Kedves András!
A Beszélő ez évi 10. számában, a Szent-Iványi Istvánnal folytatott beszélgetésben [2] azt mondjátok kérdezőtársaddal, Révész Sándorral: „Az elvfeladásban fő bűnösnek tekinthető pragmatikus csoporttal – Magyar Bálint, Kuncze, Pető stb. – szemben Bauer Tamás, Fodor Gábor és a hozzájuk közel állók képviselték a szabadelvű következetességet…”
Amiért írok, az egyetlen kérdésben összegezhető: mi jogosít fel benneteket, hogy – még ha csak a Beszélő szerény nyilvánosságát használva is – ítéletet hirdessetek, miszerint én, és persze a megnevezett többiek elvfeladásban, de bármiben is bűnösök lennénk?
Tudom, a közszereplőnek többet kell elviselnie, mint a többi állampolgárnak. Nem is szokásom reagálni az ilyen és hasonló minősítésekre, már csak azért sem, mert az elmúlt közel 20 évben, amióta közszereplő vagyok, volt módom megszokni a névtelen és aláírt gyalázkodó leveleket, maileket, s nem nagyon telik el hét, hogy a Magyar Nemzetben, a Népszabadságban vagy az Élet és Irodalomban ne olvashatnék személy szerint engem vagy az általam is képviselt SZDSZ-t illetően ilyesmit.
Tudom, szövegetek jogi értelemben csak vélemény. De morális és így emberi értelemben azért rendkívül súlyos megbélyegzés!
Ahogy beszéltek rólunk, az a politikai kommunikációban az egymást megsemmisíteni kívánó ellenfelek között bevett módszer. Ez az, amit karaktergyilkosságnak neveznek. Lényege, hogy vitát mímelve nem érvek kerülnek elő, hanem olyan jegyeket aggatnak a másikra, amelyek a jellemét célozzák meg. Téged azonban a karaktergyilkossági kísérletben nem tekintlek szokványos elkövetőnek, így tekintettel személyes viszonyunkra, nyilvánosan teszem fel az iménti kérdést, és írom le az alábbiakat.
Nem azért címzem csak neked e levelet, és nem kérdezőtársaddal közösen nektek, mert igen régen ismerjük egymást. Ez áll Révészre is. Azért neked írok, mert politikai tárgyú írásaid alapján tudom ugyan, hogy lényeges ügyekben másként vélekedünk, mégis elképeszt, hogy a Te neved is olvasom az interjú kérdezőjeként. Révész e levél tárgyát illetően, megvallom, nem érdekel. Egyrészt a Népszabadság rovatvezetője nincs abban a helyzetben, hogy nekem morális leckéket adjon a kompromisszumok és elvek képviseletének helyes arányáról. Másrészt többször megírta már, hogy az SZDSZ akkor volna jó párt, ha olyan lenne, mint ő, azt képviselné, amit ő tart helyesnek, és úgy, ahogy ő elképzeli. Mivel úgy vélem, ez olyan platform, amelynek alapján az SZDSZ létre sem jöhetett volna, indifferens, hogy Révész hogyan vélekedik az SZDSZ által követendő helyes politikáról, az azt vezető politikusokról.
Ha minket így minősítetek, hogyan vélekedtek azokról, akik az ilyen gazemberektől, mint mi, folyamatos pénzügyi támogatást kérnek és kapnak? Igaz, nem a saját zsebünkből adtunk a Beszélőnek az elmúlt bő másfél évtizedben sok milliót, csak közbenjártunk a pénzekért, illetve döntöttünk, hogy adjunk az SZDSZ kasszájából vagy a Szabó Miklós Alapítványból. De egy önmagára valamit is adó (kulturális és) politikai folyóirat elvfeladásban bűnösöktől nem kér és fogad el támogatást!
Az első bekezdésben idézett rövid részmondatnak egyébként nincs olyan eleme, amely ne volna kifogásolható.
Eleve is kétséges az az újságírói „kérdezés”-technika, amely arra épül, hogy egy véleményt erőteljes állításként az interjúalany képébe kell mondani, aztán vagy magyarázkodik – az is jó, mert leleplező –, vagy nem reagál – ami szintén leleplező. (Hogy Szent-Iványi hogyan kezeli mondanivalótokat – még csak nem is reagál az idézettekre és más megjegyzéseitekre –, az őt minősíti, itt érdektelen.) De az, hogy a beszélgetésen jelen nem lévőket említi így az interjú készítője, az nem kétséges módszertanilag, hanem elfogadhatatlan, szakmailag és morálisan is.
