(A serdültebb ifjúság védelmében)
I.
Bár könnyű feladat, kínos mégis; borzadva írom e cikket, annyira nem szokásos. Enyhe gyalázat, persze, hogy senki „barátom”, „szakértőm” nem tette meg már helyettem, kibújhatnak azonban köztudott elvonultságom örvén. Jó, legyen. Válaszolni, még attól az Illés Endrétől tanultuk, aki ma nem örvend megfelelő becsülésnek, nem válaszol az ember „kritikusnak”. Ismétlem: jó, hát vagy válaszol, vagy sem. (Meg Illés Endrének is megvoltak „A Múlt Hibái”. De semmi neheztelés bennem iránta, ellene, hogy pl. nem Kiadójánál jelent meg már második kötetem, szegény második kötetem a szegény első kötetem után. Milyen az élet! Kormos Istvánt alig emlegetik, sokunknak ő adta az első „kötetet”, a Móra Kiadó Első Ének gyűjteményével, ténylegesen elindítónkkal. Az is természetes, hogy a Serdültebb Ifjúság És Vénebb Társai számára ugyanolyan mindegy, ki volt Kormos és Illés Endre, ahogy 1948-ban én sem sokat törődtem vele, vajon egy „negyvennyolcas honvéd” mint féllábú őrnagy a századfordulón, 1901-ben, mondjuk, a Szépművészeti Múzeum melyik termében ücsörgött szolgaként. Itt valamire visszatérek mindjárt.) Tehát Payer Imre (A jelentésvesztés poétikája című) cikke a Bárka 2003/2., februári számában (természetesen verseim szomszédságában, meg kitűnő költők mellett, akiket szeretek, Térey, Podmaniczky, aztán más írók, Szív Ernő, Vathy Zsuzsa etc.) nem sok port vert fel. Se nem kezdett utána ujjal mutogatni rám senki („Te ilyen-olyan oldali! Te semmilyen-oldali!”, vagy: „Kitől tanultad te a koant, te anyaszomorító, mit hallok, ejnye-ejnye!”, vagy: „Mit vagy te egy II. Lichtenstein? Aki csak jelenség, művei külön nem is érdekesek mán!” Régebbi időben egész kis fel… Na, nem mondom ki, mivel ért volna fel Payer cikke. Ám a „jelentésvesztéses” cikk írójának ennyiben jó érzéke van a korszellemhez: mint másutt meg is írtam, J. A. igazsága a magyar irodalomra feltétlenül érvényes, nincsenek nyílt téri kivégzései ma már. Szegény „sárga könyvemet” se politikai okból, hanem „a dolgozó magyar nép pénzét erre nem adhatjuk”-kal rúgta ki Illés Endre nyuszi arcú felterjesztése után, ezt hallom, a Pártközpont. Ha nem így van, maradjon rejtély a szegény könyv anno majdnem négyéves – nem tragédia! volt fordítás közben bőven! – megvárakoztatása. A szegény „sárga könyvem”, a „Talált tárgy” sorsa ugyanúgy nincs rendesen „kibeszélve”, ahogy a kitűnő Márton László, számomra további, jobb kitűnőségét bizonyítva, a Jelenkorban (2003. szeptember) írja: az 1979-es siklósi találkozó, melyről állítható, hogy „résztvevői találták ki az új magyar prózát, illetve döntöttek úgy, hogy a líra elveszítette vezető szerepét; egyáltalán”, így Márton, „tudomásom szerint ez volt az első olyan irodalmi tanácskozás Magyarországon, amely a szakmai és a politikai felsőbbség irányítása nélkül zajlott”, s mint idéztem, írja még, zárjelben: „voltak is botrányos jelenetek bőven, részegségből, feltűnési viszketegségből és hatalomvágyból kifolyólag…” Na, az általam igen nagyra tartott szellemű Márton ettől nekem nem lesz a harcostársam, csak cikke, bár barátaim cáfolják véleményem, barátaim, akik Payer dolgozatára pl. úgy visszakézből egy szót meg nem eresztettek, ami nem is várható manapság – hogy a Nari stílusában mondjam, melyet magam is merészelek, nem mindenki örömére, gyakorolni –, mondom, igen kevesen vették észre, hogy Márton nem csupán az elhunyt Balassa Péterrel kapcsolatban mondott, számomra eldönthetetlenül, sokat, meg hogy F. Zsolt szerint nyilván túl hosszú a cikke, mikor az élet oly rövid; erre visszatérek, kevesen vették észre a lényeget. A nem is oly nagyon elkódolt (brr, e szó) üzenetet: Márton leírta, hogy a siklósi konferencián, szavak idézésében mármost vagy igaza van, vagy téved, ott volt ő maga, egyetemistaként, serdülő ifjúként tehát, hogy „ez a találkozó az újabb magyar irodalom történetének egyik igen fontos mozzanata, bár… ritkán (vagy éppen soha) nem esik szó róla…” E mondat pici ügyetlenségét másutt megbíráltam, jaj, ki vagyok, hogy én… mégis, a nyelv, a nem-sem képtelenségek; s ha a Györe Balázsról megjelent kritikám egy-két pontos rászúrást tartalmazott, miért legyek akár magammal is kíméletesebb e cikkben majd, s végképp miért mással? Nem, nem, ezt a siklósit én szigetvárinak hallottam (ah, a kitárgyalatlan dolgok?), s oly összefüggésben, hogy a leendő dolgozó magyar nép nevében, s kétségkívül némi logikával, az én A meghívás fennáll c. regényem ellen szavaztak, jó is, mert én valóban nem tudtam volna a magyar stb. népnek megadni azokat a valőröket, melyek ma már vagy kellenek, vagy sem… kellenek, bizony kellenek, látom… meg hát mit erőltesse ki-ki csak úgy, „puszta” művészi célok érdekében a tehetését, mikor az élet is rövid, és teljesen megértem azt a döntést, épp ezért: miért csontváz a szekrényben a siklósi, s nem a suttyompusztai, nem a sugalljói, nem a sertepertei konferencia – ugye, ez nem felségsértés? Régi kormányzósértő családból származom, hát vigyázok, még csak irodalom se politizáljak! –, miért adja fel a labdát a Nagy Magyarliteratúrai Sunyítás egy Márton László cikknek, miért tesz hiperbátorrá egy kollégát, aki, persze, a hiperbátorság útján amúgy is, lehet, továbbindult v. elindult? Miért nem beszélünk a s. konferenciáról? Na, hagyjuk. Tehát itt én, minden elkódoltság és „tódolmányosan” megfejtendő üzenetet félszegen kínáló finomkodás NÉLKÜL azt merészteltem mondani: Payer jól él a mai szabadsággal, a tévedés jogát tevőleg fennforgatja, s én dolgozatom alcímét azért adtam, mert nem „egy kritikussal, tudóssal” etc.-val vitatkozom.
