rágalmazó igazságának, mintha felmentették volna.
Hankiss Ágnes már eleve a rágalmazás sunyi és elítélhetetlen formáját választotta, amikor a Hír tévében azzal a kapitális hazugsággal állt elő, hogy Vásárhelyi Miklós felelős Gimes Miklós haláláért. A következőket mondja: „Gimes Miklós felakasztása, amit az ember soha nem értett, hisz ő egy újságíró volt ötvenhatban. Nem viselt politikai funkciót, és mégis kíméletlenül ugye felakasztották. Az ember ezt még a kommunista logika nézőpontjából sem igazán értette. Na, én ott [ti. a levéltárban, ahol a nyomozati és vizsgálati anyagokat nézegette] megértettem, mert néhány társa olyan mértékig terhelő vallomásokat tett rá, például Vásárhelyi Miklós, ami számomra megdöbbentő volt. Na most, én ezt merőben ízlésbeli okból nem hozom nyilvánosságra ezeket a dokumentumokat.” Én a kutatásaim során találkoztam olyan dokumentummal, amelynek nyilvánosságra hozatalától joggal tartózkodhat Hankiss Ágnes „ízlésbeli okokból”. (Gondolok itt például arra a levélre, amit 1986-ban Aczél Györgynek írt.) Azokat a jegyzőkönyveket is olvastam, amelyekre Hankiss utal. Azoknak a nyilvánosságra hozatalától nem ízlésbeli okokból tartózkodik ő, hanem azért, mert kiderülne, hogy a titokzatos utalgatásoknak semmilyen fedezetük nincs.
Már az is merő ostobaság, amit Hankiss Gimesről mond. Gimes nem „egy újságíró” volt ’56-ban, hanem a november 4-e utáni fegyvertelen, értelmiségi ellenállás legelszántabb és talán legnagyobb tekintélyű alakja, a legismertebb röplapok szerzője, illetve társszerzője, az Október 23-a főszerkesztője, egy ellenálló szervezet létrehozásának kezdeményezője. Még szabadlábon volt, amikor Kádár bemondta a rádióban, hogy le fognak számolni vele. Gimest azért ölték meg, amit november 4-e után tett, arról pedig Vásárhelyi a világon semmit sem tudhatott, mert ő november 4-én bemenekült a jugoszlávok csapdájába. Gimes ügyében azoknak a vallomása számított, akik együttműködtek vele november 4-e után, illetve azoké, akik a forradalom napjaiban a Deák téren, a BM Budapesti Főosztályának épületében tartózkodtak, és hamis vallomásokkal támasztották alá azt a hamis vádat, hogy Gimes a fegyveres felkelés szervezésében is részt vett. Vásárhelyi leginkább Gimes radikális nézeteiről vallott, azokat pedig mindenki ismerte, miután Gimes sohasem titkolta őket. Az egyetlen fontosabb momentum, amelyről Vásárhelyi beszámolhatott, az volt, hogyan veszett össze Gimes Münnichhel a Parlamentben, de hát ezen se volt mit titkolni, miután Münnich, a jelenet másik főszereplője éppen a megtorló apparátust irányította.
Aki sírokat akar botozni, azoknak más sírokat tudnék ajánlani, ha volna nekünk, megpróbálatlan, érdemtelen utókoriaknak bármilyen erkölcsi alapunk arra, hogy elítéljük azokat, akiket megtört a professzionális terror, vagy azokat, akik csak a halál és egy megkívánt vallomás között választhattak.
Itt maradtunk tehát a kérdéssel, hogy mit lehet tenni, ha semmit sem lehet. Induljunk el a kályhától, és haladjunk trivialitásról trivialitásra.
A domináns (jelenleg) ellenzéki stratégia annak a beidegződésnek az elterjesztése és elmélyítése, hogy az ország akkor van önmagánál, akkor azonos önmagával, ha a jelenleg ellenzéki erők kezében van a hatalom. A hatalom megszerzése és megtartása tehát az önazonosság megőrzésének alapvető kérdése. Olyan elemi érdek, amelynek minden alárendelhető és alárendelendő. Ez az érdek határozza meg, hogy ki kommunista, ki áruló, ki hős, ki ügynök, ki tolvaj, mi provokáció, mi tény, mi igaz, mi helyes. Mint tudjuk, a fejlett világon kívül a demokratikus rend kialakításának egyik legsúlyosabb akadálya az, hogy a szabad választások nem a kormányzati teljesítmények, országvezetési stratégiák, politikai irányzatok, alternatívák értékelését jelentik, hanem az identitás kinyilvánítását. A választások arról szólnak, hogy nemzetiségi, törzsi, vallási tekintetben ki, hova tartozik. Hogy melyik közösségé lesz a hatalom. És nem arról, hogy akié lesz, mit tesz vele.
