Tony Blair március 5-én a sedgefieldi választókörzetében tartott beszédet: ebben azzal igyekezett iraki fellépését igazolni, hogy a globális terrorizmus eddig soha nem látott veszélyt jelent a civilizált világra. E veszélyt „valósnak és egzisztenciálisnak” nevezte, amivel szemben a politikusoknak nincs más választásuk, mint fölvenni a harcot, „bármekkora legyen is a politikai ára”, mégpedig azért, mert az alternatívát – vagyis azt a lehetőséget, hogy a terroristák tömegpusztító fegyverekhez jutnak – még elgondolni is szörnyű. A következő napokban a beszédet – csakúgy, mint a miniszterelnök Irakkal kapcsolatos többi megszólalását vagy cselekedetét – újságírók és kommentátorok hada magyarázta. Azok, akik addig is támogatták a háborút, arra jutottak, hogy Tony Blair szenvedélyesen és őszintén megvédte bátor és igazságos döntését. Azok szerint pedig, akik ellenezték a háborút, a beszéd erősen retorikus, ám meglehetősen semmitmondó volt, és gyanakvásukat fejezték ki, vajon a szenvedélyes hangvétel nem pusztán az alantasabb politikai motivációk eltakarására szolgált-e – ami Blairtől amúgy sem áll annyira távol. Azzal viszont szinte senki nem törődött, vajon igaz-e beszédének központi állítása. Igaz-e, hogy a globális terrorizmus veszélye, Blair szavaival élve, úgy megváltoztatta a „kockázati mérleget”, hogy az iraki háború és az ahhoz hasonló lépések már azzal is igazolhatóak, hogy belegondolunk, mi lenne a legrosszabb forgatókönyv, ha semmit sem tennénk? Magyarán: igaz-e, hogy a politikai döntések meghozatalakor minden más megfontolásnál többet nyomnak a latban a legrosszabb lehetőséget vázoló forgatókönyvek – amennyiben azok eléggé rettenetesek?
Kétségtelen, hogy ezek súlyos kérdések. Sőt, ezeknél súlyosabbat nehezen is találhatnánk, főként ha számba vesszük, hogy manapság mennyi egzotikus legrosszabb lehetséges forgatókönyvről hallhatunk. Martin Rees Our Final Century (Utolsó évszázadunk) című könyvében mindössze 50 százalék esélyt ad arra, hogy az emberi faj túléli az elkövetkezendő száz évet. A rémtörténetek az igen valószínűtlentől (óriás aszteroida becsapódása) a tökéletesen bizarron át (kontár tudományos kísérletek miatt a világűr kicsiny labdává zsugorodik) a közismertekig (globális felmelegedés, vírusmutációk, nukleáris és biológiai terrorizmus) terjednek. Ennek fényében nehezen vitatható Blair állítása, hogy sokkal fontosabb azt megfontolnunk, hogyan kezeljük a katasztrófával fenyegető kockázatokat, mint azon lovagolni, ki mit mondott kinek közvetlen a háború előtti időszakban. És éppen ezért olyan nehéz Blairt a szaván fogni. A miniszterelnök ellenzéke nem ismerheti el a kockázati kérdések súlyos voltát anélkül, hogy ne kellene egyben eleget tennie Blair felszólításának, hogy foglalkozzanak már a lényeggel, s ne hánytorgassák fel minduntalan háború előtti magatartásának részleteit. A Blairt támogatóknak pedig nem is kell feltétlenül elfogadniuk, hogy e kérdések olyan fontosak, hiszen jobbára már eldöntötték, hogy Blair helyesen cselekedett. A kérdést mindkét fél már eleve eldöntötte: vagy úgy, hogy a háború helytelen dolog volt, s ebben az esetben ezek a kérdések nem lehetnek a legfontosabbak, vagy a háború helyes dolog volt, ebben az esetben pedig ezek olyan kérdések, amelyekre már tudjuk a választ. A probléma az, hogy Blair a kockázat kérdését saját magatartásának védelmében hozta fel, s ez a kockázati megfontolást azonnal trivializálja. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne komolyan végiggondolni mondandójának szerteágazóbb következményeit. Csak annyit jelent, hogy el kell választanunk az elhangzottakat a beszédet elmondó körmönfont és némiképp pácban lévő politikustól.