Hanem mert Payer Imre dolgozata a tévedések oly mérhetetlen sok görgetegkövén vél átmenni a patak egyik partjáról a másikra, hogy kénytelen vagyok a (kis számú) érdeklődő, olvasó, tehát Vénen Is Serdültebb Fiatal figyelmét felhívni arra, ami nyersen nem úgy van, ahogy Payer írja. A dolgozat (dolgozata) címével nem foglalkozom. Az a tudomány szempontjából nyilván értékes adalék, rekvizítum stb. Ergo nekem mindegy, sokra vagy kevésre tart-e engem Payer, arról van szó csupán… mint itt mondtam.
Bődületes tévedések soráról, meg az olyankor aztán kicsit reszketőssé, felső-általános-iskolai tanulóssá-váló hangról. (Fura törvénye ez annak, hogy ha valaki, s remélem Payer az, még csak kezdő az ilyesmiben, hát a jobb hang megszólal: reszketegséggel, hátulról.)
Mivel Elek István lapjában jelent meg a cikk, nem akarom Elek István másutt már röviden citált „újforrás”-cikkének vonatkozó részeit idézni. Nem, azt én holtbizonyosra veszem, hogy Payer nem oly jegyben írt, amilyet Elek pl. az irodalmi díjak odaítélésével kapcs. feszeget elegánsan: „általában személyes elfogultságok, baráti kapcsolatok, különböző csoportérdekek, politikai, ideológiai és egyéb szempontok is szerepet játszanak” ottan. Meggyőződésem, Payert nem vezérelték ily tényezők, s nem történt olyasmi sem, hogy a tudomány szent ligetéből – mely tudományt én tisztelnék/m, ha tehetném! – kilépve még a lomb hűs érintése, az iménti árny a kinti fénnyel találkozván befolyásolta, enyhe mámorral eltöltvén őt… nem.
Egész egyszerűen azért írom ezt a (számomra) borzadályt, s a kérdést azért említettem másutt is, mert olyan elemi tévedések vannak a cikkben, mint… mit tudom én, mintha azt mondaná, hogy Paraguayban fontos asztaliteniszező voltam egykor, vagy hogy anyám titkos költőnő lett volna, netán a Várhegyet fúrnám a házunk mögött a Krisztinaváros felé.
Van az áltudományos, közben gyerekes hangon előadott (a verselemzésekre ezt NEM mondom, csak az általánosságokra) izéknek és micsodáknak és hogyhívjákoknak oly foka, ahol már foglalkozni kell az illetővel (írásával), főképp azért, mert egy a maga módján nyilván okos ember teszi magát furává, megkérdőjelezvén képességeinek jegyét, meg, ő maga. Ezt a kérdést azonban másutt már szintén feltettem; itt rátérek. Dologra.
Belső lábjegyzet mintegy e három csillag: nem törődöm majd Payer forrásaival nevek szerint. Payer átvette e dolgokat, mint szellemi éberségének bérleményeit tekintem valamennyit.
II.
Még valamit. Borzadállyal írom ezt. Effélékbe belenyúlni nem egészen… angolos. De hát II. Erzsébetnek is mikkel muszáj!
Valóban nem hagyhatom a velem kapcsolatban mindig oly túl óvatos védő-dumálásra a dolgot. De mit akarok mondani? Ezt is.
Ami kis jegyzetfüzetemmel történt: az most Payer dolgozatával, s a Bárka-számmal. Utcai feljegyzésekhez vettem a füzetkét, s először mint „fölös súlyt” tettem ki, feledékenyen aztán, krumpli, víz, sör és saláta hordására rendszeresített táskámból. Majd ahogy az első feljegyzést kiírtam itthon belőle, s a szódát vissza akartam tenni a jégre, helyette a füzetkét tettem oda.
Vallomás.
S mielőtt ezt innen tovább írtam volna, a Bárkát (hogyan kurziváljam ezt todományosan?) tettem vissza a könyvespolc megf. régiójába. Mint aki ösztönösen sem akarna Payer cikkével foglalkozni. Eddig csak az elejét és a végét olvastam, erről írtam is, ezeket a tényezőket (nem tényeket!!!) röviden foglalom össze itt. Payer azt írja: szegény sárga könyvem (mely a „Hamlet”-kötettel együtt a serdülő ifjúság számára minden munkám közül szinte egyedüli tananyag!! itt már el vagyok fűrészelve, nem?) egyik értelmezését idézvén, hogy itt (K. Csaba) alapvetően marxista szempontból etc., és vagy eldologiasodás (leírni alig bírom) a bűvszó, és előjön a neoavantgárd konstruktív poétika etc., vagy valami más ilyen (ergo ideológiai v. ideológiakritikai… jaj, szegények, akiknek ilyenekkel tömődik a feje, mondom ezt én, költő-író szabad lélek!)… belebonyolódtam. Tehát hogy ez rám nem áll, mert képzettségem, azok a hagyományok, melyek közt felnőttem (??? mely hagyományok? családiak? az Újhold köre? a Nyugat íróinak abszolutizálása? József Attila, Jékely?), „szinte teljesen nélkülözik a baloldaliságot”. S hogy hozzám képest még az az N. N. Á., aki köztudottan nem volt baloldali, baloldali. Mert, így, s a „szerintem” szó hozza be a felsőbb-gimnazista reszketegséget, mely fizikaibb cselekményeknél nyilván nem lenne ott, „a proteszt magatartás – szerintem – egyáltalán nem jellemző a műveire”. Kétségtelen, más világokban éltem. 1. a művészet lehetőleg mindenkori, milliméternyit akár, „előrevitelének” (buta képzetem?) szellemében, 2. hogy racionálisan mindig legyen megfejtése, amit csinálok, annak (rossz mondat!), 3. verebek és medvék (teddy) nem jelképzések voltak nálam, hanem a szeretet tárgyai, ami aztán rámutat, hogy bizonyos tudomány mennyire lecsúszik a dolgok érdemlegeséről, ha csak és csak kategóriái szerint dolgozik és ítél; a később idézett Skszipszilon is hozzátehetné, „a szeretettartományi jelmaterializációk” v. ilyesmi. De mind a konstruktivizmus tudománya, mind a strukturalizmus, mind a posztmodern elemzés kifelejti a főni-odatett lábos krumpli vizéből magát a krumplit, s lehet, a szegény szerzőt tartja töknek, káposztafejnek v. krumplinak. Érdekes megjegyzés volt erre, ezzel kapcs., egy professzor barátomé, aki azt mondta, fel sem tételezte, hogy én „ezeket a dolgokat” komolyan gondolom, mert akkor teljesen más. Ergo nem hasonlat a veréb, a medve, hanem élőlény v. emberileg nem élő, mégis közeli TÁRS, a ló pedig, ha Payer Imre, mint másutt írtam, csak egy kicsit is olvasná, értően olvasná újabb 7 évem, mondjuk, prózáját-versét, rég kiszűrte volna éles, de nem jól forgatott figyelmével (na tessék, a sértett Szerző!), hogy a ló főleg (bár magam által sem tisztázhatóan) közvetlenségkeresés volt Szerző számára egy megváltozott korban, gyakorlati póttevékenység, mely valódi tevékenységgé is vált, majd elhalt (mára), aztán hogy kizárólag külföldön esett a dolog, aztán hogy… aztán hogy. A tudományos fogalmak a legbecsületesebb „hozzáállás jegyében” sem fedhetik át a valós tartalmakat.
