Az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) nemrégiben úgy döntött, megbünteti azon ország szövetségét, melynek szurkolótábora kifütyüli az ellenfél himnuszát. A bölcs öregurak azonban elfeledték kidolgozni azt az eshetőséget, amikor a szurkolók saját országuk himnuszát fütyülik ki. Mondjuk, azét az államét, melyet egyébként nem is igen éreznek magukénak, sőt, amelynek a jövője is kérdéses.
Kitalálták, Szerbiáról, illetve Szerbia és Montenegró Államközösségéről van szó, melynek hivatalosan ma még a Hej, Sloveni! a himnusza, de ezt már az iskolákban sem tanítják meg a gyerekeknek (az idősebbek meg elfelejtik). A montenegróiak lassacskán egy évtizede az önállósodás útjára léptek, alibizés hát számukra az Államközösség maga is, nemhogy az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaságtól megörökölt himnusz (amelyet meg a titóinak, illetve ma ex-Yunak nevezett Jugoszláviától örökölt meg). A Hej, Sloveni! megváltoztatására már Slobodan Milosevic uralkodása alatt érkeztek vérbő javaslatok, leginkább a királypárti Boze pravde tűnt a legesélyesebbnek – az ma is –, de a balkáni mészáros se nacionalista királycsináló nem volt (ultrabalos felesége, a Jugoszláv Egyesült Baloldal vezére odahaza alighanem ki is verte volna a balhét), se pedig annyira buta, hogy ellenfelei nótájára mondja rá az áment. Ráadásul a montenegróiak sem hajlanak egy tősgyökeres szerb dal felé, és a beintésre jogilag is lehetőségük van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az Államközösség zászlajában sikerült konszenzust elérni, a kék-fehér-piros színek (szintén jugoszláv örökség) maradtak, csupán a kék árnyalata változott, és az egyes sávok szélességének mérete. Az Államközösség tevékenysége másfél év alatt, enyhe túlzással, ebben szinte ki is merült, s kérdés, ha lejár a nemzetközi nyomásra megkötött hároméves „házasság”, mi lesz ezen állam további sorsa. Igaz, a legfrissebb hírek szerint nagy titokban készül az új himnusz, maga a felkért zeneszerző hozta nyilvánosságra, hogy szinte már kész az új dal, a titkolódzásra pedig maga az illetékes miniszter kérte fel, nehogy botrány törjön ki a médiában. Ami alighanem nem is fog elmaradni, mert összemixelt verzióról lesz szó: a komponista a szerb Boze pravdét és a montenegróiak egyik ősi balladáját igyekezett eggyé gyúrni – így biztos, hogy unikális darab lesz, ha siker nem is. Az új szövegről még nincs hír, de ha így haladnak, egy rap-variáció sem kizárt.
Egyelőre, e sorok írásakor tehát még a régi himnusz az érvényes, amelyet ma csupán a hadsereg rendezvényein és nemzetközi válogatott meccseken adnak le – ezért lesz hát bajban az UEFA. A himnusz kérdése mintegy keretbe is foglalja a délszláv válságot (mert ne feledjük, nem ért az még véget), hiszen 1990-ben egy Zágrábban megtartott, Jugoszlávia–Hollandia selejtezőn fütyülték ki először a himnuszt, a hollandok csak ámultak és bámultak, de a jugó válogatottban játszó horvát nemzetiségű focistáknak sem esett le rögtön a tantusz, hogy a horvát szurkolók miért fújolnak.
Az önálló(sodó) Horvátország aztán egy régi-új himnuszt választott magának, a Lijepa nasát, köszönik szépen, elvannak, inkább autópálya-építésbe fektetik fölös energiájukat. A jelenlegi jobboldali kormányzat élén a Tudjman-féle Horvát Demokratikus Közösség vezetője, Ivo Sanader áll, aki még a szerb kisebbség képviselőit is bevonta a kormányzásba, bár ettől az elüldözött szerbek visszatérése és a vagyon-visszaszármaztatás nem különösebben gyorsult fel, de előrelépés, hogy például egyes bírósági döntések nyomán a kormányzat már kártérítést (köteles) fizet(ni) a háborúskodás során a katonái és rendőrei által meggyilkolt szerb áldozatok hozzátartozóinak.