Blair alapvető érvelése könnyen összekeverhető a gyakorta megelőző csapás doktrínájának nevezett tannal, amelynek értelmében a terrorizmus elleni harcban a kormányok nem várhatnak és nem is szabad várniuk a viszontcsapással addig, amíg valóban megtámadják őket. De Blair mondandóját nem kell ilyen harciasra kihegyeznünk, mert azzal csak oda jutunk, hogy a kockázati érvekből politikai ideológiát – esetünkben neokonzervativizmust – kovácsolunk, s így egyfajta háborús uszításra redukáljuk őket. Blair álláspontját éppúgy leírhatjuk a jóval semlegesebb elővigyázatossági érvekkel is. Amit a jogászok, bürokraták és még egyes filozófusok is az elővigyázatossági elvnek neveznek, azt jelenti, hogy ha bizonytalan és potenciálisan katasztrofális kimenetellel fenyegető kockázatokkal állunk szemben, akkor legyünk inkább túl óvatosak. Ilyen körülmények közepette a bizonyítás terhe azokra hárul, akik kisebbre becsülik a katasztrófa kockázatát, s nem azokra, akik szerint a kockázatok valódiak, még ha esetleg kicsik is. Úgy tűnik, ez most Blair álláspontja az iraki háborúval kapcsolatban. Mint sedgefieldi beszédében elismerte, megérti, hogyan juthattak „józan ítélőképességű emberek” ellentétes következtetésekre a Szaddám jelentette veszéllyel kapcsolatban.
„Megfontolásaikat tökéletesen megértem” – mondta. „Azt állítják, hogy Irak nem jelentett követlen és azonnali veszélyt Angliára nézve; és hogy Irak tömegpusztító fegyver [programja] […] nem volt annyira komoly, hogy háborút kellett volna indítani, s főként nem a katonai akcióra felhatalmazó konkrét ENSZ-határozat nélkül. És úgy érvelnek: bárhogy alakultak volna is a dolgok, Szaddámot féken lehetett volna tartani.”
De ez a kiindulópont Blair szerint éppen a „kockázati mérleget” nem veszi figyelembe, vagyis nem veszi elég komolyan annak következményeit, ha mégis rosszul sülnének el a dolgok. Blair el tudja fogadni, hogy ellenzőinek esetleg igaza van, s elismeri, hogy érveiket erősíti az, hogy Irak tömegpusztító fegyvereinek a háború vége óta sem sikerült nyomára bukkanni. De tévedhetnek is (vagy tévedhettek volna), és tévedésük következményei, vagyis hogy nem sikerül Szaddámot féken tartani, potenciálisan sokkal súlyosabbak, mint annak a következményei, ha Blair téved, és Szaddámnak nincs is semmilyen fegyvere. Blair ezért érvelhet úgy, hogy végül is nem számít, hogy nem sikerült megtalálni Irak tömegpusztító fegyvereit. Ami „leginkább számít”, mondja, „hogy a veszély fennáll”.