F. Zsoltra egyetlen egyszer még: másutt is megírtam, nem T. D. túl hosszú, míg az élet rövid. T. D., hogy ilyen indiánosan fogalm., a túl hosszú létezést írja, írja, s ha az élet hosszbb lenne, még hosszbban írna stb. Ez megint egy olyan ördöglakat, Zénón, hogy pl. ha mostantól csak az lenne az életem, hogy az eddigieket írom, mi lenne a tényleges életem? Ezekre a dolgokra a tudomány fogalmai úgy illenek, mint egy cirkusz teljes élőállományára a leszakadó ponyvasátor. E matériától nem lesz alsónadrágban, mondjuk, a víziló, s nem öltözik fel a mű-vízilovarnő.
Sajnos, tényleges irodalom és tudomány erős szétfutásáról van itt szó, s ez szegény Payert, ha már köteteimre mondtam e jelzőt, kicsit felmenti. De ha valaki Payer „igazságait”, pl. hogy nálam pl. nincs „proteszt”, elfogadja, rosszul jár. Payer az én utolsó 7 évem „termését”, lapok, folyóiratok, könyvek stb. egyáltalán nem olvasta figyelemmel. T. G. M., kétes dicséret, nevezett radikálisnak. Azért kétes dicséret, mert manapság, a „diskurzusban”, melyből engem kirekesztett már eleve „Siklós”, a radikális-szót használják arra, ami (szerintem, Payer e szavával élve) normális. Ami A NORMÁLIS. (Jó, minden őrült ezt mondja, hallom az ellenérvet – nem fülelek így! –, de valahol le kell állnunk. Nem jöhet következő forduló, a golyóváltás, ha Payer exponens, lezajlott. Ennek semmi értelme. Persze, ki van téve az ember mindig a hirtelen ihletések következményeinek – s lehet, Payer is csak „hirtelen ihletődött”, tartsunk ki ennél.) Ergo nálam protesztesebb nem is kell ma már. A József Attila-utalások nem perdöntőek. Olvassa „hangnemre” Payer a nevezett 6-7-8 év termését, s majd érzi! (Biztosan lesz érzéke hozzá.)
Másfelől: ha a veréb, medve, ló stb. mint konkrét tárgy, nem férhet pontosan az irodalomelméleti kategóriákba, a proteszt fogalma hogyan fér?
Apróság!
Nagyon sok idézete van Payernak (hogy csak az egyetlen Aczél Gézáét említsem), mellyel messze-messze egyetértek! De itt csak a Payer-féle tévedések előmutatásáról van szó.
Tehát hogy engem így, a proteszt híjának okán, Payer a baloldaltól eltávolítana? Erről is írtam másutt. Adódtak, 1990 után, sajnos, kiábrándultságaim. Remélni mertem, hogy pozitív, a baloldallal szemben konstruktív jobboldaliság jöhet létre itt. 1991-re kiábrándultam már, mondom. A radikális-féle baloldali TGM hányszor tévedett, maga bevallja. Ezt is hagyjuk hát.
Kétségkívül, „baloldali” úgy nem vagyok, ahogyan semmiféle oldali nem vagyok, szerencsére IRODALOMFI igen, s Payerral itt mint a „tudományfival” vitatkozom. Mert természetes, hogy nem kipellengérezni akarom tévedéseit. Azt sem várom, hogy a tudósok ezentúl az irodalmat elevenségében legyenek képesek tekinteni, érteni; bevallani.
Tehát onnan kiindulni:
a) ha ennek a Tandorinak a verebek: élet-halál,
b) miféle lelkületet rejt ez,
c) hogyan mutatkozott ez verseiben,
d) irályának, műveinek mely része áll messze ettől, netán objektív,
e) miféle objektivitás az, mely mögött ily hasadtság van? Például látens hasadtságomról tudósi szó nem esett sok. Várnám.
Payer engem érintőlegességgel (nem kidolgozással) vádol, hogy ilyen ügyetlenül mondjam; nem veszi észre, hogy dolgozata érintőleges marad mindvégig. A roppant anyag, melyet (szerzőket) áttekintett (hozzám), itt üt vissza. (Kérem, nem belekötni terjedelmi okokból „csapott” mondataimba. Ez nem irodalmi mű. Egyébként az irodalmi mű természetrajzáról jön itt Payer koan-felfogása.)
Payer ismét reszketegre fogyatkozó meggyőződéssel mondja: F. Zsolt szerint Tandori maga is elismerte, idézem, hogy nevezetes koanjait („egész lírájának diszkurzív alapkódjainak is nevezhetők ezek”, hagyom a két „-nak” borzalmas henyeségét!), igen, amerikai képzőművészek inspirálták.
Tévedés! Keserü Ilona magyar festőművésszel beszéltem meg, reszketeg bizonytalansággal kérdve, 1964 táján (40 éve, sebaj), vers-e az a Koan. Így, naggyal, címmel. Naná, így ő. És Salinger amerikai író hívta fel figyelmem a koan egyáltalánjára. De valakinek-valaminek mindig fel kell hívnia a figyelmet (egy bodzabokornak, egy kőnek is stb.) önmaga létezésére. És Karinthy Frigyes absztrakt humora (mennyit írtam ezt!) volt formai ihletőm, a „Tőled távolabb-e, / hozzád közelebb-e” esetében, amint most rájövök, s a magyar népdal és a vallásos szövegek!