Nemrégiben azonban újabb heves viták robbantak ki a zágrábi száborban, miután a horvátországi szerbek saját szimbólumaik kidolgozásába kezdtek, illetve azok elismerését követelték. Itt is elsősorban a himnusz ütött, hiszen a már emlegetett Boze pravde jutott az eszükbe – ami viszont a horvát képviselőket, nem éppen jogtalanul, a szerb agresszióra emlékezteti (s nem is az lenne a legnagyobb baj, hogy e dal lesz majd esetleg a szerb himnusz). A racionálisnak nemigen nevezhető diskurzus során hirtelen fel sem merült, hogy ha már egy galambászegyesületnek vagy focicsapatnak is joga van saját címerre, zászlóra, „ünnepi dalra”, ez miért nem jár ki egy kisebbségnek. A horvát politikai életben, illetve a tágabb közéletben – mint arra politológusok rámutattak – azonban ez csakis egy olyan próbálkozásként jelenik meg, melynek célja az önállósodás, a szeparatizmus, Horvátország megcsonkítása (ezt a történetet mi is jól ismerjük, határon innen és túl). A „túlságosan érzékeny” horvát vitatkozók azt is elfeledik, hogy bizonyos horvát (magyar stb.) rendezvényeken már Szerbiában is el lehet énekelni az anyaország himnuszát, ahogyan rémületükben az sem jut az eszükbe, hogy a jelenlegi horvátországi szerb kisebbség (nem csupán területileg) szétzilált. Akadnak köztük, mondjuk, olyan nagyvárosiak, akik bizonyos fokon már asszimilálódtak, akadnak visszatérők, akik kompaktabb szerb rurális területekre költöztek vissza, és jelentős mértékben kötődnek a pravoszláv valláshoz stb. S e törésvonalak mentén köztük, illetve képviselőik közt is heves viták zajlanak az elfogadandó szimbólumokról. Elemi érdekük pedig inkább az integrálódás, mintsem az újabb elszakadási törekvések forszírozása – a saját bőrükön érezhették meg legjobban, mi lett a milosevici projekt ára.
A nemzetközi protektorátus alatt álló Koszovóban viszont kizárt, hogy a szerb kisebbség bármi módon integrálódjon a többségi albán társadalomba, a békés egymás mellett élés legfeljebb úgy képzelhető el még a távolabbi időben is, ha a két közösség közt maradnak a szögesdrótok, a koszovói fal. Ma persze a permanens választások idejét élő Szerbiában egyetlen politikai erő sem meri bevallani, hogy Koszovó tartomány soha többé nem lesz Szerbia integráns része. Nem merik bevallani, de tudják, csak hát aki ezt beismerné a nagy nyilvánosság előtt, búcsút mondhatna karrierjének. A véleményklíma annyira „Koszovót nem adjuk!”-os, hogy legfeljebb anonim sms-ben vagy e-mailben jelenik meg a képernyőn szalagcsíkban egy-egy politikai vitaműsor alatt az a reális vélemény, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe, a szent szerb földből nem lehet megélni.