Az elővigyázatossági elvet szokás a „jobb biztosra menni, mint utólag megbánni” népszerű angol közmondásban összegezni. Mint a legtöbb közmondással, ezzel sem megyünk sokra, ha elkezdjük értelmezni: persze hogy jobb biztosra menni, mint megbánni (biztonságban lenni jó, megbánni valamit rossz, ebben nincs semmi agyafúrtság). Az elővigyázatossági elv azt mondja ki, hogy ha van arra esély, hogy esetleg így vagy úgy megbánjuk döntésünket, akkor jobb, ha legalább biztonságban vagyunk, még ha meg is kell bánnunk valamit. Ez Blair érvelésének a magva, bár ódzkodik attól, hogy ilyen egyértelműen fogalmazzon, mert még mindig reménykedik abban, hogy a tömegpusztító fegyvereket megtalálják, és akkor megbánnia sem kell semmit. De ha történetesen bocsánatot kell kérnie, mert elszúrta, ennek a fajta védekezésnek megvan az az előnye, hogy nem a háborúpárti neokonzervatívok kizárólagos sajátja. Az elővigyázatossági elvet nagyon sokféle ember vallja, olyanok is, akik egyáltalán nem voltak oda az iraki háborúért. Például vannak, akik ezen elv alapján sürgetnek sokkal erőteljesebb beavatkozást a globális felmelegedés veszélyének elhárítására. Még ha a tudomány nem is tud teljesen biztosat mondani a kérdésről, vannak, akik úgy érvelnek, hogy a kockázati mérleg alapján úgy kell fellépni, mintha a globális felmelegedéssel kapcsolatos legsötétebb jóslatok lennének a legpontosabbak, mert ha ebben esetleg tévedünk is, az kevésbé veszélyes, mint bizakodóbb jóslatok alapján cselekedni, és úgy tévedni. Másként fogalmazva, egyes kockázatokat egyszerűen nem érdemes vállalni. Miért gondolkodjunk így az egyik veszélyről, a másikról viszont nem? – tehetné fel a kérdést Blair.
Kézenfekvő volna azzal válaszolni, hogy rámutatunk: Irak esetében az elővigyázatosság azt jelentette, hogy ártatlan civileket bombázunk, a globális felmelegedés esetében viszont egyszerűen csak ahhoz ragaszkodnánk, hogy felelősségteljesebben használjuk az energiaforrásokat. A válasz azonban nem jó, mert abból a feltevésből indul ki, hogy a globális felmelegedést okozó gyakorlatok visszaszorítása nem jár komoly költségekkel. Pedig a valóságban a globális felmelegedést okozó gyakorlatok korlátozása óhatatlanul visszafogja a gazdasági növekedést, mindenekelőtt a világ azon részein, ahol égető szükség volna rá ahhoz, hogy emelkedhessen az emberek életszínvonala és várható élettartama. Ha az derül ki, hogy a tudományos borúlátás tévedés, úgy csekély vagy semekkora nyereségért áldoztunk fel életeket. Az elővigyázatossági elv tehát esetleg felesleges áldozathozatallal jár, akár az iraki háború esetére alkalmazzuk, akár a széndioxid-kibocsátásra. Mindkét esetben ugyanúgy kell érvelnünk: csak azért érdemes azt kockáztatnunk, hogy ártatlan életeket áldozunk fel feleslegesen, mert sokkal nagyobb kockázatot vállalunk, ha nem így teszünk.
Úgy lehetetlen érvelni, hogy az elővigyázatossági elv alkalmazható környezetvédelmi ügyekben, de undok katonai ügyekben már nem. Úgy viszont érvelhetünk, hogy egyik esetben sincs értelme. Tulajdonképpen az iraki háború kapcsán történt alkalmazása éppen ezt az értelmezést hozta elő: hogyan nevezhetünk bármit is elővigyázatosságnak, ami azzal jár, hogy feltételezések alapján életeket áldozunk fel? Miként Cass Sunstein cambridge-i Seeley-előadásaiban rámutatott, akárhol is alkalmazzuk – környezetvédelmi, élelembiztonsági, terrorista- vagy háborús ügyekben –, az elővigyázatossági elv hibás, mert önellentmondó: egyaránt lehet arra használni, hogy óvatosabbnak kell lennünk, és arra is, hogy nem kell annyira óvatosnak lennünk. Blair sedgefieldi beszédében ezt a kettős mércét ragadta meg tökéletesen. „Most nem szabad az óvatoskodás hibájába esnünk” – mondta –, „nincs időnk arra, hogy a végtelenségig elemezzük a lehetséges kockázatokat; nincs idő az okoskodók időhúzó cinizmusára, akik abban tetszelegnek, hogy hosszasan játszogatnak a különböző lehetőségekkel”. Ám beszéde pont az ellenkezőjét is állítja. Nevezetesen, hogy nagyon is elővigyázatosaknak kell lennünk a jövőbeli katasztrófák megelőzése érdelében, az összképet kell látnunk, és figyelembe kell vennünk a kockázatok teljes mérlegét. Rögtön a következő bekezdésben megjegyzi: „Rettenetesen korai volna még azt gondolni, hogy a veszély elmúlt. A kockázat továbbra is jelen van, itthon és külföldön egyaránt.” Tehát nem jött el sem az óvatoskodás ideje, sem a vakmerőségé. Ilyenfajta érveléssel bármit igazolhatunk.