Micsoda bárgyúság az az idézetből is kitetsző, de az egész beszélgetésen végigvonuló elképzelés, hogy a pragmatizmus vádként fogalmazódik meg egy politikai párt vezetőivel szemben, ráadásul mindig szembeállítva az – úgymond – elviséggel? Egyrészt elvek képviselete és pragmatizmus nem egymást kizáró szempontok, másrészt egy politikai párt nem önképzőkör, filozófiával vagy más teoretikus tárggyal foglalkozó műhely, ahol elvekről értekeznek. Azt hinné az ember, hogy 20 évvel a többpártrendszer létrejötte után egy bizonyos intellektuális szint felett nem kell magyarázni: egy politikai párt működtetése, elveinek gyakorlatba ültetése, befolyásának biztosítása érdekében támogatók, választók megnyerése pragmatikus tevékenység.
A Kis János vezette SZDSZ 1989-es népszavazási kezdeményezése, amely révén vált igazán párttá az SZDSZ, szabadelvű következetesség volt, vagy pragmatikus indíttatású döntés? Az ugyancsak Kis János vezetése idején megkötött MDF–SZDSZ-paktum, amely sok tekintetben a magyar demokrácia stabilitásának biztosítékait teremtette meg, s amelyet látszólag elvi alapon támadtak egykor, szabadelvű következetesség volt, vagy pragmatikus indíttatású döntés?
De ha már ez a gonosz pragmatikusok és angyali szabadelvű következetesek szembeállítás felel meg a világképeteknek: miben is képviselt az SZDSZ jelenlegi elnöke mást, mint az elvfeladás bűnösei? Semmiben. Szándéka és az annak jegyében felmutatott akciók hosszú éveken keresztül csupán arról szóltak, hogy én – mármint Fodor Gábor – mást akarok, mint az SZDSZ megválasztott vezetője. Hogy mi volt az elvekhez köthető tartalma ennek a szembenállásnak, azt egykoron sem lehetett látni, de – szerintem – elnökké választása óta sem sikerült tisztázni. Tény mindenesetre, hogy politikáját, ha nem is visszamenőleges, csak aktuális hatállyal szeptemberben Kis János és Bauer Tamás nyilvánosan is elmarasztalta. Vagy pusztán arról van-e szó, hogy ha valaki pártelnök lesz, akkor elviből pragmatikussá válik, csak Fodort felmentitek az elvfeladásban bűnösség vádja alól?
Fodorral szemben Bauer Tamás valóban sokszor és következetesen mást mondott, mint az SZDSZ vezetői. Most az nem tartozik szorosan ide, hogy pusztán a baueri elvek mentén mire jutott volna pártként az SZDSZ (ahogy valaki jellemezte: Bauer akkor is egyenesen megy előre, ha az út kanyarodik). De az azért felmerül: mi abban az elviség, amit az MSZP–SZDSZ-kapcsolatról Bauer mindig is képviselt, és amióta kisebbségi kormány működik, élesebben exponál? Nevezetesen: az MSZP rosszul politizál, mert nem fogadja el az ő elveit, nem akar például igazán reformokat, és feladja a meghirdetetteket, de az SZDSZ rosszul tette, hogy kilépett (korábban: rosszul tette volna, ha kilép) a koalícióból. És ma bármit képvisel is az MSZP, hibázik az SZDSZ, ha nem tesz meg mindent, hogy a kormány kihúzza mandátuma lejártáig, mert mindennél fontosabb szempont, hogy a Fidesz ne kerüljön (idő előtt) hatalomra. Lehet az utóbbi igénnyel egyetérteni, meg lehet másként is vélekedni. De elvi alapon, ha szigorúan a parlamentarizmus normáit nézzük, amit sokszor állított szembe Bauer nyilvánosan is az SZDSZ gyakorlatával, egyértelmű, hogy egy tehetetlenkedő, rossz gazdaságpolitikát folytató kisebbségi kormányt egy ellenzéki pártnak nem kell támogatni, rossz költségvetési tervét nem kell elfogadni, s ha ez új választásokhoz vezet, akkor legyen. Természetesen releváns az a vélemény is, és én magam is osztom, miszerint mindenképpen el kell kerülni az előrehozott választásokat, nemcsak a gazdaság ingatag állapota miatt, hanem mert várhatóan olyan eredmény születne, amely még a jelenleginél is rosszabb helyzetet teremtene, mert egy erre meg erre hajlamos és még a saját leendő gazdaságpolitikájáról is hülyeségeket beszélő párt kerülne hatalomra. Vajon pragmatikus vagy elvi alapon, esetleg elvekre építő pragmatikusként gondolom ezt?