Ennyit a Payer–F. Zsolt duóról itt. Nem könnyű zenei koszt.
Ragyogó verselemzések következnek, bizonyítván Payer jó klasszisát. Egész habitusát, mely persze korrigálható, azt kifogásolom, s innen adódnak tévedései is.
Pl. „A mennyezet és a padló”, ahol már érezni kezdtem én is, kiszorulok a diskurzusból, Payernél helytálló értelmezést kap. De amikor az átlagos olvasó számára ismert életterepek hiányát említi (ő is), elfeledkezik valamiről: egy verskötet, egy Beckett-regény sem az élet kiskalendáriuma, katekizmusa, nem pletykalap szexrovattal, főzőcskével, intimitásokkal, sporttal, hanem öntörvényű műalkotás, ahol esetleg sok minden transzponálva van! Kell akarni transzponálni! (De szép mondat.) Nincs is kedvem (ah, a Szerző önkényeskedik!) belemenni Payer végig-elemezésébe… hadd mondjam azt, hogy proteszt hiányzik neki, a megszületésem ellen is protesztáltam, a Kamra Színházban el is mondtam, azért csak megjegyzem, A járóbeteg, A Semmi Kéz etc., később az Aztán kész köteteimben hemzsegnek ily versek, igen, „rohadt volna el v. meg, aki baszott”, írtam, meg a magyar irodalom legszebb felezős sorának aposztrofáltam viccesen ugyanott, a Hashártyaszakadási elégiából ezt a kis ékkövet: „A jó kurva anyátok / kibaszott valagát…” Másutt írtam: a 9 Nat Roid, a Hosszú Koporsó, a Ködös Iker, a Vér és virághab, melyet szegényt még címével se tudtak helyesen leírni, lett Virág és virághab, aztán most a Zabkeselyű, szinte „a gangig, a mocsokig” tárgyismertető ily téren; Payer nem akarja megengedni egy írónak (nekem), hogy lehessenek éteribb, verebesebb-mackósabb és stb. kötetei? Minden irályrétegén ugyanazt kéri számon?
Akkor a cikke végén miért tesz olyat, hogy ezt írja, felelőtlen összefoglalóként, egy szál ötletért eladva egy egész „életművet”, pardon: „Tandori kanonizációja is némiképp” (reszketeg hang!) „a modern (neoavantgárd) képzőművészetben meglévő –” (innen válik torzzá a mondat, figyeljük, teljességében idézem) „sokkal jobban névhez kötött és stabilabb eljárásaira emlékeztet – például Roy Lichtensteinére”. Így ez a kijelentés, torz, szó szerint, főleg gondolatjel szerint. A gondolatjel, nem mondok ilyen olcsót, a gondolatok jele itt. Hogy én pontosan az egyhúrú Roy Lichtensteinre volnék vonatkoztatható, legádázabb ellenségem sem mondhatná. S Payer nyilván (tényleg!) nem az. Főleg ami ebből jön, iszonyatos: „Adva van egy ötlet” (nálam tényleg van adva sokszor), „főként technikai jellegű, amelynek alapján beazonosítható a név, a befogadó erre ismer rá, maga az alkotás – Lichtenstein esetében a képregényfigurák módosítása – már nem érdekli…” Roy Lichtensteint rajongva szerettem (műveit); ma is értékelem. De szegény ő a végén már messze elment a képregénytől. A lámpát, a virágos rétet, a kéményt stb. – mind raszterpontozta. A képregényfigurákat nem módosította, csak új környezetbe helyezte. Érzelmek kiemelőjévé. Azok blődségében. A pop ez; és Lichtenstein a szájból bugyogó felszínes, de velőig ható mondások értelem-erőtérbeli (tudok én is, mi?) kiforgatásával érte el célját. Rámutatván, mily szomorú is a mi érzelmi életünk, másrészt meg, hogy ez a sivárság is mennyi mélységet rejt. Payernek, mint tudósnak, ehhez semmi érzéke nincs? A tudósokkal az a baj itt, hogy egy tengerimalacboltba egyképp érző szívvel, egymásra néző könnyes szemmel léphetne be egy tudós és szerény személyem, vállvetve, de amikor a tengerimalac a versben stb. előjön, a tudósnak az csak jelmaterializáció, nem proteszt, elidegenedés vagy sem… etc.
Tisztelet a tudósi kivételnek.
Rosszindulat vagy tompultság kell hozzá, hogy valaki a nem köznapi tárgyak áttételes értelmét (esetleges ilyenjét) keresni se próbálja, ha nem átlagolvasó, hanem tudós.
S végképp, ismétlem, „siklósi” az a befejezés, melyet Mr. Dunkelstein-ejnyével, Dumpfstein-jeggyel nekem ajándékoz Payer: „nem érdekli, kb. két másodpercet tölt a kép előtt”. Nem érdekli az olvasót, miről szól a mű, rendben. Nem is olvas. El se megy a múzeumba. Pl. én alig bírok már olvasni, múzeumba tényleg nem járok. Az bosszant csupán, hogy mások a műveim kiforgatásával pénzt keresnek, magukat előkelő körökben habitálják… én meglennék, ha Payer pl. 1,5 sec-et sem töltene NEM LICHTENSTEINI munkáim előtt, ergo nem lenne az, hogy Összesemen (összes művemen) „se búvárolják át magukat általában sorról sorra az olvasók, inkább a »jelenség« az érdekes”. Meg nem mondhatom, mi ennek a mondatnak a sutasága. Ismét a zselés hang. Talán.
Ismétlem könyörögve: azért írtam mindezt, mert nem szeretném, ha egy hang proteszt nélkül süllyedne el, vagy érvényesülne Payer sok-sok tévedése, felületessége, érzéketlensége, mély ellenérzése.
III.
Nem akarom azt mondani, hogy az általam a század legnagyobbjai (Kafkák, Eliotok stb.) közé sorolt Szép Ernőnek én módszeresen nem foglalkozom színműveivel, dalaival… hogy regényeiből csak az érzelmes-logikus, sírkőfelirat-szerű bekezdéseket csipegetem ki, s hogy sok versét, melyet imádok, nem is olvastam el szóról szóra… hogy Picasso korai képei Koppenhágában döbbentettek meg, egy-egy „realista” citrom, utcasarok stb. képe; hogy Lichtenstein azért unalmas, mert mindig ugyanaz, de hát nekem, nagy rosszindulattal dögunalmasnak nevezhető ugyan a „művem”, mégsem nevezhető egy-hangúnak, pl. az idézett durvulások mellett az éteri mackós-verebes versek, a kicsontozódott logikai és rajz (! nem grafikusi erényekkel) képződményeim szomszédságában a halálfélelmes micsodák, a gombfoci-izék mellett a proteszt-hogyishívjákok…
És így tovább. Payer Imre teljes dolgozatát is megúszom így; belőle egy-egy citromot, utcasarkot majd még talán viszontlátok, mikor őt idézik, de én elegendőnek tartom ezt, amit idéztem belőle. A sarkalatokat. Nekem is itt dőlt el.