A (jelenleg) ellenzéki stratégia ebbe a törzsi csököttségbe próbálja lenyomni az országot. Szó sincs arról, hogy valamilyen politikai főirány törzsközönségét kívánnák kialakítani és megszilárdítani. Olyan főirány nincs, amelyben összefér a monetáris szigor és a féktelennél is féktelenebb költekezés követelése; a militáns EU-ellenesség és az európabarát konzervativizmus. Az ellenzék főerői nem keresik, hanem kerülik a koherens politizálás lehetőségét, mert politikai identitás helyett törzsi identitás kialakítására törekednek: aki magyar és keresztény, az vagy nálunk van, vagy magán kívül, identitáshiányos állapotban.
Ha a politikai cél törzsi cél, akkor abszolút, és nincs alárendelve a tárgyi igazságnak.
A tárgyi igazság tehát sohasem lehet annyira nyilvánvaló, hogy ezen a körön belül nyilvánosan érvényesüljön. Akit oda köt az identitása, legfőbb kötelességének érzi, hogy igaznak vallja, amit hamisnak vallanak a törzs ellenfelei, és fordítva. De attól még tudhatja, amit tud! Még ha azok mondják is, akiknek legkevésbé szeretne hinni. Ezért nem kár a gőzért és a szóért. A legdurvábban visszautasított igazságok is elfészkelődnek az agyban. Fölhalmozódnak, dolgoznak láthatatlanul, feszültséget termelnek, és egyszer csak kirobbantják az agy tulajdonosát a maga bornírt állapotából.
Ahogy kirobbantották fasiszták, kommunisták, nacionalista és egyéb fanatikusok tömegeit, akik aztán kiálltak vagy megbújtak, hősök vagy megalkuvók, öntudatos vagy nyárspolgárok lettek, de mindenesetre normális emberek. Európa előttünk járó két-három generációjának igen jelentős része tudja, mert átélte, hogyan mossák alá a lappangó tények az abszurd hazugságok hangos és nyilvános hitét. És erről a folyamatról azért elég sokat tudunk már. Sokunkat érdekel kutatóként is, sokan vagyunk érdekeltek benne barátainkon és rokonainkon keresztül.
Igen nehéz elképzelni, hogy a Lovasra, Kövérre, Bayerra táncoló tömegek nem vesztek el végleg a demokrácia számára, de ezen a nehézségen átsegít bennünket a múlt századot befogó történelmi kistotál. Képzelőerőnket kiszabadíthatjuk helyi érdekű érzelmeink fogságából, ha fölidézzük, milyen abszurd tényállításokat és halálos következményekkel járó, józan ésszel elhihetetlen rágalmakat fogadtak be tömegesen és védtek végletes vadsággal, ön- és közveszélyesen azok, akik utóbb a magyar demokrácia előharcosai lettek. Szabadságszerető, józan és bölcs polgárok.
Az elvakult emberek vaksága látszólagos. Nem lehet velük úgy kommunikálni, mintha látnák, amit nem akarnak látni, de azért látják mégis. Nem is kell velük kommunikálni, egyszerűen ott kell hagyni vaknak tűnő szemeik előtt a tényeket, amelyeket tőlük függetlenül, a saját hasznunkra is ki kell ásni és föl kell dolgozni.
A törzsképzési folyamat sikere az ellenajánlat minőségén múlik. Az ellenajánlat idealizált megfogalmazásban: a tények tiszteletén alapuló, racionális és koherens politizálás, mely biztonságos, konszolidált, versenyképes állapotba hozza az országot. Ettől az ideáltól a kormányzó politikai erők természetesen igen távol vannak, de senki sincs náluk közelebb. És legalább most már nem távolodnak tovább. (Még szép, miután sikerült a szakadék széléig távolodniuk…) A lényeg az, hogy nem érdemes mással foglalkozni, mint a racionalitás ellenajánlatával.
A törzsképződés természetesen ijesztő, de annál ijesztőbb lesz, minél inkább megijedünk tőle. Tudniillik annál nagyobb a késztetés ennek a törzsképződésnek a visszatükrözésére. Ha annyira megijedünk, hogy végzetesnek véljük, ha a hatalom a törzsképző erők kezében marad, oda kerül vagy visszakerül, akkor a hatalom megszerzésének vagy megtartásának a célja abszolúttá válik. „Olyan elemi érdekké, amelynek minden alárendelhető és alárendelendő. Ez az érdek határozza meg, hogy ki kommunista, ki áruló, ki hős, ki ügynök, ki tolvaj, mi provokáció, mi tény, mi igaz, mi helyes…” Ennek a kísértésnek folyamatosan ki vagyunk téve. Ezért fogadtuk el velem együtt nagyon sokan és nagyon helytelenül, hogy racionális ellenajánlat helyett irracionális ikerajánlattal lépjen föl az ellenzék 2002-ben a törzsképző hatalommal szemben. Úgy éreztük, vége lesz a világnak, ha nem bukik meg a Fidesz. Most pedig úgy kell éreznünk, hogy távolabb lennénk a világ végétől, ha az Orbán-kormánynak kellene megennie, amit főzött, s nem a Medgyessy-kormánynak, amely átvette a fakanalat és a kotyvalékot. Akkor most több híve lenne a rációnak és kevesebb a törzsnek.
- Folyamatos jelen [6]