Az elviek és a pragmatikusok szembeállítása felveti: struktúrájában mennyiben is különbözik a mai helyzet az elvi alapon kritizált 2002-estől, amikor a pragmatikusok, az elvfeladásban bűnösök által vezetett SZDSZ, Medgyessy 100 napos programja, majd ügynökmúltja miatt nem lépett ki a koalícióból? Néhány dologban biztos. Akkor a miniszterelnököt pártjában senki nem akarta leváltani, s a Fidesz négy éve után, a választásokon friss legitimációt szerző, újonnan alakult kormányban való bentmaradás vagy új választás volt az alternatíva, amikor egyébként a Fidesz lebegtette a választási csalás vádját is. Most viszont az MSZP-ben sokan akarnák, csak nem tudják leváltani Gyurcsányt, egy politikai értelemben bukott, alkalmatlanságát a többség számára valószínűleg bizonyító, kisebbségi kormány támogatása versus új választás között lehet választani. Ha az SZDSZ, mint egyebek között Bauer Tamás és Kis János is tanácsolja, pragmatikus alapon megszavazza a jövő évi költségvetést, ugyanúgy felelőssé válik annak minden hibájáért, a kormány jövendő baklövéseiért, mint a hasonló megfontolásból megszavazott 100 napos program idején.
Le kell írni, el kell mondani minden héten százszor, hogy a politikában meglehetősen gyakran nem az elviség kontra elvtelenség határozza meg az alternatívákat, hanem nagyon is más alapon felmerülő, sokszor a rossz és a kevésbé rossz közötti választási lehetőségek?
Azt mondjátok Szent-Iványinak: „Amit az SZDSZ elvenne a nem rászorultak különböző szociális forrásaiból, azt megtetézve adná vissza nekik adócsökkentés formájában. Azok helyzetét javítja, akik nem szorulnak rá, és azokét nem, akik nagyon is, miközben tele van az ország kilátástalan helyzetű családokkal és térségekkel, akiknek az érdekében szinte semmilyen távlatos program nem született.”
Ez egyrészt igen nyeglén hangzik, másrészt, ha valami elképzelés kivehető belőle, az egy igen konzervatív, szocialista gondolat, még akkor is, ha később említitek, hogy vagyonadó, ingatlanadó meg nagy integrációs projektek kellenek. Adókkal elvenni, amit lehet azoktól, akik nem szorulnak támogatásra, és szétosztani a rászorultak között? Azért ennél az SZDSZ és még az MSZP is reálisabban látja a történetet.
Függetlenül attól, hogy az SZDSZ által képviselt adócsökkentés mikor mennyire volt reális, valóban azt gondoljátok, hogy az adó és a szociális támogatás úgy konvertibilis, ahogy ti írjátok? Tényleg nem tudjátok, hogy a szegénység kezelése számos egymástól független, de összekapcsolódó rendszerrel javítható? A foglalkoztatottság érdemi bővítésétől – amely oktatásirendszer- meg erőteljesen adófüggő is – a szociális elosztó rendszerek hatékonyabb működésén át a rá nem szorulók támogatásának elvonásáig.
Tényleg nem tudjátok, amit a kormány például tud, hogy a jövedelmek igen jelentős része fekete vagy szürke forrásból keletkezik, s míg ez a helyzet, komoly akadályokba ütközik a hatékony és méltányos szociálpolitika? Márpedig a nem legális gazdaság, az ott folyó kizsákmányolás nem kis részben adófüggő.
Tényleg nem tudjátok, hogy amit a kilátástalan helyzetű romákért a szerintetek elvek feladásában főbűnös Magyar Bálint miniszterként tett, annál többet és távlatosabban egyetlen politikus sem tett az elmúlt 18 évben?