Siklóson. Onnan jött a módszeres kiiktatás. (Nem paranoia!) Ehhez a „jajtandorinemán”-hoz jött a kor. Amúgy is kevesen olvasnak? (Ez ellen a kor maga immunizál. Engem ez már nem is nagyon érdekel. Korán megöregedett ember vagyok, miközben szellemi termelőerőim teljességgel megmaradtak. Csak a lehetőségek fogynak.) Sokszor megfogadtam, Payer Imre, figyelem! Nem fogok tovább protesztelni. Csak utazásaim szépségeiről és rútságairól írok, krónikásan; ahogy Krasznahorkairól, mert meg akarták dicsérni, azt írták, „újabban unalomban utazik”, sic. Nem szó szerint, ragra, de ezt írták Csak verebeimről. Csak a medvék kártyabajnokságairól. Etc. Ám ez lehetetlen. A teniszről.
A tényleges írói mű komplex. Komplexebb, mint Lichtenstein, mint sok tudományos Dumpf-vagy-Dunkelstein, hogy Frankensteinről (esküszöm, nem jön ide, de Roy Lichtenstein, szegény, ő se jött), ne is szóljunk. S mily boldog vagyok, hogy Payer tanulmányát (pedig a lábjegyzetek desszertjére kimondottan vágynék, eperre és habra!) nem ismerem meg teljes egészében. Azért 2 másodpercnél, sajnos, többet töltöttem vele.
Kíváncsi volnék, „barátaim” és barátaim (nincsenek barátaim, csak olyanok, akik beszélgetnek velem, akik foglalkoznak azzal, amit írok), ergo a lélek diskurzusában így-úgy társaim miért nem méltatták 2 másodpercnyi figyelmükre sem Payer cikkét? Nyilván azt mondják, „Dezsőőőőő… te ezzel foglalkozol?” Igen, nekem ezzel ennyit azért legalább csak kellett foglalkoznom, mert nem amerikai festőktől tanultam a koant, nem kis-életlexikon (kifejtve) egy-egy könyvem (bár van, akinek mégis az? nem tudom), s mert nem a falon függök, nem a falvédőről jövök tehát, amikor…
Igen, most már nem.
Hadd mondjak egy viccet:
„Most, amikor pár éve még elszomorodtam volna egy ilyen Payer-cikken.” Sic, ennyi.
És amilyen hülye és gyerekes vagyok, sokaknak ezt az örömet ma is megszerezném. Elnézést kérek, hogy egyszerűen képtelen vagyok erre. Koanosan ugyanis nem elsősorban írok, hanem vagyok (már). Ha sokféle életmilyenséggel már nem jövök is össze, az áltudományos fogalmakkal (s itt a legjobbindulatúan mértem fel Payer szakszerűtlen szakdolgozatát) végképp nem. Ezekkel a fogalm. – nem.
És még ennyit (modorosan szólva): nem proteszt ez részemről Payer ellen, jaj, mit volnék én ellene! S nem is neki mondom, hogy „ne mán…” Hanem az igazi tudománnyal ezt ne már, tovább. Siklós mindenkinek, akinek kellett, meghozta perbefoghatatlan sikerét, evidensségét a magyar dolgozó, széplelkű, jóravaló stb. nép körében. Magam pontosan tudom, hová lettem helyezve. Nagyon jól megvagyok (már) ezzel, bár volt idő, mikor csaknem belerohadtam. Túléltem. Payer a proteszt hiányának veheti, hogy nem vágok se jó képet, se rossz pofát. Azt hiszem, apámban több szociális érzékenység élt, mint bennem. Nemes Nagyban is. Bár Fogarassy, Doboss stb. urak tiltakoznának. „Dezzzzzsőőő, ne mán…” Hagyjuk, de ha valaki az állatok „érdekében” szociális érzékenységű, attól még az emberek iránt is lehet az. Másrészt Payer borzalmasan elfeledi, hol és mikor élünk. Specializálódások korában. Ezért nem értem, hogyan kérhet (és kérhetett számon széles réteg) – na, beledöglöttem a mondatba, mint mások, akiket kifogásolok. Fejezzük be legalább jó kedvben. Tehát specializálódás. Más foglalkozzék ám a bagollyal, a macskával, a vízilóval. Én házi és mezei verebek (s pl. csak Amerika nyugati és Amerika keleti partjain több verébfaj él, tucatnyi is; és Eliotnál és a lónevek közt is találkoztam olyannal, hogy Fox Sparrow és Car Sparrow, s a verebeket lehet – balgaság bár! – nem szeretni, naná), tehát e madarak, és ződik, barátkaposzáta tojó és széncinege hím madár házi, betegség utáni tartásával foglalkoztam, ebből lelkileg épülvén, az emberfaj tömérdek állatellenes bűnét milliomod-milligrammnyit törlesztvén – képzavar –, meg egyáltalán, mert a jó isten vagy az egzisztenciális vaksors ily képességekkel s helyzettel vert vagy áldott meg.
Nem ismétlem el: mekkora önellentmondás Payer Imre (remélem, nem „mégis enciklopédikusnak szánt”) cikkében az ilyesfajta hiányemlegetés, követelőzés. Nem szólva arról, hogy hatalmas tapintatlanság: figyelmen kívül hagyni, kinek mely okai lehetnek, hogy személyes ügyeiről ne szóljon áttételek nélkül. Kuriózumként felsorolhatók a hiányok; vagy magam is – sajnos? logikusan? – tettem „sokalló megállapítást” (pardon a henye tömörítésért) aparegények dolgában. Sok az apa, túl sok az „amigo”. (Mint Chandler híres regényében nem igazán karibi hölgy ajakáról. Ám hagyjuk.) Semmiképp sem bírálhatom felül Payer szándékait. Felhívtam csak a figyelmet szempontjainak keveredésére – ha ez az eddigiekből nem derült volna ki. Nagyon sajnálom, hogy erre a „fellebbező írásra” rákényszerültem. Mivel azonban több példáját látom az ilyennek, s mert magam maradtam ügyemmel stb., stb., legföljebb megfogadhatom magamnak: ez ügyben eztán én is „ne mán…”
PS. Amiként a Payer-dolgozat befejezése megfellebbezhetetlen neo-siklósi pecsét dolgaimon (az lenne), magam is stílszerűen itt.