Az elővigyázatossági elvvel az a baj, hogy a kockázatok értékelésének módszere kíván lenni, ugyanakkor azt állítja, hogy bizonyos kockázatokat egyszerűen nem érdemes mérlegre tenni. Ennek csak akkor lenne értelme, ha igaz volna, hogy bizonyos kockázatok egyszerűen nem azonos léptékűek a veszélyről alkotott mindennapos tapasztalatainkkal. Blair vélhetőleg erre akart kilyukadni, amikor azt mondta, hogy a globális terrorizmus „egzisztenciális” veszélyt jelent. Az egzisztenciális azonban a politikában is, a filozófiában is bizonytalan szó. Ha a globális terrorizmus minden emberi életet veszélyeztet a földön, valahogy úgy, ahogyan egy tíz mérföld átmérőjű felénk tartó aszteroida tenné, akkor észszerű volna másik kategóriába tenni, mint más egyéb kockázatokat, még akkor is, ha a katasztrófa bekövetkeztének viszonylag kicsi az esélye. De rendkívül valószínűtlen, hogy ilyenfajta veszélyt jelentene, vagy legalábbis, hogy nagyobb veszélyt jelentene, mint sok egyéb dolog, ideértve az olyan országok háborúskodását, amelyeknek megengedett hatalmas atomfegyver-készletekkel rendelkezniük. Amennyiben a terrorizmus egzisztenciális veszélyt jelent, az nem a mi létünket veszélyezteti, hanem létezési módunkat: veszélyezteti jólétünket, biztonságunkat, képességünket, hogy eldönthessük, hogyan élünk, lelki békénket. Mindez ugyan igaz, az azonban már nem világos, hogy ez minőségi különbséget jelentene a terrorizmus és a bennünket fenyegető egyéb kockázatok között. Annak veszélye, hogy életmódunk egy nagyszabású terroristatámadás következtében csorbát szenved, legyen az mégoly rettenetes is, igenis összehasonlítható annak a veszélyével, hogy milyen csorbát szenvedhet, midőn megpróbáljuk megelőzni a terroristaakciót. Az elővigyázatossági elv azonban azt implikálja, hogy ez a kétfajta kockázat végül valójában mégsem összemérhető. Sedgefieldi beszédében Blair arra is kitért, hogy azért döntött úgy, hogy a Heathrow repülőtér köré fegyveres őröket és úttorlaszokat telepítsenek, mert a hírszerzők terrortámadást jeleztek, bár az soha nem következett be. Mint rendesen, most is felszólította a hallgatóságát, hogy képzelje magát az ő helyébe: „Üljenek a helyembe. Kapnak egy információt. Kapnak egy tanácsot. Figyelmen kívül hagynák? Persze, az információ csak az, ami: egy értesülés. Nem kemény tény. Megvannak a korlátai. Döntésünket minden egyes alkalommal a lehető legkörültekintőbben mérlegelnünk kell, figyelembe véve a tanácsokat és mindazt, amit tudunk. De amikor meghozzuk e döntést, Önök inkább azt szeretnék, hogy lépjünk, még ha esetleg kiderül is, hogy rosszul tettük? Vagy ne lépjünk, és reménykedjünk, hogy nem lesz semmi baj? És tegyük fel, hogy nem lépünk és az információról kiderül, hogy helytálló volt. Nos, Önök szerint mennyire lennének megbocsátóak az emberek?”