Azt mondjátok: „Ha sehol máshol, de legalább az SZDSZ környékén voltak, akik ezt képviselték, és komolyan gondolták. Voltak, de már nincsenek, mert lekoptatták őket.” Hogy miről beszéltek, azt nehéz kihámozni, mert Szent-Iványi megjegyzésetek előtt a szociális gondok kapcsán beszél arról, hogy a helyzet javításához nagyon sok pénz kell, meg arról, hogy nincsenek érett, kidolgozott elképzelések, nincsen konszenzus, hogy több forrás kell, valamint megemlíti, hogy ez a magyar társadalom legfontosabb problémája. Azon túl, hogy gyalulni kell az SZDSZ-t, miről beszéltek? Mit nem gondolnak a maiak komolyan, és mit nem képviselnek? És ki kiket koptatott le? Aztán, amikor Szent-Iványi reagál, hogy Solt Ottilia örökségét ma Béki Gabriella viszi az SZDSZ parlamenti munkájában, akkor odavetitek: „Na de mi ez ahhoz képest, amit a szegények ügye a ’90-es évek első felében jelentett az SZDSZ-ben.” Az SZDSZ mai társadalmi szerepe, parlamenti súlya nem vethető össze a 15 év előttivel, így egy ilyen mondat, finoman szólva is, méltánytalan – mondanám, ha tudnám, hogy gondoltok is valamire, vagy csak egy rosszindulatú megjegyzést vetettetek oda. Persze erre azt válaszolnátok: amit a beszélgetésben is elmondtok: „…a pragmatikusok útja nem feltétlenül praktikus, és jobb eséllyel vezet a semmibe, mint a sikerre” – vagyis az, hogy így összement az SZDSZ, az ún. pragmatikus bűnösök felelőssége. Hogy az ilyen ítélkezés hogyan viszonyul ahhoz a megállapításotokhoz, hogy a társadalmi szolidaritás szempontjából „…a magyarországi társadalmi közeg borzalmas, és egyre borzalmasabb…”, nem világos, hiszen az SZDSZ által képviselteknek van valami köze a társadalmi szolidaritáshoz, s a támogatottságnak a társadalom állapotához. Mint ahogy az sem világos, hogy a bűnös, semmibe vezető pragmatizmus összefüggésében mit kezdtek a ténnyel, miszerint a térségben már nincs egyetlen, az SZDSZ-hez hasonló gyökerű és törekvésű párt sem, holott különösen Lengyelországban, de talán még Csehországban is sok tekintetben kedvezőbb adottsággal vágott neki a demokratikus ellenzékből létrejött politikai szerveződés a rendszerváltásnak, mint nálunk.
Bár lenne mivel folytatni megjegyzéseimet, abbahagyom.
Mint ráutaló magatartásomból talán világos, az érvényes megválasztottságomon túl nem kívánom folytatni politikusi pályám, még az évek óta gyakorolt fékezett habzással sem. Ennek az interjútokhoz csak annyi köze van, hogy nemcsak az SZDSZ és általában a politika világának állapota, a számomra elfogadható érdemi politikai alternatívák gyakorlati hiánya és persze az elmúlt 20 év ma minden korábbinál világosabban látható kudarcai vették el már meglehetősen régen a kedvem, hanem a magyar és ezen belül az önmagát liberálisnak tartó értelmiség számottevő részének közügyekben mutatott magatartása, nyilvános véleménye is.
Zárásként annyit: ha úgy értenétek a fentieket, mintha azt kívánnám mondani, hogy az SZDSZ korábbi, általatok néven nevezett vezetői nem hibáztak, mindig, mindent jól csináltak, helyesen fordították le az elveket a praxis nyelvére, akkor félreértitek mondandómat. A magam tevékenységét, ugyanúgy, mint az elnökségben utódaimét, esendőnek tartom. Sokszor tévedtünk a rossz helyzetmegítélés miatt, máskor ismerethiányból adódóan, megint máskor meg azért, mert túlságosan figyelembe vettük az eklektikus igényeket képviselő tagság, holdudvar és választók elképzeléseit, nyomását.
Lelkiismeretemmel azonban rendben vagyok, és amennyire meg tudom ítélni, Kuncze és Magyar is hasonlóképpen. Épp ezért háborít fel még most is, sok méltánytalanság és nyilvános gyalázkodás után, ha Te vagy a hozzád hasonló gondolkodásúak azt a hangot ütitek meg, amit fentebb kifogásolok.
Üdvözlettel,
Pető Iván
- Visszabeszélő [6]