Időtlen jegyzet!
Most érzem (salingeres), ezt két hajnalban írván, tiszta fővel végképp, ugyanúgy izzadtam meg, lucsokká, bele a pizsamámba, mint egyetemista koromban, a tanintézetet kerülve, mikor igyekvő prózám oldalait gépeltem-gépeltem, bízván. Kezdő én!
Meg is lett ez-az, de főképpen nem.
Így van meg tehát. Payernak s társainak is az ő jegyében. (Újabb vádlehetőség a paranoiára. De azt hiszem, orrom nem csupán nagy.)
Jó? Hogy: jajisten-nemveszikészremagukat… vagy nagyon is??
Szakszerűbben: bízom benne, Payer (önkényesen) csak egy időhatárig ment el verseimmel; ez még mentheti a menthetetlent.
Jóllehet akár le is bornírtozhatott volna. Ő a szakember.
De ami még menthetetlenebb, s ehhez képest Payer tényleg „gimnazista”: hogy távbarátaim (ezek barátaim) nekem akkor se szóltak Siklósról, amikor kérdezgettem őket, még a nyolcvanas években, mi ez, ami engem körülvesz? Csak olyan válaszokat kaptam, hogy „a hatalomnak a fiatalabb nemzedék még mindig inkább az ő kutyája kölyke” etc., bennük bíznak etc. (Sok visszajelzés adódik így nem parti sziklaszigeteken, de piacokon összetalálkozván véletlenül egy-egy régi funkcionáriussal etc. Így volt.) Távbarátaim már-már a félénkség fogalomkörét merítették ki ezzel is. Hogy ennyire nem szóltak. Igyekvő mai távbarátaim közül valaki a Márton-dolgozatot elvetve, megszólva… ezt már írtam. Jót akartak, nyilván, hogy nem tudatták a tudhatókat. Arról is csak éjszakai csatangolás során értesültem egy akkor neves tévészemélyiség deviáns fiától, hogyan csúfoltak minket, Juhász Ferencet s csekélységemet, a Fiatal Művészek Körében (minket együtt??) Azóta adódott közeli ismerőseim, bár én ezt egyre emlegetem, miért nem mondják, „hát, tédé, én is ott voltam, na spongya”, s az is van rajta. Sajnos, a Payer által marxistaként odébb tolt K. Cs. is előképe a Payer-tartásnak. Azzal, hogy – megírtam többször – szegény Juhásszal, akitől igazán eltérő vagyok, együtt nevezett minket bornírtnak. Ahogy „túl terjedelmes”-nek nevezik az életművet a legtöbben, jót akarók. Ahogy szlogen, „te aztán, T. D., úgyis jobban megadtad a megoldást”. Hát azért hogy önmagam szekundánsa legyek, míg efféle foglalkozásokat űzve mások virulnak v. legalább gyúrják a penzumot, melyik sakkozó fogadná el? Nem vitás, ahogy az Újhold Rákosi-kor-béli hátraszorítása Pilinszkyékre (ő igyekezett aztán szabadulni pedig!) árnyékot vetett másokkal szemben sokáig, rám Siklós ezt az örök-árnyat őrzi.
Örülök, hogy egy ilyen nemes magyar vagányhagyomány letéteményese lehetek. Payer feladata is csak a MŰEMLÉKŐRZÉS lett volna?
S még valamit. A posztmodern vagy más, nagy szakirodalmi művek egy kicsit nekem, félszakembernek is, nehezek. Bonyolultak. A tudósok mégis átrágják magukat rajtuk, elsajátítják lélegzetvételüket – s én pl. a posztmodern elméletírás nagy védelmezője leszek eztán, kicsit, épp mert gunyoroskodnak tárgyában! –, szavaikat etc. Miért túl nehéz a tudósoknak a Tandori-irály? (Tényleges jóakaróim: publikálnak engem.)
Miért sietnek ezt mondani?
Kiknek, miknek az érdekében?
Vagy egyszerűen nekik nem áll érdekükben bajlódni „a Tandorival”, mert az nem viszi előre őket tudósi pályájukon? Tyúk s tojás.
S ha ez ilyen „siklósos”, elsikamlóstalajozódik az egyszerűbb lelkek (??) számára is az egész. Tankönyv-programösszeállítók, újságírók etc. Minek annyi Tandorit? (Tóth Dezső)
Még távbarátaim sem számíthatnak sok sikerre, ha én vagyok az a ló, akire üdvüket felteszik. Ezt talán zsigerben tudják is?
Ergo nem akarok én itt senkinek se kedves lenni, hízelegni, tehát visszakézből utasítom el, hogy a Payer Imre-féle dolgozatot elvetném. Nem. Azt a szintet és jelleget és emberséget vetem el, melyen ez a dolgozat született.
Ez csak belső szakmai ítélet, teszem hozzá sietve. Aztán megyek. (Petőfi)
Itt nyugszom.
„…felháborult szellem, nyugodj…?” (Megjelenéseimben nyugszom.)
Hamlet.
A „talált tárgy” meg: nem sajnálom, hogy Payer dolgozatát, találtként, „felvettem a földről”. (Íme, 2003 februárja óta szinte semmi nem lett tőle más.)
Mindent magunknak köszönhetünk. Főleg egy oly indiszkrét foglalkozási ágban, mint amilyen az íróé, szemben a maszek hentes-mészárossal, fagylaltossal… hanem ő aztán mással dolgoztat már. Magam, gazda! ha ez van!
(Időben a legeslegutolsó közbevetés-magánbevetés.)
És persze, ha elgondolom, mennyit revideáltam én Kosztolányi-képemen… abban az időben, be is vallom, Kosztolányi költői munkássága sok kifogás tárgya volt (ó, manapság már hogy imádom, mily alvajáró csodának tartom „bohócrímeit” etc.), ugyanakkor oly erős poétai hipermű, hogy ezért bátran „megbírálhattam”. Nyilvánvaló, Salingert is érhetik egyoldalúság-vádak (melyek megint egyoldalúak, és így a csavarmenet a dolgok semmi-végtelenéig, ld. az igazság-kérdést e munka végén), mindenkit érhetnek ilyenek. Nyilvánvaló, Payer azt kifogásolhatna, amit akar az én gyarló munkásságomban, ha:
1. nem követte volna el ebben azokat a menthetetlen hibákat;
2. ha pontosan körülhatárolná, mely életműrészt fűrészel;
3. ha nem hallgatná el, hogy „én, Payer Imre ezt oly szempontok szerint írom mind, amelyek kb. idegenek Tandori felfogásától”, vagyis bereszkettetné (sic!) a „szerintem” szót tanulmányának egészére stb.