Ez a szakasz az elővigyázatossági elv lényegére tapint rá: a kockázatfelméréssel csak addig juthatunk, ahol el kell kezdeni azon gondolkodni, hogy mi a legrosszabb, ami történhet. És még valamit megragad a globális terrorizmus jelentette egzisztenciális veszéllyel kapcsolatban. Egy nagyszabású terrortámadás kataklizmaszerű következményekkel járna a politikusok – bárki legyen is éppen hatalmon, amikor a támadás bekövetkezik – politikai létére nézve. „Mennyire lesznek az emberek megbocsátóak?” – kérdi Blair. Az igazság az, hogy senki sem tudja pontosan. A szeptember 11-ei események és a madridi robbantások mindkét irányban hatnak. Kétségtelen, hogy sok ember vádolná a kormányt. Sokan mások viszont elfogadnák, hogy egyetlen kormány sem képes minden tudomására jutott információra azonnali akcióval reagálni anélkül, hogy egyúttal ne zúzná szét azt az életmódot, amelyet éppen védeni próbál; és még akkor is, ha lép, nem lehet mindig biztos abban, hogy fellépése sikeres lesz. Amennyiben a spanyolországi választásokat mérvadónak tekinthetjük, úgy tűnik, az emberek leginkább azt nehezményezik, ha az esemény után a felelősök elhamarkodottan ítélik meg a dolgokat, s nem azt, hogy az esemény előtt nem megfelelően ítélik meg őket. Szeptember 11. példája szintén azt sugallja, hogy egy igazán traumatikus esemény után éppolyan valószínű, hogy a nyilvánosság felsorakozik a politikusok mögé, mint az, hogy bűnbakot keres. Mivel semmiben sem lehetünk biztosak, az elővigyázatossági elv itt is szerepet játszik. A legrosszabb lehetőséget vázoló forgatókönyvek szerint egy jelentős terrortámadás, amelyet egyébként a hírszerzői értesülések is valószínűsítettek, nem csak az egyes politikusok karrierjét döntené romba, de talán még egyes politika pártok létét is, sőt talán az egész kormányzati rendszer működőképességét. Miért kockáztassunk? Erre is utal hát Blair érve, hogy a politikusoknak cselekedniük kell, „bármekkora legyen is a cselekvés politikai ára”.
Azzal nem érvelhetünk, hogy a terrorizmus olyan kockázatokat jelent, amelyek teljesen más léptékűek, mint a többi lehetséges veszély. A Heathrow-t érő támadás rossz, de távolról sem a legrosszabb, ami történhet. Úgy viszont már érvelhetünk, hogy a terrorizmus olyan kockázatot jelent, amely nem mérhető semmilyen megbízható mércével, mert a bizonyítékok mindig nagyon kétségesek. E tekintetben a terrorizmus másfajta problémákat jelent, mint mondjuk a globális felmelegedés. Noha azt nem tudhatjuk, hogy melyik tudományos beszámoló a leghelytállóbb a klímaváltozásról, a különféle elméletek legalább tudományosak, s ezekre lehet különféle kockázatfelméréseket alapozni. De a terrorizmusnak nincsen ehhez fogható társadalmi vagy politikai tudománya. Ahogy Blair mondja, ez tényleg „információ” és nem „kemény tények” kérdése. Sőt, még ha az információ a lehető legmegbízhatóbb is, a végkimenetelt távolról sem lehet biztosan megjósolni. Ha Szaddám Huszein tényleg szerzett atomfegyvereket, az 1, 10 vagy 100 faktorral növelné annak valószínűségét, hogy olyan emberek kezébe kerülnek, akik akár használni is hajlandóak? Ilyen rémisztő bizonytalansággal szemben ésszerűnek tűnik, hogy a legrosszabbtól tartsunk. Az is ésszerűnek tűnik, hogy feltételezzük, bármelyik terroristaszervezet, amelyik atomfegyverhez jut, azt használni is fogja.