A márciusi koszovói erőszakhullám után önmaga és a közvélemény megnyugtatására mégis lépett egy nagyot a szerb kormány, s a belgrádi szkupstina ellenszavazat nélkül (!) szavazta meg április végén a Koszovóra vonatkozó tervet. Ez a terv azonban senkit nem kötelez, főleg nem a koszovói kormányzatot vagy a nemzetközi közösséget. Alibinek viszont jó, hogy lássa a nép, foglalkozunk mi azért Koszovóval. S noha azóta már el is felejtették a tervet, érdemes felidéznünk, mert jól jellemzi a szerbiai szemellenzős politikát, mely szerint mindent a Szerbián kívül élő szerb kisebbségnek, semmit a Szerbiában élő kisebbségeknek. Az igaz, hogy ma itt stramm kis EU-konform kisebbségvédelmi törvények vannak, csak éppen betartva nincsenek. Hiába igényli az ember, hogy az elvileg többnyelvű okmányokba anyanyelvén írják be a nevét, ha egyszerűen nem nyomtatnak ilyeneket. Hiába írja elő a törvény, hogy a rendőrség összetételének tükröznie kell az adott település etnikai összetételét, ha kisebbségieket nem vesznek fel a rendőriskolákba. Hiába hozhatják meg a kisebbségek nemzeti tanácsaikat, ha azok hatásköre a nullával egyenlő, ráadásul nem közvetlenül választják meg a képviselőket. És sorolhatnánk.
Szóval a Koszovói Tervezet elsősorban a szerb kisebbséggel foglalkozik, mégpedig területi autonómiát követelve az öt nagyobb szerb enklávé által képzett „régiónak”. A szerb autonóm közösség törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal bírna – tehát saját politikai szerveződéssel (beleértve a választási eljárásokat is), saját rendőrséggel, bírósággal, oktatásüggyel, egészségüggyel, önkormányzattal, költségvetéssel, egészen a vad- és halgazdálkodásig, hogy most ne soroljunk fel mindent. Észrevehették: állam lenne ez az államban. Más kérdés, hogy mi fog megvalósulni belőle (alighanem semmi, legalábbis a közeljövőben), de igazándiból az a sajnálatos, hogy a megalomán terv miatt éppen a koszovói szerb kisebbség fog egy helyben topogni normális életlehetőség nélkül, és a fiatalok számára az egyedüli alternatíva az elvándorlás marad.
Miközben másfél évtizedes harc folyik azért, hogy a Vajdaság autonómiája ne pusztán papíron legyen széles körű, addig a nemzetárulás vádját elkerülendő a vajdasági szerb politikai pártok nem is vetették össze a két autonómiakövetelést. Érdekes viszont, hogy ezt a vajdasági magyar pártok sem merték nagyon megtenni, alig pár hang volt hallható, hogy amennyiben kollektív jogok járnak a szerbeknek Koszovóban, miért nem jár ugyanez a szerbiai kisebbségeknek. A szerbiai közvélemény természetesen felhördül „Szecesszió, szecesszió!”-t kiáltva, ha újra és újra terítékre kerül a vajdasági magyarok területi és perszonális autonómiája, de az, hogy a magyar követelésekből sem lesz semmi, nem csak annak tudható be, hogy a vajdasági magyar pártok (van vagy hat) sem egységesek követeléseikben, és inkább egymással civódnak, ha csak tehetik. Az igazi ok inkább a Vajdasági Magyar Szövetség háza táján keresendő, amely kétségkívül a legsikeresebb közülük, de a magyar szavazatok pusztán relatív többségét tudja összeszedni (hogy mennyit, nehéz kiszámolni, mivel többnyire szerbiai pártokkal lépnek szövetségre). Amíg ugyanis benne voltak a szerbiai kormányban, elemi érdekük inkább az volt, hogy megerősítsék pozícióikat az önkormányzatokban és a tartományban. A választók felé pedig azt sugallták, hogy a kormányzat sikeres, az eredmények az övék (is), és végső soron minden rendben van. Ha még kollektív jogokat is követelnek, nem csak koalíciós partnereiknél húzták volna ki a gyufát, de ha e téren nem sikerül elérni semmit sem, kiderült volna, hogy no lám, mégsem oly eredményes ez a politika. A meglepő azonban az, hogy miután év elején kibuktak a kormányzatból, most sem e témával jönnek elő, hanem a kormányzatot bírálják, ha kell, ha nem. Többnyire jogosan, hiszen Kostunicáék tényleg gyengén hegedülnek, de az azért vicces, hogy Kasza József VMSZ-pártelnök kormányalelnökként leteremtette az utakat lezáró parasztokat, idén viszont – miután már nincs a kormányban – támogatta őket.