Magam nem állhatnék elő kifogásokkal (nem felelhetnék, számomra eddig példátlan módon, s ezután sem szaporítandóan!), ha:
1. a szerencsétlen siklósi fordulat nem sodort volna olyannyira mellékpályára, hogy 1986-ban, mikor félezernél is többen kapták meg (jó, sok-sok százan) a Kis-Sorost, azt a havi 8000 Ft-ot, megélhetést fedező nagy pénz volt akkor (ha jól mondom), magam azonban K. S. I. és dr. K. L. javaslatára sem a Szép Ernő-szótárra, nem, bizony, nem; s mit képvisel itt Payer, kikhez csatlakozik?
2. ha nem lettem volna gúny tárgya; s Payer itt, objektíven…?
3. s csak ismételhetem, minden „sok-szereplésem” ellenére is van valami olyan figuráció (Siklós nyomán!), hogy írjon csak a Tandori, de „mi” majd nem értékeljük, aztán fulladjon bele. S mert ez ellen kiállni bátorságuk nem volt, mondom, hogy „nincsenek barátaim”. Publikálóimé a szívem, ám ez (egy) szakmai összetartozás. Nekem persze a maximum.
E dolgozatnál is hosszabb lett volna (ah, T. D. hosszú!) a kihagyott, átírt oldalak, elvetett befejezések etc., etceterája. (Mondat!) Méhecske szorgalommal összegyűjteni ráadásul Payer szegény dolgozatának tévedéseit: nem volt hozzá kedvem. S mivel mindabból, amit írtam, a serdültebb ifjúságnak hosszú időn át csak az első két verskötetemet tálalták, magam is (az újabb kiadások okán) ezeket a dolgaimat nézegettem főként, „nyilatkoztam” róluk így-úgy, néha kifogásolhatóan is. (A „Hamlet” könyvnek lesz majd érdekes kiadása, ha minden összejön, ahol… Nem, nem, és meg is kért a Kiadó, ne kommentáljam, hanem valami mást tegyek. Teszem, jó ötlet, maradjon meglepetés.) A „Hamlet” és a „Sárga” (T. tárgy) könyvre egy különben érdekes és jeles tehetségű kritikus-szerkesztő azt mondta, amaz egy érlelődő költő munkája még sok zsengével, a sárga meg: egy érett költő munkája túl sok én-nem-tom mivel, nem tudok én efféléket megjegyezni. Szóval, a szroazt ugyanaz, de költői munkásságom érdemben a diskurzusból már 1976-ban sebtén kizárt A mennyezet és a padlóval kezdődik (ah, bár így lenne, az első két kötetből harminc-negyven darabot, verset és képződményt átmentenék, aztán hajrá, nézzük a többit. De a kritikusnő nem dolgozta ki elméletét írásban, vagy legalább nem tudok róla. Hiányolom! Balszerencsém is van-vagyogat. Valaki pl. disszertálgatni kezdett a rajzverseimről. Nem talált rájuk, úgy tudom, kiadót, sem érdemleges egyetemi-tanár-támogatót. Másvalakinek a műfordítási dolgaimról indított kezdeménye döglött be – mindez mostanság, sajnos –, így némi röstellkedéssel az ügy támogatója ajánlotta fel, hát akkor majd ő, ő nem egyetemista már, hanem a legjobb esztétikai fordítók, prózafordítók egyike, főleg németből. Tehát és de hát… hagyjuk mindezt. További cikkek tárgya lehet, miket gondoltam további tevékenységem fogadtatásáról. S ne feledjük: még Payer cikkét illetően sem merül fel bennem Arany szava, az a bizonyos félreállás és letörlés. Mivel nem úri lócsiszár vert be sárral, hanem – mondjuk! – a kizárólag nyelvkritikai tábor fura exponense fura pillanatban (az első Beszélő-cikkeim után!) teljesen egyoldalú szemléletvilágából (legyen az övé!) rémes tévedésekre ragadtatta magát, sőt ahogy nem elemeztem, egy példán, F. Zs. példáján kívül, mások tévedéseire is felhívta a figyelmet (pardon, azzal, hogy készpénzként hozná forgalomba ezeket!), és mivel nem is várhatom, hogy ily felfogások változzanak, kénytelen lettem e kis összefoglaló megírására, főleg most az utolsó három csillag v. iksz alatti jegyzet, e sorok, már a higgadtságnál is indulatmentesebb beiktatására. És ezt nem lehet posztmodernül „Beiktatsz, török focicsapat”-féle viccekkel elütni. Egyáltalán, a tematikát, az érzelemszerűséget etc., már ami a célok érdekében, mozgalmi v. antimozgalmi szellemben jól használható proteszteken kívüli, ergo „a verebek, a mackók” címszavával semmit sem lehet egy viszonylag „szint feletti” életmunkásságból csak úgy kiütni-elütni; jó, ennek részben mindig ott az órája, másfelől kívül esik „a nem kizökkent időn”. Siklós kizökkentette az időt, vicc, hogy 25. évfordulója jön, és Márton közlése szerint hallgatnak róla. Lehet, hogy a Balassa-emlékezések előhozzák. Balassáról még annyit: persze, ő engem szeretett, na jó, s nem játéknak, hanem ítéletnek mondta akkori írásaimat. Írja Márton. Igaz, akkor, nyilván. De mit tudom én, nem is akarom tudni, Balassa nagyon meghatározó szlogenadója volt annak a konferenciának, és az a Siklós pl. számomra felmérhetetlen következményekkel járt, s bár ha csak az kéne, jócskán rehabilitálódtam, de ezt akár ki is kérhetném magamnak: „Mit kő nekem… hé?” Másrészt máig nem hevertem ki, sosem heverhetem, s ebben nincs „kárpótlás”, mi lehetne?