Hiba volna azonban azt feltételezni, hogy azért, mert bizonyos kockázatok nem számszerűsíthetők saját vonatkozási rendszerükben, akkor azokat másokkal való összehasonlításban már nem is lehet megítélni. Azt nem tudhatjuk, valójában mekkora a valószínűsége annak, hogy az al-Kaida tömegpusztító fegyverekhez jut, még akkor sem, ha pontos nyilvántartásunk lenne arról, ki mindenkinek vannak ilyen fegyverei, márpedig ilyen nyilvántartásunk nincs. De összehasonlíthatjuk a valószínű költségeket és hasznokat, ha megpróbáljuk különböző időpontokban és különböző helyeken kezelni ezt a számszerűsíthetetlen veszélyt. Igazság szerint Szaddám katonai erővel történő lefegyverezése inkább az ilyenfajta komparatív kockázatfelmérés alapján igazolható, mintsem az elővigyázatossági elv alapján. Egy teljesen ismeretlen veszéllyel szemben az az ésszerű eljárás, ha összehasonlítjuk a megjósolható kimeneteleket és figyelmen kívül hagyjuk azokat, amelyeket nem láthatunk előre. Végül is nem tudhatjuk, hogy az al-Kaida Irakból, Észak-Koreából vagy Pakisztánból szerezhetett volna inkább atomfegyvert. De megfelelő fokú bizonyossággal tudhattuk, hogy a katonai összecsapás Irakkal sokkal kevesebb kockázattal jár, mint egy összecsapás akár Észak-Koreával, akár Pakisztánnal. Hasonlóképpen, ha már meg kellett támadni Irakot, egy másik régi mondás is idevágni látszik: minél előbb, annál jobb. Háborút indítani akkor, amikor Szaddám viszonylag gyenge, sokkal kevesebb kockázattal járt, mint várni öt vagy tíz évet, amikorra esetleg sokkal erősebb lesz. Tehát a háború előtt leggyakrabban feltett kérdésekre – miért éppen Irak és miért éppen most – a legjobb válasz ugyanaz: mert más helyeken és más időpontokban sokkal kockázatosabb lett volna. Úgy tűnik, ezt ismerte fel Blair, legalábbis magánemberként. Peter Stothard 30 Days (30 nap) című könyvéből, amely a Downing Street bennfenteseinek szemszögéből meséli el a háború történetét, megtudhatjuk, hogy ha valaki megkérdezte, miért éppen Szaddámot, a miniszterelnök zárt ajtók mögött azt felelte: „Mert ővele el tudunk bánni.”
Ha tehát az ügyet komparatív és nem abszolút kockázatok szempontjából kellene indokolni, és ha Blair ezt magánemberként el is ismerte, miért nem hajlandó erre nyilvánosan is? A válasz az, hogy azért nem, mert nem teheti. Ez ugyanis nem védhető álláspont, legalábbis nem Blair kormánya számára. Az egyik probléma az, hogy ha a háborút ilyen megfontolások alapján akarja igazolni, akkor azt is meg kell mutatnia, hogy az invázió minden kockázatát komolyan figyelembe vette, beleértve a következményekről szóló különféle legrosszabb lehetőségeket vázoló forgatókönyveket is. De ha a háborúpártiak közül bárki komolyan fontolóra is vette, hogy a dolgok esetleg úgy is fordulhatnak, ahogy aztán fordultak – nem találtak tömegpusztító fegyvereket, nem teremtették meg a demokráciát, s egyikre sincs igazán kilátás –, erről továbbra is hallgat. Nem tudják felmutatni a hosszú távú tervezés elegendő bizonyítékát ahhoz, hogy a háborút plauzibilis módon igazolni lehessen költség-haszon szempontból.[1] Továbbá, ha a beavatkozás a relatív kockázatok kérdésévé válik, a politikusok már nem helyezhetik hatályon kívül azokat a kérdéseket, miszerint a háborúindítás növeli vagy csökkenti annak kockázatát, hogy a terroristák bosszút állnak. Ha a kormányt figyelmeztetnék – ahogy tudomásunk szerint figyelmeztették is –, hogy az iraki invázió, legalábbis rövid távon, valószínűleg növeli annak a veszélyét, hogy az al-Kaida angliai célpontokra fog lecsapni, akkor úgy kell érvelni, hogy ezt az árat érdemes megfizetni a lehetséges hosszú távú hasznok érdekében. Nem elég úgy érvelni, ahogyan Jack Straw tette a madridi robbantások után: „Az al-Kaida addig fogja folytatni tevékenységét – és folytatta volna az iraki háborútól függetlenül is –, amíg erős kézzel le nem állítják.” S nem elég azt mondani, amit mondott: „A legjobb szándéktól vezérelve tettük.” Ez az elővigyázatossági érvelés leggyengébb verziója: valamit tennünk kellett; Irak volt ez a valami; az iraki lépést igazoltuk. Ez az érvelés azt feltételezi, hogy olyan veszéllyel szemben, mint amilyet az al-Kaida jelent, semmit nem tehetünk a mérlegre addig, amíg a veszélyt véglegesen meg nem szüntettük. Ám ha az iraki háborút költség-haszon szempontból akarjuk igazolni, azt csak akkor tehetjük, ha a valósnak elismert költségeknél a hasznok nagyobbak.