A jelenlegi jobboldali, nacionalista kormányzat – mely Milosevic szocialistáinak külső segédletével kormányoz egyelőre, hisz a koalíciónak nincs meg a parlamenti többsége – persze ilyen jellegű autonómiaköveteléseket még véletlenül sem teljesítene, ezt persze a VMSZ is tudja, így inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy a helyzet katasztrofális voltát ecseteljék, s hogy a vajdasági magyarokat riogassák, és a fejükbe verjék, mekkora veszélyben is vannak, amiből is azt a konklúziót kellene levonni, hogy csakis ők menthetik meg e népet. A poén csak annyi, hogy a tartományban és a többségében magyarok lakta községek önkormányzataiban hatalmon vannak, így néminemű felelősség rájuk is hárul. Az, hogy az általuk rendkívül sikeresnek ítélt Magyar Nemzeti Tanács is ott van, mely teljesen a kezükben van, már csak hab a tortán. A lényeg tehát annyi, hogy azért nem harcolnak az autonómiáért, mert tudják, úgysem érnének el semmit, így csak lebőgetnék magukat a választóik előtt.
A félelemteremtésnek már megvannak az első eredményei, de itt nem a magyarverésekre és a temetőrongálásokra gondolok. A VMSZ véleményformálói közül ugyanis páran már annyira elvetették a sulykot, hogy jómagam inkább már tőlük félek. A szeptemberi önkormányzati és tartományi választások előtt vagy pánikba estek, vagy egyszerűen egyeseknek elment a józan esze, és per pillanat a belső ellenség keresése és megsemmisítése a cél. Ebben elsősorban a szabadkai 7 Nap című hetilap jár az élen – melyet egyébként az itteni és a magyarországi adófizetők pénzén tartanak el –, és amely mindig is nyíltan VMSZ-párti volt. Ez már csak azért sem nehéz dolog, mert a főszerkesztő a VMSZ funkcionáriusa. Dudás Károly azonban június végi vezércikkében enyhén szólva túllőtt a célon. A másképpen gondolkodó – „nem cselekvő, hanem fanyalgó, magyarokat mocskoló” – vajdasági magyar értelmiségiek elleni szokásos kirohanása során az egyik írót vette elő (persze név nélkül), és arra szólította fel a népet, lincseljék már meg: „Mikor szorul már végre ökölbe a kezünk is, s csapunk oda neki, hogy hagyja már abba.” A nyílt erőszakra való felhívásra azonban senki sem reagált ez ideig (itt nem arra gondolok, hogy az írót nem verték meg – különben is most Svájcban van fél évig –, hanem arra, hogy bírósági ügy sem lett belőle, noha nyilvánvalóan törvénybe ütköző felhívásról van szó).
Ahogyan remélhetőleg nem fogják elkergetni egy másik vajdasági magyar párt képviselőit sem (persze a szerző név szerint nem említette meg a pártot sem), akik nem álltak Boris Tadic mellé a szerbiai elnökválasztás során úgy, mint a VMSZ. Dudás Károly imigyen sóhajt fel: „Úristen, mikor nyílik már ki végre a délvidéki magyarság szeme, mikor kergeti el őket. Hogy többé a színüket se lássuk…”
Ökölcsapás, elkergetés – a vajdasági magyarság egyes képviselői az erőszak nyelvezetét ugyan szerb kollégáiktól tanulták el, de ez semmi alól nem menti őket fel. Hozzájuk képest valóságos leányálomnak tűnnek most azok, akik a szimbolikus csetepaté során a himnusz(ok)on morfondíroznak.
- Folyamatos jelen [6]