Szerves dolgozat pedig a Payeré. A sok más riadalmasság (fejcsóválva fogadható eredmény) mellett, s most magyarázom meg szempontomat, mit miért választottam, ott van ez a szervesség. A (magam fogom így össze) konanjaira-amerikai-festők-ihlették passzusra a Lichtenstein-záradék ragyogóan rímel. T. I. Lichtenstein pompás vers(ek)et írt, egyet megismerhettem, nem emlékszem, nem tudom, én fordítottam-e, talán igen, talán nem, 40. éve gyakorlom e szakmát, s nem vezetek komputeres kimutatást, s a Payer-cikk is kis híján süllyesztőbe került, meg a Balassa-előzetes Mártontól, az is, csak focimeccs miatt elmaradt egy állatsorozatom du. egyszer a tévén, s unalmamban kivittem a Payer-dogát a klotyóra, Mártonét meg a fotelban szép méltósággal, s mind több riadalommal – majd a cikk indítékait is keresve – olvasni kezdtem, ergo nem rossz leszögezgetni, hogy „nem tudom pontosan”, „talán”, „mint hallom” – erre van Payer dolgozatában a „szerintem”, na jó… Ergo Lichtenstein versét én bemutattam, hivatkoztam rá, csakhogy: az egy pop vers volt. És nem utánoztam le, csak máig tisztelem és kedvelem. Íme, ilyesféle (ezt én találom ki); vad szavak beiktatása a lényeg:
Ha a jelmaterializáció kontrasztjait dugótörmelék nézzük ma, oly konvergencia rövidre zárulását liftkulcs tapasztaljuk, mely a szövegiség erőterében szanatóriumkapu vizsgálva… etc.
Semmi köze a koanhoz. Hogyan is mondhattam volna ilyet? De ezt már, ha hiszünk nekem, tudjuk. Erre jött be végül a Lichtenstein. Ez tehát egy szexualitást-mellőző-mégis-freudi dolgozat így, vagy a görög drámák röhejkatarzisát példázza, saját szövegstruktúrájának erőterében, igen kevéssé konstruktívan. Nyilvánvaló, nem baj, ha – amikor! – Rorty már (s egyre) a posztmodern szó használhatatlanságát hajtogatja s bizonyítja (Takács Ferencnél is olvastam erről!), egy hozzám közel álló, kedves tudós halálkomoly összefüggésben hozza a szót mégis; de Payer azért erősebb „ejhajló”.
S hogy honnét jöhet az F. Zsolt-féle közlés? Innen:
Amikor F. Zsolt azt a bizonyos (na édes istenem! ő csak a véleményét mondta el) kifogásoló dolgozatát írta és publikálta, hát akkor én (közlés ez, mint más dolgozatok közlései, pl. Balassáról amit Márton ír, velem kapcs., de a siklósi konf. nem csak „olyan” mendemonda) jó szívvel felhívtam őt telefonon. Telefonbeszélgetések szövegét, levelekét nem publikálom, erről másutt majd; de F. Zsoltnak én azt mondtam, naivul, igen keveset olvasott ő tőlem, nézze meg pl. a tömör koanokat stb., és mivel amerikai festőkről – minimalistákról, Ad Reinhardtról etc. – írtam akkoriban (Balkon), róluk is eshetett szó, ily irányú vonzódásomról, viszont meg hogy ami terjedelmes téma, arról terjedelmesen írok, és nem is kell mindenkinek elolvasnia. „Esküszöm” lepereg rólam az olyasmi, ami a Kossuth-díjasok és Babérkoszorúsok bizonyos szakmai, sulinetes-internetes gyűlésén az egyik szerkesztőnő részéről (nem azonos a kitűnő meglátású hamletes-sárgakönyves szerkesztőnővel!, akit e sarkított megállapításáért ha pluszban külön nem tisztelek is, de mindenképpen fontos adalék forrása ezzel ő, mert bizony, van igazsága, bár elég szerencsétlen a sarkítás), igen, ami ott széles plénum döbbenetére elhangzott, hogy miért kellene, hogyan lehetne stb. stb., minden író minden művét figyelembe venni az interneten (a Társaság célja pedig ez! s meg is védte a Társaság rögtön e célt), mert pl. Tandori összes művét aztán ugyan ki olvasná el… nem folytatom. Az ilyesmi lepereg, mint sok egyéb. Payer dolgozatában, már amennyit elolvastam belőle – a többit, értő illetővel, elolvastattam, s tán marad el még tévéműsorom… hm? – a tévedések etc. Unalmas. Ha mások műveit olvasom, kis riadalommal tapasztalom sokszor, hogy mások is írnak minimum olyan jókat, mint én. Ilyen ez. Tanácsolom Payernak, ő is örüljön e dolgozatnak.
Ennyi az én oldalam. Marad: lelkem nevetséges mentegetése!
De a MÁSSÁG értékelését oly igen hirdető (irodalmi) honban több erőfeszítés adódhatna a megértésre. Nem a kizárólag indulati bölcsesség (Elek felsorolta: csoportszempont etc.), beidegzés-együttes stb. vezethetné a tollat.
Payer, véleményem szerint, egyelőre nem bizonyult alkalmasnak dolgaim érdemi tárgyalására. Bármily nevetséges is ez tőlem.
Sajnos, a másik lehetőségem az lenne: térbe kivetíteni a Wittgenstein-trakta 7. pontját. Vagy hatványra emelni, tehát.
Nem beszédemet kellene visszafognom, s helyette hallgatnom, de nem érzékelnem olyasmit, amire csak némán hallgatnom volna érdemes.
Na de most: egy dolgozat miatt?!
Hanem hát ettől még: hogyan áll ez a beszélgetéssel?
Mások helyett igazán nem hallgathatok!
Még azt is én?
Ne…
Ami annyira „olyan”, arról már külön hallgatni se kell. S ezért beszéltem el mindezt.
Végmentségem semmi más. (Lichtenstein, Liechtenstein Strasse, Museum.)
De most magamból is elég. („Belőled, T. D., nekünk már rég elég!” hallom szinte. F. Zsolt, Payer? Nem, ők azért ezt ÍGY nem mondják. Mondják másképp.) Erre jó az akaratlagosan szelektív tudomány?
Nem?! Ezt úgy mondom, mint nem egy „művész”, hanem egy legegyszerűbb ember. Még mondjuk azt, hogy a jelmodulációs és érdekmanifesztálós elemzéstudomány nem emberesít!!!
Volt ennek megírása itt mégis „becsületküszöb”, hogy utána… majd magamról, először „besorolással” (a mai általánosabb helyzet etc.), majd valóban egy „író író” (s nem aktuálíró stb.) lehetőségeiről.
„Mi szükség van az igazságra?”
„Semmi, nem tudom.”
„S van-e igazság?”
„Valami, nem tudom.”
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]