Ezzel el is érkeztünk a mélyebben megbúvó nehézségekhez. A háborúval, vagy bármi mással, kapcsolatos racionális kockázatfelmérést hihetetlenül nehéz a politikusoknak eladniuk. Már magában a kérdésben túl sok a politikai kockázat. A politikusoknak kevés a nyerni- és sok a vesztenivalója azon, ha szigorúan csak költség-haszon érvekkel támasztják alá mondandójukat. Amit nyernek az az, hogy elmondhatják magukról, racionálisan viselkednek. Ám a kockázatokkal kapcsolatos racionalitás hangoztatásával még a legrokonszenvesebb politikus is cinikusnak, szívtelennek és elvtelennek tűnik. Azt a benyomást kelti, hogy már eleve beismeri, esetleg tévednek, mert a tévedés is azon kockázatok egyike, amelyeket mérlegre kell tenni. És azt is jelenti, hogy megmondják, mennyit ér az emberélet, és az elvesztett életekkel méricskélik az alternatívák költségét. A politikusok, csakúgy, mint a biztosítási ügynökök, folyton ezt teszik, de a biztosítási ügynökökkel szemben ők nem szeretik, ha ebben rajta is kapják őket. Továbbá a politikusok nem hagyhatják a hideg számítgatás dolgát a technokratákra, hogy aztán azt mondják, a szakértők tanácsa szerint cselekedtek. Ha így tennének, azt sugallnák, hogy már nem urai a helyzetnek. A Hutton-vizsgálat során Jonathan Powell, a miniszterelnök vezérkari főnöke az iraki tömegpusztító fegyverekről készült szeptemberi dosszié egy korai verziójára vonatkozó e-mailjében azt írta Alastair Campbellnek és David Manningnek, Blair külpolitikai tanácsadójának: „Azt hiszem érdemes explicite is kijelenteni, amit TB [vagyis: Tony Blair] hangoztat: ez a Közös Hírszerzési Bizottságtól kapott tanács. E tanács alapján miniszterelnökként mi mást tehetne?” Lehet, hogy Blair tényleg ezt mondta Powellnak, de a nyilvánosságnak végül az alábbiakat mondta a dosszié végleges változatáról: „Úgy vélem, a rendelkezésemre álló információk alapján az angol kormány helyesen tette, hogy eleget tett annak a követelésnek, hogy e problémával szembe kell néznünk és le kell vele számolni.” Más szavakkal, az a fontos, hogy a miniszterelnök mit vél helyesnek a rendelkezésre álló információk alapján. Nem volt más választása, minthogy szembenézzen a problémával. Azt azonban fontos volt tudatnia az angol közvéleménnyel, hogy az ő döntése volt, hogy a problémával szembe kell nézni.
Az elővigyázatossági elv szépen illeszkedik ebbe a gondolkodásmódba. Mivel az elvvel mind az elővigyázatosság, mind a sietség igazolható, arra is alkalmas, hogy hivatkozzunk vele a szükségre (nincs más választásunk) vagy a mérlegelésre (választanunk kell), vagy mindkettőre, a körülményektől függően. A háborús készülődés időszakában a miniszterelnök politikai fegyverzetének nélkülözhetetlen része volt, hogy a választást a szükségszerűség, a szükségszerűséget pedig a választás köntösébe burkolja, és ezt lehengerlő hatásfokkal alkalmazta is. Ha most visszatekintek az iraki kérdésről az alsóházban tartott négy vitára (2002. szeptember 24. és november 25., 2003. február 26. és március 18.), mellbevágónak találom, hogy az első három vitában a kormány még világosan azt mondta, egyelőre nem kell végleges döntést hozni a háborúról, mert minden lehetőséget nyitva kell tartani, és az irány még nincs véglegesen kijelölve. De a negyedik, döntő vita során Blair már az elején egyértelművé tette álláspontját: „Ez valóban nehéz választás, de az alternatívák világosak: vagy kivonjuk a brit csapatokat és visszafordulunk, vagy szilárdan kitartunk a kijelölt irányvonalunk mellett.” Gondolhatunk erről bármit, annyi biztos, hogy politikai manővernek briliáns volt, és be is jött. A kormány túlélte az első három vitát azzal, hogy lebegtette a lehetőséget, hogy a döntő szavazáskor le lehet szavazni, majd túlélte a döntő szavazást, mert a korábbi viták lehetővé tették, hogy odáig vigye a politikáját, ahonnan már nem lehet visszakozni. A racionális kockázatfelmérés azt jelentette volna, hogy a döntéshozatali folyamat minden stádiumában feketén-fehéren fel kellett volna fedni a valódi szükségszerűségeket és a valódi kockázatokat. És feketén-fehéren fel kellett volna tárni a valóban nyilvánvaló döntést: a politikusok vagy azt teszik, amit a kockázatfelmérők mondanak nekik, s ebben az esetben nincs mit mérlegelniük, vagy saját maguk határozzák el, hogy mit tesznek, ebben az esetben teljesen saját belátásuk szerint cselekszenek. A szeptemberi dosszié, amely a szeptember 24-ei vita anyagát képezte, e különbség elmosására tett kísérletet. A Közös Hírszerzési Bizottság dolga, hogy mérlegelje az egyes értesülésekkel kapcsolatos kockázatokat, beleértve azt, hogy egyes értesülések akár tévesek is lehetnek, ám ezután a politikusok mondják ki a végleges ítéletet. De a dosszié, amely állítólag a bizottság nézetét tükrözte, s nem a politikusokét, nem említett kockázatokat. Az értesüléseket, úgy ahogy voltak, igaznak vette. Ami lehetővé tette Blairnek, hogy úgy ítélje meg, lépnie kell. Ami lehetővé tette, hogy erről a parlamentet is meggyőzze. Most, hogy kiderült, az információ nem is annyira megbízható, mint gondolta, Blair vizsgálatot indíttatott annak kiderítésére, honnan származik és hogyan értékelték ki, de azt már nem vizsgáltatja, hogy született ezek után a politikai döntés, mert a végső döntés a parlament „demokratikus” ítélete alapján született. Ám a parlament elé nem tártak semmiféle kockázatelemzést, hogy arról döntsön demokratikusan. Az elővigyázatossági elvtől induló út hosszan, kacskaringósan vezetett a Butler-vizsgálat következtetéséig. Mindkettő ugyanazon az igazolatlan feltételezésen alapszik: egzisztenciális veszély esetén egyes kockázatokat nem is érdemes megfontolni.
Fordította: Hegedűs Judit
Megjelent a London Review of Books 2004. április 1-jei számában
Jegyzetek
[1] Az igaz, hogy költség-haszon szempontból a háború legnagyobb haszna az, hogy az irakiak már nem élnek Szaddám Huszein uralma alatt. De ha a szenvedés enyhítésére hivatkozunk, s nem a globális biztonságra, akkor a „mert ővele el tudunk bánni” érv érvénytelenné válik. Vannak a világon más helyek, nevezetesen Afrikában, ahol Anglia és az Egyesült Államok Iraknál olcsóbban és kevesebb kockázatot vállalva avatkozhatna be, hogy enyhítse a szenvedéseket.
- Játéktér [6]